A minap a rádióban Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét hallgattam, szólistaként Pinchas Zukermannal, a Los-Angelesi Filharmonikusokkal és Zubin Mehta vezénylete alatt. A zene rendkívüli módon feldobott, amint csak egy virtuóz hegedűjátéka képes.

Mindig előnyben részesítettem az olyan zenekari műveket, amelyekben hegedűszóló van. Az olyanokat is élvezem, amelyekben a zongorának, vagy más hangszernek van központi szerepe, de ezek sokkal kevésbé ragadtatnak el, mint a fenti mű. Talán ez az egyik oka annak, hogy ennyire kedvelem a cigányzenét is. Annak idején, amikor a szüleim azt akarták, hogy valamilyen hangszeren tanuljak meg játszani, a hegedűt választottam, de apám azt állította, hogy csak egy zseni képes kicsalni a hegedűből az igazi, kiváló, isteni hangot és azoknak a játéka, akik nem virtuózok, csak kínt okoznak ennek a nemes hangszernek és a hallgatók füleinek. Végül is egy zongoratanárhoz adtak be, de ezeket a tanulmányokat is hamarosan fel kellett adnom a háború miatt.

Egy másik tárgy, amely gyakran foglalkoztat: mindig mindenben keresem a magyar kapcsolatot. Ebben az esetben könnyű dolgom volt, mert mint tudjuk, Brahms legnépszerűbb és leggyakrabban előadott művei a Magyar táncok, a 21 darabból álló zongorára írott sorozat, amelyek a magyar népzene dallamain alapulnak, vagy legalábbis olyan dallamokra, amelyekről Brahms azt gondolta, hogy eredeti népiek, bár a valóságban különböző szerzők művei.

Nagyon érdekelt, hogy került ennek a tősgyökeres német szerzőnek a műveibe ennyi tipikusan magyar motívum?

A választ néhány Brahms életéről szóló cikkből tudtam meg. Mivel Brahms apja szerencsejáték-függő volt, a tehetséges fiúnak 13 éves korától éjjelente a kikötő kocsmáiban és bordélyházaiban való zongorázással kellett megkeresni családja számára a betevő falatot. És mik voltak a népszerű „pop” dallamok a XIX. század közepe felé ezeken a kétes szórakozóhelyeken? Magyar és cigány románcok.

Ha ezek az ifjúkori tapasztalatok nem lettek volna elégségesek a magyar zene hangzásának a megismerésére, a 17 éves Brahmsot szárnyai alá vette egy magyar-zsidó zenész Reményi Ede, aki à la Tzigane, vagyis cigányos stílusban játszott. Reményi magával vitte Brahmsot koncertturnéira, mint zongora kísérőjét. A fiatal zeneszerző első kompozíciói nem örvendtek közönségsikernek és a karrierje csak ez után a turné után szárnyalt fel.  

Reményi mutatta be Brahmsot egy másik magyar-zsidó hegedűművésznek, Joachim Józsefnek és kettejük között egy életre szóló barátság keletkezett. Joachim volt az, aki beajánlotta a fiatal zeneszerzőt Liszt Ferencnek és Robert Schumannak. A két magyar zenész nagyban befolyásolta a német zeneszerző stílusát.

És itt visszatérünk a műhöz, amellyel elkezdtem írásomat: a D-dúr hegedűversenyhez, Op. 77. Nemcsak, hogy Brahms Joachimnak írta, aki a Wikipédia szerint, "minden idők legjobb hegedűse” volt, hanem „írása során sok segítséget kapott Joachimtól, sőt valószínűleg a hegedűművész Concerto magyaros stílusban című műve erősen hatott rá”. A mű legismertebb kadenciáit – zenei tétel, amely lehetővé teszi a szólistának, hogy bemutassa technikai képességét és virtuozitását – maga Joachim írta meg.

Nem ez volt az egyetlen darab, amelyet Brahms Joachim számára írt. Évekkel később, amikor különböző okok miatt a kapcsolat lehűlt, Brahms megbékélési gesztusként megírta neki a Kettősversenyt hegedűre és gordonkára, Op. 102. Más zeneszerzők is, mint Robert Schumann, Max Bruch és Antonin Dvořák is írtak műveket Joachimnak.

Johannes Brahmsszal kapcsolatos kis kutatásom eredményeként, azt mondhatom, teljeséggel elértem célomat. A magyar kapcsolat keresésének szentimentális okai voltak, de amikor kiderült, hogy ugyanez a kapcsolat zsidó jellegű is, nemzeti büszkeségem is kielégült.

