"Itthon-Otthon"

A könyvem "Itthon-Otthon" - amelyik 2004 augusztusában jelent meg - tartalma, elérhetősége, recenziók, rádióinterjúk, fényképek a könyvavatásról, egy elbeszélés a könyvből és időről időre új elbeszélések is.

Friss topikok

  • Batonai Sándor: @Batonai Sándor: Kérek mindenkit aki érintett az ügyben , főleg aki fizetett is küldje nekem el a ... (2019.04.18. 14:19) Nigériai csalás - új verzió
  • Csii: Egészen elmebeteg dolog még mindig ilyen csonkításokat reklámozni, 2019-ben, amúgy az elhalásra já... (2019.01.27. 16:25) Körülmetélés metélés nélkül
  • otgorbebogre: @nookedli: a kivalasztott neprol meg: az is a Bibliaban van (vesd ossze: az Oszovetseg a zsidosag ... (2017.08.15. 09:41) Héber szavak a magyar nyelvben
  • tinke01: És mi a helyzet,ha olyan szellemet akarnak megidézni,akivel éltében rossz volt a viszony? (2015.10.10. 21:00) Szellemidézés - második rész
  • miki maki: Meglep hogy az ember a szomszedsagba at megy es herce hurcat csinalnak belöle .itt Kopenhaga es mm... (2012.11.20. 15:02) A vörös szikla

Linkblog

2011.09.24. 17:47 Avri

Mobilizálva

Délelőtt vásárolnom kellett valami apróságot a szomszédunkban levő bevásárló központ egyik boltjában. Egy pénteki nap volt, az üzletek 3 órakor délután bezárnak, azon kívül, sokan már a szerdán este beköszönő zsidó Új Évre készülnek, amikor három és fél napig szintén csukva lesz minden, úgyhogy mindenhol óriási tömegek voltak. Senki sem akarta az utolsó percre halasztani ünnepi bevásárlásait. Ennek a boltnak a kasszája előtt is sor állt és amikor végre sorra kerültem, vibrálni kezdett a telefonom. Hangosan megjegyeztem „mindig akkor hívnak, amikor nem felel meg”, mire a fiatal pénztáros azzal riposztozott „néha visszavágyakozom azokra a napokra, amikor nem voltunk mindenhol elérhetők”. Arra gondoltam, hogy ez a fiatalka csak szülei elbeszéléseiből tudhat azokról a napokról, de válaszom másról szólt:

„Sok-sok éve, felhívtak a munkahelyemen egy olyan állásajánlattal, amelyről mindig álmodtam. Házon kívül voltam és természetesen nem tudtak elérni. Az üzenetet csak másnap reggel kaptam meg és amikor visszahívtam a céget, sajnálkozva közölték, hogy az állás már be van töltve. Lehet, hogy végül is nem feleltem volna meg, de ha igen, egész sorsom megváltozott volna. Magával,” – mondtam a fiatal srácnak – „nem történhet meg ilyesmi, hála a mobiltelefonjának”.

Mit mondhatott a fiú? Tudta, hogy igazam van és persze ő sem gondolta komolyan, hogy a kukába dobja mobilját. Bólintott, fizettem és távoztam. 

Ma már csak nehezen értjük meg miként boldogultunk mobiltelefonjaink nélkül. Ez a leggyakrabban használt eszközeinknek az egyike. Minden felnőttnek van telefonja és sokszor nagyon idegesítő, hogy mindenhol, buszon, földalattin, esetleg színházban is, hangosan beszélik meg viselt dolgaikat felmenőikkel és lemenőikkel, de amikor útban haza, forgalmi dugóba kerülök, nincs annál természetesebb, mint hogy felhívjam nejemet és értesítsem késésemről. Unokáimnak 6 éves koruktól van saját készülékük és a szülők sokkal nyugodtabbak, ha tudják, csemetéik számára mindig elérhetők. Ezek a kicsik néha a felnőtteket segítik ki, amikor nem ismerik új okos telefonjuk minden csínját-bínját.

Egy másik esetem is sok-sok éve történt – mit lehet csinálni, az ehhez hasonló esetek csak azokkal történhettek meg, akik elég idősek ahhoz, hogy vissza tudjanak emlékezni a mobiltelefonok feltalálása előtti korszakra – hogy feleségemmel a prágai központi vasútállomásra érkeztünk. Barátokkal kellett volna találkoznunk és elmentem megkeresni őket. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó és valamit gagyogtak csehül, amiből feleségem csak a nevemet tudta kivenni. Nem hagyhatta el kofferjeinket, de meg akarta kérni az egyik utast, értesítse a tudakozót, hogy az állomás előtt várom őket. Nejem beszél angolul, németül, hollandul (és persze héberül is), elég jól feltalálja magát olaszul és franciául is, de hiába próbálkozott az óriási állomáson sürgő-forgó utasokkal, csak csehül és oroszul beszéltek.

Egy ilyen eset ma egyáltalán nem történhetne meg. Barátaim mobil telefonjukon és nem a hangosbemondó által, értesítettek volna hollétükről, de feleségem és közöttem sem szakadt volna meg a kapcsolat egy pillanatra sem.

A fejlődés hihetetlen! Milyen idősek az okos telefonok? Egy évesek? Ezek a készülékek tulajdonképpen már sokkal többek, mint telefonok, miniatűr számítógépek és még egy olyan fejlett fantáziájú ember, mint én sem tudja elképzelni, mi vár ránk ezen (és más) területen a következő évek folyamán.        

   

 

Szólj hozzá!

Címkék: kommunikáció okos telefonok számítógépek mobiltelefonok


2011.09.17. 15:49 Avri

Feketebetűs napok

Manapság minden sorsdöntő fontosságú esemény híre, bárhol és bármikor történik, perceken belül eljut a világ legtávolabbi sarkába is és a közvélemény szinte azonnal értesül megtörténtéről. A rádiós, televíziós hálózatok megszakítják adásukat és élőben tudósítanak a színhelyről. Egy ilyen esemény volt John F. Kennedy, az Egyesült Államok harmincötödik elnöke elleni merénylet, 1963. november 22-én, pénteken, Dallasban. Azok közöttünk, akik elég idősek voltak, hogy felfogják az esemény fontosságát, pontosan tudják hol voltak azon a napon. Mi ketten nejemmel, például taxiban ültünk, útban egy péntek esti bulira és a taxi rádiójában hallottunk először a három lövésről, amely kioltotta az USA egyik legszimpatikusabb elnökének az életét és gyászba borította az egész világot. 

Nem véletlen, hogy a másik ilyenfajta esemény is az Egyesült Államokban történt. Más országban is történnek emlékezetes események – hogy csak kettőt említsek, Diana hercegnő halálos kimenetelű közúti balesete, meg az izraeli miniszterelnök, Rabin, elleni merénylet – amelyek befolyásolják a történelem menetét, de az USA központi pozíciója a világpolitikában, a világgazdaságban olyan, hogy az ott történő események, sokszor gyökeresen változtatják meg a történelem menetét. 

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás is egy ilyen esemény volt. Világszerte tátott szájjal, élő adásban nézhettük végig a New Yorki ikertornyok elleni támadást, majd azok leomlását és ezzel párhuzamosan értesültünk a két további eltérített gép sorsáról. Azon a keddi napon otthon voltam, a számítógépemnél és amikor egy jó barátom megkérdezte az ICQ-n hogy vagyok, javasoltam, inkább nyissa ki a TV-t, fontosabb dolgok történnek a világon, az én jólétemnél. Ez az esemény is megváltoztatta a világot, az Egyesült Államok két háborút is indított, amelyek a mai napig folytatódnak, Afganisztán és Irak ellen, de ami ennél fontosabb, az egész világ felfogta, a terror akárhova eljuthat és mindenkit érinthet. Ennek az egyenes következménye volt a fokozott biztonsági vizsgálatok bevezetése a repülőtereken, amelyek mindenki számára, aki valaha külföldre utazott, vagy utazni fog, jelentősen megnehezíti és hosszabbá, kevésbé élvezetesebbé, teszi útját.  

Arra is mindig emlékezni fogok, hol voltam pont tíz évvel azután: a Rison Lecioni szimfonikus zenekar koncertjén, amely többek között Beethoven 9-ik szimfóniáját játszotta, a megrázó esemény és a 2995 halálos áldozat emlékére. Szokatlan módon, a koncert a nemzeti himnusz eléneklésével kezdődött és mielőtt a zenekar eljátszotta a szimfóniát, a karmester Dan Ettinger, néhány szóval megemlékezett a tragikus eseményről. Szavait rövid idézettel fejezte be Schiller Örömóda című művéből, amely a szimfónia záró tétele.

A szimfónia a klasszikus zene egyik legismertebb és Beethoven legnagyobb mesterműve, amelyet már teljesen süketen komponált. A színpadon, a zenekaron és a négy szólistán kívül, egy 100 tagú kórus is felsorakozott és amennyire meg tudom ítélni, az együttes nagy precizitással és érzékenységgel adta elő ezt a magával ragadó és lebilincselő zenei művet.

Számomra a legelbűvölőbb az egyik szólista, Yijie Shi, a kínai tenor volt. A 7-ik sor közepén ültünk és jól láttuk az arcát. Egy kicsit csodálkoztam, mit keres ez a kistermetű, sovány fiú, a jó felépítésű, széles mellű bariton oldalán, de amikor kinyitotta száját, kiderült, hogy hihetetlen hangja van. Néha úgy tűnt, mintha a szája nagyobb lenne egész arcánál. Miközben élveztem a zenét, azon gondolkodtam, mennyire messze lehet Beethoven zenéje és Friedrich Schiller klasszikus német szövege a kínai szólista saját kultúrájától. Ha nem tudtam volna, ez estélyi ruhás, csupa száj, cingár srác, megmutatta, a multikulturalizmus időszakában élünk. Egy másik gondolat: ki tudja holnap mi fog történni valahol a nagyvilágban, amelyre majd 10 év múlva hasonló módon fogunk megemlékezni? Mert ez is a mai élet velejárója, a világölelő terror.

 

Szólj hozzá!

Címkék: ikertornyok beethoven 9/11 merénylet diana kennedy rabin


2011.09.10. 15:09 Avri

Dalaras

 

Ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe. Országaink közel fekszenek, a mentalitás és az éghajlat hasonló, sok dalt lefordítottak héberre, de a műfaj izraeli hívei, eredetiben is ismerik a dalokat. Három éve, amikor beszámoltam Glykeria koncertjéről a tel avivi kikötőben, úgy fogalmaztam, hogy a készáriai amfiteátrum*, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép – a színpad mögött vagy 200 méterre, a tenger hullámait láthatja a közönség – azonban a jegyek ára, a távolság, a forgalmi dugók miatt, amihez hozzájárulnak a kényelmetlenek ülések is, csak ritkán járunk oda. Dacára ennek, a tény, hogy Giorgos Dalaras, aki a „Görögország hangja” elnevezést birtokolja, csak Készáriában lépett fel, nem hagyott nekünk más választást.

Elmentünk megnézni és meghallgatni és mint kiderült, alábecsültem az út időtartamát, de megérte. Fél 8-kor indultunk el otthonról és 1órát ütött az óra mire hazaértünk. Az utcánkban csak nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, de hát ez a büntetése azoknak, akik késő éjjel az utakon ténferegnek és nincsenek a megszabott órában ágyukban. A másfél óra, amelyet az útra szántunk, nem is lett volna elégséges, mert pont a kihirdetett kezdési időpontban érkeztünk az amfiteátrum parkolójába, de szerencsénkre Közel- keleti divat szerint, fél óra késéssel kezdődött el a koncert.

Párnákat és takarókat hoztunk magunkkal, úgyhogy a kemény beton ülések irgalmasak voltak hátsóinkhoz.

Giorgos Dalaras egy óriási, 55 zenészből álló kísérő együttest hozott magával, az orosz „Oszipov” zenekart, amely kombinálja a balalajkát, domrát és buzukit, más folklorisztikus hangszerek gazdag választékával. Két órás programja keretében az énekes nemcsak slágereiből adott elő, hanem néhány népdalt Spanyolországból, Olaszországból és egy héber dalt is. Nem tartom magamat a görög zene szakértőjének, a legtöbb dalt nem ismertem, de a közönség általában, rögtön az elején, felismerte a dallamot és rövid tapssal fogadta. Sokszor vele is dúdolt az előadóval. Az énekes néhányszor a közönség felé fordította a mikrofont és hagyta, hogy az énekelje a dal egy részét. Az amfiteátrum majdnem teli volt és a közönség vastapssal köszönt meg minden dalt.

Dalaras oldalán egy tehetséges énekesnő is fellépett és időnként, amikor az énekesek kivonultak felfrissülni, a zenekar néhány dallamot nélkülük is eljátszott, többek között egy orosz népdalt, amelyet a közönség szintén tapssal fogadott. Feltehetően, jó néhányan a nézők közül orosz származásúak voltak.

Nem fogok itt zenei kritikával foglalkozni. Dalaras kitűnő énekes, nagy átéléssel énekli balladáit és kíséri magát különféle pengető hangszereken. Megigéző mosolya van és tudja, hogyan kell megköszönni a közönség csodálatát. A két óriás képernyő a színpad oldalán lehetővé tette a nézők számára, még a legtávolabbi helyeken is, hogy az énekesek arcát és a zenekar tagjait jól lássák, jobban, mint a távcsövön, amelyet magammal hoztam. A dalok a viszonzatlan szerelemről, univerzális témákról szólnak, de szerény véleményem szerint, héberre fordításuk (a képernyőkön) felesleges és zavaró is. Görögül ugyan nem tudok, de nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük dalait.

Mellesleg, azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer ne jelennének meg a s'agapo, szeretlek és apopse, éjjel, szavak. S'Agapo volt a címe az egyik dalnak Dalaras mostani programjában is.

Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr, Mikis Theodorakis, Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike. Később másokat is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou és természetesen Glykeria, de véleményem szerint, éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kötödése miatt Theodorakis műveihez.

Theodorakis fellépésének a leírására csak olyan kifejezések, mint páratlan, felülmúlhatatlan, felejthetetlen felelnek meg, Dalarasról csak azt mondhatom, szépen dalol, kellemes a hangja, kitűnő az előadói stílusa, nem sajnáltuk egy percig sem a jelentős összeget, amelyet a jegyekre kiadtunk és azt, hogy órákat töltöttünk az utakon, de ennél többet nem érdemel meg.

 

 A S'Agapo című dal.

 

* Cesarea, héberül Készária, föníciai kikötő volt. Nagy Heródes király fejlesztette a korabeli világ egyik legjelentősebb városává. Az ókori romok, az egykori amfiteátrum maradványai, az utóbbi évtizedekben új életre keltek, nyáron szabadtéri koncertteremként működnek 3757 ülőhellyel. Mellesleg, Készária tőszomszédságában van Szdot Jam kibbutz, amelynek Hanna Szenes is tagja volt és amelyben egy az ő életét bemutató kis múzeum is van. 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: énekes görög dalaras ballada népdal theodorakis


2011.09.03. 22:55 Avri

A felszabadítók

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.

A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:

„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.

Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad. 

Így írtam le a felszabadulás pillanatát: 

“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.

Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.

Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.

A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"

A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.

Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.

Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk  ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.   

Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:

A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…

Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.

A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.

A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.

A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.  

A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.

Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.

A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja. 

Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:

„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,

A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.

Az egység parancsnoka”. 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: orosz vörös háború szovjet gettó nácik katona nyilas


2011.08.27. 17:16 Avri

Véletlenek

 

A véletlenek kérdése gyakran foglalkoztat. Vallásos emberek néha csodának tekintik a jó események kombinációját, mások viszont az egybeesésben természetfeletti erők befolyását látják. Nem hiszem, hogy természetfeletti erők okozzák a furcsa véletleneket és csodákban sem hiszek, de statisztikailag úgy tűnik, hogy az esetek milliói között, amelyek adódnak életünkben, lesz néhány, melyek belevésődnek emlékezetünkbe, éppen azért mert annyira ritkák és egyedülállóak. Egy előadó egyszer azt állította, hogy nem léteznek véletlenek, mert ha például két szomszéd ugyanabból az utcából, összefut az Eiffel-torony kilátó teraszán, az nem annyira csodálatos. Mindketten vettek repülő jegyet és teljesen természetes, hogy Párizsban elmennek megnézni a leghíresebb turisztikai látványosságot, de az egybeesés nem az, hogy mindketten az Eiffel-toronyhoz látogattak, hanem az, hogy pont ugyanazon a napon és ugyanabban az órában tették ezt.

Sok tudós foglalkozott a tárggyal. Egy multidiszciplináris tudós (matematikus, fizikus és filozófus), a francia Pascal Blaise már 1654-ben kidolgozta a valószínűség elméletét, hogy javítsa barátja nyerési esélyeit a szerencsejátékokban. Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, mennyire véletlen egy adott egybeesés, vagyis mi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen kombináció valóban megtörténhet. Kammerer Paul, egy osztrák biológus, hobbijává tette az anekdoták összegyűjtését egybeesésekről és kiadott egy könyvet, amelyben több mint 100 ilyen eset jelenik meg. Ez a könyv vezette a szinkronicitás teóriájának  megfogalmazásához. Feltételezte, hogy a szinkronicitás hullámai minden eseményt összekötnek. Ezek az ismeretlen erők csúcsokat okoznak, amelyeket a tudatunk egybeesésnek észlel.

Tudomásom szerint senki sem végzett még kutatást arról, hogy más emberek életében mennyire sok az egybeesés, úgyhogy nem tudom, különösen szerencsés vagyok-e, ha velem az átlagosnál több történt.

A múltban meséltem már néhány ilyenfajta eseményről, amelyekre visszaemlékeztem. AZ ŐRÜLT TUDÓS című írásomban megírtam, hogy egy baráti párnak, akik lakást kerestek Pesten, a sors keze a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, pont annak a lakásnak a címét juttatta kezük ügyébe, amely a zsidó üldöztetés idején a mi gettóbeli otthonunk volt.

Egy további eset, amely lenyűgözött, az volt, amikor egy nap jeruzsálemi barátommal kávéztam és mint mindig, erről-arról csevegtünk. Elmondta, családi nyaralást tervez Pesten. Azt válaszoltam, hogy én is odautazok családommal. Mikorra tervezi az utazást? Kiderült, hogy mindketten ugyanabban az időpontban leszünk a magyar fővárosban. „Hol fogtok megszállni?” Barátom lakást bérelt és én is hasonlóan cselekedtem. A megegyezés eddig a pontig nem annyira különös, de mit szóltok ahhoz, hogy röviddel utána kiderült, hogy mindketten ugyanabban a házban és ugyanazon az emeleten béreltünk lakást?

A befejezés sokkal prózaiabb, a két izraeli család nem barátkozott össze, gyerekeink különböző korúak és programjaink is mások voltak, de ugye, hogy ritka egybeesés volt, nemde?

Egy másik, TARTÓS KAPCSOLATOK című írásomban rég-látott barátomról meséltem, aki először életében érkezett Tel Avivba és a postán a nevemet kereste a telefonkönyvben, de nem talált rá. Abban az időben még nem volt telefonom, de nevemet is héberesítettem és barátom persze régi nevemen keresett. Elcsüggedve kisétált a posta épületéből „és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az”!

Egy további véletlen, amelynek következményeit a mai napig élvezzük, akkor történt, amikor feleségem holland nagynénje egy pesti fogorvost ajánlott nekünk. Legközelebbi utazásunkon Magyarországra, elmentünk klinikájára a Boráros téren és meglepetésünkre pont egy izraeli házaspárra bukkantunk, akik kézzel-lábbal próbálták elmagyarázni az orvosnak mi fáj és hol. Természetesen készségesen vállalkoztam a tolmács szerepére, a hálás pár megadta nekünk izraeli címét és ma ők a legjobb barátaink.

Az egyik legkedvesebb véletlen sok éve történt, amikor boldogult anyukámmal a Kőrúton sétáltam, egy férfi megszólította és szlovákul kérdezte: „Anyácska, merre van a Rákóczi körút”? Anyám még napokig azon csodálkozott, hogyan választotta ki ez a vadidegen ember a sok ezer járókelő közül azt az egyetlent, aki nemcsak megértette kérdését, de képes volt azon a nyelven válaszolni is rá.

Túl a csodálatos véletlenen, az Anyácska becenév nagy örömet is okozott neki.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: erő véletlen csoda megegyezés természetfeletti valószínűség egybeesés


2011.08.20. 16:34 Avri

Éjjeli riadó

 A világ nagy lépéseket tett mióta folyó és szilárdabb szükségleteink kielégítésére az egyetlen eszköz az udvari budi volt, egy rozoga fabódé, amely bűzös, legyekkel nyüzsgő gödröt takart. A mai alapvető egészségügyi berendezések modernek és higiénikusak, minden olyan cselekedetünk, amely nem tartózik a nyilvánosságra, egy kompakt mosdóhelyiség falai között zajlik és különféle légtisztítók távolítják el a kellemetlen szagok legapróbb nyomát is lakásunkból. Ha ránk jön a szükség, bevonulhatunk házunk legkisebb helységébe, magunkra csukhatjuk az ajtót és optimális körülmények között könnyebbülhetünk meg. Amint kész vagyunk, minden áruló nyom le lesz öblítve, el lesz tüntetve és miután kezet mostunk, visszatérhetünk előző elfoglaltságunkhoz. Ezen alapvető tevékenység mögött ott rejtőzik a csatornahálózat, egy kiterjedt szennyvízvezeték rendszer, amely minden lakást, házat összeköt, de ha Isten ments ezeknek a csöveknek egyike bedugul, vagy megreped, kénytelenek vagyunk hirtelen szembenézni mindazokkal a kellemetlen dolgokkal, amelyeket igyekeztünk palástolni. Ez volt az, ami megtörtént velünk a múlt hét egyik éjjelén. (Ehhez még hozzá kell tennem, hogy lakásunk a földszinten van).       

