A huszadik században sok háború volt a világon és csak ritkán emlékeznek vissza az egyetlenre, amely nem államközi konfliktus, vagy gazdasági okok miatt, hanem tisztán ideológiai alapon tört ki. A spanyol polgárháborúban nem lehetett kétség afelől melyik félnek van igaza, a háborúskodás a jók és a rosszak között volt.

A fegyveres viszály 1936-ban tört ki, miután jobboldali erők – royalisták, akik a királyt akarták visszahelyezni a trónra, vagyonos osztályok tagjai, akiknek a tulajdona államosítva lett, klerikális körök, akiknek az előjogait az egyház és az állam elválasztását követően alaposan megnyirbálták és konzervatív katonatisztek, akiket nyugdíjaztak – fellázadtak a törvényesen megválasztott hatalom ellen, amelyben liberális elemek mellett, a szocdemok, a kommunisták és az anarchisták is képviselve voltak. Ez a háború a nemzetközi szolidaritásnak páratlan megnyilvánulását váltotta ki és a ‘köztársasági’ kormány segítségére a világ minden tájáról érkeztek önkéntesek, de a nyugati nagyhatalmak nemcsak nem támogatták a spanyol népet, amely az létéért küzdött, hanem lezárták a spanyol-francia határt és nem engedték át az önkénteseket és a fegyverszállítmányokat. Ezzel szemben a kikötőbe, amelyet a lázadók – a nacionalisták – elfoglaltak és a területükön levő repülőtereken keresztül, korlátlanul áramlottak fegyverek és katonai erők a náci Németországból és a fasiszta Olaszországból (Állítólag olasz és német katonák százezrei vettek részt a harcokban, élükön a kegyetlenségéről hírhedt Condor Légió).

Spanyolország kísérleti telep volt. Hitler generáljai kipróbálták a villámháború (Blitzkrieg) taktikáját, a szőnyegbombázásokat és korszerű fegyvernemeket, amelyeknek segítségével néhány évvel később futó pár nap alatt lehengerelték Lengyelországot és más országokat. Végül is, egy hároméves kegyetlen küzdelem után, amelynek sok százezer, egyes források szerint egy millió áldozata volt, a nacionalisták győztek, visszaállították a királyságot és parancsuralmi rendszert vezettek be, amelynek az élén  Generalissimo Franco állt. A demokrácia csak 1975-ben tért vissza Spanyolországba a diktátor halála után.

Ez a háború a második Világháború vészjósló előfutára volt és bár a szörnyűségei elhalványodnak azokkal szemben, amelyeket egész Európa megélt az utána következő években, még hozzám, pici gyerek azokban az években, is eljutottak visszhangjai, az ordító főcímek, a romos városok, a polgári áldozatok fényképei a sajtóban és a filmhíradók a moziban. A köztársaságiak veresége után, visszatértek hazájukba azok az önkéntesek, akik életben maradtak, meséltek a keserű harcokról, a spanyol nép szenvedéséről, az ellenség kegyetlenségéről és eldúdolták a Nemzetközi Brigád lelkesítő dalait, amelyek hallatára a mai napig is libabőrös leszek. Talán azok is, akik nem az én generációmhoz, tartoznak ismerik az olyan dalokat, mint az Iay, Carmela, Bandiera rossa, Los cuatros generales, vagy a legendás Dolores Ibárruri ("La Pasionara") halhatatlan jelszavát, ¡No Pasáran! (Nem jutnak át) amelyet Madrid ostrománál hallatott, a világ egyik legismertebb hadifotósa, a magyar Robert Capa ismert fényképét a harcosról abban a másodpercben, amikor a végzetes golyó eltalálta,  Frederico Gracia Lorca (akit a fasiszták kivégeztek) verseit, Pablo Picasso Guernica című festményét, a baszk városkáról, amelyet a német légierő barbárul lebombázott és ha mást nem, Ernest Hemingway könyvét, Akiért a harang szól, vagy felejthetetlen filmváltozatát Ingrid Bergman es Gary Cooperrel.

A Nemzetközi Brigádban vagy 40,000 ember szolgált és kb. 10,000-en estek el a harcokban. Sok híres ember is tagja volt a Brigádnak, hogy csak hármat említsek: az írók Ernest Hemingway és George Orwell és a magyar származású Arthur Koestler. Néhány más név a kb. 1200 magyar önkéntes közül, Rajk László, Münnich Ferenc, Zalka Máté (született: Frankl Béla) aki Lukács tábornok néven hadosztály parancsnoki rangban esett el. Az akkori Palesztinából is érkezett néhány száz önkéntes. Egy emlékezetes estén sok éve, ott ültem a közönség soraiban, amikor Peter Frey rendező lázas izgalommal hangjában és könnyes szemekkel mesélte, hogyan fogadták az önkénteseket szállító vonatot minden állomáson ezres éljenző tömegek virágokkal, ölelésekkel és Hermanos (testvérek) kiáltásokkal.

Ez a félig elfelejtett háború ezekben a napokban jutott az eszembe, amikor Izraelt veszély fenyegeti olyan zabolátlan és lelkiismeretlen fanatikusok részéről, mint az iráni elnök Mahmúd Ahmadinezsád és cimborái, akik szemrebbenés nélkül képesek feláldozni milliók életét, köztük felebarátjaikét is, a muzulmán hit oltárán. A spanyol példa rámutat arra, hogy nem szabad másokra számítani. Azokban a napokban Spanyolország közvetlen szomszédjában, Franciaországban a szociáldemokraták voltak uralmon, a miniszterelnök pedig Leon Blum volt, egy kifejezett pacifista. Mint már említettem, a franciák és angol szövetségeseik ujjukat sem mozdították a spanyol demokratikus köztársaság megsegítésére a fasiszta agressziótól, sőt, embargót vetettek ki rá és másokat is megakadályoztak a segítségnyújtásban.

Nagy sajnálatomra, az egyetlen logikus következtetés az, hogy csak magunkban bízhatunk meg. Kötelességünk mindent megtenni, hogy a palesztinokkal megegyezzünk és Szíriával békét  kössünk, de a mostani uralkodó körökkel Perzsiában a tárgyalás kilátástalan. Minden eszközt meg kell ragadni, hogy ez a rezsim eltűnjön és ne tudja megvalósítani fenyegetéseit.

Ahmadinezsádnak tudomására kell hozni ¡No Pasáran! és remélem, legalább ebben az esetben a történelem nem fog megismétlődni és az iráni őrültnek nem lesz alkalma elmondani a nacionalista Franco válaszát erre a kijelentésre:

„Han pasado” (átjutottak).