 

 

 

 

 

Megint Pesten vagyok, ezúttal feleségemmel együtt, akinek pont e héten van a szülinapja. Ezt persze kellően meg kell ünnepelni, egy jó ebéddel, vagy vacsorával, koccintással. Általában a Fülemüle étteremben foglaltam volna helyet, sokszor ettem ott és soha sem csalódtam. Véleményem szerint ez a legjobb, leghangulatosabb zsidó étterem Pesten, bár nem voltam ott a tulajdonos, a szimpatikus és vendégszerető Singer András halála óta.
  Az utóbbi időben, a VII. kerületben egy új zsidó bisztró nyílt és a Facebook teli van étvágygerjesztő receptjeivel. Mivel közel is esik szállásunkhoz, elhatároztam, nekik is adok egy esélyt és egyik este pesti barátnőnkkel elsétáltunk a Dob utcába. A Macesz Huszár majdnem üres volt, a pincér kedvesen fogadott minket és miközben az étlapot olvastuk, körülnéztünk.

Nem nagyon volt mit látni, a falak majdnem teljesen csupaszon virítottak, felkeltem és megnéztem az egyetlen festményt, Vénusz volt a habokban (zsidó hableány?). Lehet, hogy az ételek zsidó jellegűek, de az egész étteremben nem volt semmi, ami erre utalt volna. A falak, székek, abroszok sem voltak túl szépek, sőt barátnőnk, egy ismert képzőművésznő szerint, kifejezetten ízléstelenek és nem egymáshoz illőek. Az üres és sivár
hosszúkás helység hangulatát egy kis háttér zene talán javíthatta volna, ha lett volna ilyen.

Amíg az ételt hozták, szívesen kóstoltunk volna az asztalra tett néhány fajta kenyérből, ha adtak volna hozzá vajat, vagy olíva olajt. A vörös bort, amelyet rendeltünk, a pincér hamarosan kihozta, de a gyönyörű poharakban csak egy ujjnyi ital volt. Barátnőnk szerint, ha nem mondod meg, mennyit akarsz, csak egy decit szolgálnak fel. Lehet, de ők is
megkérdezhették volna, mennyit kérünk.

A felszolgálás és az étel rendben voltak, a nagy adag sólet finom, ha egy kicsit sós is, a spenót saláta bőséges és jól elkészített, sőt, ha kaptunk volna hozzá valamilyen öntetet, tökéletes lett volna, viszont a két szelet töltött libanyak, kemény volt és nem különösen ízletes. A flódni volt az egyedüli, amely igazán kitűnőre sikerült.

Az árak is elfogadhatók, de a pincér visszajött a hitelkártyánkkal és kijelentette „a gépünk sajnos nem működik”. Jó kifogás, szerencsénkre volt elég készpénzünk és ki tudtuk fizetni a számlát, de a turista általában kártyával fizet és ha baj van a géppel, a pincérnek ezt a rendelés
előtt kellett volna közölnie.

Összefoglalva: Ami az ételt illeti, a Macesz Huszárnak vannak
esélyei, ha egy kis gondot fordítanának az apró részletekre. Ahhoz, hogy ezt a bisztrót hangulatossá is tegyék, egy kissé nagyobb odafigyelés lenne szükséges!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Izraelben április 8-án volt a Holokauszt nap, számomra ez egy nagyon szomorú nap. Általában nem szoktam hallgatni az erről szóló rádióadásokat, szerintem ezeket azoknak szánják, akik nem voltak ott és nem tudják felfogni mit jelent hirtelen elszigeteltté, kiközösítetté, elítéltté, gyűlöletessé válni, megbélyegezettnek lenni, mint a marha, amelyet a vágóhídra vonszolnak, de útban a munkába, hallottam egy hírt, amely újra megnyitotta a sebet, amelynek létezéséről majdnem elfeledkeztem. A hír a magyar Erdős Gáborról szólt, aki 13 évesen pusztult el a holokausztban és húga a holmija között felfedezett egy füzetet, bátyja verseivel.