Nagyon könnyű az álmom és röviddel éjfél után a fürdőszoba irányából érkező gurgulázó hangra ébredtem fel. Megpróbáltam tovább aludni, de a hangok nem szűntek meg és a folyamatos glu-glu-glu végül is arra késztetett, hogy felkeljek és a fürdőszobába menjek. Jó, hogy így cselekedtem. A gurgulázás eredete a tusoló lefolyója volt, amelyből a víz folyamatosan csurgott visszafelé, a víz szintje hamarosan túl fogja haladni a fülke küszöbét, kifolyik a padlóra, onnan pedig a nappaliba. Gyorsan felemeltem a szőnyegeket, felébresztettem feleségemet, a küszöb elé néhány összecsavart törülközőt terítettünk, vödröt ragadtunk és elkezdtük lecsapolni a szennyvízet, amelyben kis ürülék csomók úszkáltak vidáman. A vödröket a kertben ürítettük ki. 

Sikeresen kimertük a víz zömét, a bűz ellen kitártuk az ablakokat és naivan azt hittük, hogy a ház lakói már az ágyaikban pihennek és 1 órakor éjjel senki sem fogja többé használni a vécét, mosakodni pedig biztosan nem fognak. Reggel aztán majd kihívjuk a vízvezeték szerelőt. Tévedtünk. Szomszédjainknak úgy látszik rögeszméjük a személyi higiénia. 2 óra felé egyikük sürgős szükséget érzett felfrissülni, vagy talán nem volt addig ideje leöblíteni testéről a nap piszkát és valóságos tusoló orgiához kezdett (a szellőző ablakon keresztül azt is halljuk, ha valamelyik szomszédunknak hasmenése van). A felújuló glu-glu-glu újra kiugrasztott az ágyból. A fürdőszobában, a tusoló kifolyójából patakzó víz látványa fogadott.

Nem volt más választásunk, ki kellett hívni a vízvezeték szerelőt, mielőtt az ürülék beúszik a nappaliba és a többi szobába. A telefonkönyvben egy sor céget találtunk, amelyik azt hirdette, hogy 24 órás szolgálatot végeznek, de feleségem legalább tízet hívott fel, amíg egyikük volt olyan kegyes, hogy felemelje a kagylót. A férfi helyben kijelentette, hogy az éjjeli kiszállás ára 2500 sekel. (Külföldi olvasóimnak: egy normális nappali hívásért talán 250 sekelt fizetnénk. A szerelő megmagyarázta, hogy egy ilyen éjjeli kiszállás után képtelen másnap dolgozni, ezért kéri a nappali tarifa tízszeresét).   Kénytelen-kelletlen beleegyeztünk, (a végleges ár ÁFÁ-val 2900 sekel volt), semmi kedvünk nem volt ahhoz, hogy bútorainkat szennyvízben lássuk úszkálni. 

Az egész munka talán tizenöt percig tartott. A dugulás oka a WC-be dobott nedves törlőkendők voltak, amelyek nem könnyen szétbomló, fátyolszerű anyagból készültek. Értesítettük a lakosokat, vigyázzanak mit dobnak a vécécsészébe, az utolsó alkalommal, amikor ehhez hasonló eset történt, egy bejárónő padlórongyot ejtett a vécébe.

A kiadott ősszeget visszakapjuk a házbizottságtól, de az elrontott éjszakát senki sem fogja tudni megtéríteni nekünk.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerelő csatorna szennyvíz ürülék dugulás vízvezeték


2011.08.13. 20:46 Avri

Kattogó ujj

 

 

 

A napilap, amelyre előfizetek nemrégiben egy új egészségügyi rovatot vezetett be, két teljes oldal, amely nem csak a rosszindulatú betegségekkel foglalkozik, amelyeknek mindegyikünk ismeri a nevét, mellékhatásait és végzetes következményeit, hanem látszólag jelentéktelen egészségügyi problémákkal is, amelyekről soha sem hallottam. Az átlagos olvasó többnyire teljesen kihagyja ezt a rovatot, vagy felületesen átfutja a szalagcímek egy részét, amíg aztán egy nap őt, vagy más valakit családjából, netán egy közeli barátját, ezeknek egyikével diagnosztizálnak. Akkor ezek a ’kis bajok’ kevésbé elhanyagolhatóvá válnak, legalábbis számára, vagy azok számára, akik szenvedő alanyai és mohón próbálnak kihalászni minden aprócska információt róluk, de a többi olvasó – azokon a keveseken kívül, akik mások betegségeinek a megszállottjai – tovább lapoznak és érdekesebb híreket próbálnak felderíteni.
Haboztam egy kicsit, érdemes-e egyáltalán szóba hozni az egészségügy tárgyát. Bár már elértem egy bizonyos kort, nem tartozom azok közé, akik összeülnek hasonló korú társaikkal és egymás egészségi állapotát tárgyalják meg lelkesen. Végül úgy döntöttem, hogy egy ilyen – az egészségügy veszélyeiről szóló – írás legalább azoknak okozhat élvezetet, akik mások betegségeiről szeretnek olvasni és boldogok, hogy maguk nem szenvednek tőlük. A többieket, nem biztos, hogy érdekelni fogja a tárgy, de ilyen az élet, csak az érdekel, ami közel áll hozzánk, minket személyesen érint.
Korábban már írtam az egészségemet érintő témákról, a szürke hályog műtétemről, a házi orvosnőmről, aki pánikrohamot kapott, amikor egy véletlen EKG vizsgálatom szokatlan eredményeket mutatott, amelyekről nem tudta, mit jelenthetnek. Beutalt a kórházba, de 24 óra után, feldobódva tértem haza: nem ez lesz, ami megöl engem – azt mondták! Egy másik orvosról is írtam, aki teljesen megdöbbent, amikor megtudta, hogy több mint egy évtizede nem voltam szívvizsgálaton. Sürgősen elküldött egy rakás vizsgálatra, de ezeket is sikeresen úsztam meg. Nem kellett változtatnom életmódomon és újabb gyógyszereket sem írtak fel nekem.
A meglepetések más, váratlan irányból érkeztek. A kattogó ujjról hallottatok már? Én sem (pedig a szimpatikus kezelőorvosom azt mondta, a baj eléggé elterjedt). A kattogó, pattanó, pattogó (angol elnevezéssel trigger) ujj olyan állapot, amikor az ujj – az én esetemben a balkezem hüvelykje – feszítő ín hüvelyén csomó, vagy szűkület alakul ki, melyben az ín nem tud szabadon csúszni és az ujjat csak nehezen lehet kiegyenesíteni. Amikor az ín áthalad a szűkületen, fájdalmas ugrás tapintható és pattanó hangot is lehet hallani.
Nem voltak erős fájdalmaim, de mivel balkezes vagyok, nehézségeim támadtak rutin feladatok elvégzésében. Nehezemre esett például felszedni a visszajáró aprópénzt egy üzletben. Természetesen, amint diagnosztizáltak és egy ortopéd szakorvoshoz utaltak, azonnal anyagot kerestem a tárgyról.
A múltban nem egyszer dicsértem az interneten található információk bőségét. Most azt mondom, ez csak abban az esetben áldás, ha nincs közvetlen közöd a témához. A túl sok információ nem csak megzavar, hanem káros is lehet. Az orvos javaslata alapján kortizon injekciót kaptam a csomóba ("gyulladáscsökkentő gyógyszerek, sínek, fizikai terápia és gyógyító terapeuták, kínai akupunktúra, naturalista gyógymód és különféle masszázsok, nem hatásosak") és úgy tűnik a problémám megoldódott, legalábbis átmenetileg. Rengeteg cikk létezik a témában, mindegyiket szakértők írták, de ahogy ez a gyógyászatban történni szokott, a vélemények megoszlanak. Az egyik azt írja, hogy amennyire lehetséges, kevés kortizont használ, egy másik weblapon az áll, hogy nem javasolt több mint két ilyen injekciót kapni a test egy helyén, míg az én orvosom háromszor szokott injekciózni, ha a probléma az első után is fennáll. Talán jobb lett volna, ha nem olvastam volna semmit a tárgyról és elfogadom orvosom véleményét, aki nagyon megbízható benyomást tett rám.
Megragadva az alkalmat, ha már ott voltam az ortopéd klinikán, említettem az orvosnak, hogy jobb kezem egyik ujjának ízületén kis fájdalmat érzek. Ebben az esetben sokkal kevésbé volt bíztató. „Ez a kezdete (sajnos nem egy szép barátságnak) az ízületi csúznak – arthritisnek – és nem sokat lehet tenni vele. Meleg borogatás megkönnyítheti a fájdalmakat”. Eszembe jutott szegény boldogult anyám, akinek kedvenc elfoglaltsága volt a kötés. Képes volt kötni és ugyanakkor a televízió képernyőjét nézni. Amikor az élete vége felé ujjai megduzzadtak és eltorzultak és nem tudott többé hobbijával foglalkozni, elvesztette életkedvét.
Kiderül, hogy a gyógyíthatatlan rosszindulatú betegségeken kívül, létezik egynéhány kisebb is, amelyek bosszantók és megkeseríthetik életünket. Eddig csak a cukorbetegségről és nátháról tudtam (az utóbbiból persze néhány nap múltán kilábalsz), most hozzákerült a listához az arthritis is, Isten őrizz tőle!
Az orvostudomány eredményei lenyűgözőek, sikerül meghosszabbítani az életünket, de mit lehet csinálni, ha különböző testrészeink nem ilyen hosszú életre lettek teremtve? A jövő emberének talán művégtagjai lesznek, de jelenleg sajnos a felgyorsult kopás egy idő után szétzúzza életminőségünket.

Szólj hozzá!

Címkék: ujj ortopéd arthritis ín kortizon


2011.08.08. 20:25 Avri

Társadalmi tiltakozás

 

 

A magas házbérek és lakásárak ellen tiltakozó izraeli fiatalok az utolsó három hétben az ország majdnem minden városában kisebb-nagyobb sátorvárosokat létesítettek. A legnagyobb ilyen fajta ’település’ Tel Aviv központi, elegáns Rothschild fasorában keletkezett, amelyet a fiatalok „Ha Rothschild volnék” fasorrá neveztek át. Hétvégenként egyre nagyobb tüntetések vannak, az előző szombaton Tel Avivban százezren, augusztus 6-án pedig már több mint százötvenezren (országszerte kb. háromszázezren) tüntettek a kormány szociális politikája ellen. Ez eddig a legnagyobb méretű szociális megmozdulás az ország történelmében.

A mozgalom szlogenje kezdetben a kissé túl általános Szociális Igazság volt, de az utolsó napokban a sátorvárosok vezetőinek sikerült a tömegek panaszait összpontosítani és többek között, a lakásárak visszaszorítását, szociális bérlakásépítést, az élelmiszerárak ellenőrzését, az adók csökkentését, ingyenes oktatást a bölcsődétől kezdve, az intézmények privatizációjának leállítását és az egészségügy reformját, követelik a kormánytól.

Amikor az u. n. Társadalmi Tiltakozásról olvastam, eszembe jutottak a napok, amikor esküvőnk után megfelelő lakást kerestem nejemnek és magamnak. Legénykoromban egy központi fekvésű egy szobás lakást béreltem, amely olyan picike volt, hogy a főzősarok, fürdőszoba és WC ugyanabban a pindurka helységben helyezkedtek el, amelyet csak egy furnérlemez tolóajtó választott el a lakószobától. Az ajtó annyira vékony volt, hogy ha valakinek hasmenése volt, ki kellett tuszkolni a vendégeket az utcára levegőzni.

Ez a lakás túl kicsi volt egy házaspár számára, de munkahelyem által előnyös kölcsönhöz jutottunk és egy pár hét múltán egy 48 négyzetméteres, másfél szobás lakás boldog tulajdonosai lettünk. Ebben a lakásban született első lányunk. A miénk volt a nagyszoba és a fél szoba gyerekszobává vált. Nem volt dupla ágyunk, de éjjel megágyaztunk a két kanapén, amelyen nap közben vendégeink foglaltak helyet. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem volt előszobánk és ha valakinek ajtót nyitottunk, egyenesen hálószobánkra látott rá, de boldogok voltunk kompakt kis otthonunkban. A bejáratunk előtti nagy kertet, szép pázsittal és néhány fával, lakásunk meghosszabbításaként (minden lakhelyünk földszinti volt) használtuk, ott rendeztünk lánykánknak szülinapi bulikat, társasjátékokkal, bújócskával, tréfás versenyekkel, mint ahogy azokról az akkori időkből megőrzött 8 milliméteres filmek tanúskodnak.

Ebben a kis lakásban sem mondtunk le kedvtelésünkről, a vendéglátásról, lányunk megszokta, hogy megossza szobácskáját más nyelvű vendégekkel, de amikor négy éves múlt, megérkezett a kishúga és nagyobb lakhely után kellett nézni. Nehéz szívvel – egyetlen bevételünk kettőnk fizetése volt – szerződést írtunk alá egy házaspárral, akik egy fél év múltán készültek kiköltözni háromszobás lakásukból. Addigra már négyen laktunk kis lakásunkban. Ez a fél év, amely eleinte nagyon nem tetszett nekünk, végül is szerencsés kimenetelű lett. Óriási mázlink volt, hogy a lakáspiacon az árak őrült módon felszöktek és olyan előnyösen adhattuk el kis lakásunkat, hogy a különbség közötte és a nagyobb között, jelentősen csökkent.

1971-ben költöztünk be lakásunkba, amelyben a mai napig lakunk. Az évek folyamán sok mindent átépítettünk, minden verandát lebontottunk, ezzel megnövelve a szobák méretét, minden kuckót, falmélyedést kihasználtunk, minden szabad falra szekrény került, csak egyet nem tudtunk megváltoztatni: a lakás alapmérete 76 m² maradt. Itt nőtt fel három gyerekünk – csak a legidősebbnek volt saját kis szobája, egy lezárt étkezősarokban, a másik kettő, egy lány és egy fiú, együtt lakott, amíg nővérük el nem költözött – és egy kutyát is tartottunk, de nem panaszkodtunk. Azokban a napokban, barátaink is hasonló körülmények között laktak.  

Most, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, aránylag tágas a lakás, de még most sem jönne rosszul egy további szoba.

Mit akartam tulajdonképpen mondani? Biztos nem azt, hogy a lakásárak elleni tiltakozóknak nincs igaza. Más érában élünk, nem csak azért mert emelkedett az életszínvonal (nekünk nem volt mosógépünk – valamint egyszer használatos pelenkáink – autónk, televíziónk, légkondicionálónk, számítógépünk és még egy rakás más dolgunk sem, amelyek ma magától értetődők). Mi ideológiai okokból érkeztünk Izraelbe, beértük kevéssel, de arról álmodtunk, hogy gyerekeinknek egy szociális igazságosságra alapozott országot hagyunk örökségül. De helyette, mohó kapitalizmust, korrupciót látunk, a norma a nyereség utáni zabolázatlan törekvés, a prioritásokat olyan politikai érdekek alapján állapítják meg, amelyeknek a célja a jelenlegi rendszer folytatása. Isten ments, nem szocializmusról beszélek, hanem a kormányzó párt ideológiai atyjának, Jabotinskynak tanításáról, aki szerint az állam kötelessége élelmet, hajlékot, ruházatot, oktatást és egészségügyet szolgáltatni polgárainak. Azt hiszem, ha az állam vállalná ezt a felelősséget, az kielégítené a sátorvárosok fiataljait is.

A valóság azonban sajnos az, hogy az egyetlen hely, ahol Jabotinsky tanításai valóra váltak, az elfoglalt Nyugati Part, ahol a települők luxuslakáshoz juthatnak potom áron. Ha azokból a pénzekből, amelyeket koalíciós okokból, a települések és az ortodox jesivák (hagyományos tanintézetek) támogatására szánnak, mindössze néhány milliárdot szociális bérlakásépítésbe, az oktatásba, az egészségügybe fektettek volna be, nem keletkezett volna a mostani tiltakozó mozgalom.

Ennek a népi mozgalomnak nincs ideológiája, nem beszéli a politikusok nyelvét, akik mindig készek egy szaftos csontot dobni egy nyomásgyakorló csoportnak. Minden igényük a társadalmi igazságosság, a nemzeti prioritások valamint a tőke és a hatalom közötti túlságosan intim kapcsolat alapvető megváltoztatása és a meglevő források elosztása azok javára, akik kétkezi munkával keresik meg kenyerüket. Hogy érdemes legyen dolgozni ebben az országban, családot alapitani, gyerekeket felnevelni es újra büszkék lehessünk az egyenlőségre Izraelben.

Más országoknak inspirációt adni egy kicsit túl elbizakodott, de talán magunkat inspirálhatjuk. Rendben?

Benyomások egy sétáról a tel avivi sátorvárosban

Szólj hozzá!

Címkék: tüntetés lakbér fiatalok igazságosság tiltakozás lakásár


2011.07.29. 22:26 Avri

Rövidkék

 

 

Az izraeli állami szerencsejáték cég egy két hetes Ciripelő versenyt rendezett a Facebookon. „140 karakterrel kíváncsivá tenni, megnevettetni és még az érzelmeket is felkelteni." A 300 kiválasztott ciripelés kapja a harmadik (pénzbeli) díjat, ezekből 30 a másodikat és a három első, az első díjat. A nyerési esélyek nagymértékben azon Facebook barátok számától függnek, akik lájkolják a ciripeléseket. Van egy zsűri is, de az csupán az utolsó három választott iránt dönt.

Egy kis válogatás a 39 ciripelésből, amelyet benyújtottam és amelyek nem helyi belpolitikai jellegűek (magyarul a karakterek száma 140-nél több lesz):

 

Diagnózis: a kognitív képességek teljes elvesztése.
Elbúcsúzott családjától, elrendezte papírjait, a Facen Isten veletek-et mondott, megnézte a naplementét.
Szoftver probléma történt, elnézését kérjük.

 

A feleségem szeret és igaznak bizonyult nálam a szabály, hogy akinek szerencséje van a szerelemben, nincs szerencséje a sorsoláson.
A fordítottja is igaz?
Ha nyerek a lottón, a feleségem nem fog többé szeretni?

 

Az idő-utazó elolvasta a tudományos kutatást, hogy az időutazás nem lehetséges.
"Talán még mindig a XXX. században vagyok?"
Azután észrevette a légszennyezést, megszagolta a bűzt és tudta, a XXI. században van.

 

Mi okoz több zajt, mint az ágyúlövés, vagy egy hajtómű? Az édesség kihámozása csomagolásából egy koncerten!
Azt hittem, csendes vagyok, de szomszédjaim hegyezték a fülüket és úgy tűnt, még a karmester is idegesen mocorgott.

 

A legrövidebb történet, amelyben szex, rejtelem, Isten és a társadalom szerepel:

"A hercegnő teherbe esett és csak Isten tudja, ki az apa."

 

Kommunikációs elv: ha nem jelentetted – nem végeztél el semmit.
Ha elvégeztél valamit és jelentetted – elvégeztél valamit.
Kommunikációs spin: semmit sem végeztél el, de jelentetted – elvégeztél valamit.

 

Hisztek a csodákban? Én sem, de hiszek abban, hogy jó dolgok történhetnek veled, ha nyitott vagy és elfogadod az életet olyannak amilyen: egy ajándék doboz tele meglepetésekkel.

 

Állandóan történnek velem dogok, kicsik és kellemesek, nem nagyok és földrengésszerűek. Nem nyertem a lottón, de a holokausztot sértetlenül túléltem és az élet az óta szerény meglepetéseket rak le ajtóm előtt.

 

Nagyanyám még születésem előtt halt meg, nagyapám 1939-ben, anyám 1996-ban, nővérét meggyilkolták a holokausztban. Most rám talált egy a Cseh Köztársaságban élő szolgálólányuk és szeretne találkozni velem. Hát ez nem csodálatos?

 

Anyja búcsúztatásán fia a halotti imát okos telefonja képernyőjéről olvasta le. Így segíti a digitális technológia a személyt legnehezebb óráiban is.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kommunikáció verseny holokauszt lottó időutazás


2011.07.23. 19:08 Avri

Bibliai drámák

A múlt szombaton egy ritka élményben volt részem: részt vettem a reggeli imában a zsinagógában. Akik ismernek, tudják már, hogy elkerülöm a helyeket, ahol ’istent szolgálják’. Nem szégyellem a nyilvánosság előtt kijelenteni, számomra ez egy elvi kérdés és mióta itt élek, lábaim csak ritkán lépték át akármilyen imaház küszöbét. (A kivétel a tel avivi Nagy Zsinagógában megtartott esküvőm volt és két bár micvá, a fiamé, a konzervatív gyülekezet rögtönzött imaházában és egy rokon fiúé egy reform zsinagógában). Épp azért, amikor lányom néhány hete azt adta hírül, hogy az unokám a bár micváját hagyományos módon, vagyis a Tórához való felhívással, akarja megtartani, felvontam a szemöldökömet. Nemcsak, hogy bizonytalan voltam, miként fogom elviselni ezt a ’traumatikus’ eseményt, hanem ráadásul, szabadnapomon, már 8.30-kor reggel kellett a Kfar Szábai zsinagógában lennem.

Természetesen megjelentem a megszabott órában a helyszínen. Lányom kérésére, hogy ne hozzam zavarba a bár micvá ünnepeltjét, egy kissé távolabb parkoltam le kocsimat (az autó használata is tiltott tevékenység szombaton). Az első meglepetés számomra az volt, hogy a terem légkondicionált volt. Ez elég logikus, hiszen az ultra-vallásosok lakásai Bnei Barak-ban (vallásos városka) is fel vannak szerelve a legmodernebb technológia vívmányaival és a kor találmánya, az időkapcsoló, segítségével a villamos rendszerek maguktól működésbe lépnek és kikapcsolnak, akkor miért pont azok, akik ájtatosságukkal védik az országot, szenvednének a nyár nyomasztó melegétől? Úgy tűnik, nagyot tévedtem, amikor feltételeztem, hogy a légkondicionáló bekapcsolása a szombati munkatilalommal ellentétben áll.

