"Itthon-Otthon"

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Csehszlovákiában születtem, de a Müncheni Egyezmény néhány tollvonással felszámolta a hazámat és szülővárosomat Magyarországhoz csatolták.

Új hazánk azzal fogadott, hogy a zsidó lakosságot gazdasági szankciókkal sújtotta. Apámtól, akinek üzlete volt, megtagadták az iparengedélyt, ezért kénytelenek voltunk Pestre költözni, ahol még lehetséges volt az megélni, akkor is, ha zsidó voltál.

A háború után Csehszlovákia újjászületett és visszakapta elvesztett területeit. 1946-ban Budapesten csehszlovák ’repatriációs’ iroda nyílt, melynek feladata az volt, hogy segítse azokat az állampolgárokat, akik vissza akartak térni otthonukba.

Szüleim is feliratkoztak és elkezdték felszámolni pesti ügyeiket. Tervezett utazásunk előtt néhány héttel, egy férfi kopogtatott be az ajtónkon.

Kopottas öltözete azt a benyomást keltette, hogy a sors meglehetősen mostohán bánt vele.

Nem árulhatom el a nevét, nevezzük őt Lévnek.

Ő is Csehszlovákiából származott, és azért jött el hozzánk, mert hallotta, hogy repatriálunk. Elmesélte, hogy a háború befejezése után azt hitték, hogy ideát jobb a gazdasági helyzet, ezért családjával Magyarországra szöktek. Most viszont szeretnének visszatérni Csehszlovákiába, de ezt nem tehetik meg legálisan, mint mi.

Talált valakit, aki átszökteti őket a határon némi fizetségért, de az útra csak kevés poggyászt vihetnek. Azt kérte, hogy mint honfitársak, tegyünk meg neki egy apró szívességet és vigyünk el számára egy ládikót a legszükségesebb apróságokkal:

„Néhány ing, pár nadrág és cipő kisded gyerekeink számára, meg egy-két láboska. Nagy segítség lesz a első napokban.”

Apám megsajnálta a szegény embert és csak annyit kért, hogy mielőbb hozza a ládát, mert egy pontos listát kellett beadnunk a hatóságoknak azokról a dolgokról, amelyeket kiviszünk magunkkal.

Lév ládája hamarosan megérkezett. Beraktuk cókmókunk közé és teljesen meg is felejtkeztünk róla. Az utazás napján felrakodtunk a teherautóra és az ellenőrzés után, amelyben összehasonlították a leadott listát tárgyaink leltárával, átkeltünk a határon.

Lév talán tíz nap múlva hívott minket Prágából. Megkérdezte, hogy vagyunk, majd elmesélte, hogy ők is épen és egészségesen átjutottak a határon és megbeszélte apámmal, melyik napon jön el a ládájáért.

Amint megérkezett, észrevettük a változást rajta. Autóval jött, jólöltözötten, amerikai cigarettát szívott és magabiztosan viselkedett. Megölelte és megcsókolta szüleimet és azt sem tudta, hová legyen a nagy hálálkodásban.

Apám nem értette, miért jár neki ennyi hála egy kis szívességért, de örült Lév örömének. Lév lelkére kötötte, hogy látogassa meg őket, ha Prágában jár.

Néhány hónap múlva apámnak hivatalos dolga volt a fővárosban és eszébe jutott Lév és a meghívás. Igazán szívélyes fogadtatásban részesült, megajándékozták egy vadonatúj ballonkabáttal – Lévnek ugyanis egy ballonkabát üzeme volt Prágában – és egy pár nylon harisnyát küldtek anyámnak. Nagy kincs volt az azokban a napokban. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat családunk és a Lév család között.

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe. Szüleimnek nehéz volt a beilleszkedés az új hazába. Nem ismerték a nyelvet és apámnak nem volt türelme beülni az iskolába héberül tanulni.

sikertelenül próbálkoztak mindenfélével, míg végül is anyám, aki mindig jól kézimunkázott, elhatározta, hogy varrást vállal, így otthon dolgozhat. Hallott egy vállalkozóról, akinek varrodája volt és elment munkát kérni. Kiderült, hogy az asszony szintén Csehszlovákiából származik és ahogy az ilyenkor szokás, a két nő azonnal kikérdezgette egymást és közös ismerősök után kutattak.

Amikor az asszony meghallotta anyám nevét, meglepődött:

„Szóval maguk azok a Schwarczék, aki megmentették a Lév családot.”

Most anyám lepődött meg:

„Mi az, hogy megmentettük őket? Összesen egy kis ládát vittünk nekik át a határon a legszükségesebb dolgaikkal.”

Az asszony hangos kacagásban tört ki:

„Kedves Schwarczné, azt akarja mondani, hogy nem tudták, mi van abban a ládában? A láda dupla feneke alatt ott lapult a Lév család egész vagyona dollárokban. Ebből a pénzből alapították meg vállalatukat. Ez nem titok, mert Lév, a jól ismert izraeli cég tulajdonosa és milliomos exporter, lépten-nyomon elmeséli a történetet.”

Hazaérve anyám elmondta, amit a nőtől hallott és apám elhatározta, hogy elmegy a Lév vállalathoz. Amint megmondta a nevét a titkárnőnek, minden ajtó megnyílt előtte.

Lév eléje sietett az irodájából, megölelte apámat és kijelentette, hogy nagyon örül, hogy végre újra találkozhat családja jótevőjével. Leültette irodájában, kávét és süteményt hozatott és mindennel elhalmozta kedves vendégét.

Apám tudni akarta, miért nem árulta el, mi van a ládában, hiszen tartalma veszélybe sodorhatta volna családunkat, de Lév elegánsan kitért a válasz elöl:

„Azt hittük, hogy ez világos maguknak. Maga egy intelligens ember, Schwarcz úr, igazán sejtethette volna, mi van benne. De talán hagyjuk a múltat. Mivel foglalkozik itt Izraelben?”

Apám elmondta, hogy éppen munkát keres.

Lév széles mosollyal nézett rá.

„Bízza csak rám a dolgot, biztos találunk magának valamit. Jöjjön vissza a jövő héten és jelentkezzen a személyzeti igazgatónál.”

Apám visszatért egy hét múlva, aztán két hét múlva, három hét múlva, de mindig azt mondták, hogy jöjjön vissza a rákövetkező héten. És Lévhez sem sikerült neki még egyszer bejutni. Amikor mégis sikerült őt elérnie telefonon, megint csupa szívélyesség volt:

„Csak még egy kis türelmet Schwarcz úr! Ugye tudja, hogy ez a jelszavunk itt az országban? Az ilyen dolgokhoz idő kell.”

Egy nap aztán egyszerűen elege lett apámnak a kilincselésből.

Nem ment többé a személyzeti irodába, és nem próbált meg újból találkozni Lévvel. Tudta, hogy Lév az idők végezetéig értekezni fog, vagy házon kívül lesz. Számára.

Néha, ha külföldön meglátom a Lév cég egyik üzletét, vagy az újságban olvasom, hány millió dollárt hozott a cég exportja az államkasszának, arra gondolok, hogy minden azon kis ládikón múlott, amit átszöktettünk a magyar-csehszlovák határon.

Egy elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Mint már említettem, amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Nem a zajos részében, ahol a buszjáratoknak volt a végállomása, hanem a sarok után, amelyről a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.

Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a zömük Kelet Európából származott – verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tereferével töltötték el a hosszú nyári estéket.

Azon a pénteken késő éjjel értem haza.

Az utca sötét volt és senki sem ült már a verandákon. Goldberg néni, a háziasszonyom is aludt már, pedig ő gyakran volt ébren hazaérkezésemig, hogy megpróbáljon kiszedni egy-két pikáns részletet kalandjaimból, ha már sajátja nem volt.

Azon az estén volt barátnőm, Ági születésnapja. Közös erővel elfogyasztottuk a tetemes részét annak a sütemény műremeknek, amelyet alkotott, néhány pohár bort is ittunk és aztán hazaindultam. Az üres utca visszhangzott a lépéseimtől.

A Goldberg családtól bérelt szobám bejárata az épület oldalán volt, ahol a kis veranda is a hozzá vezető három lépcsővel. Amikor befordultam a házak közötti keskeny és sötét ösvényre, úgy tűnt, mintha egy nagy csomag heverne a verandán.

Csak amikor közelebb értem, vettem észre, hogy a „csomag” egy nő, aki a legfelső lépcsőfokon ül, térdére hajolva.

Elképedtem.

„Bocsánatot kérek asszonyom, van valami baja?” – suttogtam.

A szomszédos ház spalettái vagy két és fél méter távolságban lehettek és a csendes éjszakában minden szó úgy hangzott, mint egy ágyúlövés.

„Nincs semmi bajom, hagyjon kérem!” – válaszolta fojtott hangon.

„De talán segíthetek valamiben?”

„Nem akarok semmit, csak meghalni. Menjen innen és hagyjon békén!”

A feje még mindig térdére volt hajtva és csak most vettem észre, hogy vállai remegnek a sírástól.

„Nem mehetek el innen, itt lakok” – mondtam.

„Akkor bújjon be a lakásába és törődjön a maga dolgával!”

„Csak nem hagyom itt ülni ajtóm előtt?! Mi lesz, ha a szomszédok meglátják? Még azt gondolják, hogy miattam sír. Jöjjön be, igyon egy pohár vizet. attól talán megnyugszik.”

Melléje kucorodtam a lépcsőre, füléhez hajoltam és kérleltem, hogy jöjjön be a lakásba. Már akkor, amikor közelhajoltam hozzá, megéreztem furcsa illatát. Nem parfüm illata volt, hanem egy fiatal nő illata – abban a dezodor előtti korszakban –, amely elnyomta a pipere-szappan illatát is.

Egy illat, amely egy kissé a divatos pézsmaolaj illatára hasonlított, egy illat, amely engem, a fiatal férfit teljesen megvadított.

Már felemelte arcát, de a sötétben csak homályosan láthattam vonásait. Engedett az unszolásnak és bejött a lakásba, de meg kellett ígérnem, hogy nem kapcsolom fel a villanyt.

Amikor felállt, megpillantottam gömbölyded alakjának a körvonalait és azután mindkettőnket elnyelt a szoba homálya.

Az ágyra ültettem, hideg vizet hoztam a konyhából, megint leültem melléje és megpróbáltam megtudni, mi baja van. A lány nem volt beszédes, de néhány mondatából kivettem, hogy ami történet vele teljesen mindennapi: szerelmi csalódástól szenvedett.

Nem volt különösebb baja, csak egy kis figyelemre, melegségre volt szüksége, ezeket pedig megkaphatta tőlem. Dacára a késői órának, nem voltam fáradt és másnap szombat volt, nem kellett dolgoznom.

Vigasztaltam, csitítgattam, amíg csak meg nem nyugodott. Először a kezét simogattam és amikor nem utasított vissza, tovább merészkedtem. Az ülés az ágyon nem volt túl kényelmes és rövid idő múlva már egymás mellett feküdtünk.

Közben folytattam a monológomat, amelyet mintha egy romantikus regényből olvastam volna: az élet szépségéről; arról, hogy ami ma tragikusnak és kibírhatatlannak érzünk, az a tűző nap fényénél apró szerelmi perpatvarnak tűnik majd; arról, hogy még fiatal és előtte áll az egész élet. Hirtelen meglepett csilingelő kacagásával:

„Látszik, hogy nem Izraelben születtél. Pofa be és gyere közelebb!”

Hajnalban, amikor vendégem felöltözött és távozni készült, megkérdeztem, hogy még mindig meg akar-e halni.

Még egyszer felkacagott és kibökte:

„Süket duma, dehogyis!”

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle. Továbbra sem engedte meg, hogy villanyt gyújtsak és még mielőtt a nap felkelt volna, kiosont lakásomból és életemből.

Mindaz, ami megmaradt jelenlétéből az őrjítő illata volt, amelyet a párnámon hagyott.

Minden éjjel arcomat párnámba temetve aludtam el és erotikus álmokat álmodtam ismeretlen szeretőmről. Hetekig reméltem, hogy egyszer csak megint megjelenik ajtóm előtt.

Egy napon a szomszédos utcában vásároltam valamit, amikor észrevettem egy gömbölyded formájú lányt, apró virágmintás szoknyában. A szoknya éppen úgy nézett ki, mint az a szoknya, amelyet különös vendégem dobott le az ágy mellé (és az ablakon beszűrődő fény megvilágított) azon az emlékezetes péntek éjszakán.

Megdobbant a szívem. Biztos voltam benne, hogy ő az, de a lány teljesen hidegen nézett át rajtam. Azt gondoltam, hogy talán azért nem ismer fel, mert nem emlékszik az arcomra, hiszen a sötét szobában ő sem láthatott túl jól engem.

Társaságban volt és nem közelíthettem felé, hogy azonosíthassam. Az egyetlen biztos ismertetőjele pedig az illata lehetett volna.

Még csak meg sem kérdezhettem, hogy „elnézést, nem maga volt két hete éjjel nálam?”

Szó nélkül távoztam, de a kétség tovább gyötört. Néhányszor még visszanéztem, de a lány rám se hederített.

Évekig kerestem még azt a pézsmaillatot, de az óta sem találtam meg.

Nem vertem nagydobra a kalandomat, mindössze néhány kollegámnak mondtam el a történetet, vagyis inkább csak egy részét, de úgy látszik ennyi is elég volt. Még sokáig reggelenként azzal fogadtak a munkahelyemen:

„Na, ült valaki tegnap éjjel a küszöbödön?”

Ez év június 12-én, 94 éves korában elhunyt Egon Rónay, a világ talán legismertebb étteremkritikusa, aki alapvetően megváltoztatta a brit étkezési szokásokat. A magyar származású férfi az angliai étteremkalauzok úttörője volt. A Guardian újság megemlékezésében, a „jó étel királyának” titulálta.

Pontosan el tudom képzelni mit érzett Rónay, amikor Londonba került. Én ugyan csak 1962-ben, 15 évvel utána érkeztem először Londonba, de hasonlóan hozzá, a közép európai ételekhez szoktatott gyomrom szintén fellázadt az angol konyha ízei és a választék hiánya ellen. A többi kispénzű turistákhoz hasonlóan, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozatban étkeztem, de nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért, amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”-ban lehetett kielégíteni. Öt shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Csodálat méltó találtam néhány tapasztalt fiatalt, akik bámulatos technikával, egész ételpiramisokat építettek tányérjukra. A fenti árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.