13 éves? Végtére is, én is 13 éves voltam, amikor 1944-ben a holokauszt bedübörgött Magyarországra és abban az időszakban én is magyarnak tartottam magamat. Fiatal, vallásos kollegám, pechére pont aznap reggel tévedt be az irodámba. Udvariasan érdeklődött, hogy vagyok és válaszként, a szerencsétlen frátert elárasztottam keserű gondolataimmal. Elmeséltem neki a reggeli hírt és megkérdeztem tőle:

„Miért halt meg Gábor, én meg túléltem? Azt fogod mondani, hogy köszönetet kell rebegnem a gondviselésnek, mert kimentett a halálnak e szörnyű völgyéből? És mi van azzal a sokasággal, amelyet lemészároltak, milyen imát kell az ő családtagjainak, rokonainak mondani? Áldott legyen az igaz Bíró? (A zsidó vallásban, a belenyugvás előírt szavai halálhír esetében). Micsoda igazság az, amely másfél millió gyermeket öl meg? Mi volt a bűnük? És miért lettem én a kiváltságos? Soha sem voltam jámbor, nem tartottam be a vallási szabályokat, akkor miért pont én lettem megkímélve? Biztos vagyok abban, hogy azok között, akik a holokausztban elpusztultak, sokan voltak, akik különbek voltak nálam, akik inkább érdemelték volna meg, hogy megmeneküljenek.

Itt van például Gábor. Húga, Marianna szerint, versei kifejezetten zseniálisak. A népünk és talán az egész emberiség hasznára vált volna, ha ő marad életben helyettem. 

Szóval ne papolj nekem kérlek az isteni igazságosságról, ilyen nincs! Ha lenne ilyen igazságosság, e szörnyű holokauszt, amely 6.000.000 lelket semmisített meg népünkből, amelyet egy épelméjű ember nem képes felfogni, egyáltalán nem történt volna meg. Ha létezne isteni igazságosság, az összes gazember és segédeik, meg segédeik segédei, akik megölték őket, vagy valamilyen részük volt a mészárlásban, megkapták volna a megérdemelt büntetésüket és országaik sorsa hasonló lett volna Szodoma és Gomora sorsához. Mi áll a Biblia Teremtés könyvében? Isten „kénköves és tüzes esőt” zúdított az égből Szodoma és Gomorára, „mivel bűnük nagyon súlyos” volt. Vajon a nácik, a nyilasok bűne kevésbé volt súlyos, mint e bibliai városok lakosainak?”

Szegény kollegám félszegen távozott a szobámból és ezúttal nem tudott mit mondani, de magamnak sincsenek válaszaim a fenti kérdésekre. Csak vak szerencse okozta megmenekülésemet, túléltem, egy csodálatos családot alapítottam, szerény részem volt az országom építésében, és ha üt az órám, elégedetten, mosollyal az ajkaimon, térek meg őseimhez. 

Mindaz, amit tehetek azokért, akiknek nem adatott meg az, ami nekem, hogy nem felejtem el őket és emlékeztetem rájuk a jövő generációkat is. Erdős Gáborra, aki talán a cserkészcsapatomban volt, a velem egykorú unokatestvéremre Herbst Georgiera, a 14 éves unokanővéremre Ungár Évára, jó barátomra, Vámos Ferire, akikre talán rajtam kívül senki más nem emlékszik és más nem sirat és azon többi milliókra, akik a barátaim, a szomszédaim, a munkatársaim lehettek volna. Közülük lehetett volna esetleg az a sofőr is, aki nemrég majdnem nekem jött az autópályán.

Nekünk, a tűzvészből fennmaradt zsarátnokoknak örülnünk kell amiatt, amit nekünk juttatott a sors, soha sem nyafogni, nem bosszankodni apróságokon és az utolsó cseppig kiüríteni az élet poharát, azok helyett is, akiknek nem adatott meg megérni ezt a napot. 

(Azért választottam a csatolt képet, mert a gyerekek Bocskait viselnek – amelyre sárga csillagot kellett varrni – olyan sapkát, amelyet én is viseltem és hasonlóan hozzám, hittek abban, hogy magyarok, amíg a keserű valóság le nem kent nekik egy hatalmas pofont).  

 

 

 

 

Ezen a héten elmentem megnézni egy szórakoztató politikai- pletyka komédiát. "A király látogatása” (Hyde Park on the Hudson), amelynek a témája látszólag a brit királyi pár látogatása az USA-ban, a II. Világháború előestéjén – az első ilyenfajta látogatás egy amerikai elnöknél – egy kétségbeesett kísérlet keretében, hogy megnyerjék az Egyesült Államok támogatását a nácik elleni harcban. Hamarosan világossá válik, hogy a központi tengely, amely körül a film valójában forog, az elnök kapcsolatai szeretőivel, különösen a hatodik fokú unokatestvérével, Daisyvel, akinek a naplóin alapszik a cselekmény, és a történteket is az őt alakító színésznő hangja kommentálja.