A zsinagóga modern volt, az ülések kényelmesek és kedves imádkozók a ’turisták’ segítségére siettek, imakönyveket hoztak nekünk és megtalálták számunkra a megfelelő oldalt az imádságban. Nem bocsátkozok itt a Tóra felhívás részleteibe. A legtöbben közületek szintén voltatok, vagy lesztek büszke apák, vagy nagyapák. Természetesen az én unokám is, kölcsönzött imasálban, a Tóra heti-szakaszt gördülékenyen és szépen olvasta fel, a helyes intonációval és az ünnepi eseményre összegyűlt családtagok melle a büszkeségtől dagadt. 

Nem vettem részt az imádságban, de a két óránál hosszabb ott létem idején, figyelmesen olvastam az imakönyvet. A következtetésem: nem tudom, hogy a hívők imádsága eléri-e az egeket, de egy biztos, jól fejezik ki magukat héberül. Az imakönyv nyelvezete választékos és sok benne a szép kifejezés. A könyvben számos utalás van, különböző verziókban, Isten ígéretére, hogy az országot örökségként adja Izrael népének és leszármazottjainak, az idők végezetéig. Ezek után nem csodálom, hogy azok, akik szombatonként ezeket olvassák, népük ellenségeinek tekintik a személyeket, szervezeteket, akik azt javasolják, hogy ennek az örökségnek egyes részeit átengedjük másoknak.

Érdekesnek találtam a rabbi prédikációját is. Ez a viszonylag fiatal férfi, a televíziós sorozatokat, amelyek mindig a döntő pillanatban fejeződnek be és a nézőt feszültségben tartják a jövő heti folytatásig, a heti Tóra szakasszal hasonlította össze. A heti szakasz azon a szombaton, amikor unokámat hívták fel a Tórához, Fineás szakasza volt, amelyben csakugyan léteznek a mai thrillerekhez hasonló elemek. A rabbi az imádkozóknak Zimriről, a Simeon törzs elnökéről, mesélt, aki Mózes előtt egy midianita nővel jelent meg és kihívó módon megkérdezte, miért nem teheti magáévá? Mózes nem volt képes válaszolni (mert maga is a midianita Cipporát vette feleségül), de megengedte tanítványának, Fineásnak, hogy a dogma szerint cselekedjen és a férfi helyben megölte Zimrit és a midianita nőt. Eddig még mindent értettem, hiszen meg van írva „Aki idegenekkel közösül, a fanatikusok elbánnak vele” és Fineás Isten igéje szerint cselekedett.

Amit nem értettem, a rabbi magyarázata volt, hogy ha Zimri gyanúsnak találta volna Fineás szándékait, ő ölhette volna meg először (egy másik dogma „Aki meg akar ölni, öld meg először”) és nem büntették volna meg tettéért. Szerény véleményem szerint, ha Zimri olyan bűnt követett el, amelyért halálos büntetés jár, Fineás törvényesen cselekedett, tehát miért lenne Zimri jogosult az ellenkezésre? Úgy látszik, a mai fogalmak szerint gondolkodok („ellenállás a törvényes letartóztatásnak”) és képtelen vagyok a Tóra magyarázók szőrszálhasogatásának megértésére.

Örömömre, miután a rabbi a 13 éveseket, akik osztálytársuk ünneplésére jöttek a zsinagógába, a vérontás leírásával traktálta, prédikációját sokkal békülékenyebben fejezte be, kifejtve, hogy ma már nincs helye a fanatizmusnak és nem ölnek meg egy embert, azért mert más nép lányával hált, hanem kellemes hangnemben, barátságos módon próbálják megmagyarázni neki tévedését.

Nem hiszem, hogy mostantól gyakrabban fogok járni a zsinagógába, de örülök, hogy betekintést nyerhettem hagyománykövető testvéreim életébe és szokásaiba.  

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: bár ima hagyomány rabbi tóra zsinagóga heti szakasz micvá


2011.07.17. 14:07 Avri

Balga jóslat

Néha az a benyomásom támad, hogy címem az egész világon ismert és mindenki megpróbál eladni nekem valamit, felajánlja szolgálatait, vagy más szofisztikált módszerrel akarja lenyúlni pénzemet és bankszámláját duzzasztani. Hetente kapok leveleket, amelyeknek a közös nevezője – azon kívül, hogy át akarnak verni – tiszteletre méltó kinézésük, kitűnő papírjuk, választékos és színes nyomtatásuk és jól csiszolt nyelvezetük. (Ellentétben az u. n. Nigériai csalókkal, akiknek a leveleiben hemzsegnek a hibák, a stílusuk pedig feltűnően silány). A kért összeg általában nem jelentős, 20-30 dollár és eleinte azon tűnődtem vajon érdemes-e azoknak, akik ilyen szélhámossággal foglakoznak, tekintélyes összeget befektetni a kivitelezéshez egy rakás papírba, amelyek a legtöbbször, egy rövid pillantás után, a kukába kerülnek. A válasz: úgy látszik, elég pali madár megy lépre, ahhoz, hogy a dolog kifizetődjön.

Mint említettem, általában elég egy röpke pillantás a megállapítására, mi az igazi jellege a látszólag hivatalos levélnek, amely Hong Kongból, vagy Szingapúrból érkezett. Ezúttal azonban felkeltette a figyelmemet, hogy ellentétben a névtelen közleményekkel, amelyek a legjobb esetben köznapi keresztnévvel voltak aláírva, ennek a levélnek a tetején név és fénykép díszlett. A név Anthony Carr volt és a fénykép egy szimpatikus, öltönyös embert ábrázolt. Egy rövid keresés után az interneten, kiderült, hogy a név viselője Kanadában él és van egy kurta Wikipédia bejegyzése is, ami bizonyos hírnévre utal.

A Wikipédia idézi a férfi maga adta címét. „A világ leginkább dokumentált médiuma”, beszámol arról, hogy előre látta a new yorki ikertornyok elleni merényletet, de kritikusai szerint, más jóslatai nem valósultak meg.

Anthony Carr honlapján – címlapján a lángoló ikertornyok szimulálása jelenik meg – felsorolják a látnok által előre megjósolt eseményeket, mint azt, hogy Diana hercegnő elválik Károly hercegtől, Dodi Al-Fayeddel kerül romantikus kapcsolatba, majd szörnyet hal egy balesetben, a terrorista támadást a mumbai Taj Mahal szálloda ellen, a tszunamit Japánban, a san franciskói földrengést 1984- ben, a II. János Pál pápa elleni merényletet, a figyelmeztetést, hogy Szaddám Huszein lerohanja Kuvaitot és ennek következményeként kitör az első Öböl-háború, és így tovább.

Ezzel szemben James Randi weblapján az előrejelzések egy másik sorozata jelenik meg, amelyekről kiderült, hogy valamennyi nonszensz, üres prófécia volt.

További online keresésben, rátaláltam egy amerikai férfi panaszára, miszerint Carr, elárasztja a panasztevő 92 éves apját, a holdat és a csillagokat ígérő levelekkel, mindössze $19,95-ért. Valaki más felvetette a kérdést, ha Anthony Carr-nak valóban látnoki képességei vannak, miként lehetséges, hogy nem volt tudomása apja – akinek nevére szintén érkezett egy rózsás jövőt jósoló levél – több mint egy éve bekövetkezett haláláról? Egy további panaszostól Carr 16,95 angol fontot kért. Én úgy látszik kiváltságos vagyok, mert a tőlem kért ár csak 9,95 dollár.

Az igazat megmondva, ez már a második ilyen jellegű levél, amelyet kapok. Az elsőt, valakitől, akinek nem emlékszek a nevére, semmibe sem vettem, mert kb. egy héttel az időpont után érkezett meg, amikor részem lett volna a sok jó dologban, amelyeket a sors nekem rendelt és a jövőbelátó víziójában látott. 

Tulajdonképpen ez Carr levelének a kivonata is. A férfi drámai hangon írja le, hogy az éjjel mélyében hideg verejtékben úszva riadt fel és néhány másodpercig hihetetlenül erős látomás tört rá, amely szerint július 23-án egy „kozmikus szingularitás” jön létre, amely egy tel avivi, Shacham Avri nevű személy előtt egyszeri, rendkívüli lehetőség-ablakot nyit ki. Ha a természetfeletti erőkkel felruházott férfitől (a megadott árért) kapott utasítások szerint fogok cselekedni, gazdaggá válok, hatalmat nyerek a magam és hozzátartozóim sorsának a megváltoztatására és paradicsomi boldogságban lesz részem.

Ha viszont nem küldöm el Carrnak a kért összeget, nem fogom megkapni a személyes prognózist, amelyet a látnok készít nekem öt hétre (túl a szokásos négy héten, csakis számomra), nem fogom tudni kihasználni a bőségszarut és a lehetőség-ablak bezárul előttem.

Beléptem Carr honlapjára és a kapcsolattartó oldalon, amelyen azt ígéri, hogy minden személyes üzenetre válaszol, megkérdeztem, honnan tudom, hogy ő volt-e az, aki írt nekem. A borítékon, amelyet az iratcsomaggal kaptam, egy ausztriai cím jelent meg, míg ő kanadai. Azt is megírtam, hogy kíváncsi vagyok hány az enyémhez hasonló levelet küld ki naponta? Még ha be is éri napi tíz levéllel, de minden címzett neve egy rémálomban, amelyből hideg verejtékkel borítva riad fel, derül fel előtte, a szegény fickó megérdemli őszinte szánalmamat.

Mit ér a címmel „a világ leginkább dokumentált médiuma”, ha a hordozója éjjelente legalább tízszer riad fel és az élete nem emberi? 

Választ üzenetemre nem kaptam, de készen állok a meghatározott időpontra. Talán mégis sikerül kiaknázni belőle valamilyen hasznot? Talán lottót kell feladnom? Totót kitöltenem? Részvényeket vennem? A kaszinóban játszani? Megpályázni egy kulcspozíciót?

Egyet elért a levél írója – akárki is legyen: kíváncsian várom a misztikus napot!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: lottó totó természetfeletti kozmikus jós látnok jövőbelátó


2011.07.09. 12:58 Avri

Új szótár

Néhány évtizeddel azelőtt Izraelnek még néhány százezerre rúgó magyar nyelvű lakosa volt, de ma már kevesen maradtunk. Épp azért, kellemes meglepetés volt, amikor meghívót kaptam a cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumától egy új magyar-héber, héber-magyar szótár felavatására. Azok, akiknek a nyelvük hegyén volt egy bizonyos szó, de sehogy sem jutott eszükbe, a mai napig csak Gross Eliezer, mondhatnám „ókori” szótárát használhatták, amely 1958-ban jelent meg.

A tel avivi rendezvényre 120 meghívott jött el (a terem megtelt, és ajtaján egy tábla volt, a pontos férőhelyek számával). A színpadon egy öt tagból álló beszélgető csoport foglalt helyet. A tárgy: a magyar nyelv, mint második nyelv és fordításának a nehézségei. 

A szakszerű moderátor, aki egy kiadós adag humorral irányította a beszélgetést, az ismert rádió és TV bemondó, szerkesztő, újságírónő és (angol-héber) fordító volt, Gaj Karmit, aki magyar szülők gyerekeként született egy kibbutzban. Elmondta, hogy soha sem szólalt meg magyarul, amíg nagymamája, aki más nyelvet nem tudott, meg nem érkezett Izraelbe. (A csoport egyik tagja meg is jegyezte: „hiszen ez törvénybe van foglalva, a nagymamával csak magyarul beszélünk, ugye?”).

Ezzel szemben a szerkesztő és műfordító Algazi Mirjamnak, aki Belgrádban született, magyar az anyanyelve. Algazi, akinek munkájáról a kritikusoknak csak dicsérő szavai vannak, egy egész sor olyan művet fordított le, amelyek Magyarországon kívül is sikert arattak, nemcsak Márai Sándor könyveit „A gyertyák csonkig égnek”, „Válás Budán”, „Az igazi”, „Eszter hagyatéka” és a Nobel díjas Kertész Imre „Sorstalanság”-át, hanem egyes Szabó Magda és Szerb Antal műveket is.

A fordító választott mesterségének nehézségeit ecsetelte. Ellentétben a magyar nyelvvel, a héberben a nő- és hímnem közötti különbségek miatt, nagyon nehéz lefordítani egy olyan fogalmat, mint ’egyetlenem’, amely magyarul természetesnek hangzik, akár nő, vagy férfi használja. Ennél sokkal nagyobb nehézségeket támaszt egy olyan mondat, amelyben a férj ‘fiam’-nak szólítja feleségét. Hogy lehet egy ilyen egyedi kifejezést más nyelvbe átültetni? A válasz az: a fordítónak nem arra kell törekedni, hogy megtalálja, vagy felújítsa a megfelelő szót az idegen nyelvben, hanem mint a beszélgető csoport másik tagja, Tarbay Dávid mondta, a fordításnak a mondat mélyebb jelentőségét, a melódiáját kell kifejeznie.

Mint már feljebb jeleztem, a csoportnak az író és fordító Tarbay Dávid (Tarbay Ede dramaturg, író, műfordító, költő fia) is tagja volt, aki 14 éves korában érkezett Izraelbe és néhány magyar és héber könyvet írt. Két regénye Eklipszis és Adonisz. Fordításai közül a legemlítésreméltóbb Vámos Miklós „Az apák könyve”.

A beszélgető csoport soraiban foglalt helyet Rosenbaum M. Gabriel is, aki az arab nyelv és irodalom professzora a jeruzsálemi egyetemen és az izraeli akadémikus központ igazgatója Kairóban. Neki is magyar szülei voltak, de az érintkezési nyelv házukban, elvi okokból, csak héber volt. A fiú sokszor hallotta szüleit maguk között magyarul beszélni – amikor azt akarták, hogy a gyerek ne értse meg őket – és sokat meg is értett, de beszélni nem tudott. Végül is úgy „bosszulta” meg magát szülein, hogy amikor Angliában végezte egyetemi tanulmányait, egy hónapra Magyarországra utazott és egy intenzív magyar tanfolyamon vett részt. A professzor néhány olyan szót is megemlített, amelyek a török nyelv által a magyarba és az arabba is behatoltak, mint például a ’balta’.    

Számomra a legérdekesebb személy Sapir Oren közgazdász volt, akinek a szülei az arab nyelvet használták, amikor azt akarták, hogy gyerekeik ne értsék, miről beszélnek. Sapir a klasszikus zenén keresztül jutott el a magyar nyelvhez. Magyar származású tanárnője lefordította számára Bartók néhány népdalát, a nyelv megtetszett neki, megtanulta és most a HVG-t olvassa, ha tudni akarja mi az újság a gazdasági világban. A jelenlevőket az is meglepte, hogy Sapir szerint, a magyar aránylag nem nehéz nyelv, nyelvtana sokkal könnyebb, mint sok más nyelvé.

Magáról a szótárról, egyik főszerkesztője, Dr. Szalai Anna – Tarbay Dávid anyja – aki a tel avivi egyetem magyar szakán tanított és kutatásokat végzett a zsidó írók helyéről a magyar irodalomban, beszélt röviden. Megköszönte munkatársainak évtizedes odaadó munkáját és sajnálatát fejezte ki, hogy dacára erőfeszítésüknek, néhány hiba került be a szótárba.

Bevallom, nem vettem meg az új szótárt, amelyet jelentős engedménnyel árultak a rendezvény résztvevőinek. Szerény véleményem szerint nagy bátorság kell hozzá, napjainkban egy ilyen jellegű könyvet kiadni. Sok év óta foglalkozok adatbázisok építésével és jól tudom, hogy minden adat csak közzétételének pillanatáig pontos. Egy pillanat, óra, nap, vagy hét múlva, új adatok derülhetnek ki, amelyek totálisan módosítják a tényeket az adatbázisban. A nyelv folyamatosan változik és egy nyomtatott szótár nem képes lépést tartani a bekövetkezett változásokkal nyomtatásának befejezése után. Dr. Szalai maga is hozott egy konkrét példát, amikor egy kifejezést említett, amelynek azelőtt negatív jelentése volt, de a fiatalok szlengjében pozitív jelentésűvé vált.

Miközben a vitát hallgattam, a magyar nyelv sorsán gondolkodtam, Izraelben. Gyerekeim és legtöbb magyar nyelvű barátaim gyerekei, nem tanulták meg szüleik nyelvét és magyar könyvtáram jövője nagyon bizonytalan. Ami mégis új reménnyel töltött meg, Sapir Oren esete volt.

A rendezvény befejezése után néhányan körülvettük a csodabogár (ezt a szót próbálja valaki más nyelvre lefordítani!) közgazdászt és csodálattal kérdeztük, miként jutott erre a furcsa elhatározásra, pont magyarul megtanulni. Egy idősebb hölgy azt kérte tőle, hogy mondjon néhány szót magyarul és mikor Sapir majdnem tökéletes kiejtéssel elmondott két sort Petőfi egyik verséből („Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál”), a hölgy annyira meghatódott, hogy cuppanós csókot ragasztott a meglepett férfi orcájára. 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyar szótár héber szalai tarbay gaj karmit algazi


2011.07.01. 23:28 Avri

Párizs romantikusok számára

A múlt héten az időjárás előjelzésekben veszítettem el hitemet, e héten viszont a filmkritikák vannak soron. Ezek természetesen csak a kritikus személyes ízlését fejezik ki és a véleménynyilvánítás szabadságának elve biztosítja jogát ennek szabad közzétételére, de vajon ízlése egyezik-e az enyémmel? Nem mindenki szereti a spenótot, én igen, de eszem ágába sem jut másoknak ajánlani ennek a tömény fokhagyma tartalmú főzeléknek a megkóstolását.

Napilapom kritikusa nem lelkesedett Woody Allen legújabb, „Éjfél Párizsban” c. filmjéért, de én rá sem hederítettem és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.

A film nézése közben az angol ’name dropping’ jutott az eszembe. E kifejezés azt a szokást írja le, amikor az emberek, látszólag véletlenül, úgy ’ejtík el’ híres emberek nevét, mintha jó ismerőseik lennének. Magában ez nem lenne egy annyira rossz szokás, ha nem azért tennék, hogy mások előtt felvágjanak. Én is említettem egyszer, hogy fiatal koromban néhány híres itteni színész társaságában forgolódtam, de úgy tűnik nekem, hogy az amerikai rendező zseni filmjének központi trükkje: a hírességek neveinek említése. Miután a nézők felfogták, hogy a film hősét egy veterán Mercedes titokzatos módon a múlt század -20as éveibe vitte vissza (később pedig egy fiákerrel a XIX. század utolsó éveibe is eljutott), visszafojtott lélegzettel várják, hogy a század nagyjai közül, melyik további íróba, festőbe, vagy rendezőbe, botlik véletlenül. Ahányszor felhangzik a teremben a bűvös szó ’Dali’, ’Bunuel’, ’Pablo’, mindenki megkönnyebbül és félhangos suttogással egészíti ki a nevet, így hozva kísérőjük (és a környező közönség) tudomására, hogy ők is részesei a titoknak és megértették a vaskos célzást.

Azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy akiknek nincsenek alapos ismeretei a múlt század irodalmáról és művészettörténetéről és nem tudják, hogy az ’Alice’, aki kinyitotta (az amerikai írónő) Gertrude Stein bejárati ajtaját, élettársa, Alice B. Toklas volt és ’Zelda’ nem csak (az amerikai író) F. Scott Fitzgerald felesége, hanem szintén egy híres író, nem fogják tudni élvezni Woody Allen művét, tévednek. A film teli van nagyszerű felvételekkel a nappali és éjjeli Párizsról, romantikus légkörrel van telítve és Cole Porter dalai a háttérben, egy olyan varázslatos világba ragadják el a nézőt, amelyben bármi lehetséges.

Bár a film egy olyan tárgyat érint, amely időnként valamennyiünket foglalkoztat: vajon a múlt jobb, szebb volt, az emberek boldogabbak voltak, cselekménye nem drámai, nem fogunk napokig ezen rágódni, könnyes kacajra sem fog fakasztani, de nézői, garantáltan jól fognak szórakozni.

Mellesleg, a filmben pár percre megjelenik korunk egyik híressége, Carla Bruni, szerintem napjaink egyik legszebb és legbájosabb hölgye. Sok fényképen és híradó felvételen láttam, felöltözve és ruhátlanul is, de a véleményem szerint Allen filmjében ez a ragyogó nő, egy kissé szürke, érezhető nála az önbizalom hiánya, amelyet, mint a francia államelnök neje, vagy mint csúcsmodell, olyan könnyen kimutat.

Egy mondattal: ne hallgassatok a kritikusokra, felnőtt emberek vagytok, döntsétek egyedül el, mi tetszik nektek!

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: film párizs időutazás romantika allen woody bruni carla


2011.06.24. 23:57 Avri

Prága, az aranyos

Évek óta nem voltam Prágában és amikor alkalmam adódott újra odalátogatni, tüstént megragadtam. Bájosabbnak találtam a várost, mint valaha, de ebben az időjárásnak is része volt, ragyogó napsütésben volt részem majdnem állandóan és a hőmérséklet is a turistáknak kedvezett. (Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy elveszítettem maradék hitemet is az időjárás előjelzésekben. Minden előjelzés négy esős napot és egy borultat jósolt, de a valóság napos volt és csak egyszer volt egy rövidke záporeső).