Rónay szerint az élelmiszer-ipari forradalom az Egyesült Királyságban ténylegesen csak a 1960-as években kezdődött, amikor a kisemberek gazdasági helyzete megjavult és egyszerre pénz került a zsebükbe. Azelőtt, a magasabb társadalmi körökben nem illett ételről beszélni.

Azon a nyáron két hetet töltöttem Londonban és fontos gasztronómiai felfedezésnek számított, amikor rátaláltam az egyetlen helyre, ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállításra. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve a furcsa ízű levesektől, folytatva száz mindenféle módon elkészített húsokkal, krumpliféleségekkel, spagettival, főzelékekkel, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és egzotikus gyümölcsök voltak. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litereit vedelhetted.

Régi szokásom szerint, amikor külföldön vagyok, nem kelek túl korán, igyekezek bőségesen bereggelizni és így aztán estig nem is nagyon leszek éhes. Angliában legalább kiadós reggelit adnak – nem úgy, mint Franciaországban, ahol egy croissanttal és kávéval, teával kell megelégedni – de itt is vártak meglepetések. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek:

”Egg, or spam?”

Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ’spam’, a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. A spam valami löncshúsféle, a Spiced Pork And Ham (fűszeres disznóhús sonkával) rövidítése, de a legjobb bizonyítéka silány minőségének, hogy később ezt a szót választották a szemétposta elnevezésére.

Rónay Egon apja sikeres étteremtulajdonos volt, fénykorában öt étterme volt Budapesten. A fiú jogot tanult Oxfordban, de a második világháborúban a család elvesztette vagyonát és így nem fejezhette be tanulmányait. 1946-ban egyedül érkezett Angliába és különböző munkahelyeken dolgozott, de csak 1952-ben sikerült neki kölcsönzött pénzből egy kis éttermet nyitni. Menüjén a britek számára aránylag ismeretlen francia ételek szerepeltek és rövidesen óriási sikert aratott. Az egyik angol napilap Rónaynak saját rovatot ajánlott.

Innen már rövid volt az út – Rónay soha sem rejtette véka alá szörnyülködését az angol nyilvános étkezdék alacsony színvonala miatt – saját étteremkalauzának megjelenttetéséig 1957-ben. Ugyanabban az évben a fent említett Lyon cég által szponzorált programot is szervezett, amely szintén a minőségi étel fogalmát terjesztette.

Rónaynak az elmúlt több mint ötven év alatt közel ötven könyve jelent meg és kalauzai igazi brit intézménnyé váltak. Nem voltak nehézségei szponzorokat találni könyveihez, de csak olyan támogatókat fogadott el, akik nem voltak kapcsolatban a szálloda-, vagy élelmiszeriparral. Büszke volt arra, hogy minden ételt végigkóstolt, mindig mindenért fizetett és se ő maga, se a munkatársai nem fogadtak el ingyenes étkezést (Nem hiába mondják angolul ’there are no free meals’, vagyis az ingyenes étkezések, végül is többe kerülnek, mint azok amelyekért fizettél). Állítólag egyszer 250 ezer fontra biztosította munkaeszközeit, a nyelvén lévő ízlelőbimbókat. Az általa kiküldött felügyelők előre be nem jelentett látogatásaik alkalmával vizsgálták felül az éttermeket.

Rónay Egont 2005-ben angol életműdíjjal tüntették ki. Neki köszönhetjük, hogy ma már Anglia nem pocsék ételéről híres, de ne felejtsük el egyik ismert mondását “gasztronómiailag, az élelmiszernek nincs nemzetisége. Vagy jó, vagy nem az".

Szülővárosomban Kassán, mindenki ismerte az elbeszélést arról a képzeletbeli öregúrról, akit születésnapja alkalmából újságírók a messzi fővárosból felkértek, meséljen valamit életéről. Amikor elmondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon házasodott, gyerekei a Szovjetunióban születtek és ő maga most Ukrajnában él, az interjúvolók csodálkozva kérdezték, miért költözködött olyan sokat életében. Az ünnepelt válasza:

„Én? Egész életemben ki sem mozdultam szülőházamból!”

Ez az elbeszélés jutott az eszembe a Magyar Nagykövetségen, az Outcasts (Kitaszítottak) című kanadai film vetítése közben. A film egy túrát mutat be, amelyet az izraeli Jichak Livnat rendezett gyerekeivel, unokáival és kanadai barátjával, Aykler Bélával, szülővárosukba, Nagyszőlősbe. A film és egy megható világháborús szerelmi történetet is leír. Livnat nővére, Hedy és a fiatal hadnagy Béla között, akinek az apja vezérezredes volt a magyar hadseregben. Béla megpróbálta menteni szerelmét, de a lány nem volt hajlandó otthagyni családját és inkább velük tartott a megsemmisítő táborba. Hedy életben maradt, de az eltelt idő alatt, a szerelem lángja valahogy elaludt és a két fiatal mással házasodott meg.

A kitaszítottak a film címéből: a Weiss Sándor néven született Livnat, akit 1944-ben Auschwitzba deportáltak családjával, ahol egy részüket meggyilkolták és Aykler, aki 1946-ban kényszerült elhagyni szülővárosát, miután azt a Szovjetunióhoz csatolták.

Livnat, aki részt vett a vetítésen, előadta, hogy Csehszlovákiában, az akkori Sevlus-ban született. Az 1938-as bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a várost és a neve is újra Nagyszőlős lett. 1945-ben Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták és a várost átnevezték Vinogradov-nak. A Szovjetunió széthullásával 1991-ben, ez a város is a független Ukrajna része lett és az óta Vinohradiv-nak hívják.

1910-ben Nagyszőlős lakosságának 41% volt zsidó és 1944-ben – amikor a deportálások megkezdődtek – vagy 4,700 (32%) zsidó élt a városban. Zsidó középiskolája is volt. Nagyszőlősben évszázadokon keresztül békességben együtt éltek magyarok, ruszinok, zsidók. A különböző nyelvek (magyar, német, szlovák, ruszin, jiddis), írásmódok (cirill, latin, héber) és kultúrák jól megfértek egymás mellett és kiegészítették egymást. Mindenki megtartotta a saját szokásait és vallását, mégis jól tudtak együtt élni.

Azután jött a szörnyű világégés és a volt nagyszőlősiek ma már csak sírlátogatásra járnak szülővárosukba.      

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.   

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.    

Tavasszal, falun töltöttük egy hétvégét és kedves jó barátaink szép házában vendégeskedtünk. Estefelé, amikor kint a kertben borozgattunk és csevegtünk, vendéglátónk lánya hirtelen felkelt és eltűnt a bokrok között. Néhány perc múlva visszatért egy nagy tál óriási és gyönyörű szederrel, amelyeket egy házuktól nem messze fekvő fáról szedett le.

“Honnan tudom, hogy a szeder a fán beérett?” – kérdezte és mindjárt megválaszolta kérdését. “A kerti madarak ürüléke lila.”

Elmosolyogtam magamat. Íme, a természet is küld sms-ket nekünk, persze tudni kell elolvasni őket.   

Nem tudom mikor részesültettek az utolsó időben abban az élvezetben, hogy saját magatok szedhettétek le a gyümölcsöt a fáról, ahelyett, hogy a zöldségesnél, vagy a közértben vásároltátok volna. Sok külföldi vendég jár mifelénk és évente néhányszor van alkalmam bemutatni egyiküknek országunk néhány szép csücskét. Tudjátok, mi az ilyen turisták egyik legnagyobb élménye? Nem a szent helyek első látványa, hanem az, amikor saját maga téphet le néhány narancsot, mandarint, vagy citromot a fáról. Ezeket azután nagy gonddal csomagolja be kofferjébe és amikor otthon beszámol útjáról családjának, barátainak, csillogó szemekkel és nagy büszkeséggel mutatja fel a saját kezével megszerzett trófeákat.

Gyerekkorom óta imádom a cseresznyét, de Izraelben csak az ország északi részében, ahol hűvösebb az éghajlat, terem meg, ezért rövid idénye van és meglehetősen drága. Amikor egyszer családommal Hollandiába utaztunk, az autóból – számunkra csodálatos – látvány tárult elénk: óriási gyümölcskert, a sok cseresznyétől roskadozó fákkal. Helyben lefékeztünk, leszálltunk, engedélyt kértünk és kaptunk az egyik fa megdézsmálására. Csak ritkán láttam gyerekeimet ilyen széles mosollyal arcukon.   

Amellett nem mindig van módom csemetéimet ilyen könnyen kielégíteni. Egy másik utazásunkon svájci barátainknál vendégeskedtünk. Rendkívül kedves emberek és barátságunk már néhány évtizedes, de teljesen más az életmódjuk, mint a miénk. Garázsukban vagy tíz bicikli parkol, minden vendég kap egyet és kerekezve tekintjük meg a környéket. Védeni kell a környezetet, ugyebár! Mesterséges italokat nem vásárolnak, a hölgy, Rosemarie, az idénygyümölcsből főzött szörpöket a pincében tárolja és azokat fogyasztja a család. Rosemarie nagyon ügyes és az újévi, karácsonyi, húsvéti üdvözlő kártyákat is saját kezűleg készíti el.

Az adott esetben 7-8 éves lányom barátaink kertjében számára ismeretlen gyümölcsöt látott: málnát (egy másik kedvencem, nálunk csak lekvárformában kapható). Miután jól nevelt a leányzó, bejött és megkérdezte, szabad-e szedni és megkóstolni ezt az étvágygerjesztő bogyót?

„Nein” (németül ez jobban hangzik!) – válaszolta háziasszonyunk – „majd este kapsz belőle”.

És csakugyan, vacsora után Rosemarie tortát szolgált fel, amelyen stratégiai pontokon elhelyezve, vagy 10 málna volt. Lányunk is kapott egy szeletet egy árva szem málnával.

Ne értsetek félre, nagyon szeretjük svájci barátainkat és elfogadjuk, mások, mint mi vagyunk. Ki tudja, ők miket mesélnek rólunk baráti körben.                        

Ezekben a napokban, majdnem elvárják tőled, hogy a foci vb-ről írjál, de mit lehet tenni, számomra ez nem téma. Egy kicsit szégyellem, de kénytelen vagyok bevallani, mostanáig egy játékot sem láttam. Egy barátom elemezni próbálta találni az okait, miért nem érdekel világ legnagyobb sporteseménye, mint például, hogy nem értek a focihoz. Megmagyaráztam neki, nem vagyok teljesen tudatlan e téren. Annakidején, mint gyerek Kassán, elmentem apámmal néhány mérkőzésre, többé-kevésbé ismerem az alapszabályokat és jobban is kedvelem, mint a nálunk népszerűbb kosárlabdát.  Ha például kénytelen lennék fogorvosom – televízióval felszerelt – várószobájában várni a soromra és nem lenne olvasnivalóm, figyelmesen követném az akkori meccset, de az effajta elfoglaltság nagyon alacsonyan helyet foglal el fontossági sorrendemben.  

Tegyük fel, hogy szabad időm van, már hazajöttem az irodából, megnéztem postámat és megválaszoltam leveleimet, kifizettem a számlákat, asztalom por és feladatmentes, segítettem nejemnek a házimunkában (néha ez is megtörténik), elvégeztem egy kis házi javítást, kiolvastam a napi lapot, pillanatnyilag elegem van a „Time” magazinból, telefonáltam gyerekeinknek és meggyőződtem, jól vannak, vagy legalábbis nincs rám szükségük, aznap nincsenek vendégeink és kedvem támad egy kicsit kikapcsolódni, szórakozni, lazulni. Ilyenkor persze bekapcsolom a televíziót, hiszen erre van, de inkább egy jó filmet nézek meg.

Miként találok egy jó filmet? Természetesen nem tudhatom mi a szolgáltatónk az napi menüje, csak a szereplőosztás alapján választanék filmet. A tapasztalatom szerint az ismert, jó nevű színészek filmjeit, általában érdemes megtekinteni. Különben is, kezdete után perceken belül tudni fogom, így van-e. Ha rossz, vagy unalmas a film, nem vesztegetném rá az időmet, más csatornára kapcsolnék és megnézném az egyik mérkőzést.

A mai napig ez nem történt meg, de még előttünk van a nyolcad döntő – látjátok, tájékoztatva vagyok – és ki tudja, talán ezekben a napokban a felelősek egyáltalán nem tesznek jó filmeket a programba, úgyis mindenki a vébét nézi. Azon kívül, mivel kevesebb lesz a csapatok száma és közeledünk a döntőhöz, fokozódik a  feszültség, a játékosok harci kedve és a verseny érdekfeszítőbb lesz. Ma már nevetünk rajta, de annakidején, mikor az emberek az első televíziós készülékeiket vásárolták, nejem ellenezte, hogy vegyünk egyet. Attól félt, hogy olyan leszek, mint boldogult apja, aki a játék megszállottja volt. Lakásukban, egy készülék a nappali sarkában, a falra volt felszerelve, közel a menyezetthez. Ha rossz modorú vendégek érkeztek, egy fontos mérkőzés idején, apósom hangtalanul nyitotta ki a televíziót, az asztal végén, szemben a készülékkel, foglalt helyet és a látogatók feje fölött egy mozzanatot sem vesztett el a meccsből.

Hát én aztán teljesen más vagyok és talán azért jó a házasságunk. Mindkettőnk számára a szórakozás egyik legkedveltebb formája, együtt filmet nézni. Számomra a feleségem a legjobb filmkritikus. Ha a film nem jó, elbóbiskol. Általában elfogadom kritikáját, kikapcsolom a készüléket és aludni megyünk.

Utószó: A hétvégét városon kívül töltöttük és péntek este, pont vacsora közben – valahogy mindig étkezés idején, vagy amikor a fürdőszobában vagyok, csörögnek fel. Honnan tudják ezek mit csinálok lakásom magányában? Talán mozgásérzékelő szenzort szereltek fel?  – felhívott a fiam, egy nagy focirajongó, a meglepő hírrel, hogy a szlovákok legyőzték az olaszokat, ők jutnak fel a legjobb nyolc közé, míg a volt világbajnok válogatott, a Squadra Azura, hazakullog. Még egy olyan sportban tudatlan fickó, mint én is tudom, hogy ez egy igazi szenzáció.  Fiúnk azt is elmesélte, hogy a nyolcad döntőben Szlovákia Holland ellen fog játszani. Még szerencse, hogy feleségem és én nem vesszük komolyan a focit, különben talán mini háború törne ki közöttünk.  Miért? Mert nejem Hollandiában született, én pedig Szlovákiában. Az egészben csak egyre vagyunk kíváncsik, fiúnk kinek fog drukkolni?  