Franklin Delano Rooseveltet, aki járványos gyermekbénulásban betegedett meg és egy termetes ápoló hordozza karjaiban az egyik székből a másikba (Daisyn kívül, senki másnak nem engedte meg, hogy tolószékben lássák), kitűnően alakítja Bill Murray. Ez a ragyogó karakterszínész elsajátította a mozgását, beszédmódját és mosolyát, amíg néha úgy tűnik, hogy azt a Roosevelt elnököt látod, akit az akkori híradókból ismersz. Olivia Williams is kiváló munkát végez a leszbikus Eleanor Roosevelt ábrázolásával, akinek frigye az elnökkel csupán érdekházasság volt, és amikor nem volt szükséges, hogy az első hölgy szerepét töltse be, egy másik házban élt barátnőivel.

A film cselekménye 48 óra drámai eseményeinek a leírására szorítkozik, a királyi pár látogatása során, Daisy (Laura Linney) szemszögéből. Samuel West feladata, aki VI. György szerepében lép fel, nem könnyű. Annak a színésznek a cipőjébe kell lépnie, aki azonos karaktert alakított a „A király beszéde" című filmben és bár kétségtelen, hogy Colin Firth dadogása és játéka különb Westnél, ez a színész is alapos munkát végez.

A film többek között kigúnyolja a kifinomultság hiányát az amerikaiaknál. A királyi pár, megpróbálja érteni a bennszülöttek furcsa szokásait és kikukucskál szobája ablakából, hogy lássa, mi történik az udvarban – a ház Roosevelt anyjáé, amelyet az elnök nyári rezidenciának használ – kik járnak ki és be, és vajon mi a szerepük a világ legnagyobb szuperhatalma elnökének az életében.

A szobájukban lévő vörös tapétákon, amelyeknek a témája az amerikai függetlenségi háború a brit gyarmati uralom ellen, az angol katonák megalázó módon vannak ábrázolva. Az elnök, aki saját autójában (egy speciális autót építettek neki, amely kézzel működtethető) szállítja a vendégeket, olyan vadul és rázósan vezet, hogy Erzsébet királyné (Olivia Colman) rémülten suttogja a férjének:

“Nem utazok vele többé!”

A csúcs a piknik, amelyet Eleanor szervez a főrendi vendégek tiszteletére. Amikor Erzsébet megtudja, hogy a rendezvényen hot dog lesz a fő fogás, már biztos abban, hogy küldetésük sikertelen lesz, mert az amerikaiak utálják a briteket, megvetik őket, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzelmet kimutassák.

"Hiszen olyan vendégeknek, akiket nagyra tartsz, nem szolgálnál fel virslit!” – mondja. 

De Rooseveltnek, aki egy kis férfibeszédre invitálja a királyt dolgozószobájába, sikerül elbűvölnie őt közvetlen személyiségével. Miután néhány pohár ital és közösen elszívott cigaretta feloldja a feszültséget, a két férfi megtárgyalja az amerikai csatlakozás kérdését a közelgő háborúhoz. Amikor György a dühét fejezi ki a fogyatékosságával kapcsolatban, az elnök a saját rokkantságát hasonlítja össze az angol dadogásával.

Ami a demokratikus amerikai közönséget illeti, amelynek nem tetszik a britek arisztokratikus modora, a jég akkor törik meg, amikor a piknik folyamán – egy indián énekes nevetséges fellépése után – a király összeszedi a bátorságát és beleharap a mustáros virslibe. Tapsvihar törik ki, a sajtó kamerái villognak és az összegyűlt közönség széles mosollyal nyugtázza, hogy végül is az angol király a mi fajtánkhoz tartozik.

Végre még egy államtitok, amelyről lehullott a lepel. Most már tudjuk, hogy az Egyesült Államok – eredeti elszigetelődő álláspontjával ellentétben – azért gondolta meg magát és állt ki Nagy-Britannia mellett a II. Világháborúban, mert az angol király jó étvággyal elfogyasztott egy hot dogot és még repetát is kért!

 

 

A családunk az idén egy kissé máshogy ünnepelte Pészachot, a zsidó Húsvétot.

Feleségemnek, aki Hollandiában született, két öccse él Amszterdamban és egy húga Svédországban. Egy részüknek gyerekei, sőt unokái is vannak és szoros kapcsolatot tartunk velük. Ők gyakran látogatnak el hozzánk és mi is időről időre odaugrunk, de ezek a látogatások általában egy közösen elfogyasztott ebédre korlátozódnak, egy péntek esti vacsorával összekötött gyertyagyújtásra, és néha egy kirándulásra, de soha sincs alkalmunk egész napot tölteni társaságukban.