Mint mindig, ezúttal is túl sok holmit vittem magammal. Három zakómból csak egy kellett néha és egyszer sem volt szükségem két pulcsimra. A szeminárium – Kafkáról és Prága történelméről –, amelyen részt vettem, úgy volt megszervezve, hogy egy napon kívül, amikor Csehországban közlekedési sztrájk volt és a szervezők a barátaikat verbuválták össze, hogy privát autójukban vigyenek minket aznapi célpontunkra, minden túránkra tömegközlekedési eszközöket vettünk igénybe: buszokat, villamosokat és a metrót. A prágai metró gyors és tiszta. Egyetlen kritikám, hogy a Dejvicka végállomáson, amelyen szállodánk volt és ahonnan a röptéri busz is indul, nem volt mozgólépcső, a lift nem működött és majdnem megszakadtam, míg először le, azután felcipeltem poggyászomat 20-25 lépcsőn.

Előző prágai látogatásom alkalmával összehasonlítást végeztem a cseh főváros és Budapest között, amelyről mindenki tudja, hogy második otthonomnak tekintem. A két város hasonlít fekvésében, mindkettő egy széles folyó két partján terül el és mindkettőben a keleti oldal sík és városi, kereskedelmi, míg a dombos nyugati oldalt egy szép várnegyed ékesíti. Az építészeti stílusuk is – mint Bécsnek és más Közép-európai városnak is – nagyon hasonló. Annak idején úgy véltem, hogy Prága ugyan nagyon szép, de egy kicsit provinciális. Ezúttal sajnos kénytelen voltam megállapítani, hogy a cseh főváros néhány fontos szempontból felülmúlja a magyart. Már az előző alkalommal is észrevettem, hogy az épületek a történelmi központban fel vannak újítva és tökéletesen megőrizve, de mindjárt mentséggel is szolgáltam. Prágában több mint 250 éve nem voltak harcok, míg Budapest néhány destruktív háborút szenvedett, kezdve a 1848-49-es szabadságharccal, amikor az osztrákok ágyukkal lőtték a Duna parti épületsort, folytatva a második világháborúval, amikor a Szövetségesek kegyetlenül bombázták, egészen a 1956-os forradalomig, amikor az orosz tankok épületek százait lőtték szét.

Azóta egy évtized telt el. Budapesten sok épületet állítottak helyre és újítottak fel, közülük sok ki van világítva éjjel és a látvány hihetetlenül mutatós, de mellettük még mindig van sok más ház, amelyeken a hámló vakolat, a golyó és gránátlyukak és a koszos szürke szín alatt, észrevehető eredeti szépségük, amely mintha könyörögne, hogy térítsék vissza eredeti állapotába. Persze nem jutottam el minden eldugott sikátorba, nem vehettem észre minden részletet, de Prágában nem láttam olyan házat, amely el volt hanyagolva, nyomasztó kinézésű lett volna. A turistákkal zsúfolt utcák patyolat tiszták voltak. A metró – amelyet már említettem – szerelvényei modernek, tágasok és sokkal kevéssé zsúfoltabbak, mint Budapesten. Azonkívül, a prágai állomásokon nem állja útadat az ellenőrök fenyegető csapata, talán mert a cseh polgár inkább törvénytisztelő, a büntetések a potyázásért szigorúabbak, vagy pedig a városi közlekedési vállalat eleve hajlandó leírni egy bizonyos veszteséget, hiszen az ellenőrök sem dolgoznak ingyen.

Azt is felderítettem, hogy a csehek kevésbé begombolkozottak és ridegek. Az utcákon, a férfiak közül sokan szandált és zoknit viselnek. Egy barát szerint, így utaznak nemzetközi konferenciákra is és azért kollegáik más országokból gúnyt űznek belőlük.

Amit rendkívülinek találtam, a zsidó írók, Franz Kafka, Franz Werfel, Max Brod, Egon Erwin Kisch és mások, központi helye a cseh irodalmi életben, dacára annak, hogy németül alkottak. A prágai óváros egyik jelentős varázsa – és a turizmusból származó bevételek zöme – a zsidó negyedből származik, kezdve néhány zsinagógával, köztük az első helyen a Régi-újjal (Altneuschul), amely Európa legrégibb, a mai napig működő zsidó imahelye, az Állami Zsidó Múzeummal, a XV. századbeli Régi temetővel és befejezve a Károly híd szoborcsoportjával és köztük az arany héber szöveges Kálváriával.  

Sajnálatomra, a tíz évvel azelőtti helyzettel összehasonlítva, a Régi temető – Prága leglátogatottabb látványossága – látogatói ma szó szerint korlátozva vannak. A hihetetlenül összezsúfolt, egymásra felhalmozott sírkövek megőrzése érdekében, nem lehet többé a sírok között csatangolni, hanem csak a steril, kötéllel elkerített beton ösvényeken körülsétálni a területet. Emiatt drasztikusan csökkent a híres halottak sírköveinek repedéseibe elhelyezett cédulák száma is. Korábbi látogatásomkor ez volt az egyik legcsodálatosabb élményem, a zömükben nem-zsidó látogatók hite a rabbik csodatevő képességében. A temető cédulák ezreivel volt borítva, a legtöbbjüket az első szél, vagy a többi látogató lába hamarosan elrepítette. Emberek egészséget kértek maguk, vagy családjuk számára, gyerekáldásért fohászkodtak, szerelmük viszonozásáért esedeztek, vagy akár sikert kértek iskolai vizsgájukhoz.

Ez az ár, amit megfizetünk azért, hogy a turizmus már nem csak a gazdagok privilégiuma, hogy ma már a kisbevételűek is megengedhetik maguknak néha külföldre ruccanni. Azt mondtad szociális jogok? Ez azt is jelenti, hogy olyan népszerű helyeket, mint az Uffizi Képtárt Firenzében, a Times Tért New Yorkban, az Eiffel Toronyt Párizsban, vagy a Régi Temetőt Prágában, a világ minden tájáról érkező turistahordákkal kell megosztanod, hogy alig tudod kivenni az idegenvezetőnk magyarázatát az idegen nyelvek bábeli kakofóniájában és csak mások válla felett láthatod a Mona Lizát, Rodin szobrait, vagy a Manneken Pist. Nem érdemes bánkódni ezen, nem baj, hogy nem tudtál közel jutni a híres műemlékekhez és lefotózni őket családod, barátaid számára. Valaki más, vagy inkább valaki mások, már megtették előtted és neked csak annyit kell tenned, hogy kiválasztod a legsikerültebb fényképeket és lemásolod őket gépedbe.

Ez ugyan logikus, de nem áltatom magamat, hogy elfogadjátok tanácsomat. Én sem mondtam le kirándulásomon a fényképezésről és íme szerény kis albumom. Akik a Facebook tagjai, ott is megtekinthetik képeimet.

    

    

Szólj hozzá!

Címkék: prága csehország zsidó múzeum temető kafka műemlékek


2011.06.13. 23:06 Avri

Útbaigazítás

A múlt hétvége egyik estéjén az igazi békebeli hangulatú pesti ’Komédiás’ kávéházban üldögéltünk egy barátnőnkkel, amikor a szomszédos asztalhoz egy hattagú izraeli csoport – négy felnőtt, két gyerek – telepedett le. Mi hárman angolul beszéltünk és ők nem tudhatták, hogy értem beszédüket, de én bizony fél füllel odafigyeltem és hamarosan rájöttem, honfitársaim először járnak Magyarországon és egyáltalán nem ártana nekik egy kis útbaigazítás.

Az egyik panaszuk azt volt, hogy a csinos szőke énekesnő, spanyol, olasz, angol nyelvű dalokat énekel. Még az sem lágyította meg szívüket, amikor kedvükre egy izraeli dalt is elénekelt. Nem azért jöttek ide, hogy nyugati, vagy akár otthoni dalaikat hallják, ők szívesen kapnának ízelítőt a magyar kultúrából. Amint megtudták, hogy én is izraeli vagyok és egy keveset kiismerem magamat Pesten, kérdések garmadával árasztottak el. Én is kíváncsiskodtam, megkérdeztem tőlük, hogy jutottak el pont ebbe a kávéházba? A válasz: a Facebook által.

Megmagyaráztam nekik, hogy ha magyar nótákat szeretnének hallani, a Komédiás nem a megfelelő hely. Van Pesten néhány étterem, kávéház – sajnos egyre kevesebb – ahol cigányzene szól, de ezek főleg a turisták kedvére szolgálnak és könnyű klasszikus, orosz, német és más zenét játszanak, itt-ott tarkítva egy „Az a szép"-pel, vagy más népszerű magyar nótával. Felajánlkoztam, hogy mutatok nekik egy éttermet, ahol igazi cigány zenét hallhatnak. (Tudom, vannak különbségek a magyar és a cigány dalok között, de nem ismerek egy helyet sem, ahol csak magyar zene szól).

Az egyik férfit elvittem a közeli Paulay Ede utcába és megmutattam neki a kis pincei étterem lejáróját, ahol esténként autentikus cigányzene szól. A társaságuk még néhány napot marad Pesten és egy este elmehetnek oda is. Nem tudom, mennyire fogják élvezni a számukra idegen zenét, de a férfi számára óriási élmény volt a Liszt Ferenc téri kávéházi miliő, a nyüzsgő ifjúság zsivaja, az éttermek színes fényei, az itt-ott kiszűrődő zene.

Útban, vissza társaságunkhoz, még bevittem az izraelit az Alexandra könyvesház első emeletén levő kávézóba. Olyan büszkén mutogattam neki a csodálatosan felújított Lotz termet, mintha a saját érdemem lett volna, de mit lehet tenni, szívemben örökké pesti fiú maradok és mindig részese leszek mindennek, ami még szebbé és érdekesebbé teszi ezt a gyönyörű várost.

Amikor újra helyet foglaltunk asztalunknál, kávéházi ismerőseink további kérdéseket tettek fel. Olyanok voltak, mint a falusiak, akik először vannak nagyvárosban. Tágra nyitott szemekkel hallgatták magyarázataimat. Azt is tudni akarták, milyen magyar ételt lenne érdemes megkóstolniuk. A gesztenyepüréről például soha sem hallottak. Javaslatomra, egy adagot rendeltek és mind a hatan lelkesen csámcsogva fogyasztották el ezt az egzotikus különlegességet. Az is új volt számukra, hogy minden szupermarketban árulnak fagyasztott gesztenyepüré masszát és vihetnek belőle haza, otthoni használatra. A repülőn a poggyászt a nem légkondicionált, -50 C° hőmérsékletű raktérében szállítják és így a fagyasztott holmi nem olvad el hazaérkezésükig. Feleségem elmesélte, hogy amikor váratlan vendégek érkeznek, kivesz egy ilyen tömböt a mélyhűtőből és egy konyhai reszelő segítségével nyolc adagot képes varázsolni belőle, Csak a tetejét kell díszíteni tejszínnel.

A következő kérdésük még furcsább volt, egy olyan városban, amelyben minden második sarkon van egy 24 órán át nyitva tartó szupermarket: hol találunk egy szupermarketet? Javasoltam, hogy kérdezzék meg szállójuk portását.

Ez a találkozás megmutatta, mi a különbség az útikalauz és a személyes ismeretek között. Pesten persze fölényesen fitogtattam tudásomat, de amikor más országba utazok, tudom, semmi sem ér fel egy tapasztalt helyi lakós tanácsával, ha szerencsés vagyok egy ilyent megismerni.

 

 

1 komment

Címkék: tér cigányzene gesztenyepüré lisztferenc


2011.06.01. 18:36 Avri

Nyitott Házak

Tel Avivban ezúttal már harmadszor került megrendezésre az u. n. „Házak belülről” (más nevén „Nyitott Házak”) rendezvény, amelynek keretében két napig ingyenesen volt látogatható néhány tucat, részint több ezer éves építészeti múltra visszatekintő magánház, középület, épület, udvar és rejtett kuckó, úgymint új és modern épületek, amelyeknek egy részében tárlatvezetések voltak az építészekkel, vagy a lakástulajdonosokkal.

Mi az idén vettünk részt először ezen, de nem voltak túl nagy elvárásaim a négy hellyel kapcsolatban, amelyet feleségem választott a városháza katalógusából.

Nem is sejtettem mennyire tévedek. Több mint 55 éve élek Tel Avivban, nejem tíz évvel később költözött ide és azt hittük jól ismerjük a várost, de hirtelen kiderült, hogy egy forgalmas, szürke, kereskedelmi utcának – melyen százszor hajtottunk végig – tőszomszédságában, egy érdekes történelmi negyed rejtőzik, amelynek létezéséről fogalmunk sem volt. A negyed neve: Az amerikai-német kolónia.

Először egy kurta történelemlecke. Mint a Horogkereszt Tel Aviv szívében című írásomban már említettem, az amerikai Maine államból származó keresztény telepesek, akik hittek a zsidók országukba való visszatérésében és segíteni akartak nekik első lépéseikben, 1866-ban kolóniát alapítottak Jaffán.  Lehet, hogy ezek voltak az első cionisták. Panel faházakat hoztak magukkal, fejlett mezőgazdasági gépeket, de egy téves helyválasztás (egy megjelöletlen temetőben, kolera járvány áldozatok sírjain, építették fel házaikat), sok halálesetet okozott, főleg gyerekeik körében. Hamarosan viták törtek ki közöttük és két éven belül, a legtöbbjük visszatért országukba. Az elhagyott kolóniát a német templomosok vásárolták meg és virágzó településsé változtatták, amíg aztán a második világháborúban a britek száműzték őket, mert a legtöbbjük a náci ideológia hívévé vált.

Az évek folyamán a negyed el lett hanyagolva, amíg 2009-ben elkezdődtek a megtartási és helyreállítási munkálatok. A folyamat jól látható minden látogató számára. Néhány ház többé-kevésbé visszanyerte eredeti kinézését, de a környék épületeinek a zöme, állványokkal van körülvéve. Azok számára, akik nem szenvednek pénzhiányban, ez lesz, úgy látszik, a jövő évtized felkapott környéke, míg a többi lakos és a turisták örömmel fogják nyugtázni az új építészeti gyöngyszemet városunkban.

Az első három hely, amelyet meg akartunk látogatni, egymás mellett feküdt ugyanabban a kis utcában. Elsőnek az Imanuel házba léptünk be. Ez az épület először a templomosokat szolgálta, mint iskola és kulturális központ, de miután 1878-ban megvette Ustinov báró (az angol színész, Sir Peter Ustinov nagyapja), egy ideig az ő palotája volt. 1895-ben szállodává vált, 1926-tól lány középiskola működött benne, 1934-tól, mint angol rendőrállomás működött, míg 1948-tól 1970-ig az izraeli véderő használta bázisának. Azóta, a mai napokig, az épület vendégház és diákszálló.

A szobák szerények, de kellemesek. A földszinten néhány terem van és az egyikben egy kapedlis rabbiféle pont istentiszteletet tartott. Egy kicsit furcsállottuk, hogy a Dávid csillagos frigyszekrény előtt zenekar játszott – az ortodoxok szerint a templomi zene a szombati pihenőnapon "szentségtörés" – de azt hittük, ez egy reform gyülekezet. Csak amikor a bejárati asztalon észrevettük az ingyen Új Testamentumokat és más keresztény jellegű könyveket és folyóiratokat, jöttünk rá, hogy a házat egy zsidó messiási szekta (ilyen is létezik!) birtokolja.

Második célpontunk, a szemben levő Maine Ház előtt hosszú sor kígyózott és azt mondták, hogy csak háromnegyed órával később kerülünk majd sorra, úgyhogy közben benéztünk a szomszédos Imanuel templomba. Ez egy csinos kis, új-gótikus, hegyes tornyú lutheránus templom, amelyben teljesen lemondtak a kereszt bemutatásáról. A szép festett ablakok elbeszéléseket ábrázolnak a kereszténység történelméből, de Jézus töviskoronája Dávid csillag alakban lett kiképezve. Az oltáron is egy tipikus zsidó szimbólum állt, a hétágú gyertyatartó (menora), a mögötte levő falon pedig héber nyelvű idézet volt az Új Testamentumból. A közönség soraiban néhány feketét láttam és orosz nyelvű beszéd is eljutott a fülemhez, de a prédikáció angol nyelvű volt, folyamatos héber fordítással. Egy ideig hallgattam a szentbeszédet, utána a hívők, orgona kísérettel, zsoltárokat énekeltek. Meg akartam kérdezni a fiatal papot, magyarázza meg egy mondatát, amely szöget ütött a fejembe "Isten szereti e népet és ezt be is bizonyította!", de kifogytunk az időből és folytatnunk kellett az utunkat következő célunkhoz.

A Maine Barátság Ház eredeti faház, amelyet még a telepesek hoztak magukkal. Mint ismert, amikor meg akarunk valósítani egy ötletet, nem árt, ha van néhány megszállottja és ebben az esetben is akadtak ilyenek, a mainei Jean és Reed Holmes személyében, akik 2002-ben fejezték be a ház restaurálását. A ház földszintjén múzeum van és egy festő stúdiója, a felső emeleten pedig az idős házaspár lakik. A pincehelyiségben filmet mutattak be a látogatók előtt az amerikai kolónia történetéről és Dr. Holmes elmesélte, hogy véletlenül egy ősére is rátalált a 147 év előtti telepesek között. A múzeumban különféle 19.-ik századbeli tárgyak vannak kiállítva és a házaspár könyvét is meg lehet vásárolni.

Írásom kezdetén azt mondtam, hogy feleségem négy házat választott a néhány tucat közül, amelyek azon a hétvégén megnyitották kapujukat látogatók előtt.  Ezek közül a negyedik a Peresz Béke Központ (Shimon Peresz ma Izrael államelnöke) székháza volt. Enyhén szólva nem túlságosan lelkesedtünk a szupermodern, csupabeton épület stílusáért és azt sem értettük, konkréten mit tesz ez a szervezet a békéért. Két dolog volt, amely mégis jó benyomást tett ránk, az egyik a kilátás az épület bejáratából (a hullámzó tenger) és a verandáról (délre egy régi, kiterjedt, muzulmán temető és észak felé a pálmafákkal szegett tengerparti sétány), a másik pedig a „Baráti Hidak” kiállítás az alagsorban, amely jaffai és olasz gyerekek rajzait mutatja be lakóházaikról.

Vajon az effajta kiállítások hozzájárulnak a békéhez? Erre nem vagyok képes válaszolni, de amikor annyira vágyakozunk a béke után, minden eszköz üdvözlendő.

Fotóalbum

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: béke messiás jaffa telepes templomos lutheránus


2011.05.20. 22:59 Avri

Elektronikus ellenőrzés a metróban

Egy régebbi írásomban már említettem a szolgálati kitűzőkkel ellátott, karszalagos ellenőrök díszsorát – néha négyet is – akik az utasokat a metró bejáratánál, vagy kijáratánál fogadják és jegyeiknek, vagy bérleteiknek meglétét ellenőrzik, potyázás esetében pedig pótdíj fizetésére kötelezik őket.

„Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is” – írtam annak idején. Engem kétszer értek tetten. Először, régebben, mert véletlenül a 10-es gyűjtőjegy borítólapját – amelyen szintén vannak számok és kinézésében egy valódi jegyhez hasonlít – lyukasztottam ki. Másodszor, amikor egy este kegyetlen zivatar kapott el a Rákóczi úton. Leszaladtam a metróba és két állomást utaztam a Keleti pályaudvarig. A jegypénztár ’természetesen’ zárva volt, de az ellenőr csak rám várt és nem ismert irgalmat.    

Nem okolom a BKV-t, a bliccelés jelentős kárt okoz a vállalatnak és módot kell találni ennek a társadalmi fekélynek a kiküszöbölésére, a kérdés csak az, nem lehetne modernebb módszereket alkalmazni erre a célra?

Például egy a londoni Metróban sikeresen bevezetett Oyster-hez hasonló, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyával. Nemcsak „a metró, de a híres piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltűnő sárga színnel megjelölt leolvasóhoz. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul”. 

Egy ilyen rendszer az ellenőrök munkáját teljesen feleslegessé tenné. Maga a tény, hogy az utas az állomás területén van, bizonyítaná, hogy érvényesítette jegyét, sőt, érvénytelen kártyával nem lenne képes elhagyni sem az állomás területét. Fogalmam sincs, mennyibe kerülne egy ilyen rendszer bevezetése, az ellenőrök megspórolt munkabére ennek milyen százalékát fedezné és hány éven belül térülne meg a befektetés.

Azt is figyelembe veszem, hogyha a BKV a mostani elavult, Balkán jellegű rendszer helyett, egy korszerűt vezetne be, több mint 500 jegyellenőr veszítené el munkáját, de talán az ezt a munkakört betöltő egyének – a Wikipédia szerint ez „ma Magyarországon az egyik legalacsonyabb presztízsű szakma. Ezért sok ellenséges érzelem irányul a jegyellenőrökre, alakjukat démonizálják. A negatív sztereotípiák a városi folklórban a róluk szóló viccek, karikatúrák, szatirikus dalok, különféle városi legendák formájában élnek” – örülnének, ha érdekesebb, produktívabb munkához juthatnának. Ennek feltétele persze, hogy a BKV és az állam átképezné őket és segítséget nyújtana családjaiknak az átmeneti időszakban.

(Nálunk is bemutatták a ’Kontroll’ c. filmet a jegyellenőrökről – ez volt az egyetlen magyar film, amely eljutott ide az utolsó években – de nem tudom, milyen mértékben tükrözi vissza a valóságot és mennyi belőle a fantázia. A sorozatos utas gyilkos ötlete biztos a szerző fejéből pattant ki).      

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: kártya metró elektronikus ellenőr automata földalatti


2011.05.11. 21:49 Avri

Zsidózás

Mint minden zsidó, aki nem Izraelben született és egy ideig az u. n. diaszpórában élt, nekem is volt nem egyszer alkalmam, saját bőrömön tapasztalni az antiszemitizmus különféle megnyilvánulásait. Nem azokra a brutális, vérengző megnyilvánulásokra gondolok, amelyek a Holokausztban érték el abszolút csúcsukat, hanem az „ártatlanabbakra”, a folklórból származó gyűlölködésre, a gyanakvásra az „idegenség”, a „másság” iránt, amelyet a gyerek az anyatejjel szív be. Ez általában ‘csak’ egy becsmérlő szóban, zamatos káromkodásban jut kifejezésre. Manapság az ilyesmit szóbeli erőszaknak hívják.