Véletlenül benéztem egy régebbi írásomba és észrevettem, hogy fotóalbumom linkje nem működik.  Sikerült felújítanom, megtaláljátok írásom végén. Ugyanakkor rájöttem, hogy “hölgy barátom, aki filmet szeretne forgatni erről a csodás tájról” és akivel négy éve a Tisza tóhoz látogattam, Lili. volt, akitől néhány hete vettem búcsút ezeken a lapokon. Ő jelenik meg a fényképen, írásom elején.

 Sajnos, ez a film sem fog már megszületni.

A Tisza Magyarország második nagy folyama. A forrása Ukrajnában van, onnan áthalad Románián, éppen csak érinti Szlovákia dél-keleti csücskét mielőtt átkelne a magyar határon és végül is Szerbiában, a Vajdaságban, a Dunába ömlik. Az Alföld, amelyen keresztül folyik, lelassítja a folyó futását, rengeteg kanyar és mellékág alakult ki, hatalmas területek elmocsarasodtak. A terméketlen, mezőgazdaságra alkalmatlan területeket le kellett csapolni, hogy kiszáradjanak és megművelhetőkké váljanak. A 19-ik század második felében Gróf Széchenyi István folyószabályozási terve kiegyenesítette a kanyarokat. A Tisza eredetileg több mint 1400 km hossza, 962 km lett, ebből 136 km új, épített meder és 589 km holtág.

A környező hegyekből lezúduló vizek tavasszal és ősszel még ma is áradásokkal fenyegeti a környező falvakat, hiába emelik évről évre egyre magasabbra a mesterséges gátakat.

Petőfi így ír róla „A Tisza” cimű gyönyörű versében: 

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Baratom Cs. Péter, aki folyó mellett töltötte gyerekkorát, így mesélt róla:

Ki a Tisza vízét issza, annak a szíve vágyik oda vissza (Részlet)

„A csónakkikötő tökleveles, sulyomos, hínáros vizében a helybéli srácokkal fürödtem reggeltől estig. Igazi ártéri dzsungelen keresztül vezetett a gyalogút az élő Nagytiszához. Meseszép, sárgahomokos föveny vezetett az átlátszóan tiszta folyóvízhez. Izgalmas kanyargós betűket írtak a homokba a vastaghéjú tiszai kagylók, ahogy kaja után kutattak a homokban, csak végig kellett menni a vonalon és a végén ott volt a kagyló...

Apám szerint varázsvíz a Tisza vize, mert szürke penészvirágokat küldött nyaralni és cigánybarna gyerekeket kapott vissza ősszel...

Nem tudom ki, hogy van vele, nekem a legszebb madárdal az ártéri erdőben visszhangzó kakukk párját hívó éneke. Ma is, ha valahol kakukk szól, felidéződik bennem az a Tisza parti őserdő...

Egy olyan betegség fertőzött meg a Tiszán, amiből még a mai napig nem gyógyultam ki ez pedig a HORGÁSZAT. .Érdekes, azzal az egyszerű szerelékkel is tudtunk fogni akkorát és annyi halat, mint ma a szuper szerelékkel. Talán, azért mert, ahogy a régiek mondták, több volt a hal a Tiszában, mint a víz.”

A 1970 években további beavatkozás történt a Tisza folyásába. Gátakat építettek, amelyek nemcsak a vízszintet szabályozzák, hanem aszályos időben a vízpótlást is szolgáltatják. Így alakult ki a Tisza-tó. Története -http://gportal.hu/portal/tisza-to/ Ez lett Magyarország második legnagyobb, 127 négyzetkilométer területű tava. Egy tó, mely más tóval össze nem hasonlítható, egyedülálló természeti érték. „Mesterséges jellege miatt eltér a megszokott tavak világától, hiszen felszínét burjánzó ártéri erdõk, sárgán aranyló homokpadok, holtágak, szigetek, gazdag flóra és fauna teszik változatossá. Változatos élettereinek köszönhetõen egyszerre, egymást nem zavarva fér meg itt a mozgalmas vízi élet kedvelõje, a fürdõzõ, napozó nyaraló, s a csendet óhajtó horgász.”

A tó nagy részét nád övezi és kis, rejtett szigetek bújkálnak a zegzugos csatornák között. A terület egy része egy bizonyos szempontból „felidézi a Tisza szabályozása elõtti vadregényes, árvízjárta területeket, a természet nyújtotta harmóniát, az õsi állapotokat. A tó középsõ része, Magyarország legnagyobb összefüggõ horgászvize, a pecások paradicsoma. Több mint ötven halfaj él benne, közülük tizenkettõ védett....Télen, a mélyebb részeken, lékhorgászni lehet, sok csukát lehet elejteni”.

„A Tisza tó egyik legszebb területe a tiszafüredi madárrezervátum, az ornitológusok igazi paradicsoma, egy európai jelentőségű élőhely, ahol a mintegy 200 madárfaj csaknem fele költésre érkezik a területre, 81 faj átvonul, s nagyjából 20 faj itt telel”.

.”A nyílt vízfelület kiválóan alkalmas a klasszikus vízparti üdülésre, illetve a különböző vízisportok művelésére..Magyarországon egyedülálló módon, a motoros vízi járművek használata is lehetséges”.

Én mindezekből csak egy gyűszűnyit láthattam, de mindjárt kedvet kaptam még néhány napot tölteni a Tisza tónál, amikor egy hölgy barátommal, aki filmet szeretne forgatni erről a csodás tájról és a veszélyekről, amelyek ökológiáját fenyegetik a Kormorán horgász és yacht kikötőbe látogattam. (www.kormorankikoto.hu).

Csónakáztunk magán a tavon, elragadtatva a csodaszép tájaktól, de volt alkalmunk beszélgetni is egy ottani szakértőjével, aki felvázolta előttünk a tóval kapcsolatos elgondolásait. A 30 ezer horgászon kívül, akik tagként vannak náluk bejegyezve, sok a vizisport kedvelő, családok gyerekekkel. A tó egy népszerű turista-célpont, de lényegesen olcsóbb a hasonló jellegű Balatonnál és a zsúfoltság is kisebb. 

A felelősök mindent megtesznek, hogy a turizmus speciális jellegét megőrizzék. Így például a cement használatát elkerülik, szigorú előírások vannak a vízen közlekedő csónakok méretére, motorjára vonatkozólag és azok betartásának az ellenőrzésére (lassú és csendes csónakok), a monopolizált turizmus – pl. élményparkok építése meg van tiltva, mert ezek könnyen tönkretehetik ezt a csodálatos természeti kincset.

Beszélgető partnerünk szerint, hihetetlen mekkora lehetőségek rejlenek ebben a természeti kincsben, hány embernek adhatna munkát, ha komolyan venné őket az ország. A téma sokrétű, de a tó körül élő közösség életszínvonala máris látványosan emelkedett.

Egy erős elmocsarasodási folyamat indult meg, ami nem jó. Ezt szabályozni lehetne, például a meder kotrásával, de ehhez költségvetés kell. A téli hónapokra több mint másfél méterrel csökkentik a Tisza-tó vízszintjét. A szakértő szerint a vízszintcsökkentés egyik pillanatról a másikra kipusztíthatja az állományt.  

Rám személyesen a legerősebb benyomást a felelősök félelme tette, egy újabb ökológia szerencsétlenségtől, mint amilyen 2000 januárjában történt.

Január 30-n az északnyugat-Romániában található Baia Maren (Nagybányán), az aranybánya tavát körülvevő gát átszakadt. Ennek a hatására 50-100 tonna ciánt, valamint különböző nehéz fémeket, többek között rezet, tartalmazó közel 100.000 köbméter hordalék került a vízbe.

A szennyezés a Zazar, Lapos, Szamos folyókon, valamint a Tiszán és a Dunán vándorolt keresztül, amíg négy hét múlva el nem érte a Fekete tengert. Magyarországon a becslések szerint közel 1240 tonna hal pusztult el. A jugoszláv hatóságok jelentős tömegü halpusztulásról számoltak be a Tisza jugoszláv szakaszán, de csak kis mértékü.halpusztulást észleltek a Dunán.

A régió a 2000. évi cianidkatasztrófa után rövid időn belül talpraállt, de a tó felelősei továbbra sem alszanak jól. Mit érnek a legjobb fejlesztési tervek kérdezte az egyik, ha elég, hogy valaki a felvíz oldalon véletlenül kinyit egy csapot és mindez a hihetlen szépség és ökologia gazdagság elpusztul. Az a bizonyos aranybánya ausztrál tulajdonban van. Környezetvédő szervezetek azt állitják, hogy a óriási kereskedelmi koncernek kihasználják az enyhén szólva rugalmas környezetvédő törvényeket olyan szegény országokban mint Románia.

A természetvédő körök egyetlen reménye az, hogy 2007-től, amikor Románia csatlakozik az Európai Unióhoz, annak a sokkal szigorúbb környezetvédő törvényei fognak rá is vonatkozni és egy hasonló ökológia szerencsétlenség nem történhetik mégegyszer meg.  

Fotóalbum

Néhány hete vettem itt búcsút kedves barátomtól Lilitől, aki váratlanul itt hagyott minket. Néhány barátaival együtt ápoljuk az emlékét, megőrizzük életművét. Ez az írás is szellemi hagyatékának a része. Talán mégis valakit érdekel.  

Ez valószínűleg senkit sem érdekel, tehát nem kell, hogy lámpalázam legyen naplóbeli debütálásom első napján.

Az ó-görög nyelv mai napig is sok titkot rejt, amit nem sikerült megfejteni. Ha egy magyar diák ó-görögül tanul, az y-t ü-nek ejti, a diftongokat kibetűzi, valahogy így: au, holott a ma ó-görögöt tanuló gyerekek Görögországban ezt av-nak ejtik, az "oi"-t pedig i-nek.

A magyarországi professzorok ragaszkodnak európai kollégáik kutatási hagyományaihoz, míg a mai görögök valahogy a modern görög helyesírásával keverve „egyszerűsítenek”.

Mindenféle tudományos igény nélkül, elmesélem nektek, mi az oka ennek a hatalmas keveredésnek.

Amikor Nagy Sándor leigázta barbár makedón csapataival Görögországot, hamar és bölcsen rájött, hogy jobban jár, ha ő olvad be a helyiek magasabb szintű kultúrájába, ahelyett hogy elpusztítja azt, mint már annyiszor megtettek az időről-időre északról jövő törzsek, pl. a mükénéi kultúrával. Így aztán megtanultak görögül. Többé-kevésbé. Ugye, az ilyesmi már alapos érvágás egy nyelven. Igen ám, de amikor Nagy Sándor el kezdett terjeszkedni keletre és nyugatra, az akkori Indiáig eljutott csapatok és újonnan hódított területek lakói számára kötelezővé tett görög nyelv tovább torzult. A birodalom székhelyét áttették Egyiptomba és bár a tudósok kínosan ügyeltek a nyelv tisztaságára, az alattvalók már túl sokan voltak és túl messze a klasszikus anyanyelvtől. Tagadhatatlanul foszlásnak indult a görög nyelv egysége, hiába ragaszkodtak hozzá a tudósok, gyakorlatilag az, amit a nép beszélt, túl sok dialektusra és tájszólásra töredezett, ami szinte kezelhetetlenné tette az állam irányítását és adminisztrációját. Amikor aztán összedőlt Nagy Sándor birodalma, a klasszikus görög nyelvet, a gondolatait tovább fűző római birodalom, később a nyugati kultúra mentette meg az enyészettől. Azt a korcsot, ami életben maradt valamivel később a Bizánci birodalom egyházi emberei tudatosan kettéválasztották egy úgynevezett hivatalos nyelvre – ez volt a Katharevusza – és egy a nép által beszélt – Dimotiki – nyelvre. Innentől kezdve a természet törvényeinek lett az áldozata mindkettő. A nép műveletlensége, tanulatlansága elsorvasztotta a Dimotiki szókincsét, viszont a maga módján, ha lassan is, de mégis csak dinamikusan fejlődött az évszázadok során, pl. a 450 éves (!) török uralom alatt, nem csak a helybeliek konyhája és zenéje alakult át, hanem igen sok török szó is bekerült a hétköznapi használatba. A Katharevusza a templomok hűvös falai között kihűlt, megmerevedett, de mégiscsak megadta a maga módján a lehetőséget a tudományok és felfedezések korában az azokkal kialakult új szavak és kifejezések befogadására.

A XX. század végén itt áll egy európai ország, egy görög abc-vel és két nyelvvel melyet teljesen egyformán ejtettek ki, de különböztek szókincsűkben és különböztek nyelvtanukban. A Dimotiki, nyelvtani nehézségek miatt, nem volt képes befogadni az új, idegen szavakat, a Katharevusza nem tudott kommunikálni az emberekkel az utcán. 1980-ban még mindig a Katharevusza volt az értelmiség nyelve és a politikai jobb oldalé. A baloldali politikai erőknek köszönhető, hogy elkezdtek megjelenni az első újságok, amiket a „nép” utcán beszélt, hétköznap, odahaza használt nyelvén írtak. Magyar költőknek presztízskérdés volt végig a történelmünk során, hogy klasszikus műveket fordítsanak. Hozzáférhetővé tették számunkra Homérosz és Shakespeare műveit, miközben ápolták és művelték anyanyelvünket. Most képzeljétek el, hogy Görögország ott áll a sóvárogva áhított európai kultúra kapujában és nem tud hozzáférni, nincs meg hozzá az eszköze. Talán így érthető, hogy Kavafisz, Szeferisz és még néhány a XX.sz. görög íróinak és költőinek óvatos próbálkozásai a két nyelv összegyúrására milyen hallatlanul nagy jelentőséggel bír. Ma már törvénybe van foglalva, hogy minden egyetem tankönyvét Dimotiki nyelven kell megírni.

Képzelhetitek, micsoda fejlődésen megy át a Dimotikí, amíg a professzorok megírják ezeket a jegyzeteket. J

Hú de sokat beszélek.

A múlt héten Zichron Jákov környékére kirándultunk és egy érdekes összefoglalót hallottunk e város történelméről. A festői kis városkát az 1880 években alapították főleg román származású telepesek. 1892-ben alapult a falú borászata és az ottani borokat a mai napig Izrael legjobbjai közé sorolják. Az első világháborúban Palesztina zsidó fiataljait is besorozták a török katonaságba, de ugyanakkor 18,000, a török hatalomra veszélyesnek vélt zsidót a környező országokba száműztek.