Amikor ilyesmiről van szó, mindig az öreg magyar paraszt jut az eszembe, aki, amikor tanúja volt, amint zsidó szomszédját, kakastollas csendőrök puskatussal noszogatták be a deportáló marhavagonba, így sóhajtott fel:

„Szegény büdös zsidó!”

Az első szembekerülésem ezzel a veleszületett ellenséges megnyilvánulással maradandó benyomást gyakorolt rám. A lány neve Elena volt.

ELENA. A világháború befejeztével egy ideig rabja voltam annak a téves következtetésnek, hogy a nácizmus megdöntésével, az antiszemitizmus is eltűnik a világból és annál a pontnál folytathatom életem rutinját, ahol azt néhány éve olyan durván félbeszakították. Hamarosan ráébredtem, hogy dacára annak, hogy a zsidógyűlölet már nem felülről irányított vezérelv, az emberek nem változtak meg és legalább egy részük számára, idegen palánta maradtam.

Tizenöt éves voltam és röviddel az után, hogy szüleimmel visszaköltöztünk Szlovákiába, a túrócszentmártoni gimnázium internátusában laktam. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban és majdnem az egyedüli az egész iskolában. Ez nem nagyon zavart, nem éreztem megkülönböztetést és nem érzékeltem felekezeti felebarátaim hiányát. Szereztem néhány barátot, de a tanulmányaim, a szlovák nyelv elsajátítása sok időt vett igénybe – Túrócszentmárton a heves szlovák hazafiasság központja és középiskolájában nagy fontosságot tulajdonítanak a helyes nyelvhasználatnak – és csak kevés szabad órám maradt, amelyeket velük tölthettem.

Éjjelenként, a lámpaoltás után a nagy hálóteremben, beleburkolóztam a takarómba és irigyen hallgattam Tomaszt, az egyik felsőbb osztályba járó diákot, amint romantikus élményeiről mesélt, nem hagyva ki egy részletet sem hódításainak szemléletes leírásában. Egy ideje már engem is érdekelni kezdtek a lányok, de nem mertem kezdeményezni e téren. Azt hiszem elég jól néztem ki, szüleim bőkezűen láttak el zsebpénzzel és öltözékem – a többi hasonló korú fiúhoz képest – kifejezetten választékos volt, de ami a lányokkal való kapcsolatot illeti, nem volt egy fikarcnyi önbizalmam sem.  

„Milyen lány akar majd megcsókolni engem?”

„Nem fog undorodni a szájam érintésétől?”

„És egyáltalán, hogy csókolóznak? Az orr nincs útban?”

Ezek és hasonló kérdések szaladgáltak a fejemben és nem volt, aki válaszoljon rájuk.

Tomasz szerint, nincs ennél könnyebb dolog, mint kikezdeni egy lánnyal.

„A lányok nem különböznek tőlünk. Ők is ‘azt’ akarják, csak szégyellik bevallani. Ha okosan viselkedsz és nem akarod, hogy már az első randin kitárja a combjait, ha apró, jól kigondolt lépésekkel haladsz a célhoz, a legszemérmesebb szűz is behódol bájaidnak”.

A párhuzamos osztályban tanult egy lány, Rutkayova Elena, akire már régen szemet vetettem. A hölgy ma valószínűleg ősz hajú nagymama, aki rég elfelejtette ezt a múló eseményt, amikor az útjaink kereszteződtek. Nekem sincs már halvány dunsztom arról, hogy fekete, vagy barnahajú volt-e, magas, vagy alacsony, de azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a nevét. Nem is ismertük egymást igazán. Soha sem beszéltünk és amikor véletlenül összefutottunk valahol, kurta bólintással és villámgyors mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy egy suliba járunk. Ha egyáltalán felfigyelt rám, ezt nagyon ügyesen palástolta. Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, soha sem észleltem semmi jelét az érdeklődésnek, de vajon nem azt mondta a tapasztalt barátom, hogy a lányok szégyenlősek és a férfinek kell az első lépéseket megtennie? Elhatároztam, meghívom Elenát a moziba.

Mindig büszke voltam a kifejezőképességemre és az a levélke is, amelyet halvány-kék levélpapírra írtam – külön erre a célra vásároltam – ragyogóan volt megfogalmazva. Az üzenetet egy borítékba tettem, amelyet a szünet alatt a lány fiókjába csempésztem. Elena válasza – szintén írásban – velős és megsemmisítő volt:

„Veled járni? Mutatkozni nyilvános helyen egy zsidóval? Ne tedd magadat nevetségessé!”

Íme valaki, aki teljes mértékben tudatában van az érzelmeinek és meg sem próbálja ezeket véka alá rejteni. Itt nem lehetett kétség: közöttem és Elena között mély szakadék tátongott és ez – már ami őt illette – áthidalhatatlan volt.  

*****

De vannak ennek a zsidógyűlöletnek nem tudatos megnyilvánulásai is, amelyek egy gépies reakcióban, véletlen, ösztönös válaszban, jönnek kifejezésre. Sokan azok közül, akik a gyerekkorukban ki lettek téve ennek a ragályos betegségnek, amelynek a neve antiszemitizmus, tudatában sincsenek annak, hogy meg lettek fertőzve és magukban hordozzák a kór bacilusait. Egy őszinte párbeszéd az ú. n. zsidó kérdésről zavarba hozza őket és nagy igyekezetükben, bizonyítani akarásukban, hogy ők felvilágosult emberek, pont maradi gondolkodásmódjuk mutatkozik meg.

Egyszer meglátogattam egy ismerősemet Szlovákiában. Anyja velünk volt a szobában, de nem vett részt a társalgásban, mert a TV-ben nézett egy dokumentumfilmet a cigányok életéről. Csak amikor odaléptem hozzá, hogy elbúcsúzzak, szólalt hirtelen meg:

„Kár, hogy nem ezeket (a képernyő felé bökött) égették el maguk helyett!”

A szegény némber biztos meg volt győződve, hogy valami pozitívat mondott és jó érzéssel fogok visszaemlékezni házukra.

*****

Még a jó barátaim sem mentesek teljesen az előítéletektől. Kata a legjobb barátaim közé tartozik:

KATA. Katát, egy intelligens, okos 16 éves pesti lányt, 1962-ben ismertem meg. Miután 1967-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Izrael és a kommunista blokk országai között, kapcsolatunk a nem túl gyakori levélváltásra szorítkozott. Csak 1984-ban találkoztunk újra, amikor már házas voltam és feleségemmel, meg gyerekeimmel jöttem látogatóba Magyarországra.

A lány helyett egy érett nőt találtam. Ő is házas volt, de barátságunk felújult, mintha nem is telt volna el 17 év az óta. Autójában kocsikáztatott minket a városban, cigányzenés éttermekbe hívott meg, a Fészek klubban bemutatta művész barátait – köztük ismert írókat – magyaros ínyencfalatokat főzött nekünk házában, mindenben segítségünkre volt, egy szóval: kitűnő vendéglátó volt.

Az egyik beszélgetésünkben feleségem megkérdezte Katát, van-e antiszemitizmus Magyarországon. Válasza meglepő volt:

„Hogyan lenne lehetséges az antiszemitizmus egy olyan országban, amely legtöbb lakosának az ereiben zsidó vér folyik?”

Mintegy illusztrálva mondatát, elmesélte, hogy férje – egy tipikusan magyar kinézésű, pirospozsgás, kiálló pofacsontos, kajla bajuszú férfi – szintén félig zsidó. A második világháború idején, röviddel az után, hogy anyja másállapotos lett, koncentrációs táborba hurcolták zsidó barátját. Az anyán óriási pánik hatalmasodott el: Nehogy felfedezhessék magzatja származását, megsemmisített minden fényképet, iratot és emléktárgyat, amelyek a gyerek apjával való kapcsolatáról tanúskodnának és férjhez ment az első árja férfihoz, aki hajlandó volt a nevét adni a gyereknek. Csak amikor a fiú felnőtt, árulta el neki anyja a „sötét titkot” származásáról. Kata és férje most gondban vannak. Három éves kisfiúk senkire sem hasonlít a családban és ők meg vannak győződve, hogy gyerekük biológiai nagyapjának arcvonásait hordozza, de hol fognak találni egy fényképet, amelyik megerősítené sejtelmüket?

A férj aránylag ridegen viselkedett velem szemben és az volt az érzésem, hogy nem túlságosan kedvel. Ezzel szemben a kapcsolatom Katával a lehető legőszintébb volt. Így például elmesélte, hogy amikor egyszer felhívtam lakásukat, ura így szólította a készülékhez:

„A zsidód hív telefonon!”

Meg kellett volna sértődnöm? Egy jót nevettünk Katával együtt és arra gondoltam, hogy néha mi is Izraelben hasonló megkülönböztető kifejezésekkel emlegetjük kevésbé kedvelt szomszédjaink, vagy kollégáink származását.

Egy este Kata néhány barátnőt hívott meg a házába. Miután a beszélgetés nyelve magyar volt és családom nem tud magyarul, egyedül mentem el. A vendég, aki az érdeklődés központjában állt, Juli volt, egy fiatal, fitos orrú szőke újságírónő, aki nemrég érkezett vissza egy hosszabb körutazásról az Egyesült Államokból. A jelenlevők megigézve hallgatták élményeit a korlátlan lehetőségek országáról. Egy iskolapéldája volt ez egy olyan jelenségnek, amelynek máskor is tanúja voltam azokban a kommunista országokban, amelyeket meglátogattam. Minél jobban próbálta a hatalmas propaganda gépezet befeketíteni a kapitalista nagyhatalom arcát, annál erősebb volt az emberek hite, hogy a mondottaknak pont a fordítottja igaz.  

Juli amerikai látogatása alkalmával csak azt látta, amit látni akart. Minden története pozitív volt, minden leírása annyira rózsaszínű, hogy végül is nem voltam képes mérsékelni magamat és egy kérdéssel fordultam az újságírónőhöz:

„Elnézést, vajon észrevette, hogy az USA-ban él néhány szegény ember is?”

„Csakugyan?” – válaszolta gúnyosan. „Talán meg tudná mondani a címüket, mert én nem találkoztam velük.”

Ezzel véget is ért a párbeszéd közöttünk. Láttam, hogy a hölgy teljesen egyoldalú beállítottságú és nem láttam az értelmét a vitának. Amikor eltávoztak a vendégek és egyedül maradtunk, barátnőm szenvedélyesen kitört:

„Látod, emiatt nem szeretnek benneteket, zsidókat!”

„Azt akarod mondani, hogy Juli zsidó?” – kérdeztem meglepve.

„Az isten szerelmére Avrikám, ne tedd magadat!” – válaszolta Kata. „Vajon valaki, akinek ennyire túlméretezett a magabiztossága, aki mindent mindenkinél jobban tud, lehet más, mint zsidó?”

Amikor egy igazán jó barát mond ilyesmit, a mondat valahogy nem hangzik antiszemitának és csakugyan, Kata kategorikusan kikérte magának, hogy őt, mint egy diszkrimináló egyént könyveljem el.

„Hiszen mindenki tudja, hogy ezek tipikusan zsidó tulajdonságok és nincs itt semmilyen előítélet” – érvelt.

*****

Egy másik magyar barátom SÁRA. Sára egy kiadóvállalatnál gépírónő. Ő volt az, aki betáplálta a számítógépbe az első verzióját a „Viharos Gyerekkor” című elbeszélésemnek, amelyben leírtam a velem és családommal történteket a második világháborúban. Az egyik legnagyobb kedvtelése a magyar népi zene, sok száz dalt tud elénekelni – szép hangja is van! – és amikor pötyögtetés közben ahhoz a bekezdéshez ért, ahol azt írom, hogy a cigányzene könnyet fakaszt a szememben, odaszólt az irodalmi szerkesztőnek:

„Ezt a pasit meg akarom ismerni!”

Amikor a legközelebb Pestre érkeztem, a röptéren várt a szerkesztő és vele Sára. Megkérdezte tőlem, hol akarok megszállni, egy bérelt szobában, vagy Sára lakásában. Jól megnéztem magamnak új ismerősömet és egy barátságos arcú, mosolygós asszonyt láttam.

„Ki tudja milyen háziasszonyhoz lesz szerencsém a szobában, amelyet a turistairodában látatlanul bérelek ki,” – gondoltam magamnak. Amikor kijelentettem, hogy köszönöm szépen, szívesen elfogadom a meghívását, Sára azt válaszolta, nagy megtiszteltetés számára, hogy nála fogok lakni és ő az, aki nekem köszönettel tartozik.

Azóta jó néhány év telt el. Alkalmam volt őt jól megismerni és soha sem bántam meg akkori elhatározásomat. Sára nem túl művelt, de rendkívülien meleg személyisége van. Nehéz élete mély ráncokat szántott szép arcában, de könnyen nevet és nevetése szívből fakad. Dacára annak, hogy sokan használták ki naivságát és bizalmát az emberekben, szíve és háza mindig nyitva állnak minden emberfia előtt. Egy igazi jó barát, akire mindig számítani lehet és minden bajban hozzá lehet fordulni. Egy fikarcnyi előítéletet sem táplál a zsidók iránt, de nem annyira a világnézete miatt, hanem inkább azért, hogy a más valláshoz tartozást annyira jelentéktelenek tartja, mint a hajszínt, vagy a ruhát, amely rajtad van. Az egyetlen fontos tény, hogy magyarul beszélek és azért számára minden szempontból magyar vagyok.

 

A zsidókról nagyon keveset tud, a tárgy soha sem érdekelte különösen. Így aztán nem csoda, ha ilyen furcsa dolgokat mond:

„Hogy ünneplik nálatok a Karácsonyt?”

„Nem tudtam, hogy ti is ismeritek a Tíz Parancsolatot.”

Egyszer, egy katolikus templom előtt mentünk el és azt „magyarázta”, hogy ide zsidók is járnak imádkozni. Kérdésemre, hogy jutott erre a furcsa következtetésre, azt válaszolta, hogy ismer egy – valószínűleg kikeresztelkedett – zsidó családot, amelyik oda jár istentiszteletre. A tény, hogy a zsidók csak a zsinagógába járnak imádkozni, új volt számára, de megkért, hogy egyszer vigyem el egy zsidó istenházba.

Erre már néhány nap múltán adódott alkalom. Egy barátnőjét látogattuk meg Pécsett és a turistakalauzban felsorolt látnivalók között egy régi zsinagóga is meg volt említve. Beléptünk a zsinagógába, kaptunk egy tájékoztató füzetet, elsétáltunk az üres fapadok között, megmagyaráztam Sárának, hogy a frigyszekrény aranybetűkkel kihímzett, brokáttakaróval fedett ajtaja mögött vannak a Tóratekercsek és ezeket csak az istentisztelet alatt hozzák ki, elolvastuk a náci üldözés áldozatainak szentelt emléktáblát, egy szerény összeggel adakoztunk a hitközség árvaházának és kiléptünk az utcára. Sára hallgatott, de láttam az arcán, hogy valami jár a fejében. Megkérdeztem, milyenek voltak a benyomásai és rövid habozás után azt mondta:

„Ne haragudj, de a látogatás csalódást okozott. Mindig azt hittem, hogy a zsidók dúsgazdagok és ez a zsinagóga kifejezetten szegényes.”

A magyarázatomat, hogy a zsidó népnek csak néhány Rotschildja van és a legtöbbünk nagyon szerény körülmények között él, talán elfogadta, de csalódása nem múlt el. Íme, ledőlt még egy axióma, amelyet gyerekkora óta magával hordozott.

*****

És mi történik az antiszemitizmus bacilusával Izraelben? Vajon az országunk tüzesen lángoló napja kiirtotta? Bemutatom egy itteni barátomat.

ALÍZA. Aliza, egy vonzó, gyönyörű szép, filigrán nő, aki betért a zsidó hitbe. Svájcban élő szülei ájtatos katolikusok, különösen anyja, aki biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hogy lánya zsidó lett. Alizát mindig vonzotta a zsidó vallás misztériuma, különösen annak a keleti, szefárdi ága, talán azoknak a kapedlis szíriai, libanoni, iraki származású emigráns szomszéd fiúknak a befolyására, akik gyerekkori játszópajtásai voltak.

Vagy 25 éve Izraelbe emigrált és dacára a kezdeti beilleszkedési nehézségeknek, egy pillanatra sem bánta meg elhatározását. Férjhez nem ment, de mindig lakott nála valamilyen férfi. Szeretett főzni valakire és szerette, ha legalább egyszer naponta egy pár izmos kar alaposan megropogtatja törékeny alakját. A barátoknak ebben a sorában, az egyetlen közös nevező az volt, hogy ezek kizárólag sűrűbajuszos, barna bőrű, szefárdi családokból származó férfiak voltak. Mesterien sajátította el a keleti ínyencfalatok elkészítését és rádiókészüléke csak az orientális zene izgatóan vad, hipnotikus hatású dallamait hallatta.

„Csak látszatra vagyok szőke, patyolatfehér bőrrel. A bőröm alatt olajbarna vagyok.”

Az Öböl-háború alatt aggódó szülei szinte naponta felcsörögték és könyörögve kérlelték, hogy legalább a háború végéig térjen haza.

„Itt a hazám!” – válaszolta és bár minden porcikájában reszketett, amikor nem messze a házától kilőtték az elhárító „Patriot” rakétákat és az iraki rakéták becsapódtak, a háború egész ideje alatt Tel Avivban maradt.

Azokban a feszült napokban együtt kávéztunk egyszer a városban és elmesélte, hogy szerencséjére az ő környéküket az elsőnek kapcsolták be a kábeles TV rendszerbe és az angol nyelvű filmek megkönnyítik számára elviselni a hosszú éjszakákat riadó és riadó között. Csakugyan irigylésre méltónak találtam, hogy nincs többé rászorulva az izraeli állomások vérszegény programjára és viccesen azt javasoltam, hogy készítsen felvételt az ismertebb filmek néhányából és szerény bevételét pótolja ki azzal, hogy videó kölcsönzőt létesít. Hosszan rám bámult hosszúpillás tengerkék szemeivel és aztán kibökte:

„Annyira azért még nem lettem zsidó, Avrikám!”

*****

Mint a feljebb megírtam, a Holokauszt teljesen más lapra tartozik, itt csak néhány verbális incidensről akartam beszámolni. Gyerekként semmi sem készített fel arra, hogy az élet ilyen pofonokat tartogat számomra. Örömömre, gyerekeim, unokáim ezeket nem ismerik és talán nem is annyira hiszik el. Sok oka lehet annak, hogy valakit ne szeressünk, utáljunk, de hogy lehet valakit csak a származása miatt gyűlölni?    

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: betegség holokauszt zsidó antiszemitizmus népirtás idegengyűlölet


2011.05.06. 15:54 Avri

"Közös hálás" a kibbutzokban

Az első települések az országban még Izrael megalapítása előtt keletkeztek és az életkörülmények bennük annyira nehezek voltak, hogy sok kibbutzban éles vita merült fel, megengedhetik-e maguknak, hogy ilyen körülmények között gyerekeket hozzanak a világra. Maanithban, a kibbutzban, amelynek az 50-es években tagja voltam, az első nehéz években a tagok úgy határoztak, hogy felelőtlenség lenne gyerekeket nemzeni, amikor a betevő falatjuk sincs biztosítva. Később, amikor a kibbutz gazdaságilag már meg volt alapozva, pszichiátert kellett hozatni, meggyőzni a tagokat, hogy a bibliai szaporodjatok és sokasodjatok parancsolat betartása, nincs ellentétben a szövetkezeti ideológiával és a fiatal szülőket nem fogják önzőknek tartani.