A csalódás attól, ahogy a török hatóságok kezelték zsidó lakosságot és a félelem, hogy a sorsuk hasonló lesz az örmények sorsához (akiknek millióit mészárolták le a törökök) arra következtetésre vezette a zsidó fiatalokat, akik már Palesztinában születtek, hogy a jövőjük csak akkor lesz biztosítva, ha a brit birodalom kerül uralomra Palesztinában.

Országszerte ellenállási szervezkedések alakultak. Az egyik leghatásosabb a Zichron Jákovi, az egyiptomi angolokat fontos katonai hírekkel ellátó kémszervezet volt, amelynek az élén az Aaronsonok, az egyik alapító család tagjai álltak. A szervezet neve NILI (a héber Izrael Örökkévalósága Nem Hazudik kezdőbetűi) volt és az élén Aaron Aaronsohn állt, egy botanikus, aki széles körű elismerést nyert, mert felfedezett egy időjárás-ellenálló primitív búza fajt.

Aaron mezőgazdasági kutatásai kitűnő fedezetet nyújtottak számára és a többi összeesküvő számára, sáskajárás elleni kampány szervezésének leple alatt szabadon mozoghattak az országban és még a katonai táborokba is bejuthattak. A britek eleinte visszautasították a csoport kezdeményezéseit. Csak 1916 végén, amikor Aaron átszökött a török vonalakon és a Szináj sivatagon keresztül Kairóba érkezett, tudta meggyőzni őket a zsidó kémhálózat értékéről. Az 1917-es év legnagyobb részében, Aaron Kairóban maradt mint összekötő, míg húga Sára, testvére Sándor, közeli barátai József Lishansky és Avshalom Feinberg, képezték a kémszervezet központját. Több mint 20 más tagja is volt a csoportnak.

A kémek jelzőfényekkel kommunikáltak egy kis angol fregattal, amely kéthetente Atlit település partja közelében horgonyzott. Amikor a német tengeralattjáró járőrök miatt, a fregatt nem tudott többé közel jutni a parthoz, a kémek postagalambokat kezdtek használni. Ezzel a módszerrel látta el a NILI az új körzeti brit parancsnokot, generál Allenbyt, aki egy váratlan támadásra készült, részletekkel Beer-Sheva városáról, a Negev sivatagról, az időjárásról, a török erődítményekről, csapatmozgásokról, vasúti és sivatagi útvonalakról, valamint a víz-források helyéről.

A Kairóban élő Aaron, amikor húga 1917 tavaszán titkos küldetésben Egyiptomban járt, kérte, onnét már ne térjen vissza, ne kockáztassa tovább az életét, de Sára erre nem volt hajlandó. 1917 szeptemberében egy postagalamb, kódolt üzenettel, a török kormányzó Caesareai háza tetejére szállt le. Intenzív razziák és házkutatások következtek és az év végéig a NILI szervezet gyakorlatilag megszűnt létezni.

A csoport tagjainak rejtő helyeit egyenként felderítették, másokból  kínzással kicsikarták társaik nevét. Avshalom Feinberget egy beduin lőtte le amikor megpróbált a Szinájon keresztül Egyiptomba jutni. József Lishanskyt elfogták a törökök, bebörtönözték Damaszkuszban, halálra ítélték és nyilvánosan felakasztották a város egyik terén. A török katonaság  Zikhron Jákovot is körülvette és több embert letartóztatott, köztük Aaron húgát, Sárát is, aki megadta magát, hogy megkímélje öregedő édesapját a kínzástól. Négy napon át kínvallatásnak vetették alá. Az utolsó napon – miután tudta, hogy további kínzásokat nem viselne el – élt a kínálkozó lehetőséggel, megkaparintott egy gazdátlanul heverő fegyvert és azzal agyonlőtte magát. A törökök semmit nem szedtek ki belőle.

1917 októberében a brit hadsereg, az ausztrál lovasság segítségével, meglepetésszerűen rajtaütött a törökökön Beer Shevában és ezzel megnyitotta az utat Közép-Palesztinába. Jeruzsálem decemberben megadta magát az Allenby tábornok által vezetett brit csapatoknak és a 400 éves oszmán uralom Palesztinában véget ért. Beer Sheva meghódítása szinte lehetetlen lett volna a hatalmas mennyiségű információ nélkül, amelyet a NILI kémek szolgáltattak.

Aaron, NILI alapítója és vezetője, Kairóban maradt. Túlélte a háborút, és aktív résztvevője vált a brit és a cionista kapcsolatokat növelő kampánynak. Döntő része volt az akkori angol külügyminiszter, Lord Balfour meggyőzésében, kiadni a róla elnevezett nyilatkozatot, amelyet levél formájában küldtek 1917. november 2-án a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy közvetítse azt a Cionista Világszövetségnek. Ebben a nyilatkozatban a Brit Birodalom lehetőséget adott a zsidó népnek egy "nemzeti otthon" megteremtésére Palesztina területén. Aaron Aaronsohn 1919-ben halt meg egy repülő szerencsétlenségben.  

Közel 50 ével később, amikor a hatnapos háború során Izrael elfoglalta a Színáj sivatagot, egy idős beduin az egyik izraeli tisztet elvezetette egy helyre, amelyet a hagyomány Kabir Yehudinak (a zsidó sírjának) neveztett és ahol egy magányos datolyapálma nőtt. Ott exhumálták és azonosították Avshalom Feinberg földi maradványait, a fa úgy látszik egy datolya magból csírázott, amely a zsebében volt.  Feinberg csontjai a Herzl-hegyi katonai temetőben vannak eltemetve Jeruzsálemben.

Zichron Jákov régi központjában az Aaronsohnolt volt háza ma egy múzeum, amely a NILI emlékének van szentelve. Ki vannak állítva az eredeti levelek, több száz fénykép, magyarázatok és diorámák, amelyek a látogatóknak elmagyarázzák a történet az I. világháborús zsidó kémhálózatról.

(A fényképen Sára Aaaronson látható).

Halál: A halál semmiség

A halál semmiség

Csak kisurrantam a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te meg te.

Akárkik is voltunk egymás számára,

Továbbra is azok vagyunk.

Hívj csak régi megszokott nevemen.

Beszélj hozzám azon a fesztelen módon

amelyet mindig használtál.

Ne változtasd a hanglejtésedet

Ne kényszeríts magadra komolyságot, vagy bánatot.

Nevess, ahogy mindig nevettünk

a kis tréfákon, amelyeket együtt élveztünk.

Játssz, mosolyogj, gondolj rám. Imádkozz értem.

Legyen a nevem olyan otthonos

mint mindig is volt.

Ha kiejted meg se rezzenj,

Hangodban árnyéknak nyoma se legyen.

Az élet azt jelenti amit mindig jelentett.

Minden ugyanaz mint valaha volt.

A folytonosság teljesen töretlen.

Miért feledkezzenek meg rólam,

mert nem vagyok látható? 

Csak várok rád.

Egy kis szünetre.

Valahol. Nagyon közel.

Mindjárt a sarkon túl.

Nincs semmi baj.

Henry Scott Holland

Fordította: Shacham Avri

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.  

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.    

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?

Nehéz feladatra vállalkoztam e héten. Kilenc és fél éves lányunokám osztályában meséltem a holokausztról. Mint sok helyen a világon, nálunk is kitűztek egy emléknapot, amelyen megemlékeznek erről az emberiség történelmében majdnem egyedülálló (és szégyenletes) eseményről, de óriási különbség van aközött, hogy egy bennszülött tanító néni beszél a történelemkönyvben tanultakról, vagy valaki saját tapasztalatait próbálja megosztani másokkal. Egy további fontos pont: az e korú gyerekek még édeskeveset tudnak a történelemről, földrajzról és köztünk mondva, ezek nem is nagyon érdeklik őket. Épp azért, nem beszéltem ezekről, csak azt próbáltam átadni kiskorú hallgatóimnak, mit lát, érez egy gyerek ilyen körülmények között.

Azzal kezdtem, elmondtam a kis srácoknak, akik ugye itt születtek, hogy más dolog egy olyan környezetben élni, ahol mindenki más zsidó és megint más apró korodtól tudni, hogy egy kissebséghez tartozol és vannak olyanok, akik nem szeretnek és esetleg bántanak is. Elmeséltem egy esetet, amikor egy nap útban az iskolából, összefutottam egy suhanc bandával. A fiúk antiszemita kiáltásokkal egészen lakásunkig kergettek. Nem voltam annyira megijedve, mint meglepve. „Honnan tudták ezek, hogy zsidó vagyok?” A tükörben percekig vizsgáltam az arcomat, de nem tudtam felfedezni benne valami zsidós jellegzetességet.

A továbbiakban megjegyeztem, hogy ezek háborús évek voltak. A kicsik nem tudták mi a háború – mint ahogy szerencséjükre a magyar gyerekeknek, sőt a felnőttek nagy részének sincs ilyen tapasztalatuk – de nem volt időm a fogalmat megmagyarázni. Csak említettem a háborúval járó élelemhiányt, áremelkedéseket és azt, hogy mivel a fűszeresek egy része zsidó volt, a vevők őket okolták ezekért. Hasonlóan, elmeséltem, hogy a bombázások miatt, éjjel el kellett sötétíteni az ablakokat. Ha egy zsidó ember ablakából véletlenül apró fénysugár szivárgott ki, a szomszédok mindjárt ordibálni kezdtek és azzal vádolták, hogy az ellenségnek akar jelezni.

Aztán felsoroltam a megszorításokat, amelyekben fokozatosan részünk lett, kezdve attól, hogy elvették rádiónkat, telefonunkat, be kellett szolgáltatni a biciklimet, bezárták a zsidó iskolákat. Természetesen hasonlóan a nyári vakációhoz, eleinte örültünk neki, aztán már hiányzott a suli. Ezután következett a megkülönböztető sárga csillag hordása és végül az, hogy a gettóba kellett vonulni.  

Ez teljesen új fogalom volt számukra, mert addig csak a koncentrációs táborokról hallottak. Elmondtam, hogy mi is oda jutottunk volna, ha az oroszok nem zárják körül Budapestet. (Itt meg kellett magyarázni, hogy az oroszok nem a zsidókat akarták megsegíteni, hanem a háború része, más országok elfoglalása). A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek laktak, a férfiak munkaszolgálatosok voltak.  Nem volt szám a karunkon, mint a táborlakók karján, de egy kis darab kenyéren és egy tányér híg levesen kívül – amelyért nekem kellett elmenni a központi konyhába, anyám gyöngélkedett – nem volt más ételünk és éheztünk. A bombázások kiverték az ablaküvegeket (mint az egész városban) és a tél dermesztő hidegében kabátban, kesztyűsen ültünk a szobában. 16-an zsúfolódtunk össze a háromszobás lakásban. Egyszer rám is lőttek, mint már leírtam ’Itthon-Otthon’ c. könyvemben:

„Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. Szép hó esett le és a kijárási tilalommal dacolva, barátommal kilopakodtunk hógolyózni a házzal szemközti térre. Eleinte óvatosak voltunk és figyeltük, jön-e valaki, de aztán annyira elmerültünk a játékban, hogy mindenről megfeledkeztünk. Egyszerre furcsa fütyülést hallottam a fülem mellett. Megfordultam és vagy 20 méteres távolságban egy bekecses férfit láttam, kinyújtott kezében revolverrel. Felénk tüzelt. Kár, hogy nem volt kéznél egy stopper. Biztos vagyok benne, hogy rekordot állítottunk fel, olyan gyorsan futottunk vissza a házba.”

Az öregek, betegek úgy hullottak, mint a legyek. Csak a háború után tudtuk meg, hogy ez volt nagymamám sorsa is. Fiait elhurcolták, ő pedig szegény ott halt meg egyedül valahol a gettóban, talán egy-két utcára tőlünk és ki tudja hova kerültek földi maradványai. A föld fagyos volt, az éhségtől, betegségtől legyöngült emberek nem voltak képesek elhantolni őket és a halottak az utcán feküdtek. A járókelők egyszerűen megkerülték őket. „Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átlépnek rajta. Nagyon féltem tőle és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek.”

Azzal fejeztem be, hogy felszabadulás után elhatároztam, ha egyszer gyerekeim lesznek, azt szeretném szabad országban nőjenek fel, egy cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam és kivándoroltam.

Az órát lecsengették. A szünetben néhány gyerek jött hozzám kérdésekkel. Egy azt kérdezte miért nem fényképeztem a gettóban. Megmagyaráztam, ha lett is volna fényképezőgépem és filmem, életemet veszélyeztettem volna. A többi kérdés egyszerűbb volt: találkoztam-e újra hógolyós barátommal (nem) és a férfivel, aki ránk lőtt (azzal sem), apám volt-e táborban (igen).

Megkérdeztem unokámat, megvan-e elégedve, azt mondta igen. Remélem a többi gyerekek fejében is maradt valami 35 perces előadásomból, ha más nem, legalább az, hogy miért születtek, élnek Izraelben és nem másutt.  

Pészach, a mi Húsvétunk, talán a legcsaládiasabb zsidó ünnep, az u. n. Széder este, asztal körüli lakmározással és vidám dalok sorával jár és amikor a múlt héten összegyűlt a család, természetesen szülői házban megünnepelt estékre is visszaemlékeztem. 

Szüleim nem voltak vallásosak, anyám inkább egy vallásos tartozás nélküli Legfőbb Lény létezésében hitt. Házunkban nem ettünk kóser ételt, de péntek este anyám gyertyát gyújtott és elrebegte az áldást is. Szombatonként a zsinagógába kísértem apámat (a Zsigmond - ma Frankel Leó - utcaiba jártunk, Budán), de általában a többi gyerekkel játszottam az udvaron és csak a Halotti Imára, vagy a Nagy Ünnepeken, a sófár (kosszarvból készült kürt) fújásra, mentem be és ültem mellé.

Hasonlóan, inkább hagyományos, mint vallásos módon ünnepeltük meg Széder estét is. Egyetlenke vagyok és azért csak hárman ültünk az ünnepi asztalhoz. Apám félhangosan mormolta a héber szöveget a kétnyelvű Haggadából (az egyiptomi kivonulás történeteinek gyűjteménye) és ha érdekesebb részhez ért, felolvasta a magyar verziót is. Anyám nem tanult meg héberül olvasni, de igyekezett többé-kevésbé követni a felolvasást német nyelvű könyvében. Mivel apám is csak akadozva olvasott héberül, a szertartás elhúzódott, míg végül is elfogyott a türelmünk és sürgettük, hagyja már abba és lássunk a lakomához.

Anyám igazi mesterszakács volt. Mióta elhunyt csak ritkán ettem olyan finom és szilárd maceszgombócokat, mint amelyeket ő készített. Az itt szokásos gefilte fishról (töltött hal) soha sem hallottunk, nálunk a kocsonyás ponty dívott, alaposan meghintve piros paprikával. A fő étel sült liba volt, méghozzá nem tormás céklával (mint itt szokásos), hanem valódi reszelt tormával.

Ami különösen megmaradt az emlékezetemben, az ünnepi dalok voltak, amelyeket apámmal énekeltünk az étkezés után. Szövegük, egy kivétellel, a Haggadá kiválasztott héber részeinek szövege, de a dallamok úgy látszik minden országban eltérnek és teljesen mások, mint amelyeket Izraelben ismernek. (Néhány éve sógorom családjával ünnepeltük Pészachot Amszterdamban és a dallamok nemcsak különböztek az itteniektől, hanem egy picit komikusnak is hangzottak számunkra).

Az egy kivétel az u. n. „Egy Ki Tudja?” volt, amely számokhoz kapcsolva fölsorolja a zsidó hagyomány jeles alakjait és alapkönyveit. Ezt édesapám magyarul dalolta. Csak a kezdete maradt meg:

„Jó édes barátom, mond meg mi az egy? Egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

Jó édes barátom, mond meg mi a kettő? Kettő a Frigytábla, egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

 Jó édes barátom, mond meg mi a három? Három az Ősapánk, kettő a…” és így tovább, négy az Ősanyánk, öt a Mózes könyve, tizenháromig, a pontos kulcsszavakra már nem emlékszem.

  Nem szeretem különösen a pászkát, de vannak élvezhetővé tevő elkészítési módjai. Említettem már a maceszgombócot, amely a magyar éttermekben nincs is Húsvéthoz kötve és az egész évben kapható. A legtöbben talán azt sem tudják, hogy ez az étel zsidó eredetű. Pészach nyolc napján apám és én nagy bögre tejeskávét kaptunk reggelire és igyekeztünk minél több maceszt belenyomkodni. Aztán itt van a matzo brei, a zsidó bundás kenyér, ami nem más, mint tojásos pászkarántotta. Az ünnepről visszamaradott pászkát vörösborba lehet áztatni, csoki krémmel befedni és néhány rétegben tálalni, de ez már új eredetű, feleségem receptje.

Legénykoromban és házasságunk elején nem ünnepeltük meg Pészachot, de amint gyerekeink nagyobbak lettek, elhatároztuk, a többséggel tartunk és megtaláljuk a nekünk megfelelő keretet. Végül is a héber nyelvű, hazájában érthetővé vált Haggadá, nagy része elbeszélés jellegű. Az ünnep másik neve a Tavasz Ünnepe, az ablakok nyitva vannak és Széder este minden lakásból vidám dalolás hangzik. A gyerekek már az óvodában megtanulják a dalokat és élvezik a szertartást, mint például a Má nistánát, amikor a legfiatalabb gyerek elénekli, miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakáitól, vagy az áfikománt, amikor a gyerekhad egy elrejtett maceszdarabkát keres. Az ügyes megtaláló jutalmat kap!        

  Sokszor külföldi vendégeink is vannak, kis lakásunkban egyszer már 22-en ültünk a Széder asztal köré. Törzsvendégünk egy hölgy fiával, akiknek nincs más családjuk. Csak egyszer fakadt ki: „hogy lehet Szédert ünnepelni céklás torma nélkül?” és hazaküldte fiát, hogy hozzon belőle a szegény magyaroknak, aki nem tudják, mi dukál.

A mi Széderünk eléggé rendhagyó, főleg a történelmi jelentőségű fejezeteket olvassuk, a vallásos részeket pedig többnyire átugorjuk, de sokat dalolunk és a hangulat emelkedett, talán azért is, mert igyekszünk az előírt négy pohár bort meginni. Csak egyet sajnálok, nem figyeltem eléggé apámra és csak keveset tudok a magyar-zsidó hagyományos melódiákból átadni családomnak.    

Elmentél…

Elmentél s nem néztél vissza,

Előtted egy nagy út hossza

És mögötted csak egy tört szív.

Gőgös fejed nem fordult hátra,

Nem tekintettél a szempárra,

Melynek tüze csak téged hív.

Bizony felejtettél hamar,

Már azt sem tudod ki vagyok,

Szerelmed poharát más issza.

Nem, nem fogok könyörögni,

Lábad porát sem csókolni,

Inkább …ne, ne gyere vissza.

(1951)

A legzárkózottabb remete típusok is kapnak időről időre meghívót esküvőre, (válásra ritkábban), szüli, vagy névnapra, gyermekszületés ünneplésre, szilveszterre, a Mózes hitűek és barátaik pedig briszre (körülmetélésre) és bar micvára és más rendezvényekre.

Hogy mondják az angolok? Soha sem esik, hanem szakad, nekünk e hónapban négy ilyenfajta meghívónk volt! Nem egy olcsó mulatság, nem lehet üres kézzel jönni. Azt sem könnyű elhatározni mit vigyünk, mi felel meg, melyik alkalomra. Miután megtanácskoztuk csemetéinkkel, kollegáinkkal – egy weblap is létezik a tárgyról – megszerezzük az ajándékot, legjobb ruhánkba bújunk, megérkezünk a megadott címre, kezet szorítunk a meghívókkal/ünnepeltekkel, átadjuk az ajit és a büfé felé gravitálunk.

Naiv pasi vagyok, hiszek abban, hogy a világon minden állandóan javul. Így van ez a rendezvényi menükkel is. Azokban a napokban, amikor csak kb. két órás, ültetett, fárasztó és általában unalmas vacsorára számíthattál, sokszor kihagytuk és beértük az esemény  előtt szervírozott hideg és meleg ízelítőkkel, amelyek jobb ízűek voltak, mint a bureka gombamártással, párolt halszeletek zöldséges rizzsel, vagy főtt csirkemell, krumplipürével és sárgarépával, amelyek később következtek. Szerencsénkre az irányzat megváltozott. A divat manapság néhány büfé kis és ízletes adagokkal. Azt választod, amire kedved támad és csak annyit veszel tányérodra amennyit akarsz. Ez nem csak az egészségünk javát szolgálja – nem érkezel haza késő éjjel félreálló hassal – hanem az étel íze és minősége is javult. 

Nagy örömömre, ez az irányzat nem állt meg a rendezvénytermek ajtajában, hanem az éttermeket is elérte. A kulináris világban az évszázadok folyamán a klasszikus konyha uralkodott, néhány előétellel, levessel, fő és utóétellel. A tömegturizmus egyik eredménye, a világ felfedezte a csodás spanyol találmányt, a változatos, vadítóan ízletes kis falatkákat, a tapast.

Mi a tapas eredete? Pontosan nem tudjuk, de állítólag a X., vagy Bölcs Alfonz királyt utasították orvosai, ne üljön az étkezésekhez farkaséhesen, hanem fogyasszon közöttük kis falatokat, borral. Amikor felgyógyult, rendelkezett, hogy ezután Kasztília kocsmáiban a borral egyetemben, szolgáljanak fel valami harapnivalót is.

A kocsmárosok sonkaszelettel, füstölt sajttal, vagy az apró falatokat tartalmazó tányérkával fedték be a boros poharakat, nehogy repülő bogarak essenek beléjük. A spanyol tapar szó takarást jelent és valószínűleg innen ered a tapas elnevezése.

Néhányszor voltunk Spanyolországban és a hagyományos tengeri gyümölcs paella, meg gazpacho mellett, nagyon megkedveltük a hideg és meleg falatkák – apró szendvicsek, száraz sütik, saláták, zöldségek, halak, fasírtok, kolbászok, sonka, vagy hússzeletek, sajtok, olivák, hasábburgonya, tulajdonképpen akármi, csak ízletes legyen és kis adagokban – sokszínű és sok ízű óriási választékát is.

A múlt héten Tel Avivban is ellátogattunk is egy tapas étterembe és néhány finomságot csámcsogtunk végig. Általában mindenből egy adagot rendelünk és megosztjuk nejemmel. Többek között előmelegített ciabbata kenyeret (amely ugyan olasz eredetű, de azért finom) paradicsom krémmel, isteni savanykás ízű salátát, (paradicsom, bab, lilahagyma és koriander), amelyet szardíniás dobozban szolgáltak fel. Szintén ebben a furcsa edényben kaptuk az inyenc csicseriborsós shrimps-eket. Az étterem paella verzióját petrezselymes rizs, haldarabkákkal, már normális tányéron hozták ki. Ezenkívül megosztottunk még egy fűszeres salsichón kolbászkát is, egy vékony tonnahal szeletet olíva olajban és két kitűnő morzsában meghempergetett sajtos burgonya krokettot. A falatkák mellett spanyol Escudo Rojo bort vedeltünk.

Most ugye csurog a nyálatok, de nem azért írtam gasztronómiai élményeinkről. Már Magyarországon is vannak tapas éttermek. Ne legyetek begyepesedve, a mama főztje, megmarad a mama főztje, de van étel rajta kívül is. Menjetek el és kóstoljátok meg!  

Délutánonként, útban haza az irodából, a Rokach utcai letérőnél szoktam lejönni az autópályáról. Onnan már csak egy hosszú úton kell végighajtanom, az első a forgalmi jelzőlámpánál balra fordulnom és majdnem otthon vagyok. Ez a lámpa az egyetem főbejáratánál van és általában néhány percet kell várnom, míg zöldet kapok. Várakozás közben kedvemre gusztálhatom a fiatalokat, akik átkelnek a zebrán, vagy szintén a zöldre várnak.

A legtöbbjük úgy néz ki, mint minden fiatal akárhol a világon, de van egy-két feltűnő csoport, mint az etiópiai származású diákok, vagy a fejkendős muzulmán lányok. Ultravallásosokat ezen a környéken nem lehet látni. Egy koedukált iskola, ahol a nemek nincsenek elkülönítve, számukra elfogadhatatlan.

Nézegetem a járókelőket, vagy várakozókat és megpróbálom kitalálni honnan származnak, hány évesek, milyen a természetük, mit tanulnak – feltételezem, hogy mindazok akik erre járnak, diákok – de főleg, mindig újra és újra elcsodálkozok az emberi típusok végtelen választékán, amelyet a természet alkotott, hogy millió, milliárd személyek között nincs kettő, aki teljesen azonos. Állítólag még az egypetéjű ikreknél is vannak apró különbségek, amelyeket csak az, aki jól ismeri őket, észlel.  

Még arra is marad időm gondolni – a lámpaváltás előtt – mennyire hajszálvékony a határ a szépség és rútság között. A legtöbbünk ugyanazokkal az adottságokkal született. Test, egy-egy pár végtag, a nemzőszervek, egy pár szemmel, egy orral, szájjal felszerelt fej, két füllel az oldalán és hajzattal a búbján (nem említve belső szerveinket, amelyek nélkül testünk életlen lenne). Ez körülbelül az alapvető felszerelés, amelyet az élet raktárából faszoltunk és ezzel kell boldogulnunk. A baj ott kezdődik, ha e cikkek egyikének, vagy többnek az elhelyezése eltér a szimmetriától, kisebb/nagyobb a normánál. Minden apró eltérés jobbra, balra, fel, vagy lefelé, azt okozhatja, hogy tulajdonosát tökéletlennek, csúnyának, vagy éppenséggel visszataszítónak fogják tartani. Ez főleg a nőket zsenírozza, hiszen ők tartoznak az u. n. „szép nemhez”.

Egy ismerősöm kis szépséghibával született, de szülei még kiskorában megoperáltatták és ma nemcsak nyoma sincs egykori hibájának, hanem annyira szép, hogy a férfiak megfordulnak utána az utcán. Ezzel szemben egy másik úgy határozott, nem veti magát alá egy kozmetikai műtétnek. Az arca kellemes, de egy apró igazítás akár jóképűvé is tenné. Ez mindig átfut a fejemben, amikor társaságban összejövünk, de soha sem szóltam neki. Ma már azt hiszem, hogy ez a hölgy inkább szeretne egyedi, mint szép lenni. Ezt az arcot sorsolta ki születésekor, csakis az ő tulajdona, megszokta, szereti és nem érdekli tetszik-e másoknak, vagy nem.

Bárcsak mindenki így viszonyulna természetes testi adottságaihoz. Felfoghatatlan mit követünk el e csodálatos gépezet ellen, amelyhez hasonlót egy emberi mérnöknek sem sikerült alkotni és amelyet ingyen kaptunk, amikor a világra jöttünk. Túl az otthoni, autós, munkahelyi, extrém sportok által okozott baleseteken – amelyeknek legalább egy részét, kis elővigyázattal, szintén el lehetne kerülni – és a pusztító háborúkon (amelyek talán az emberi természet szerves részei), fikarcnyi könyörület nélkül rongáljuk testünket, mintha esküdt ellenségünk lenne. Zsiradékkal, junk fooddal tömjük tele, rongáljuk, megmérgezzük, nem őrizzük meg kondícióját és néhány évtizeden belül teljesen lekoptatjuk.

Miért tartja az átlagember jobban karban a kocsiját, mint a testét?

Társaságban – nem az egyetemi jelzőlámpánál – néha felteszem magamnak a kérdést, hová tűnnek azok a karcsú, fürge, friss kinézésű fiatalok a gyalogos átkelőhelyről? Miként válnak sörhasú, kövér, rosszfogú, bőrű, pocsék kondíciójú felnőtteké, akik levegő után kapkodnak egy kis testi erőfeszítés után. A sajtóban, az interneten naponta jelennek meg új kutatások eredményei arról, ami tilos, ami ártalmas és mit kéne tennünk egyészségünk megőrizésére. A ’jó tanácsok’ egy nagy része egymással ellenmondó, de az orvostudomány, amely (jogosan) büszkélkedik vívmányaival, nem képes kialakítani egy mindenki számára elfogadható, átfogó egészségügyi doktrínát, amelynek nem támadnak mindjárt heves ellenzői.