Azokban a gazdaságokban, amelyekben ne adj isten ’defekt’ történt és dacára az óvszereknek, született néhány gyerek, vagy éppenséggel a szaporodás javára döntöttek, szükségessé vált jobb elhelyezési feltételeket teremteni a fiatal generáció számára (a felnőttek még sátrakban laktak, de a gyerekek számára kőházakat építettek) és olyan gondozási megoldásokat találni, hogy a mamák dolgozni járhassanak és a szülőknek módjukban legyen lepihenni a fárasztó napi gürcölés után. A felelősséget a gyerekek jólétéért és neveléséért a kollektíva vállalta. Így született meg az úgynevezett „közös hálás” oktatási módszer, amelynek a célja az volt, hogy „a gyermek ’új emberré‘ váljon, mássá, mint a diaszpórai zsidó, legyen szorgalmas, erős, naptól barnult és kész bármilyen küldetésre”. Az ötlet Deganya kibbutzban született és ott is valósították meg először.
Idézet az ötödik Gyereknap alkalmából kiadott "Fokozatok" pamfletből, szeptember 1944: "Amikor a cél a közös oktatás, az értékes oktatási tényezőt képző szülőknek meg kell tanulnia az oktatás alapfogalmait, elmélyülni a problémákban és kérdésekben, segíteni és nem akadályozni a nehéz és felelősségteljes oktatási tevékenységet (ha pedig nem értenek hozzá, inkább ne avatkozzanak be a gyermekek oktatásába).
A szülőknek és tagoknak azt is tudniuk kell, hogy nem birtokolhatják teljes mértékben gyerekeiket. A kibbutzi gyerek egy nagyon drága köztulajdon és nem szabad megvetni és rágalmazni azokat, akikre rábízták a felelősséget ezért az értékért."
A kibbutz mozgalom oktatási rendszere szerint, minden gyerek, születése napjától kezdve, az erre a célra létesített gyerekotthonok egyikében élt és nevelkedett. A szülőkkel csak néhány órára találkozott a munkaidő után, este pedig a szülők visszahozták a gyerekeket a gyerekotthonba. A gyermekek alvásra való felkészítését és lefektetését a gondozónők végezték el. Azokban az években, amikor kibbutz tag voltam, úgy tűnt, a szülők elégedettek a rendszerrel. Magam is tanúja voltam eseteknek, amikor egy szülő, akinek a gyerekotthon környékén akadt dolga, lehajolva, az alkalmi cserjék rejtekét felhasználva, lopakodott az ablakok előtt – nehogy, isten ments, gyereke észrevegye és „Anyu ”, vagy „Apu" kiáltással megzavarja ‘fontos’ tennivalójában.
Lámpaoltás után a felelősség az éjjeli őrség női tagjára hárult. Nem tudom mi volt barátaim véleménye a fordított napirendről, – éjjel ébernek lenni, nappal aludni, – számomra, amikor időről időre sorra kerültem és egy hétre az éjjeli őrségbe voltam beosztva, ez egy örvendetes változás volt rutinomban. Kibbutzunkban az őrség három férfiból és egy nőből állt. Hagyományosan, naponta kaptunk a kibbutztól egy csibét és női tagunk feladata volt egy jó lakomát készíteni számunkra, amelyet azután éjfélkor fogyasztottunk el. Mialatt a női őr a konyhában volt elfoglalva, mi férfiak voltunk felelősek a gyerekek jólétéért.  
Legalább kétszer hallottam sírást, amikor a gyerekotthonok között járőröztem. Nem volt tapasztalatom a gyerekgondozásban, de örömömre, sikerült megnyugtatnom a kicsiket. Az egyik alkalommal, egy lányka volt az, aki sírdogált, mert a babájáért epekedett. Ismertem a gyerekotthonok belső berendezését és megkérdeztem a kicsit, hogy hívják. Amikor két szipogás között megértettem mi a neve, kimentem az előszobába, ahol minden gyereknek kis rekesze volt, megtaláltam azt a bizonyost, amelyikre a kislány neve volt ráírva és benne a kedvencét, és amint a baba gazdája karjaiba került, újra csend lett a gyerekotthonban.       
Amikor mi, új bevándorlók, konzervatív polgári családok csemetéi, először  hallottunk arról, hogy a gyerekotthonokban nemcsak a hálás közös, hanem a zuhanyozók is, ebben némi egzotikus pikánsságot láttunk, de azután megtudtuk a kibbutzi oktatási rendszer végzőseitől, hogy gyerekotthoni csoportjuk tagjait testvéreknek tekintették és a közös fürdőszoba használat a pubertás kezdetéig, csirájában elfojtotta bennük a nemi vágy minden megnyilvánulását irántuk. Kiemelkedő statisztikai tény: „akik ugyanabban a gyerekotthonban nevelkedtek, szinte soha sem kötöttek maguk között házasságot, míg az olyan kibbutz tagok között, akik különböző házakban nőttek fel, száz számra akadtak frigyek”. 
Érdekesnek találom Szofér Sára írását "Anya a csecsemőotthonban" (volt kibbutzom emlékkiadványából, alapításának 60 éves évfordulója alkalmából, 2002-ben): "Erősen hittünk az életmódunkban. Azokat a női kibbutz tagokat, akiket a legfelelősebbeknek tartottunk és legodaadóbbak meg hűségesebbek voltak, lettek kiképezve, mint csecsemő gondozónők. Szigorúan betartották az orvosok utasításait. Nálunk ő az ismert Dr. Falk volt, a szigorú, spártai német oktatás híve.
Az évben amikor Amnon született, a tél nagyon hideg volt... de még ennek a különösen hideg télnek az idején is, a zsenge csecsemőket, anyaszült meztelenül, naponta kihozták „napfürdőzni”. A gyerekek kékek voltak a hidegtől. Fel nem foghatom, hogy nem hűltek meg és nem gyulladt be a fülük, mint a mai gyerekeknek...
A szülőknek nem volt szabad bejönni a csecsemőotthonba. Este, amikor visszahoztuk őket, a gondozónő várt ránk... Ott állt az ajtóban és átvett minden gyermeket a szüleitől, koruk sorrendjében – a legfiatalabbakat előbb és utánuk a nagyobbakat. Nemegyszer könyörögtem egy szülőnek, akinek a gyereke idősebb volt, mint Amnon, cserélj velem, hadd legyek még néhány percig a fiúval, alig láttam ma...
Nem volt elég tejem, de a gondozónők azt mondták, lehetetlen, hogy egy fiatal nőnek nincs elegendő teje. Amnonnak hat hétig nem sikerült visszakapni születési súlyát. Más anyák, akiknek sok tejük volt, titokban adományoztak tejükből, a gondozónők háta mögött. Az egyik anya az ajtónál strázsált és amikor jelentette „közeledik a gondozónő”, villámgyors csecsemőcsere volt – mindegyikük visszakerült szülőanyjához. Csak a gondozónő ne tudja meg.
Én nem panaszkodtam és nem ítélkezek. Világos volt számomra, hogy ez a jó módszer, így helyes gyermekeket felnevelni...
Efrat hat évvel Amnon után született. Igen kicsi volt a súlya és mivel a csecsemőotthonban valamilyen ragályos betegség volt honos, azt mondták, vigyem a szobánkba. Az első hat hetet nagyon élveztem, de azután el kellett mennem dolgozni. Azokban az időkben nem voltak kedvezmények. Reggelente betettem a kislánykát az ajtó melletti járókába és a munkába indultam. A bébim sok órán keresztül egyedül maradt. Egy nap, amikor hazajöttem, kígyót találtam a járókában és ezt nem tudom elfelejteni a mai napig. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha a gyerek a csecsemőotthonban van, dacára a többi nehézségnek. Addigra a helyzet mégis megváltozott. A szülőknek már szabad volt belépni a csecsemőotthonba, megetetni azokat, akik már nem szoptak, de megmosni őket, még nem engedték. A klinikára és az orvoshoz – csak a gondozónő vitte el a csecsemőt...
A legkönnyebb dolgom Slomittal volt, aki tizenkét évvel Efrat után született,  1961-ben. Megengedték, hogy megfürdessük a gyermekeket,... de még mindig a gondozónők fektették le őket és nem a szülők. Az éjjeli őr óránként cirkált  a gyerekotthonokban, de ha egy gyerek mindjárt az után kezdett sírni, hogy az őr kiment – várnia kellett a következő járőrözésig..."
A közvélemény általában kritikus ezzel az egyedi oktatási rendszerrel szemben amelyet a kibbutzok bevezettek, de 2009-ben a vezető izraeli napilap, a Haaretz, beszámolt egy tanulmányról, mely szerint "a 69%-a azoknak a kibbutzbeli gyerekeknek, akik a „közös hálás” rendszerében nevelkedtek, ezt a pozitív élménynek tekintették". Ugyanebben a cikkben idézték egy szociológus kijelentését miszerint „ez volt a helyes módszer abban a korszakban”. Mindenesetre, a 70-es és 80-as években a legtöbb kibbutz felhagyott a közös hálással és a gyerekek a szüleikhez költöztek, (ami persze nagyobb lakásokat tett szükségessé), de egy részükben a módszer fennmaradt a -90es évekig, jóval az utánig, hogy a gazdasági helyzetük jelentősen fellendült, és ezáltal eltűnt az ok, amely miatt tulajdonképpen a módszer keletkezett.  

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: oktatás gyerek csecsemő vágy kibbutz hálás nemi


2011.04.23. 13:32 Avri

Az ortodox világ erkölcsi normái

Ezekben a napokban, amikor Görögország átkerült a befektetésre már nem ajánlott, vagyis "bóvli" adós besorolási szintre és várhatóan nemsokára egyetlen hitelminősítőnél sem lesz befektetői ajánlású adósosztályzata, érdekes meghallgatni, mit írt barátom Lili, arról az országról, amelyben 23 évet élt. Lilitől 2010 májusában vettem itt búcsút. Néhány barátjával együtt ápoljuk az emlékét, megőrizzük életművét.

„Ráuntam a semmittevésre. Felkerestem cégem könyvelőjét és megkértem segítsen nyitni egy vállalkozást. Grafikusi stúdiónak indult, végigjártam a legnagyobb reklámcégeket és szerződést kötöttem velük esetenkénti tervezési megbízásokra. Hozzájuk mentek a cigaretta gyárak, a ruha és mosógép importőrök, ők fizették a nagy irodaházakat, az üvegkalitkában ülő titkárnőket, a marketingeseket, az előttük levő telefonvonalakat és komputereket, statisztikai kimutatásokat készítettek alátámasztani érveiket, én eladtam nekik a grafikámat, ők pedig ötszörös áron tovább adták kuncsaftjaiknak. És ez így rendjén is volt, az volt az érzésem, a dolgok könnyebbik oldalát fogtam meg. Szerettem éjszaka dolgozni, a nappali hőségben mindenki alszik. Déli 2 és 5 között az országban mindenki pizsamába bújik, behúzzák a spalettákat és alszanak. Szabályos csendrendelet van, amit sokkal szigorúbban vesznek, mint az éjszakai csendrendeletet, amikor gyakorlatilag senki sem alszik. Ezt az európai turisták gyakran megmosolyogták, ha magyarok jöttek hozzánk látogatóba. Egyszer pl. húgom elhozta a családját hozzánk, nem tudtak délben aludni, az éjszakai élet pedig pár nap alatt kiütötte őket. Holdkórosan dülöngéltek a régészeti ásatások forró kövei között.

Nemsokára fel kellett vennem más grafikusokat, hogy besegítsenek és olyanokat is, akik a munka kuli részét végezték, kifutó fiúkat, akik motoron szaladgáltak a városban egész nap, adminisztrátorokat, szinte észre sem vettem és egy 14 fős cég volt a kezemben. Több megrendelő már egyenesen hozzánk jött és nem a reklámcég hozta. Fényképeztünk, nyomdai előkészítést vállaltunk és mert senki nem fizet egy ötletért, hát mi csináltattuk meg a nyomdával az anyagot. Egy kész brosúráért, reklám poszterekért, lemezborítóért, amit a kezükbe nyom az ember, viszont már meg lehetett kérni az árát. Dőlt hozzánk a pénz. Amikor egy 240 négyzetméteres lakásba beleszerettem az Imitosz hegy lábánál, zsebből, készpénzben fizettem ki 50 milliót érte. Berendezéséhez a legszebb darabokat Brüsszelben az Eurantika kiállításain vettem, festményeket, szobrokat, bútort, de athéni, vagy londoni kis utcák régiségkereskedőinél is sok minden szépség volt, aminek nem tudtam ellenállni. Nem szórtam a pénzt, szinte minden elköltött fillért befektetésnek lehetett tekinteni. Ez volt a szerencsém.

A görögök balkáni nép, szótárukban a „ravasz” szó pozitív előjelű. Ha becsapnak egy embert, nem szégyenkezve, hanem büszkén mesélik tovább. Talán legérthetőbben ezt Márai Föld, Föld című könyvében írja le: az orosz hadsereg, amikor Pest alá ért, nem messze házuktól táborozott le. Egy nap egy orosz kiskatona bekopogott hozzájuk, hogy kölcsönkérjen egy baltát. Apja minden további nélkül adott neki egyet és ő megígérte, hogy másnap visszahozza. De sem másnap, sem később a baltát nem hozták vissza, elveszett örökre. Minden magyar ember úgy gondolná, hogy a kiskatona ellopta a baltát. A magyar polgári családban úgy nőttek fel az emberek a két világháború között, hogy ha egy szabó megígérte, hogy péntekre készen lesz az öltöny, akkor az akkor is készen volt, ha tegyük fel közben a héten két temetésre is el kellett mennie. Elkészítette, mert megígérte! Ebben a gondolkodásmódban teljesedett ki az akkori európai, keresztény kultúra, erkölcs, a világ és a polgári családi élet megingathatatlanságába vetett bizonyosság tudata. Az ortodox világ erkölcsi normái másképp működnek. Az orosz kiskatonára nem szabad haragudni, ő úgy volt vele, hogy ha az az ember olyan hülye, hogy kölcsönadta a baltáját egy idegennek, akkor meg is érdemli, hogy elveszítse. Tanuljon belőle.

Görögország Balkán, ortodox terület. Az itt élő idegennek rendkívül nehéz dolga van, mert túlélésre irányuló próbálkozásai során, alapvető erkölcsi elveivel szembesül nap, mint nap. Ismertem pl. egy svéd hajótulajdonost, akinek hajói földközi tengeri utakra vittek gazdag turistákat. Három hónap múlva bezárta az irodáját. Azt mondta, nem bírja tovább. Itt, ha kezet fogsz valakivel, az másnap már nem érvényes, ha rád mosolyog, sosem tudhatod, mi jár a fejében, ha megígér valamit, azt juszt is másképp fogja csinálni, de erről nem értesít. Akadnak, akik rendkívül dinamikusan egy-két év alatt beolvadnak ebbe az új világba, másoknak ez nehezebben megy, ragaszkodnak elveikhez, moráliskérdést csinálnak mindenből, ők lépten-nyomon konfliktusokba sodródnak. Ezeket aztán kiveti a társadalom magából, mint idegen testet a szervezet. A manipulátorok nem tűrik a tisztességgel hencegőket maguk között. Én, aki annyi évig távoléltem Magyarországtól, hazatértemkor szomorúan konstatáltam, hogy ez a fajta balkanizálódás itt is beindult. Az ország, amit én 1979 őszén elhagytam, ma már nem létezik. Akik akkor itt éltek és így gondolkoztak, azok is jórészt megváltoztak. Lehet, hogy engem csak azok az idős emberek tudnak megérteni, akik életkoruk miatt már nem lettek rákényszerítve, hogy részt vegyenek az ország átalakulásával járó morális átértékelődésben.

Athéni cégem szinte egyik percről a másikra dőlt össze. Pénzemberem figyelmeztetett ugyan, hogy nem jól állnak a dolgok, de nem nagyon izgatott. Mióta belekezdtem a munkába, állandóan harcban álltam a kuncsaftokkal, akik különböző trükkökkel kerülték és húzták a fizetési határidőket, a végén már külön embert alkalmaztam, hogy gondoskodjon számláik rendezéséről, még mielőtt megkapják a kész munkát. Kezdett a helyzetünk egyre szorongatottabb lenni. Többször megesett, hogy csekkeket már nem tudtuk beváltani, mert a cég, aki tartozott nekünk bezárt és más néven nyitott új számlát magának. Nyomdai költségeink is, az úgynevezett forgótőke, milliókra rúgott és ha valaki nem fizetett nekünk, azt mi már nem kaptuk vissza a nyomdától sem. Amikor egy júliusi napon behoztak nekem egy másfélmilliós csekket, amire január elsejei kifizetési dátum volt írva, összehívtam a személyzetet és két órán belül bezártam a céget.

Bár nem igazán voltam a valós helyzettel tisztában, az utolsó pillanatban tettem meg, amit meg kellett tennem. Kiderült, hogy hatalmas mínusszal tudunk csak kimászni a helyzetből, amibe annyi éven át társtulajdonosként viselkedő kollégáim most még csak mélyebbre nyomtak kártérítési követeléseikkel. Mindenki vitte, amit csak tudott, könyörtelenül tapostak el mindent, ami az útjukba került. A következő év a fuldoklás jegyében zajlott. Egy ideig még fizettem az ügyvédeket, hogy próbálják behajtani a tartozásokat, de azt hiszem őket is lefizették, lassan feladtam a reményt.

A lakást el kellett adni. Hihetetlen csoda folytán, szinte, mint a mesében, férjem egyik kolleganőjének a férje Oxfordban tanított az egyetemen. Neki volt egy kollégája, akinek a lánya egy görög fiútól terhes lett a nyáron. A szülők pánikba estek, nem is annyira a jövevény miatt, inkább, mert lányuk bejelentette, hogy férjhez megy a göröghöz és Görögországban fognak élni. Megrémítette őket az ismeretlen, elmaradott országnak még a gondolata is. Amikor meghallották, hogy van egy nagyon szép lakás eladó Athén egyik jobb negyedében, azonnal elutaztak hozzánk. Megvizsgálták a porta biztonsági berendezéseit, végigjárták a lakást, ájuldozva nyitogattak be a szobákba, fel az emeletre. Leültek a vadszőlővel befuttatott pergola árnyékába, a pálmákkal és virágzó leánderekkel beültetett 5x14m-es teraszon. Kábultan szürcsölték a jeges narancslét, amit a bejárónő készített nekik. Nézték az Akropoliszt a szikrázó délelőtti fényben, a kék éget, ami angliai ember lelkét, mint varázsvessző érinti meg. A képet talán csak a város felett elnyúló szmog rontotta, de hát ezen nem volt mit változtatni. Ma már minden nagyváros füstbe van burkolva.

Megvették a lakást, megvettek mindent. A bútorokat, a képeket, szobrokat, a vékony és vastag függönyöket, az ezüstöt és a szőnyegeket, a mosó– és mosogatógépet. Mindent. Készpénzben fizettek, de egy fillért nem láttam belőle, könyvelőm és ügyvédem egyenesen utalta át az összegeket a kifizetetlen számlák törlesztésére, az iroda költségeinek, a dolgozóknak, az ügyvédeknek a végkifizetésére. Az irodát is sikerült továbbadni annak a cégnek, aki beköltözött a helyünkre, egy ceruzát nem hoztam el onnan sem.

Férjem munkahelyéhez közel béreltem új lakást. A bejárónőt, aki akkor már öt éve volt velünk, tragédiánk sokkal mélyebben megrázott, mint minket magunkat. Megúsztuk a legrosszabbat és kész. Férjem fizetése elegendő a megélhetéshez, nincs gyerek a háznál, nincs mire költenünk. Majd újra kezdjük”.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: görögország görög márai erkölcs ortodox balkán athén ravasz


2011.04.13. 20:11 Avri

Héber szavak a magyar nyelvben

Az évszázadok során rengeteg jövevényszó épült be a magyar köznyelvbe, ami csak természetes, mert egy nép sem él teljesen elszigetelten. Az értelmező szótárban találkozunk latin, görög, török, szláv, német, cigány, héber, jiddis, francia, stb. szavakkal, az utolsó században pedig különösen sok angol eredetű szó került be szókincsünkbe. Engem a héber eredetű szavak érdekeltek, de érdekes módon, néhány jól ismert kifejezés, kisvárosi barátaim számára ismeretlen. A nyelvészek szerint, ezek a szavak főleg a budapestiek nyelvében használatosak. Oda sem a pesti zsidók nyelvéből kerültek be, hanem inkább Kelet-Európa nemzetektől független argójából. Bizonyos felmérések szerint, Közép-Európa tolvajnyelv szókincsének közel harmadrésze héber (vagy jiddis) eredetű.

Sokan kérdezik tőlem mi a különbség a héber és a jiddis nyelvek között.

A jiddis a középkor folyamán alakult ki és eredetileg az askenázi (= német) zsidóság anyanyelve volt. Hosszú időn keresztül „elrontott” német zsargonnak nyilvánították, de ma már sok héber-arameus, ófrancia és szláv elemet is tartalmaz. Terjedését a kereskedelem, ipar nagyban elősegítette és az üldöztetések elől menekülők által jutott el Magyarországra is.

Francia eredetű szó például a jól ismert sólet, az egyik legjellegzetesebb zsidó étel. A név a chaut lent (lassan meleg) kifejezés összetétele. A zsidó vallás előírásai szerint ugyanis, a szombati pihenőnapon tilos a tűzgyújtás és hogy mégis valami meleg étel kerüljön az asztalra, a sóletet már előző napon beteszik a sütőbe (vagy kemencébe) és az lassú tűzön másnapra készül el.

A jiddissel szemben a héber az afroázsiai nyelvcsalád sémi ágába tartozó nyelv, a biblia nyelve. A diaszpórában szétszóródott zsidóság számára főleg liturgikus célokra szolgált, de a XIX-XX. századi nyelvújítás modern használatra is alkalmassá tette.  

Nem vagyok nyelvész, de elolvastam néhány e tárgyú cikket és egyenként megvizsgáltam az állítólag héber eredetű szavakat. Az alábbi összeállításba nem tettem be az u. n. nemzetközi műveltségszavakat, amelyek a magyar nyelvben, éppúgy, mint más nyelvekben is megjelennek, de tipikus zsidó fogalmakat jelölnek. Ilyen szavak például a kóser (héberül kasér), a macesz (a héber mácá eljiddisült többes száma), vagy a gólem, a zsidó népmonda agyagból készült emberi alakja, amelybe a prágai rabbi életet lehelt.

Az eredeti héber szó és a magyarázat, dőlt betűkkel, zárójelben jelenik meg, utána pedig egy pár, a kifejezés használatát bemutató, példa következik:

Abrakadabra – misztikus formula, varázsszó (abra-kadabra = úgy teremtek, amint szólok). Gyerekoromban valami ilyesmit mondtam, amikor ’varázsolni’ akartam: „abrakadabra szérum pérum, entum pentum, paxpirimentum”.

Alma, almás – nincs, semmi, semmis (baalma = hiába, csupán, pusztán). „Alma/almás az egész”, „Hitel: alma”.

Balhé – botrány, veszekedés, zűr. (ballaha = rettenetes dolog). „Kiverte a balhét egy szállodában”, „Cáfolja, hogy balhézni jöttek volna”. 

Barkochba (magyarosodott ejtéssel: barkóba) – szóbeli játék.

“Bar Kochba vezette a zsidó nép utolsó szabadságharcát a rómaiak ellen, 132-tõl 135-ig. A légiókat elűzte Júdeából és visszaállította az állam függetlenségét. A diadalmas hadvezér természetesen bírói jogkört is gyakorolt. A hagyományok szerint egyszer elébe hoztak egy férfit, keze, lába levágva, szeme világa kioltva. Csak igent és nemet tudott inteni, mégis kereste a maga igazát.