A zöldre várakozók – és a zebrán átsietők – közül sokan mobiltelefont szorítanak fülükhöz. Messze állok a konzervativizmustól és minden életünket megkönnyebbítő technológiai újítást boldogan ölelek keblemre, de fel kell tennem a kérdést – a választ már nem fogom megélni – mi lesz a befolyása e készülékek sugárzásának, legyen az akármilyen silány, a következő generációkra? A mikrohullámú sütő sugárzásából származó egészségi ártalom kérdése még mindig vitás. A számítógép ernyője is, amely előtt egyre több időt töltünk, valószínűleg valamilyen hatással van testünkre. Mi vagyunk a kísérleti nyulak. Egy, vagy két generáció múlva, az eredmények világosak, vitátlanok lesznek és nagyon-nagyon remélem nem katasztrofálisak.

Az őskori ember kézzelfogható veszélyekkel küzdött meg, rémítő ragadozó állatokkal, amelyek számára ő volt legközelebbi alkalmi étkezés. A mi napjaink veszélyei rejtettek, de sokkal végzetesebbek, mert nemcsak az egyénekre csapnak le, hanem a gyerekeire és gyereke gyerekeire is, sőt esetleg véget vethetnek az egész emberi fajnak. Borúlátó vagyok? Túl pesszimista? Apokaliptikus fantáziáktól szenvedek? Lehetséges, de ki jelentheti ki teljes biztonsággal, hogy ez nem fog bekövetkezni?

Ezek csak részei a gondolatoknak, amelyek átfutnak fejemen a majdnem naponkénti várakozás közben a jelzőlámpánál lakónegyedemben. Ki tudja, milyen gondolataim támadnának, ha más városrészben várakoznék?                     

Felmenni Jeruzsálembe – varázslatos fővárosunkba (de magába Izraelbe is) héberül nem utaznak, hanem ’felmennek’ és nemcsak azért, mert a város hegyes vidéken terül el, egy ilyen út lelki felemelkedés is – mindig nagy élmény számunkra. Szerintünk ez a világ legszebb és legérdekesebb városa, a baj csak az, nem eléggé ismerjük a várost és valahogy mindig sikerül eltévednünk.

Az intifáda (palesztin zavargások) idején, amely többek között kődobálással is járt, egyszer rossz irányba fordultam és egy arab negyed főutcáján találtuk magunkat. Szabályellenes teljes fordulattal gyorsan eliszkoltunk onnan, de még ilyen hajmeresztő kalandok nélkül is, egyszerűen nem találjuk meg a keresett címet, legyen az a Henry Crown koncertterem, a szálloda, amelyben nejem rokona tartja esküvőjét, vagy mostani célunk, az IMCA épülete, amelyben egy másik rokonának (sok a rokona) fog fellépni egy opera előadásban. Egy előző alkalommal taxit hívtunk és megkértük sofőrjét, utazzon előttünk és mutassa meg az utat, de ezúttal úgy határoztam, GPS-em segítségével találjuk meg célpontunkat. Vaskos hiba volt!

Egy dolog az újságban olvasni a könnyű vasút építése miatt okozott nehézségekről és teljesen más szembekerülni az ásásokkal, útirányváltozásokkal, lezárt forgalmi sávokkal a fő útvonalakon, amelyek az utat akadályfutássá változtatták. A szegény szerkentyűm hiába próbált minket célhoz juttatni. Balra fordulásra utasított minket egy útkeresztezésen, ahol ez meg lett tiltva. Jobbra fordultam. A készülék nem zavarodott meg, kijelentette ’újratervezi az útvonalat’, rövid időn belül megint az ismerős útkeresztezésnél találtuk magunkat és a GPS megint rá akart bírni a balra fordulásra. A végén betömtem a száját és előzékeny járókelők segítségével navigáltam tovább.

Örömmel jelentem, időben érkeztünk meg. Szép szombati nap volt és miután tudtuk milyen nehézségeink támadhatnak Jeruzsálemben, korán indultunk el otthonról. Leparkoltuk a kocsit és a szabad óránkban, elmentünk egy rövid sétára. A YMCA épülete szemben van a fenséges King David szállóval. Onnan néhány száz méterre balra, kis tábla hirdette ’Mamilla üzletközpont’. Besétáltunk és így, teljesen véletlenül rábukkantunk Jeruzsálem legszebb sétautcájára.

Az utolsó években néhányszor látogattunk el fővárosunkba, egyszer egy három napos kirándulásra is beneveztünk, de ide nem jutottunk el. A hatszáz méteres, fényűző üzletekkel, kávézókkal szegélyezett, kövekkel borított, a múltat, történelmit, a modernnel lenyűgöző módon összekötött utcát, az ismert építész Safdie Mose tervezte és csak három éve lett befejezve. Az utcának néhány kilátó erkélye van az Óváros falai és Jeruzsálem meseszerű tájai felé.   

Mint már említettem, jöttünk célja egy előadás volt és most visszaballagtunk a közeli Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületéhez. Aki Jeruzsálemben járt, ismeri ezt a feltűnő, történelmi jelentőségű épületet, de soha azelőtt nem léptem be falai közé. A bejáratnál háromnyelvű kőtábla fogad, egy részlettel Lord Allenby beszédéből az YMCA avatásán 1933-ban: „Ezen hely légköre a béke, ahol a politikai és a vallási féltékenységet el lehet felejteni és a nemzetközi egységet támogatni és fejleszteni”. Magában az épületben úgy érzed mintha visszaléptél volna vagy 65 évvel, a két világháború közötti angol uralom idejébe. A recepciós erős keleti akcentussal beszélt, az alagsori fitnesz központban fejkendős, elegáns, arab hölgyek várakoztak csemetéikre és az étteremben az előzékeny pincérnő megkért, hogy héber nyelvű rendelésemet angolul ismételjem meg.

A nap fénypontja Mozart Varázsfuvolájának az előadása volt. Nem állíthatjuk, hogy e zenei zsáner kedvelői vagyunk. Nem látogatunk rendszeresen operába, bár néha szívesen meghallgatok néhány ismert áriát, főleg ismert énekesek előadásában, de ezt csak csukott ajtóval tehetem. Párom szereti a zenét, járunk koncertekre, de a klasszikus éneket nemcsak, hogy nem szereti, kifejezetten idegesíti. Dacára a fentieknek, mindkettőnknek nagy élvezetet okozott a közel két órás opera és széles mosollyal jöttünk ki az előadóteremből.

Ezt a bizonyos produkciót összesen kétszer adták elő a Jeruzsálemi Művészeti Fesztivál nyitásának keretében. A résztvevőket a jeruzsálemi zenei és tánc akadémia vokális osztályának kiemelkedő diákjaiból választották. YMCA patinás előadóterme színpadának, a tágasság távolról sem jellemző tulajdonsága, azért elismeréssel bámultuk meg, miként sikerült a karmesternek elhelyezni tizenkét zenészét ennek egy csücskében, a nagyszámú énekesekkel egyetemben. Az énekkarnak csak a nézőtér oldalán maradt helye.  

A rendezőnek díszletek nélkül és a legegyszerűbb eszközökkel – mint a színészek által viselt zseblámpák, amelyek időnként fáklyákat, máskor pedig fenyegetést szimbolizáltak, vagy a hosszú fehér papírszalagok, amelyek szükség szerint egyszer a sűrű erdőt helyettesítették, máskor a haragos folyót és a továbbiakban az akadályokat, amelyekkel a darab hőseinek meg kellett küzdenie – sikerült átültetni az előadást napjainkba.

Nagyon büszkék voltunk fiataljainkra, akik képesek voltak egy ilyen klasszikus darabot a színpadra hozni, végül is Mozart világa nagyon messze van a mai Jeruzsálemtől, amelynek tervezett felosztása a fő akadály a közel keleti béke elérésében. Élveztük nejem rokonának a fellépését is (talán egyszer megírom, miként választotta ez a falusi izraeli lány, akinek családja nagyon messze áll ettől a műfajtól, pont ezt a nehéz és – nálunk – ritka foglalkozást), az este lépett először színpadra.

Egy további tényező, amely talán más miliőben, szereposztásban, megbuktathatta volna az előadást, az volt, hogy a szereplők (mint operában szokás) eredeti nyelvén, németül, adták elő az operát, csak az összekötő részekben beszéltek héberül. Számomra, aki megéltem, hogy a nyelv, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, a holokauszt jelképévé változik, szürrealista élmény volt fiatal izraelieket németül hallani énekelni.

Papageno szavaival: “Gutte Nacht, falsches Welt!” (Jó éjszakát hamis világ!).        

Már azt sem tudom, hogy nézett ki a leányzó, mi volt a neve, de nagyon szerelmes lehettem.

Engedd, hogy öledbe bújjak

(Szabadon H. N. Bialik, jeles héber költő után)

Engedd, hogy öledbe bújjak,

Simítsd meg lágyan homlokom,

Légy anyám, légy testvérem,

Kisírhatom ott bánatom.

Hajolj hozzám, könyörülj meg,  

Szenvedésim Néked megvallom,

Mondják, van a földön ifjúság,

Hol az ifjúságom?

Még egy titkot hadd gyónjak meg,

A tűzről, mely égeti lelkem,

Azt mondják, szerelem létezik,

Mi az a szerelem?

Volt idő mikor álmodoztam,

A csillagok azok, kik megcsaltak,

E világon semmi sem enyém,

Csak édes emléke egy álomnak.

Engedd, hogy öledbe bújjak,

Simítsd meg lágyan homlokom,

Légy anyám, légy testvérem,

Kisírhatom ott bánatom.

(1951)

Nemrég látogattam el először a felújított Jeruzsálemi Yad Veshem múzeumba, egy lenyűgöző épület komplexumba, központjában egy 180 méteres (az áll a prospektusban) főtengellyel, annak mindkét oldalán elhelyezett kiállítóterekkel és a kiállított tárgyak, főleg filmek és fekete-fehér fényképek elképesztő áradatával. A legtöbbjüket nem ismertem, ami aránylag meglepő egy olyan országban, amelyben a Holokauszt napon évente minden televíziós csatorna csakis ilyen tárgyú filmeket sugároz. Csoportunk kitűnő idegenvezetőt kapott – képzettsége szerint történelem szakos tanító – de a feladata főleg arra szorítkozott, hogy háttéranyagot szolgáltatott és rámutatott a fontosabb látnivalókra, amelyeknek a jelentősége sajnos nagyon is egyértelmű volt és nem szorult további értelmezésre. A körülvezetés is újszerű volt. Csoportunk tagjai egyéni fejhallgató rendszerrel lettek felszerelve és húsz méterre is elkalandozhattunk vezetőnktől, anélkül, hogy akár egy szót is elveszítettünk volna szavaiból. Az igazat mondva, alig figyeltem magyarázataira! Totális sokkos állapotban vonszoltam magamat a termek között és lelkem mélyéig megrendülve néztem a véghetetlen dokumentációt népünk felfoghatatlan tragédiájáról. Hiába próbáltam megemészteni a borzalmat, amelyet épelméjű ember soha sem lesz képes felfogni.

A három órás körséta folyamán talán csak a tárgyak felét sikerült megnéznünk. A múzeum anyaga kronologikus rendben van elrendezve, körülbelül 1942-ig jutottunk el és akkor, miután fogytában volt az időnk, egyenesen a háború utolsó évéhez ugrottunk.

Magam is Holokauszt túlélő vagyok. 1944-ben a pesti gettóba hurcoltak, a háború után Steven Spielberg filmarchívum képviselői megkerestek és emlékeim egy részét megörökítették a jövő generációk számára, de amikor a megsemmisítő táborok volt rabjainak hajmeresztő beszámolóit hallgatom (azokét, akik hajlandók erről beszélni, unokanővérem, akinek szeme láttára mészárolták le anyját és húgát, nem hajlandó!), megnézem a filmeket, fényképeket, amelyeket az orcátlanság csúcspontjaként a náci szörnyetegek saját maguk készítettek, hogy dicsekedhessenek tetteikről családjuk és barátaik előtt, majdnem szégyenkezve említem ezt a tényt. Személyes élményeim eltörpülnek az embertelen szörnyűségek, a totális megalázás, a rafinált kínzások, az elemésztő éhség, az örökös halálveszély mellett, amelyeket még a legszerencsésebb Holokauszt túlélők is évekig közvetlenül tapasztaltak. 

Néhány nap telt el Yad Veshemi látogatásunk óta. Másnap este koncertre mentünk, a cseresznye a tejszínhabon Brahms első szimfóniája volt. Egy további estén Az elszánt diplomata című 2005-ös filmet néztük meg, amelyben egy férj megpróbálja felderíteni miért gyilkolták meg feleségét. A háttér érdekesebb: csodálatos fényképek a végtelen nyomorról és szörnyű kétségbeesésről a mai Afrikában. Egy kellemes családi összejövetelen is részt vettem, de az egész idő alatt nem hagyott nyugton a gondolat: hogy történhetett ilyesmi a 20-ik században, amelyben az emberiség olyan óriási kulturális, egészségügyi, technológiai teljesítményeket ért el, miként határozza el egy felvilágosult kultúrnép, amelynek Brahms, a zeneszerző, akinek a művét annyira élveztem a koncerten, is egyik fia, egy másik nép kiirtását.

Németország nem elégedett meg e nép elpusztításával saját országában, hanem másokba is betört és bennük is korszerű megsemmisítő rendszereket létesített. A 1942. januári wannsee-i konferencián fogadták el a „Végső Megoldás”-nak nevezett ördögi tervet, amely szerint az ’örökös’ német birodalom vezetősége meg fogja tisztítani Európát tizenegymilliós zsidó lakosságától, úgyhogy magva sem maradjon. Ez a cél olyan nagy fontossággal bírt a nácik szemében, hogy akkor is, amikor már kétségtelenné vált, hogy elveszítik a háborút, kifogyóban levő forrásaik jelentős részét továbbra is a zsidók megsemmisítő táborokba szállítására szánták, a háborús erőkifejtés számlájára is.

Úgy látszik soha sem fog abbahagyni gyötörni a gondolat – amelyet már előzőleg is kifejeztem – ’mi lett volna, ha?’ Egyetlen gyerek vagyok, de unokatestvéremet, Évikét, mindig nővéremnek tekintettem. Milyen lett volna az életem, ha szegénykét nem verték volna puskatussal agyon, ha szeretett nagymamám, másik unokatesóm Georgie, anyám húga Olly, apám húga Bözsi és két bátyja Pável, meg Heini, akik szintén a náci szörnyetegek áldozottai voltak, életben maradtak volna?

Túl a személyes aspektuson, az egész valóságunk megváltozna, ha további hat millió zsidó és leszármazottaik, akik a lemészárlásuk óta eltelt 76-78 év alatt születtek volna, közöttünk élnének. Ki tudja hány Albert Einsteint, Mark Chagallt, Sigmund Freudot, Franz Kafkát, Mark Spitzet veszített el a világ?