Bar Kochba különös kihallgatási módszert alkalmazott. Kérdések egész sorát tette fel, s az erre adott igen és nem válaszok alapján bontakoztatta ki a tényállást. Az áldozatot saját testvérei csonkították meg, mert elárulta feleségének a család aranybányájának helyét, az asszony pedig kifecsegte a titkot. Tehát a vezér "sajátos" vallatásával "kibarkochbázta" az ügyet. Ez a módszer gyűrűzik tovább napjaink kedvelt, elmés játékában”.

http://www.konyvtar.csongrad.hu/gyerekhonlap/hdoc/kivancsiakklubja/sport.htm

Behemót – ormótlan, idomtalanul hatalmas termetű, esetlen, nehézkes mozgású (behemot = víziló) „A Fidesz-Behemót természetes tehetetlensége”, „Nagy, szürke, öreg behemót – 30 éves a Walkman”.

Bóvli – rossz minőségű, selejtes, értéktelen, nehezen eladható áru, vacakság, ócskaság, (Bável, jiddisül Bovel, a bibliai történet tornya egy sikertelen vállalkozás volt, később le is dőlt). „Bóvli kötvény, spekulációs fokozatú, nagy haszon lehetőségét, de nagy kockázatot hordozó vállalati kötvény”, „Egyre inkább bóvli a görög adósság”.

Böhöm – nagydarab, testes, nagytestű, buta ember (behéma = nagytestű állat, barom, jiddisül böhéme = bunkó, fajankó) „Mama, neked böhöm nagy feneked van”, „Cipeltem a böhöm nagy kosarat”.

Cefet – gyalázatos, rossz, komisz (cefet = oszlopfej, de talán inkább az arab eredetű zift = hitvány, ciki, az eredete). „Cefetül érzi magát”, „Egy cefet újságpapírom sem volt”, „Cefet jó ez a blog”.

Córesz – baj, veszedelem, szegénység (cárá = baj, jiddisül córesz, többes számú jelentésű). „Van úgy, hogy beüt a córesz”, „Ájvé után dafke, de még jöhet a córesz is”. 

Dafke – csak azért is (davka = csak azért is). „Megmondtam neki, hogy ne csinálja és dafke azt csinálja!", „Nincs más ezek mögött, mint a puszta dafke”.

Gajd – zaj, gajdol – „gajdolás (gájszó), ének, különösen idétlen, kellemetlen ének, p. az ittas (gajdult) embereké. Így Aranynál a Toldi szerelmében”, Pallasz Nagylexikon. (A héber gad = jószerencse, sors, de a gajd szónak talán nem is héber az eredete. Egyes nyelvtudósok szerint “gajdol” egy ősi finnugor szó és eredetileg a sámánénekre utalt. Szlovákul gajdos = dudás).

Ganef – tolvaj, csibész, csirkefogó (gánáv = tolvaj). „Ganef lett belőle, vagyis tolvaj - ahogy a New York-i argóban mondják”, „Vicc volt, te ganef”.

Hadova – üres beszéd (hadavar = a szó).Történelmi amnézia, baki és hadova”, „Parasztvakító hadova”.

Hakni, haknizni – kampó, horog, szeszély, bolondéria, alkalmi előadás, fellépés (hakol = minden).Megasztáros hakni”, „Kimeríti az olcsó hakni fogalmát”, „Érzelmi hakni”.

Hapsi – férfi, szabad, ember (chofshi = szabad). „Ki volt az a hapsi, aki Győzikét utánozta?”, „Furcsa ízlése van a hapsinak”.

Haver – barát, társ (chavér = barát. Az amerikai elnök, Bill Clinton ezekkel a szavakkal búcsúztatta barátját, az izraeli Jitzhak Rabint, temetésén: „Salom chavér!”). „Szeretnéd tudni, miért vagyunk haverok?”, „A haverom jóban-rosszban.” 

Héderel – semmit tesz, tartózkodik valahol (heder = szoba, zsidó vallásos iskola). „Vajon még mindig errefelé héderel?”, “Minden állami alkalmazott az ő pénzén héderel”.

Herót – megcsömörlés, undorszerű érzés (charata = megbánás). „Herótom van már ettől a novemberi időjárásból”, „Herótot kapok a spenóttól”.

Hirig – pofon, verekedés (hereg = gyilkolás, mészárlás) „Hatalmas hirig a pályán”, „Akkora hiriget dobott be, hogy tíz éve nem volt példa rá”.

Hücpe – pimaszság (chucpa = szemtelenség).”A magyarban ez jelentheti magát a szemtelenséget, mint fogalmat (nagy hücpe volt ezt vagy azt megtenni!), vagy magát a szemtelen személyt (az az ember egy nagy hücpe!), sőt, melléknévként is alkalmazhatjuk (ne legyél már ilyen hücpe!)”.

http://jedi-edi.blogspot.com/2010/07/hucpe.html

Jatt – kéz, kar, borravaló, jattol – kezet ráz, borravalót ad (jad = kéz). „A kábelszolgáltatók jattolnak a tartalmakért”, „Nem ’jattol le’ olyasvalakivel, akit nem ismer”.

Jubileum – évforduló, (jovel = 50 év, évforduló ). „Az űrrepülés 50 éves jubileuma”, „Jubileumi rendezvények”.

Kabalatárgy, ami a tulajdonosának szerencsét hoz, szerencsebábú (kabbala = hagyomány, ókori eredetű zsidó misztikus tudomány). A kabala számok: a 3; 7; 9”, „Az Olimpiai Játékok kabalafigurája”.

Majré, majrés, majrézik – félelem, fél, retteg (mora = félelem). „Hárman voltak a paplan alatt, a papa, a mama és a majré”, „Majrézik az oltásoktól”.

Mázli – szerencse (mázál = szerencse). ” „Az emberiség mázlija”.

Egyesek barátaim közül azt állítják, hogy mázlista vagyok. Erre csak egy ismert mondással válaszolhatok: „A szátokból isten fülébe!”

Melák – nagydarab, lomha ember (melech = király). „Gólt ollózott a 2 méteres melák”, „A nagy melák még soha sem vitte semmire”.

Meló – munka (mlacha = munka, jiddisül melóche).Jól fizető melót keres”, „Ez a gép egy maratoni melós”.

Mesüge – kelekótya, félbolond (mesugá = bolond).Részvéttel szemlélik a körülöttük hömpölygő mesüge világot”, „Teljességgel mesüge!”

Mószerol – bemárt, elárul, befeketít (moszer = adni, átadni).Egy klassz hely, ahol nem mószerol senki”, „Ártatlan lakost mószerol néhány pitiáner bűnöző”.

Paterol, elpaterol – eltesz, eltávolít, eltakarít valamit, megver, ellátja a baját, megszabadul valakitől/valamitől (patar = elküld, eltávolít). „Ő paterol ki egy keletről érkezett csapatot”, “Ez a film mindent arrébb paterol”, “Egymillió  vendégmunkást paterol vissza hozzájuk”.

Pónem – pofa, alak, arc. (panim = arc).A pónem valahonnan ismerősnek tűnt”, „Két kiélt pónem mondogatja elszáradt hangon”. Azesz pónem – szemtelen, arcátlan, pofátlan (ázut pánim, jiddisül azesz pónem = szemtelenség). „Szokatlan azesz pónem stílusában háborgott”, “Az egyik azesz pónem gyerek megszólalt”.

Sátán – kísértő, ördög (szátán = ördög). „Ez az ember megtestesült Sátán!”, Sátánista tételeket összefoglaló és definiáló írás”.

Sisere had – népes sereg, lusta népség (A bibliai Kánaán királyának hadvezére volt Sziszera, Sziszra, Sziszere, Sisere).Sajnos a sisere hadra
hallgattak sokan”, “Laza londoni fiatalok sisere-hada nyüzsüg a klubokban”.

Srác – fiú (rac = fut, vonatkozó névmással serac, aki fut, vagy egy kevésbé szimpatikus variáció szerint serec = féreg, csúszómászó. Közös nevező: a mozgás, a sebesség, az állandó jövés-menés, igazi srác jellemzője). „Oltári Srácok Rajongói Oldala”, „Micsoda srác ez a lány!”

Stika – titok, titokban (stika = csend). „Stika pillanatok”, „Egy stikában eszkábált médiatörvény”, „Stikában találkozott a barátnőjével”.

Szajré – lopott holmi (szhora = áru, jiddisül szchajre).Visszavonul, ez az utolsó szajré”, „A kabát alatt is volt szajré bőven”.

Tohuvabohu – zűrzavar (tohu vábohu = káosz). Nyelvi tohuvabohu”, „Értelmetlen „tohuvabohuval”, azaz halandzsával riogatták”.

Tré – nem jó, gyenge, nem megfelelő. (tréfá = nem kóser, jiddisül tréfli, rövidítése). "A nő öltözéke igencsak tré volt", „Egész nyugodtan nevezhető „tré”-nek”.

Smúz – fecsegés és smúzol – cseveg, társalog, pletykál (smua = hír, többes számban smuot, jiddisül smuosz, smuesz, angolul shmooze). Kijár neki egy bátorító smúz”,Nem szerettük azt, aki a tanárokkal smúzolt.”  

A fenti kifejezés miatt egyszer kellemetlen helyzetbe kerültem. Egy kedves német hölggyel ismerkedtem meg és nagyon meghökkent, amikor mindjárt ismeretségünk kezdetén, azt javasoltam, üljünk le és smúzoljunk egy kicsit. A schmusen ige ugyanis azt jelenti németül: ölelkezni (barátnővel), összebújni, csókolódzni. A tanulság: a szavak, ha hasonlóak is, más nyelvben, mást jelenthetnek.

Ez az elemzés nem teljes értékű, csak ízelítőt ad a kérdésből. Valószínűleg léteznek további kifejezések is, de egyelőre beérem ezekkel. Szeretettel várom olvasóim megjegyzéseit, javításait, kiegészítéseit.  

 

 

 

15 komment

Címkék: magyar szókincs héber nyelvész jiddis tolvajnyelv argó


2011.04.01. 20:02 Avri

Útmenti tolvajok

Amikor külföldre utazunk, mindig annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy valaki megpróbálja ellopni tulajdonunkat, pénzünket. Egyik írásomban említettem már, mielőtt repülőnk leszállt Rio de Janieróban, az utasok levették karórájukat, a hölgyek nyakláncukat, fülbevalójukat. Valaki azt mesélte, hogy a rablók képesek a fülbevalót az áldozat fülcimpájával együtt kiszakítani. Le is mondtunk akkor a város látogatásáról.  Brazília persze egy szélsőséges eset, de más országokban is léteznek elemek, amelyek szemet vetnek a „gazdag” turista cuccaira. 

Egy barátomnak különösen kellemetlen esete történt a londoni metróban. Üzleti úton volt és cége fedezte kiadásait. Amikor felszállt a metróra, egy kis torlódás támadt és érezte, amint a szerelvényre való felszállás közben egy utas a háta mögött nagyban tolakszik. Aztán egyszerre felhagyott a nyomás, az ajtók becsukódtak, a vonat lassan elindult, a peronon pedig egy fiatal férfi állt, aki nemcsak nem sajnálta, hogy lemaradt, hanem elégedetten mosolygott. Barátom akkor vette észre, hogy eltűnt a tárcája.  Csak egy szükségkölcsön segítségével fejezhette be útját. Cége ugyan megtérítette kiadásait, de mindig úgy érezte, főnökei közül nem mindenki hitte el elbeszélését a rablás körülményeiről.

Én aránylag szerencsés voltam, sokat utaztam, de csak az utolsó években váltam kétszer út menti rablók célpontjává. Vagy három éve ellátogattam Pozsonyba. Amióta nagyon régen ott voltam, az óvárost állítólag gyönyörűen felújították. Barátom szívesen elvitt autójában, az én GPS-emet használtuk. Amikor megérkeztünk, természetesen kivettem az autóból és zakóm zsebébe tettem. Minden különösebb esemény nélkül sétáltunk a csakugyan szép városnegyed utcácskáin és amikor kb. három óra múltán visszatértünk a kocsihoz, meglepetten állapítottam meg, hogy bal zsebem üres. A másik zsebben fényképezőgépem volt, de azon állandóan rajta volt a kezem, kivettem, fényképeztem és visszatettem.

Örökre rejtély marad számomra, hogy loptak meg. Senki sem szólított le, nem beszéltem járókelővel, senki sem állt közelemben. Az egyedüli módja az lehetett, hogy valaki lehajolva hátulról megközelített és kiemelte a GPS-t zsebemből. A lopást jelentettem a rendőrségen, a biztosító megtérítette a készülék árát és csak hiúságom szenvedett kárt.

A másik eset Budán történt, a forgalmas Moszkva téren. A lépcső tetején, amely a várbuszhoz és más buszokhoz is vezet, egy asszony zsebkendőket akart rám tukmálni 200 forintért. Szabadkoztam, több a zsebkendőm, mint amennyit valaha elkoptathatok, de azt hitte, alkudni akarok és most már megelégedett volna 100 forinttal. Hajlandó voltam adni neki 100 forintot, csak mehessek utamra, de ezt nem fogadta el és most két konyhai törülközőt ajánlott fel nekem. Belementem, ilyesmi mindig jól jön minden házban, zsebembe nyúltam, kinyújtottam az árusnak egy 200 forintos pénzdarabot és – mint később felfogtam – itt kibújt a szög a zsákból.

Az asszonyság azt mondta, neki papírpénz kell, mert másnap utazik vissza Kolozsvárra és ott csak azt fogadják el. Kivettem a tárcámat, kihúztam egy 500 forintos, Rákóczi Ferenc arcképével díszített pénzjegyet és átadtam neki. Most meg visszajáró aprója nem volt és odahívta két kolleganőjét, hogy segítsenek rajta. A három asszony körülállt, az egyik kikotorta az érméket, mind a három povedált, én meg egyszer az egyikre néztem, egyszer a másikra. Még azt is megkérdezték honnan vagyok. Megkaptam a pénzemet, átvettem a két törülközőt, átmentem az út másik oldalára a Csaba utcába, de amikor egy perc múlva visszatekintettem, a három árus már eliszkolt.

Egyszerre gyanússá vált nekem az egész előbbi jelenet – hiába, néha lassan kapcsolok – és újra elővettem tárcámat. A hitelkártyám megvolt, úgyszintén néhányezer forintom, de az 50 eurós bankjegy, mely „minden esetre” ott szokott lapulni egy oldalsó rekeszben nyomtalanul eltűnt. Nem is annyira haragudtam. Kellett egy balek és én lettem az. Talán még tanulok is belőle, csak ezúttal is felfoghatatlan számomra, miként sikerült az egyik enyves kezű asszonyságnak felfedezni és bűvész módjára kihúzni tárcám mélyéből az összehajtott bankjegyet, de hát tényekkel nem lehet vitatkozni. (Ha nem utaztam volna másnap reggel haza, újra odamentem volna, valószínűleg hiába).

A zsebtolvajok királya, Fagin jutott eszembe, Dickens „Twist Olivér”-jéből, amint a lurkókat tanítja meg lopni. Örülne, ha megtudná, a mestersége a mai napig is él és virul.   

 

  

 

Szólj hozzá!

Címkék: metró moszkva brazília tolvaj tér zsebtolvaj fagin


2011.03.17. 18:38 Avri

Karib szigeti paradicsom - II. rész

 

Willemstadban sok a látni és tennivaló, de a központi élmény a szerencsejátékok körül forog. Mindenütt kaszinók vannak és az a benyomásod támad, hogy a hazárdjáték a lakosság vérében van. Szállodai szobánk kulcsával együtt 10 dollár értékű játékzsetonokat is kaptunk. Néhány percen belül elvesztettem őket a szálló kaszinójában és 20-30 további dollárnak a tárcámból ugyanaz lett a sorsa. Bánatosan arra az elhatározásra jutottam, jobb, ha a szerelemben keresem a szerencsémet. Ruth és Jaki, egy helyi házaspár, egy este kínai étterembe hívták meg kettőnket, utána pedig hazavittek minket. A szálloda előcsarnokában vendéglátónk boldogan kiáltott fel: „de jó, hogy a kaszinó még nyitva van, rég játszottam!” 

Miután néhány bankjegyet apróra váltott, először a 25 centes gépekhez járult és elkezdett nyerni. Látva sikersorozatát, én is újabb próbát tettem, de ami ezután történt, csak boszorkányságnak tulajdonítható. Ott álltam ismerősöm oldalán és minden mozdulatát utánoztam. Jaki egy érmet dobott be a gépbe és az alatta levő tálcába csengve-bongva tíz érme esett be. Tőszomszédságában ugyanazt tettem, de a gép csak elnyelte érmémet és éhesen tátotta száját további érmékre várva. Jaki párhuzamosan két gépbe dugott érméket és nyereményei a teli tálcákból a padlóra gurultak, míg a gépek, amelyeken én játszottam, továbbra is gúnyt űztek belőlem.

Jaki néhány percen belül megtollasodott és magasabb osztályba lépett, azokhoz a gépekhez ment, amelyekben a tét egy dollár volt. A szerencse továbbra is őt pártolta és hamarosan a rulett asztalnál folytatta a játékot. Én viszont felhagytam minden reménnyel és megelégedtem egy Pina Colada szürcsölésével, amelyet – más italokkal és cigarettákkal – a pincérek ingyen kínáltak a játékosoknak. Alig fél óra múltán, Jaki kijelentette, nemcsak megtérítette magának az éttermi étkezés árát, hanem egy kis nyereségre is szert tett és itt az ideje eltenni magunkat másnapra.                 

Másnap ellátogattunk a házaspár egyik ruhaboltjába és Ruth bemutatta nekünk anyját, aki a bolti kasszánál ült. Később, amikor a közelben kávéztunk, elmesélte, anyja megrögzött hazárdjátékos. Azelőtt három saját üzlete volt, de minden vagyona ráment a szerencsejátékokra és most apósa boltjában kénytelen megkeresni a betevő falatját.

Elbúcsúztunk új barátainktól és végső úti célunkra repültünk, a Trinidad es Tobago szigetpárra, amelyek egy politikai egységet képeznek. Ezeken a területeken azelőtt az angolok uralkodtak és a különbséget mindjárt észleltük. Nemcsak a beszédnyelv volt más, az életstílus is.        

Az útlevélvizsgálatnál Trinidad repülőterén ezúttal mi, az izraeli útlevelek tulajdonosai voltunk előnyben. Nem volt szükségünk vízumra, és minden teketória nélkül beengedtek minket, míg feleségemet, aki megőrizte holland állampolgárságát és nem volt beutazási engedélye (az otthoni utazási iroda nem tudta, hogy szüksége lesz rá), bekísérték egy oldalsó szobába és két komor arcú férfi egy fél óráig vallatta. Hol lakik, honnan érkezett, miért próbált illegálisan 'beszivárogni' az országba és mi látogatásának a célja. Trinidadnak keserű és vérfoltos tapasztalata van a 'felvilágosult' nyugati hatalmakkal. A történelem különböző időpontjaiban minden egyes állam – az angol, francia, spanyol, holland, amerikai és mások – megpróbálta uralma alá keríteni a szigeteket. 175 év folyamán, a XIX. század kezdetéig, a sziget 31-szer cserélt fennhatóságot! Nejemet, a kegyetlen kolonialisták képviselőjét, kémkedessél gyanúsították és csak a ránk váró vendéglátóink beavatkozása szabadította ki a biztonsági szervek markából és akadályozta meg kiutasítását az országból. 

Már a reptéren meggyőződhettünk, hogy Trinidad egész más jelegű, mint Aruba és Curaçao. A kinti térségen bolhapiac szerű atmoszféra uralkodott. Kopottas öltözetű emberek százai hemzsegtek silány étel, ital és dohánybódék között. Amikor a vámvizsgálat után kiléptünk a reptér épületéből, körülvettek minket és kiabálva kínálták nekünk portékájukat. Az egész város egy elhanyagolt szegénynegyed benyomását keltette.

Egy Trinidadban töltött éjjel után, reggel felszálltunk a ’légihíd’ra, amely a fővárost, Port au Princet, összeköti a szomszédos szigettel és húsz percen belül Tobagóban szálltunk le. Mini busszal jutottunk el a Crown Reef szállóba, amely annyira közel van a tengerhez, hogy vihar idején a hullámok a táncparkettre csapódnak. Ez a legdrágább szálloda, amelyben valaha megszálltam. Az Interline klub tagjai ennek csak ötödét fizették, de nekünk sikerült még ebből az árból is lefaragni valamit.

Észrevettük, hogy a szállodával szemben levő pénzváltó bódéban kedvező áron lehet beváltani amerikai dollárokat, Trinidadi és Tobagói dollárokra ($TT). Miután a recepciós hölgy megerősítette, helyi pénzt is elfogadnak, kirohantunk, valutánkat TT dollárra váltottuk be és hozzávetőleg 15%-al kevesebbet fizettünk a szállodáért.   

A fesztiválra kb. 150 Interline klubtag érkezett, a világ minden tájáról. Az ünnepélyes megnyitó után, – amelynek keretében az ország reprezentatív népi együttese lepett fel előttünk – négy máig is felejthetetlen nap kezdődött el. Olyan vendéglátásban részesültünk, amelyet talán csak ezeknek a csodálatos szigeteknek a lakói képesek nyújtani. Mindenkiből őszinte barátság és melegség áradozott, a rum-puncs ömlött, mint a víz és az egész mindenség a kalipszó őrjítő ütemére mozgott.

Egy este, vacsora előtt, rövid sétára indultam. Három, házuk kertjében hűsölő fiatal férfi, kikiáltott, csatlakozzak társaságukhoz. Rövid habozás után, elfogadtam a meghívást. Az volt a benyomásom, hogy ezeknek a fiataloknak a világon nincs más gondjuk, mint az asztalon álló üveg rumot velem együtt kiüríteni. Egyetlen kérésük az volt, osszam meg velük a véleményemet az élet lényegéről, a nagyvilág helyzetéről és őszintén sajnálták, amikor egy idő múltán kénytelen voltam visszatérni szállomba.

Az esély, hogy valaha újra összejövünk, jelentéktelen, de soha sem fogjuk elfelejteni Alfrédot, a 1.90 méter magas, fülében hét arany karikát hordó, alkalmi munkákat vállaló, tengerparti gyümölcsbódé tulajdonost, a feje búbjától a talpáig tősgyökeres úriembert. Egy ideig Skandináviában élt, de nem találta meg a helyét a hideg északi vidéken, hazatért és most szülőhazájában sem képes beilleszkedni.  Ez az ember teli volt ellentétekkel. Reggel, mindössze rövid fürdőnadrágban, csónakunkat irányítva, vad, fekete istennek tűnt, este, jól szabott öltönyében, lakkcipőkkel lábain, szenvedélyesen udvarolva nejemnek és barátnőjének, Sulának, látszólag az álmok hercege volt.

Évekkel később, egy izraeli házaspár szállt meg ugyanabban a szállodában. Este, a bárban, megismerkedtek egy helyi lakossal. Amikor a férfi megtudta, hogy Izraeliek, felcsillant a szeme és reggelire invitálta őket. A pár kezdetben megpróbált kibújni a meghívás elől. Magyarázták, a reggeli a szállóban ízletes és ki is van már fizetve, de az elutasítás láthatóan leverte beszélgetőtársukat, úgyhogy végül is megsajnálták és bólintottak, vele fognak reggelezni. Másnap reggel, amikor felébredtek, a fekete férfi már küszöbükön várakozott. Elvitte őket tengerparti kunyhójához, puha párnákra ültette őket és tengeri, meg friss gyümölcsökből, olyan királyi lakomát szolgált fel, amelyhez hasonlót sosem kóstoltak. Alfréd még egy kis hálapénzt sem fogadott el az Izraeliektől.  Mindössze azt kérte, adják át szívélyes üdvözletét feleségemnek és Sulának. (Ezt meg is tették, különben nem tudnék beszámolni a fenti epizódról).

Az egész szigetet bejártuk. Az időjárás ideális volt, a légkör fesztelen és a nap zömében fürdőruhában maradtunk. Csak este dobtunk magunkra valamilyen ruhafélét, de egy alkalommal egykor, éjfél után, támadt valakinek az az ötlete, hogy a mostani a legalkalmasabb időpont egy megmártózásra az úszómedencében. Perceken belül mindannyian a vízben lubickoltunk, előkerültek a rum-puncsos flaskák és csak amikor már senki sem volt képes többet lábra állni, ért véget a hajnali buli.  

Egy különleges élmény volt az u. n. ’nejlon medencé’ben töltött délelőtt. Ez egy koráll szirtekkel körülvett terjedelmes terület a tenger szívében, amelyben a víz békés és sima, mint a tükör. A víz csak derekunkig ért, a tenger feneke  lágy homokkal volt borítva és csakugyan az a benyomásod támadhatott, hogy úszómedencében vagy. Leszálltunk a csónakokról és a langyos, napmelegített vízben lubickoltunk, de nem azért hoztak minket ide, hogy úszkáljunk! Valahonnan felbukkant egy csónak és mindenki markába jéghideg sört, vagy rum-punccsal teli poharat nyomtak. A csónakon levő magnóról tánczene szólt és hamarosan spontán buli kezdődött a vízben. Mindenki ujjongott, táncolt, vizet spriccelt társaira – egy olyan élmény volt ez, amelyre mindig mosollyal fogunk visszaemlékezni.     

Nemcsak „folyékony élelmiszer”-rel lettünk ellátva, a szilárd táplálék sem lett elhanyagolva. Reggeli tányérjainkra óriási mennyiségű ananászt, kókuszdiót, papayát és más egzotikus gyümölcsöt halmoztak és napközben többek között parázson sült barrakuda sztéket és rántott repülő halat faltunk. Esténként steel band – acélhordó zenekar – együttesek szórakoztattak minket, helyi népi táncokat sajátítottunk el, egy káprázatos álarcos bálon meg limbó versenyen vettünk részt. Mintha a rum-puncs nem lenne elég, a kanadai klubtagok nemzeti italukkal, a Moose Milkkel ("Jávorszarvas tej"),– amely gint, vodkát, őrölt muskotálydiót, tejet es más titkos tartozékot tartalmaz – itattak minket!

Ottlétünk folyamán nem volt egy perc sem, amelyben nem történt valami, poharaink kiürültek, vagy teljesen józanok lettünk volna! 

Ez után az utazás után, ha valaki azt kérdezte volna tőlünk, érdemes-e ilyen hosszú útra vállalkozni, azt válaszolnánk, igenis, ha a végcél Tobago! Itt nincsenek történelmi helyszínek, múzeumok, vagy színházak, nincsenek kiárusítások, akciós áruk, alkalmi vételek. Az egyetlen, amit itt találni lehet, az a totális kikapcsolódás. Elfelejtheted a világ minden baját és csak annak (a valóságos) veszélynek vagy kitéve, hogy egy kókuszdió esik le kobakodra.  

Kirándulásunk óta minden alkalommal, amikor Harry Belafonte ismert dalát, a "Sziget a napon"-t halljuk valahol, a pálmafákkal szegélyezett, festői Tobago jut az eszünkbe.            

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerencsejáték kaszinó trinidad tobago rum puncs kolonialisták


2011.03.09. 09:35 Avri

Karib szigeti paradicsom - I. rész

Az “Elszalasztott alkalmak” című írásomban már említettem, hogy „sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának – az Interline Clubnak – a meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib-szigetekre látogattunk el”. A fenti írásban, csak a ’majdnem’ kalandomról számoltam be a rejtélyes sötétbőrű szépséggel, de az utazás maga is említésre méltó. 

Eredeti meghívásunk egy négy napos fesztiválra szólt Trinidad-Tobagoba. Mindenki álma legalább egyszer életében eljutni ezekre az egzotikus szigetekre, de mi úgy véltük, hogyha már ilyen messzire repülünk, érdemes lenne néhány másik helyet is megtekinteni. Első állomásunk a Holland Antillákhoz tartozó Aruba volt, egy kb. harminc kilométer hosszú és nyolc-kilenc kilométer széles sziget, amely mindössze harminc kilométerre fekszik Venezuelától.

Amikor majdnem 24 órás út után megérkeztünk, esteledett már. A tenger végtelen felülete, békés, sima, mint a tükör, alig harminc-negyven méterre bungalónktól kacsintott felénk, a közvetlenül a víz szintje felett lebegő nap a láthatárt bíborral festette be, de a mi kis csoportunk tagjait csak a puha ágyak érdekelték. Csak nagy nehezen tudtam rábeszélni őket, hogy a lefekvés előtt mártsuk meg magunkat a langyos vízben és máris mindannyian önkívületbe süllyedtünk.

Már elmeséltem miként töltöttem első Karib szigeti estémet. Másnap reggel, amikor a többiek is magukhoz tértek, kezdődött el a legcsodálatosabb szabadság, amelyet valaha is tapasztaltunk. Különböző teóriák vannak arról, merre volt a bibliai paradicsom, mi Arubára szavaznánk. Tengerpartja hosszú és majdnem néptelen, úgyhogy órákig elfelejtheted az emberi nem létezését. A pálmafák által beárnyékolt patyolatfehér homokot senki sem szentségtelenítette meg szeméttel, üres italdobozokkal és üvegcserepekkel. A majdnem hullámmentes tenger lágyan simogat és a nap évi 27 fok átlagos hőmérséklettel kacag rád. Nincsenek újságok, háborúk, a rádióból csak zene szól és az emberek mind barátságosak és mosolygósak.

A szigeten sok szálloda volt és a budget szállókon kívül, az ilyen kispénzű prolik számára, mint mi voltunk, voltak mások is, ahol a venezuelai olajmilliomosok szálltak meg, melyek annyira fényűzőek voltak, hogy ezeket már lehetetlen volt csillagokkal mérni. Az előcsarnokban lévő szőnyeg olyan vastag, hogy majdnem belefulladsz, több a személyzet, mint a vendég és a kaszinóban a legalacsonyabb tét száz dollár.    

Az éttermek Arubában kitűnőek, az üzletek elsőrangúak és az árak akkoriban aránylag méltányosak voltak. Sok a kaszinó és amint besötétedik, mindenhonnan a forró karib ritmus hallatszik, amely nem hajlandó elfogadni a „nemtáncolok” létét. Miután a sziget varázslata foglyul ejtette szívünket, csak egy dolgon csodálkoztunk:  

„Miként lehetséges, hogy ennek a legendás helynek a híre nem jutott el ennél több, mindig újabb idegenforgalmi attrakciót kereső, hazánkfia füleihez?”

Az egyedüli logikus válasz az, hogy azok, akik felfedezték ezt a romlatlan paradicsomot, kívánatosnak találták az információt nem továbbadni.

Egy honfitársunkkal mégis találkoztunk. Mielőtt elutaztunk otthonról, az egyik esti lap riportot közölt egy nőtlen izraeliről, akit a lap „a szigetek királyának” nevezett és akinek, dacára állítólagos gondtalan életének, csak egy kérése volt: „küldjetek nekem egy izraeli lányt!”

Ellátogattunk silány zöldségboltjába, amelyben néhány bennszülött dolgozott. Örült látogatásunknak, de meglepődött, amikor egy lány csoportunkból, felajánlotta, teljesíti kérését. Annak idején, a riporter kérdésére, hogy mit küldjön neki otthonról, a fenti vicces választ adta, de esze ágába sem jutott, hogy ez lesz a tudósítás főcíme. Szerinte, ami a nőket illeti, nem kell, hogy aggodjunk érte.   

Arubától nincs messze repülővel Curaçao szigete. (Ha ez a név ismerősnek tűnik nektek, a hasonnevű kékes likőr miatt van, amely a szigetről származik). Ez volt a Holland Antillák fővárosa, ahogy a néhány szigetből álló csoportot – köztük Arubát is – annak idején hívták. Ma Curaçao Hollandia társult állama. A sziget legnagyobb városa, Willemstad, úgy néz ki, mintha egészében, házaival, csatornáival, hidaival valahonnan Németalföldről ragadták volna ki és bepottyantották a Karib-tengerbe.

Tisztán udvariasságból, előre jeleztük a helyi Interline klubnak, hogy szigetükre látogatunk és váratlanul ért, amikor néhány tag a repülőtéren várt. Nem kérdeztek semmit, felpakolták poggyászunkat kocsijaikra, és egyenesen a "Plaza" luxusszállóba hajtottak. Zavarban voltunk, olcsóbb szállóban akartunk megszállni. Amint a fogadóbizottság eltávozott, feleségem lement a recepcióra, megkérdezni milyenek a hotel árai. Meglepetésére a tisztviselő azt mondta: "It is complimentary!", vagyis a klubnak köszönthetően, három napos ott tartózkodásunk idején ingyen szálláshoz jutottunk.  

A látvány ablakunkból lenyűgöző volt. Balról a nyitott tenger terült el, míg szemben ablakunkkal, néhányszáz méter távolságban, széles csatorna húzódott. Két partját gyalogjáró hajóhíd kötötte össze, amelyet minden alkalommal, amikor egy hajó hajózott be a tengerből a csatornába, félre toltak. A tájképet egy futurisztikus, a város házai felett ívelő óriási autóhíd látványa egészítette ki.

A sziget lakossága többnyire sötétbőrű, sok a félvér, de jelentős a fehérbőrűek száma is. Ez annak köszönhető, hogy sok tehetséges helyi fiatal ösztöndíjat kap az anyaországban (Hollandia) és néhány tanulmányév után, diplomával és házastárssal tér haza. A hivatalos nyelv a holland, de a lakosság általában a kreol papiamentot használja. Ez az újságok és rádióadók nyelve is.

Willemstad csak látszólag hasonlít egy kis holland városra, a füleid nagyon gyorsan visszatérítenek a valóság talajára. Akármerre jársz, nem tudsz megszabadulni a karib tempótól. Az utcai hangerősítő rendszer egész idő alatt a legújabb slágerekkel szórakoztatja a járókelőket, de a helyiek kedvenc időtöltése olyan fokra növeli a zenebonát, hogy sajnálni kezded, nem szereztél füldugókat. Estefelé az utcákon a gépkocsik – minden  centiméternyi felület nikkel dekorációval borítva – végtelen oszlopai kígyóztak. Mivel az időjárás az egész év folyamán kellemes, a kocsik ablakai tárva-nyitva vannak és mindenki élvezheti a maximális hangerővel játszott zenét – persze minden rádió más- más csatornára van beállítva. A forgalom csigalassúsággal halad, de hát senki sem akar valahová eljutni. Az igazi élvezet az, hogy lássál másokat, lássanak és főleg halljanak téged! 

Zsidó aspektusa is volt a látogatásunknak. A zsidók a sziget első telepesei voltak és a mai napig fontos helyet foglalnak el gazdaságában. A Curaçao likőrt is egy Senior nevű zsidó család találta fel és hozta piacra a XIX. században. Megnéztük a 1659-ből származó zsidó temetőt és a fönséges zsinagógát, amelynek különlegessége, hogy ez az egyedüli a világon, amelynek padlója finom homok! Ez egy hagyomány, Izrael fiai 40 éves vándorlásának emlékére a Sínai sivatagban.  

Az áruk óriási választéka az üzletekben olyan látvány volt, amelynek feleségem nem tudott ellenállni, már csak azért sem, mert a város vámmentes övezet és az árak is csábítók voltak. Mint minden feleség, mindent meg akart venni és mint minden férj, kézzel-lábbal tiltakoztam a ’mértéktelen’ költekezés ellen. Végül kompromisszumra jutottunk, de akkor is egy további koffert kellett venni, hogy haza tudjuk cipelni a ’zsákmányt’.

Nálunk már akkor is divatban volt a hitelkártyával való vásárlás és miután hazatértünk, feszülten vártam a számlát a banktól. A valuta beváltási árfolyama erősen ingadozott és azokban a napokban egy utazói adó is létezett nálunk, úgyhogy soha sem lehetett előre tudni, mennyi lesz a ceh. A terhelési értesítés Willemstadi vásárlásainkról nem érkezett meg a következő hónapban. Örültünk, további fizetési haladékot kaptunk, de az igazi meglepetés az volt: a terhelés az utána következő hónapokban sem érkezett meg, sőt soha! Talán a hitelkártya cég Curaçaoi tisztviselője nem találta meg Izraelt a térképen? Ezzel nem is lett volna különösebb bajom, csak nejemmel. Soha sem fogja elfelejteni nekem, hogy ha nem fogom le kezét, sokkal több Curaçaoi címkés ruha lógott volna szekrényében.

(Folytatása következik)  

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: holland hitelkártya karib kreol aruba curaçao papiamento


2011.02.28. 19:46 Avri

Elszalasztott alkalmak

Sok minden történt velem életemben és sokat közülük el is felejtettem, de néha, amikor barátokkal valamiről csevegünk, felbukkan az idő ködjéből egy-két eltemetett epizód. A múlt héten társaságunkban elszalasztott alkalmakról volt szó és nekem is eszembe jutott néhány ilyen esetem. 

A legjelentősebb, amely talán megváltoztathatta volna életem folyását, az volt, amikor egy nap akkori munkahelyemen, egy népszerű napilap szerkesztője keresett egy nagyon csábító munkaajánlattal. Mindig arról álmodtam, hogy újságíró leszek, de aznap házon kívül voltam, mobil telefonok csak sci-fi elbeszélésekben léteztek és mire másnap megkaptam az üzenetet és visszahívtam a lapot, azt mondták, a pozíció sajnos már be lett töltve.

Voltak más alkalmak is, kevésbé jelentősek, de maga a tény, hogy a mai napig nem felejtettem el őket teljesen, bizonyítja, valami nyomot azért hagytak bennem.

Egy délután egy más városban lakó barátomhoz buszoztam, szokásom szerint elmélyedtem könyvemben, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szemben ülő fiatal lány merően néz. A helyzet szokatlan volt, általában én vagyok az, aki szemezem a jó kinézésű lányokkal, de volt már barátnőm és a nő nem volt annyira vonzó. Megvizsgáltam a sliccemet, nem volt nyitva. Igyekeztem tovább olvasni, de a lány szemei majdnem lukat szúrtak lehajtott fejemben. Amikor leszálltam, kidugta a fejét az ablakon és addig nézett irányomban, amíg a busz el nem tűnt a kanyarban. Most már sajnáltam, hogy nem szólítottam le, de már késő volt és sohasem fogom megtudni, miért bámult ilyen feltűnően.

Évekkel később, egy tanfolyamon, kivételesen intelligens és jó kinézésű lánnyal kerültem össze. Egymás mellett ültünk az osztályban, együtt készültünk a vizsgákra, és a szünetekben is jól megvoltunk egymással. Néha haza is kísértem, de ezzel hátrányos helyzetben voltam. Volt egy vetélytársam, akinek autója volt és mivel a lány más városban lakott, amikor vele utazott, legalább egy fél órával hamarább érkezett haza. Ennek dacára úgy éreztem, engem jobban kedvel. Egy este együtt mentünk valakit meginterjúvolni egy nagy lakóházban. Amikor kiléptünk a liftből és interjúalanyunk nevét kerestük az ajtókon, hirtelen kialudt a villany és koromsötét lett. Csend volt, éreztem a lány közelségét, mindketten nehezen lélegeztünk. A légkör elektromossággal volt tele, éreztem, eljött az ideje a tetteknek, de inamba szállt a bátorságom. Ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kitapogattam a villanykapcsolót. A fénnyel elmúlt az egyszeri alkalom és valami mintha megváltozott volna közöttünk. A tanfolyam hamarosan befejeződött és legközelebb csak az újságban láttam viszont volt osztálytársam fényképét.

A másik férfihez ment feleségül, gyerekeik születtek és pilóta férje hősi halált halt egyik háborúnkban. Az újságíró hosszú riportot készített a friss hadiözvegyről, a kis árvákról és megint alkalmam támadt eltűnődni, „mi lett volna, ha akkor megcsókolom?” A pilóta valószínűleg így is elesett volna, de a gyerekek – jó, jó, más gyerekek, a mi kettőnké – nem árvultak volna el.          

Minden elmulasztott alkalmam közül a legjobban a „majdnem” kalandomra emlékszem a sötétbőrű szépséggel. 

Sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib szigetekre látogattunk el. Első állomásunkat, a Holland Antillákhoz tartozó Arubát, majdnem 24 órás út után értük el. Esteledett és társaim, mint a hullák zuhantak be ágyukba. Én is ki voltam merülve, de a ritmikus zene, amelyet a szél sodort füleimbe, nem hagyott elaludni. Csak nem fogom ágyban tölteni életem első estéjét a Karib szigeteken? 

Felöltöztem és a zene forrása felé navigáltam. Néhány percen belül én is ott terpeszkedtem a tengerparti kerek bár egyik magas székén, előttem is ott díszlett egy egzotikus rum ital hosszú, fagytól harmatos pohárban és úgy éreztem: végre elkezdődött a vakációm!  

Körülnéztem. Szerény keresetű nyaralókkal, akik nem engedhették meg maguknak a luxusszállókat a sziget másik oldalán, főleg amerikaiakkal, voltam körülvéve. Egy chicagói autókereskedő, New Yorki biztosítási ügynök feleségével, két viháncoló szőke titkárnőcske Seattleből, amíg hirtelen elkapta a szemem a velem szemben ülő fekete lány tekintetét. Csodálatosan szép arca volt, a gyöngy nyaklánc kiemelte hosszú nyakát, márványszerű barna vállai fedetlenek voltak és a mély árok, amelyik fehér ruhája rejtélyében tűnt el, arról tanúskodott, hogy e téren sincs oka szégyenre.

Egy kicsit szomszédommal, egy Saint Louisi kórház műtősnővérével csevegtem, lassan szürcsöltem italomat, hallgattam a steel bandot zenélni és közben, leplezetlen bűvölettel bámultam a szemben lévő fekete szépséget. Ő is megnézett, a kihívás minden jele nélkül, hosszas és vizsgálódó tekintettel. Azután egy könnyű mosollyal ajkain, másfelé nézett. Egyszerre csak felkelt és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a környező homályban. Csak most, mint egy lufi, amelyből kimegy a levegő, jutott el tudatomhoz szörnyű kimerültségem és miután kiürítettem poharamat, én is távoztam.   

Amikor útban a szobámhoz átszeltem a parkolót, megláttam. Bent ült a sötét autóban, az ajtó nyitva, de hosszú lábai még a kocsin kívül voltak. A szájában meggyújtatlan cigaretta volt és várakozóan nézett rám. Közeledtem hozzá, kezem a zsebemben az öngyújtót markolta, de hirtelen fejembe villant a gondolat: feleségem alig száz méterre onnan nyugodtan szuszog. Szívem, mint a kalapács dobogott. Tekinteteink keresztezték egymást egy pillanatra és minden lehetségesnek tűnt. Aztán elhaladtam az autó mellett és a varázs szétfoszlott. A nő betette a lábát kocsijába, becsapta az ajtót, indított, cigarettáját meggyújtotta a beépített öngyújtóval, és másodpercek alatt eltűnt a közeli épület mögött, én pedig tovább lépkedtem szobám felé.

Valószínűleg csalódtam volna. Az ár túl magas lett volna, vagy amit cserébe kapok, nem érte volna meg az árat, de ezt sem fogom soha megtudni. A találkozásom a fekete varázzsal örökké egy befejezetlen kaland marad, amely egy nagybetűs „ha”-val kezdődik és néhány kérdőjellel végződik.

 

 

1 komment

Címkék: lány bátorság kaland alkalom karib elmulasztott


süti beállítások módosítása