Másrészt viszont az a lehetőség is fennáll, hogy Izrael állama nem létezne, én meg valahonnan Magyarországról írnék, ha egyáltalán lennének olyan élményeim, amelyeket érdemesnek találnék rögzíteni a számítógép képernyőjén.        

Tegnap ellátogattam Földünk legmélyebb pontjára. Az átlagos embernek nagyon ritkán van alkalma hasonló kijelentést tenni. Megmásztam golyóbisunk legmagasabb hegycsúcsát, pont akkor kellett odatévednem, amikor megdőlt a hőségrekord, a valaha legalacsonyabb hőmérsékletet mérték, amikor ott voltam, a világ legszebb, leggyönyörűbb, legcsodálatosabb táját láttam ablakomból, (de ez már ugye szubjektív megállapítás, nem mérhető tudományos mércével), mindez aránylag nehezen valósítható meg, de a Föld legmélyebb pontja sokkal könnyebben elérhető. Mindössze el kell jutni Izraelbe és a Tel Avivi, Jeruzsálemi, vagy más központi busz állomáson felülni a legközelebbi Holt Tengeri járatra. Sőt, ha valaki valamilyen okból nem akar Izraelbe utazni, a Holt Tenger keleti partja Jordániához tartozik és onnan is elérhető.

A Holt Tenger nem is tenger, hanem egy 67 kilométer hosszú és legszélesebb pontján 18 kilométer széles tó. Vízének tükre kb. 420 m-rel, a tófenék pedig 795 m-rel van a tenger szintje alatt. Egyetlen vízforrása a Jordán folyó, de az erős vízkivétel (a folyó 70-90%-a az emberi fogyasztást szolgálja) és magas párolgási arány miatt, vízszintje folyamatosan csökken. A tó déli részének sekély vizei majdnem teljesen eltűntek, helyükön sós sík látszódik. A tervek, víz továbbítására a Vörös-tengerből a Holt-tengerbe, egyelőre csak papíron léteznek.

A tó héber neve Sós Tenger, mivel sóssága a többi tengerénél jóval (8.6-szor) nagyobb, de a magyar (és más európai nyelvek) által használt ’Holt’ elnevezés is találó. Az átlag 300 gramm per kilogrammos sótartalom – nem konyhasó, ásványi savakat, mint klorid, nátrium, magnézium és kálium tartalmaz – nem teszi lehetővé, hogy bármilyen élőlény megélhessen a tóban, vagy körülötte. A környező hegyek puszták, így nézhet ki a Hold felülete. Sehol sem látszódik egy zöld hajtás, még a madarak sem tévednek erre.

Valahol már megírtam mit mondott Hanspeter, svájci barátom, amikor az először pillantotta meg a Holt tengeri katlan kopár, okre sárga hegyeit: 

"Wie schön! Keine Baume" (Milyen szép! Sehol egy fa). Ami csak azt bizonyítja, hogy a világon minden relatív.  

Ebben a tengerben, magas sótartalma miatt, nem lehet úszkálni. Derékig belábolhatsz, de aztán hirtelen elkap a víz és a lábaid felugranak a felszínre. A legjellegzetesebb holt tengeri fénykép az átlag turistát ábrázolja, amint a felszínen lebeg és megjátszva a nemtörődőt, újságját olvassa (csak aki bezoomol, veszi észre, hogy az újságot fordítva tartja kezében).

Amellett az emberi leleményesség megtalálta a módját kihozni a hasznot a tengeri só gyógyító hatásából. Az északi rész mentén turista negyed épült, vagy 11 fényűző szállodával, ahol a kénes medencékben a betegek az iszapkúra áldásos hatásait élvezik.

Az iszap- és só kúra számos bőrbetegségben – mindenekelőtt a psoriasis, (pikkelysömör) – reumás betegségek, asthma, légzőszervi betegségek, szemgyulladás, magas vérnyomás, szívbetegség, bélgyulladások, stb. gyógyításában hasznos, a legtöbben azonban kozmetikai célokra veszik igénybe. A nyugágyak között arab srácok plasztik üvegekben árulják az iszapot, de ha nem vagy lusta, a tengerpart mentén magad is megtalálhatod a kis gödröket, amelyekben bőségesen található jó, olajos iszap. Egy turista sem hagyja ki az alkalmat, lefényképeztetni magát az otthonmaradt barátok számára. Nehéz elhatározni, rémítő, vagy komikus látvány-e a fekete iszappal álcázott, megismerhetetlen szörnyeteg. Majdnem minden gyógyszertár a világon árulja a különféle holt tengeri iszap kivonatokat, fürdősavakat és „hidratáló, ránctalanító, bőrkisimító, bőrpuhító, fiatalító, regeneráló” krémeket.

Mindezeket már ismertem. Sokszor mutattam meg idelátogató barátaimnak a Holt tenger szépségeit, a csodás Ein Gedi oázist és forrását, Wadi Arugot patakmedrét, a kőszáli kecskékkel, Maszada fellegvár romjait, amelyet a zsidó harcosok két évig tartottak és amikor a római légiónak sikerült elfoglalnia, az öngyilkosságot választották. Ezúttal valami újat láttam, a Holt Tengeri Műveket, amely a Palesztinai Potash (hamuzsír, kálium-karbonát) Vállalat örököse.

Egy megszállott személy sokszor megváltoztathatja a történelmet. Ebben az esetben a szibériai Mikhail (Moses) Novomeysky bányászmérnök volt ez a személy. Novomeysky először 1911-ben látogatott el a Holt Tengerhez, amelynek éghajlata teljesen más volt, mint szülőhazájában. Elbűvölte az ötlet, hogy itt nem kell nagy nehezen kibányászni az ásványsavakat, nincs szükség drága gépezetre, elegendő a nap természetes melegét (vagyis inkább forróságát, a Holt tengernél a hőmérséklet nyáron a 39 fokot is eléri) kihasználva, megvárni míg a tengervíz elpárolog és egyszerűen fellapátolni a földön megmaradt nyersanyagot. Végül is 1929-ben kapott engedélyt vállalata megalapítására. A vállalat sikeresen működött, a környéken egy kibbutz is keletkezett, amelynek lakosai a vállalatnál dolgoztak, sőt sikerült nekik mezőgazdásági termékeket is termelni a magas sótartalmú földben. 1940-ben már a Palesztinai Potash Vállalat volt felelős az akkori Palesztina ipari exportjának a feléért. A 1948-as izraeli Függetlenségi Háborúban a jordániai Arab Légió lerombolta a vállalat épületeit és a kibbutzot.

A mostani cég 1951-ben alapult és ma a világ negyedik legnagyobb hamuzsír termék gyártója és szállítója: További vegyipari termékei a magnézium-klorid, vízmentes alumínium-klorid, ipari sók, jégtelenítők, fürdő sók, konyhasó és nyersanyagok a kozmetikai ipar számára. A vállalat nettó nyeresége 2006-ban 208.9 millió dollár volt.

Csoportunk éjjel tekintette meg a Holt Tengeri Művek hatalmas komplexusát. Csodálatos látvány volt a pazar fények menete végig a láthatáron, amerre csak a szem ellátott.

A Holt Tenger nem is annyira halott. Nemcsak turisztikai látványosság, ahova a turisták százezrei látogatnak el, hanem egészségügyi és kozmetológiai centrum és ipari központ is. 

Tulajdonképpen tévedésből kezdtem érdeklődni a tárgy iránt. Nagy családi vacsi volt múlt pénteken – nálunk minden étkezés ’nagy‘, ha mindannyian eljövünk, nincsenek külföldi vendégeink és nem hívtunk meg rokonokat, barátokat, akkor is 14-en vagyunk – és kértem egyik unokámat, továbbítsa a sótartót. Erről jutott eszembe az angol kifejezés ’a só rossz oldalán ülni’. Az egyik hobbim (van egynéhány), a különféle kifejezések eredetét kutatni és elkezdtem magyarázni a családnak, hogy a középkorban a só luxuscikk volt Angliában, mert nehéz volt a tengervízből kitermelni és bányászni kellett. Akkori szokás szerint, a háztartások minden tagja együtt étkezett. Egy fontos személy asztala, a Nagy Teremben, akár tíz méter hosszú lehetett. A ház ura, felesége, gyerekei és a megbecsült vendégek az asztalfő közelében csoportosultak, a kevésbé kedvelt vendégek és a szolgák meg a vége felé. A sótartó valahol a közepén volt elhelyezve és a vendégek társadalmi státusát a szerint állapították meg, annak melyik oldalán ült.  

Erről az jutott eszembe, hogy a háború után is nagy kellette volt a sónak. Január 18-án emlékeztünk meg a budapesti gettó felszabadulásának 65 éves évfordulójáról. Aznap jelentek meg utcánkban az első orosz katonák, a kapuk a fafalakban, amelyek lezárták a gettót, kinyíltak és mi boldogan tódultunk ki az utcákra. A tömeggel sodródtam és valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtam magamat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Bementem és megdöbbentem az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok lógtak. A folyosókon garmadákban feküdt az összeharácsolt holmi. Kiszortírozva, hogy a nagy szajré ünnepségben részt vevő párthívek könnyen megtalálják, amire szükségük van. Én még gyerek voltam és csak néhány olcsó cuccot szedtem össze anyám számára, de egy idősebb szomszéd néhány kilós só tömböt hozott haza. Ez nagy kincs volt abban az időben. Már egy kis darab sóért is sok mindent lehetett vásárolni.  

Eddig a mese. Később utánanéztem és rájöttem, a helyes angol kifejezés ’a só felett/alatt’, oldalról szó sincs benne, de már késő volt, ilyenkor olyan vagyok, mint a bulldog. Amibe beleharapok, nem eresztem el. Elkezdtem kutatni az ’oldal’ szó különböző értelmeit. Néhány másik angol kifejezésben jelenik meg az és ez okozhatta tévedésemet.

’A sínek rossz oldala’, amely szintén társadalmi státusra utal, is angol eredetű, de a magyarok is megértik, viszont ’az ágy rossz oldalán kel fel’ helyett inkább megfelelő ekvivalensét használjuk: bal lábbal kel fel. ’A törvény az oldalán van’ fordítása, neki van igaza, de magyarul is mondják: az igazság rossz oldalán áll. Egy további, nagyon szemléletes angol fogalmat ’egy gyerek a takaró rossz oldalárol’ magyarul is találóan fejezik ki: balkézről való gyerek.

De nemcsak az angolok használják előszeretettel ezt a hasznos szócskát. Itt van például az eredeti magyar ’átesett a ló tulsó oldalára’, amely persze azt jelenti, hogy valaki az egyik szélsőségből a másikba csap, aztán az olyanok, amelyek a mindennapi nyelv részei és értelmük nem szorul magyarázatra, mint például az oldalági rokon, a hegyoldal, a követel oldal, az oldalát fogja nevettében, oldalba bökés/lökés – egy cinkosszerű, barátságos mozdulat - vagy az oldalba kap/vág, amely az előzőnek teljes ellentéte.

Nem fogom itt felsorolni az ’oldal’ szó további használatait, összetéve, vagy egyedül állva, de ha fellapoztok egy jó szótárt, benneteket is megfog lepni: több mint 100 ilyen van, kezdve a pozitívtól, mint az oldalas, oldalborda, szélmentes oldal, sokoldalúság, a negatívig, mint az oldalgás, oldaltűz, oldalnyilallás, oldalszél, oldalba támad, oldalt kicsúszik..

Kívánom, hogy mindig csak az élet napos oldalán járjatok és mindenben a dolgok derűs oldalát lássátok!      .

Ezt a rövid novellát 1955-ben írtam, amikor magam is parasztéletet éltem.  Szántani ugyan soha sem volt alkalmam – ezt már akkor is traktor végezte – de majdnem minden más kétkezi munkát kipróbáltam, a trágyázástól a kapálásig. Sajnos nem voltam annyira eltökélt, mint írásom hőse és hat év után visszatértem városi létemhez.  

A Nap, bíbor palástjába burkolódzva, kilépett éjjeli szállásából és áttekintette birodalmát. A köd, amely, mint prédáját leső vadász lapult a földön, megijedt és elinalt. A sakál, akit az éjjel itt felejtett magányosan, felszűkölt: A Király! A fák tövében dideregve bujkáló virágok hálásan emelték fel fejüket és rebegték: A Király!

A Nap ledobta palástját izmos vállairól, egy fenséges mozdulattal útjukra bocsátotta a Holdat meg a csillagokat és fénysugarait pazar bőséggel szórva szét a szélrózsa minden irányába, felavatta az új napot. A Föld kitárta barázdáit és szomjasan szívta magába a jótevő sugarakat.

És az Ember? A mezőt szántó ember, megtörölte kalapjával verejtékes homlokát, meglegyintette ostorával sovány gebéjének a hátát és csak azt morogta: még egy forró nap! 

A háta mögött néhány girbegörbe barázda és előtte az ekét váró szűzföld.  Az állat, a nemes teremtés, amely összekötötte sorsát az emberi fajjal és hála helyett rabszolgaságot kapott, nagy nehezen, remegő térdekkel vonszolta az igáját, úgy látszott, perceken belül összebicsaklik. A nehéz eke sóhajtva szelte szét a köves talajt.

De a szántót mindez nem izgatta. Egész lényével a horizonton felkiáltójelként ágaskodó egyedülálló fára központosított. Erre aggasztotta tarisznyáját és benne volt uzsonnája, amelyet felesége készített el gondosan, amikor pirkadatkor a mezőre indult.

Péter nem szokott rá erre a munkára. Nem volt a kisded koruk óta papájuk traktorja körül játszadozó falu parasztfiainak egyike. Még nem is olyan régen Pest egyik legsikeresebb válóper ügyvédje volt.

„Most mindez szart ér most ” – gondolta keserűen. „A legrosszabb esetben, ha nem ízlik a szendvics, elválaszthatom magamtól feleségemet.”

Amikor kivándorolt Izraelbe Péter elhatározta, megteszi a maga részét a zsidó szocio-gazdasági piramis, amelynek az intelligencia az alapja, megfordítására és paraszttá válik. Ezt az elhatározását is hasonló buzgalommal és makacssággal hajtotta végre, amellyel a múltban komplikált jogi problémákat oldott meg.

Az eke nyelei véres barázdákat szántottak tenyereiben, a háta fájt, az inge már a korareggeli órákban csurom víz volt és a füleibe, orrába, szemeibe bemászó kis muslicák megőrjítették. A legrosszabb egy bosszantó, belső hang volt, amelyet hiába próbált elhessegetni és amely azt sugalmazta, dobja az ekét a fenébe, fogja ki a szegény megkínzott párát, hagyja lakmározni a közeli lóheréből, maga pedig feküdjön hanyatt a fa árnyában, bámulja a kék éget, hallgassa a méhek zümmögését és szívja be a frissen szántott termőföld részegítő illatát.

A múltban, kikeményített kötényes, bóbitás szobalányuk körülbelül ilyenkor szolgálta fel bőséges reggelijüket. A ropogós croissant íze még megmaradt az ínyében, mintha érezte volna a frissen őrölt kávé illatát, de most nem volt szabad ilyen frivol badarságra gondolnia. A szántást sürgősen be kellett fejezni, mielőtt a tavaszi vetés ideje elmúlik. Titán erők viaskodtak benne. A szíve a tarisznyájához húzta, a fa árnyékához, a pihenéshez, míg az esze azt parancsolta, hogy legyen erős és folytassa a munkát. Ha most félbeszakítja a szántást, nem fejezi be mai kvótáját.

Péter összeszorította az ajkát, kiegyenesedett és energetikusabban lépkedett az eke nyomában: „Egy-kettő... csak fél kilenc van... három-négy ... kitartani és tovább folytatni... öt-hat... legalább tizenegyig. Ki kell tartanom, a feleségemért, a gyerekeimért, a megélhetésemért, a becsületemért!”

A Nap teljes dicsőségében ragyogott az égen. Két kezével, tele marékkal szórta forró sugarait az engedékeny föld felé. Péter elkáromkodta magát, ledobta ingét, tenyerébe köpött és újra megmarkolta az eke nyeleit. A Nap, haragosan, majdnem forrpontra fokozta energiáját, de igyekezete hasztalan maradt. Az ember makacsul folytatta haladását a láthatár felé. A végén a Nap adta fel a küzdelmet.

„Győztél halandó!” – sóhajtott és a szégyentől egy vastag felhőt vont arca elé. Egy könnyű szellő finoman megsimogatta a győztes arcát.

A múlt héten, megnéztük egy baráti párral, állandó filmpartnereinkkel, az Avatar filmet, amelyet mostanában mindenki agyba-főbe dicsér.

A filmnek nem újszerű a cselekménye, bizonyos szempontokból ez egy tipikus romantikus film, mint ezer más előtte. Egy férfi találkozik egy nővel, egymásba szeretnek és dacára minden akadálynak, a szerelem végül is győz. Happy End, mint minden klasszikus hollywoodi filmben.

A filmnek üzenete is van, ellenzi a természeti kincsek elpusztítását, célzást tesz az indiánok kiirtására a fehér telepesek által, utal a vietnami háborúra és a jelenlegi Iraki és Afganisztáni katonai kampányokra, amelyeknek James Cameron, a film rendezője, a legélesebb ellenzői egyike, de az ökológiai, anti-imperialista, anti-gyarmati üzenet már azelőtt is gyakran elhangzott.

A filmet háromdimenziós (3D) technológiával állították elő, de ez sem új, csak eddig főleg olcsó, szórakoztató filmekre használták, amelyeknek fő célja a komikus illúzió kiaknázása, a rémült néző elkapja a fejét, vagy visszahőköl, mert úgy tűnik nekik, hogy a dobott tárgy fejen találja, a látszólag feléjük hajtó autó elgázolja, a ragadozó állat darabokra tépi.

És ha mindez nem lenne elég, a film műfaja, sci-fi, a múltban inkább a másodrangú filmek kategóriájához tartozott, cselekményük alapja a félelem volt az ismeretlentől, az emberiséget megsemmisítéssel fenyegető nukleáris holokausztoktól, borzalmas, halálos járványoktól, teremtőikkel szembeforduló robotokról, rémítő, ijesztő földönkívüli lényekről, emberek húsával táplálkozó egzotikus szörnyekről.

Ennek a zseniális filmnek, amely minden idők legnagyobb box office sikere lesz, az a kiválósága, hogy ezeket a banális anyagokat sikeresen összegyúrja egy hatalmas szágába, amely két óra negyven percen keresztül nemcsak elbűvöl, szórakoztat, hanem egyúttal belopja az üzenetet is, anélkül, hogy az üzeneteket utáló közönség ezt sejtené. Szerepelnek benne földönkívüli lények is, de ezek távolról sem szörnyetegszerűek. A film nem egy vizuális hatásokra alapozott, tartalomtalan mű, a sztereó szemüvegek a nézőket egyenesen Pandora bolygóra plántálják át. Nem kívülről figyelnek meg egy képzeletbeli tájat, benne találják magukat fizikailag, minden oldalról körülvéve az egyedi, lélegzetelállítóan csodálatos, költői faunával, olyan annyira, hogy a filmen kívüli valóság körülöttük, majdnem képzeletbelinek tűnik.

A hinduizmusban egy hallhatatlan lény megtestesülését jelentő szanszkrit eredetű avatar kifejezést, a modern világban, számítógépes játékokban, a használók által irányított karakter, egy alteregó féle, elnevezése, az internetes fórumokon, pedig kis kép a résztvevők azonosításának megkönnyítésére. A kifejezés a filmben egy jövőbeli technológiára utal, amely lehetővé tenné egy ember tudatát egy másik élő lény testébe sugározni. Ebben az esetben egy béna katona, Jake Sully tudatát másolják át génsebészet által létrehozott hasonmásába, amely Pandora bolygó kékes bőrű bennszülötte és egy ember kombinációja. A film hőse hamarosan azonosságot kezd vállalni a bolygó lakosainak harcával, megőrizni otthonukat, szokásaikat, vallásukat és a kapzsi, lelkiismeretlen emberi társadalom ellen fordul.   

Sajnálatomra, a háromdimenziós technológia, amelyet bizonyos prognózisok szerint, a nem távoli jövőben a jövő generációs TV adások is át fognak venni, nálam és barátunk feleségénél kellemetlen mellékhatásokat – fejfájást, szédülést, émelygést, sőt hányást – okoz. Először tíz egy néhány éve, Lars von Trier Hullámtörés című filmében, amely ugyan nem volt háromdimenziós, de számítógéppel feldolgozott tájképek voltak benne, amelytől mi kettőnk tengeribetegek lettünk, észleltük a jelenséget. Először azt hittem, hogy gyomorrontásom van, csak amikor kimentem a teremből és más nézők panaszát hallottam, fogtam fel erős émelygésem okát. Ezúttal kevésbé rosszul éreztem magamat és sikerült végignéznem a filmet, de barátnőnk kénytelen volt elhagyni a mozit az előadás közepén.

Az orvosi irodalom szerint, a lakósság öttől tíz százalékánál létezik, különböző fokokon, mélységészlelési (sztereoszkópikus látás) rendellenesség, amely megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számukra a háromdimenziós film nézését.

A háromdimenziós látvány illúzió, a hardver a két szem felé gyorsan váltakozva kissé eltérő képeket vetít, melyeket speciális szemüveg tesz élvezhetővé. Maga a tény is, hogy csaknem három órás filmről van szó, erősen megterheli az agyat, a minden szemtől külön-külön érkező kép egységes képpé való feldolgozásában.

Sokat írtak már erről a filmről – és még fognak írni – és nem hiszem, hogy képes lennék valamit hozzátenni és újítani, Mesterházi Lili az origo Filmklub kritikájában ezt mesterien megtette és mindenben csatlakozok véleményéhez:  http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20091216-ettol-elkekulsz-avatar-kritika-james-cameron-sam-worthington.html

Azok, akik követik írásaimat, tudják, az év elején rövid szabin voltunk Spanyolországban. Egy éjjelt Madridban kellett töltenünk és megfelelő szállodát kerestünk. A pici szálló előző madridi utazásunkon ugyan nem szolgáltatott mást, mint ágyat egy szerény szobácskában, de egy lakónegyedben volt, nem messze a reptértől, és a közelben egy jó étterem és néhány üzlet is volt. Amszterdamban is mázlisak voltunk, a szálloda bájos és olcsó, ingyen reptéri ingajárat volt és közvetlen közelében egy nagy bevásárló központ, néhány étteremmel. Ezúttal is hasonlót reméltünk találni.

A nettes hirdetés szerint Hotel Arturo Norte, Madrid Airport, „5 percre van a reptértől”, közel Madrid központjához, ingyen reptéri ingajáratot szolgáltat, étterem és bár van és persze az ára is megfelelő volt.

Mivel gépünk már 11-kor délelőtt szállt le, úgy terveztük, letesszük a kofferokat a szállóban és sétálunk egyet Madridban. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy a reklám és a valóság között van egynéhány ellentét, amikor nem találtuk meg a szállodai transzfert. Egy másik sofőr tanácsára taxiba szálltunk. A hotel egy ipari parkban van, vagy 17 kilométerre a reptértől és az út 20 percet vett igénybe. A szálloda modern és szép, a szobánk tágas, de a recepciós alkalmazott felvilágosított, az ingajárat csak munkanapokon működik, úgyhogy a visszautat is taxival kell majd megtennünk.  

Összegezve: a szobáért 65 eurót, a két taxiért 77 eurót fizettünk!

A madridi kiruccanásról is lemondtunk. Továbbiakban kiderült: a szállodai étterem hétvégén csak reggelit szolgál fel, a bár csukva van és az egész környéken csak egy drága koreai étterem működik. Végül is kellemes szobánkban töltöttük a délutánt és estét. Olvastunk és beértük a szendvicsekkel és italokkal a szálló automatájából.

Ezek a gombnyomásra rendelkezésre álló információáradat veszélyei. A naiv turista saját bőrén tanulja meg, a netes információ sokkal kevésbé megbízható, mint az azelőtt inkább igénybe vett baráti ajánlás, vagy az utazási iroda segítsége.

A madridi szálló eszembe jutatta lányom családja esetét 2008 nyarán, amikor egy családi gyökerek túra keretében Magyarországra, Szlovákiába és Csehországba látogattunk. Legidősebb lányunk és férje elhatározták, hogy még egy hetet maradnak a közös kirándulás után. Nyári szünet volt és szükségesnek találták három gyereküknek egy további hetet ajándékozni szüleikkel, ahelyett, hogy otthon a falra másszanak tiszta unalomból. A Tátra, a nemzetközi turizmus egyik népszerű központja, kézenfekvő választás volt, a hegyek szépsége és olcsó árak miatt Szlovákiában.

Lányunk megfelelő helyet talált egy Vázsec nevű faluban, a ház kitűnő benyomást keltett a fényképeken. Kirándulásunk befejezése után elkísértük lányunk családját bérelt házukba.

Délután érkeztünk és megdöbbentem a falu siralmas kinézésétől. A földszintes házak mind sok évre tekinthettek vissza és sehol sem – legalábbis azokban az utcákban, amelyekben elhaladtunk – látszott a haladásnak semmilyen jele. Az utak repedezettek voltak, teli kátyúkkal és mindenhol a visszamaradottság, a szegénység uralkodott. Ez nem volt az egyetlen falu, amelyet Szlovákiában láttunk. Két előző éjjelen, két másik faluban szálltunk meg, más településeket is útba ejtettünk és azok nem különböztek jelentősen a mi falvainktól, de ez a falu kirívóan szegényes volt.

Alkonyodott, amikor elértük a megadott címet és az utca kinézése szerint, a legtöbb házba nem lett bevezetve a villany. Csak később derült ki a megtévesztő látszat oka: a lakosok a tyúkokkal fekszenek le aludni és velük is kelnek fel. A háziúr nyaralója előtt várt minket és már előre le kívánom szögezni: a szállás minőségét illetve, lányom elvárásai teljes mértékben teljesültek. Az új, modern és tágas épület egy szép, fás, zöld domb tövében volt elhelyezve, mindennel ellátva, amire egy családnak szüksége lehet, mellette kis kert volt, nekem mégis kellemetlen érzésem volt. Két vadonatúj bérautóban érkeztünk, tizenegy jól öltözött turista, GPS-ekkel, fényképezőgépekkel, mobil telefonokkal, ruházattal és személyes felszereléssel degeszre tömött kofferokkal. Nem szeretnék Vázsec derék polgárairól egy rossz szót mondani, feltehetően becsületes és szorgalmas emberek, akik verejtékes munkával keresik meg kenyerüket, de vajon a kísértés nem túl erős? Vajon aránylagos gazdagságunk nem kápráztatja el őket, nem túl kirívó, hivalkodó?

A kora reggeli órákban valamilyen zaj ébresztett fel minket. A hangerősítőkben, amelyek az utcák mentén voltak felszerelve, rövid zenei részlet után, egy dramatikus közlemény hangzott el. A családom, amely nem ért szlovákul, hívott, jöjjek ki, hallgassam meg. Talán valami történt? Tűz fenyegeti a környéket, földrengés veszély van, háború tört ki? Legnagyobb csodálkozásomra, ez egy reklámadás volt, közölték a tisztelt vevőközönséggel, amelyhez még nem értek el a kor vívmányai – úgymint a TV, meg a rádió – hogy a közeli áruházban rendkívüli ágynemű akció van.

Másnap, közös reggeli után, hatan elhagytuk a falut, útban a reptérre és hazafelé és csak lányunk családja maradt a nyaralóban. Időről időre beszámoltak, minden rendben van és tíz nap múltán hazatértek, szép élményekkel a Tátrai kirándulásokról és sok fényképpel, amelyek között a legemlékezetesebbek néhány falubeli szomszéd nénit ábrázoló, a 20.-ik század eleji dokumentumfilmekben látható, öltözékben.

Lányunk elmesélte, az utolsó napon eljött a háziúr beinkasszálni a házbért és visszakapni a kulcsokat és megkérdezte rendben volt-e minden, voltak-e lakósainak valamilyen problémái? Lányunk, egy kicsit csodálkozva, visszakérdezett: „miféle problémáink lehettek volna?”

A házibácsi válasza megdöbbentette: „remélem, a cigányok a faluszélen nem alkalmatlankodtak. Lefizettem őket, hogy békén hagyjanak benneteket.” 

Ki tudja miként viselkedtek volna családunk tagjai, ha tudták volna, védelmi pénzt fizettek szabijuk zavartalanságáért. Vajon kiteregették volna mosásukat mielőtt egész napos kirándulásra indulnak? Képesek lettek volna lazítani este a kertben? Mertek-e volna éjjel nyitott ablakkal aludni? Még szerencse, hogy csak amikor elutaztak, hallottak a kétes elemekről a falu végén.