A nejem szülinapja áprilisban van és ebben az évben azt kérte ajándékul, hogy hozzuk előbbre a születésnapot és ünnepeljük meg egy időben a pészachi Széder-rel (egy szertartásos vacsora, amelynek folyamán a zsidó népnek, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásáról szóló könyvét, a Hagadát, olvassuk), külföldi családjával együtt.

Természetesen teljesítettük kérését és már néhány hónapja elkezdtük tervezni a rendezvényt. Az egyik sógorom talált egy kis falusi szállást, amelynek befogadóképessége legföljebb 40 személy. Az ottlétük idején az egész helyet a vendégek rendelkezésére bocsátják és azok olyan életmódot folytathatnak, mint saját otthonukban. Kiküldtük a meghívókat és örömünkre egy visszautasítás sem érkezett. Mi, a Shachamok, még az ünnep előtt érkeztünk a holland fővárosba és a rendhagyó cudar időjáráson kívül – amelyről előző írásomban írtam – nagyon élveztük a néhány napot egy kitűnő szállóban, Amszterdamban. Voltunk a városban is és tanultunk valamit a család és az egész holland zsidóság holokauszt-történelméről. Meglátogattuk feleségeim szüleinek sírját és azon jó szamaritánus keresztény asszonyét is, aki feleségemet bujtatta a Holokauszt idején és az által megmentette az életét.

Holland rokonaink beszereztek annyi élelmiszert, amely elegendő lesz ottlétünk napjaira és az ünnep estéjén a család 32 tagja összegyűlt a Groepshotel de Tienhoeve, u.n. ’csoportos’ hotelben.

Az ünnepi vacsorát – és összes többi étkezést – saját magunk készítettük el. A gyerekek különösen élvezték, hogy szakácsok, kukták, pincérek és persze mosogatók lehettek. A közös Széder különleges élmény volt mindegyikünknek, egyik sógorom vezette le, egy kicsit hagyományosabban, mint nálunk szokásos, de mi izraeliek természetesen előnyös helyzetben voltunk a héber szöveg olvasásával. Az ünnepi dalok holland dallamai is eltérőek voltak a mieinktől, de ez nem volt probléma: minden dalt kétszer énekeltünk el. A „Ma nistana”-t (egy hagyományos ének, amelyet a általában a legfiatalabb gyerek énekel) ezúttal az összes felnőtt gyerek énekelte el.  

A Széder este után, további két napig maradtunk a szállóban. Az időjárás javult – Amszterdamban is sütött a nap, de a tenger közelsége és az erős szelek, csak fokozták az amúgy is alacsony hőmérsékleteket – és sétálni mehettünk a közeli gyönyörű erdőbe. A hotel udvarán különböző játékok voltak, de rendeztünk néhány kvízt is, amelyeknek a tárgya az egyes családtagok megismerése, jellegzetes szokásaik és életük eseményei voltak.

Sajnáltam, hogy nem szervezhetek egy hasonló találkozót az én családommal, amelynek a zöme elpusztult a holokausztban, de 49 éves házasságunk alatt, a feleségem családja az én családom is lett. Különösen annak örülök, hogy a gyermekeink, unokáink élvezhettek egy ilyen egyedülálló alkalmat, amelynek az emléke biztos velük marad örökre!

Egy muris dolog történt velem az úton…nem is tudom hová, mert nem értem oda!

Március vége felé, egy tavaszinak hitt napon, a Shacham törzs teljes létszámú európai inváziója, a Schiphol reptéri partra szállással vette kezdetét. Célunk: a Pészachi (húsvéti) ünnepélyes vacsorát nejem holland rokonaival – húga, öccsei, azoknak gyerekei – együtt ünnepelni egy falusi szállóban, kb. 130 kilométerre a fővárostól. Miután még három nap maradt Pészach estéig, egy amszterdami szállóban ütöttünk tábort, azzal a szándékkal, hogy egy kicsit körülnézünk Európa egyik legszebb és legérdekesebb városában, amelyben mindig élvezettel csatangolok. Ennyit a szándékainkról.

Járatunk reggel 5-kor szállt fel és 3-kor már kint kellett lenni a reptéren, úgyhogy alig hunytuk le szemeinket éjjel, de ez olyan valami, amellyel meg kell alkudnod külföldi utazásaid során, hacsak nincs saját privát repülőgéped. Mielőtt útnak indultunk volna, természetesen megtekintettük az időjárás előrejelzést célpontunkon és szomorúan konstatáltuk, hogy a nappali hőmérsékletek nem magasabbak, mint 4-5 fok, éjjel pedig -1-ig zuhannak. Egyetlen vigaszunk az volt: eső nem várható ottlétünk napjaiban.  Bepakoltunk minden rendelkezésünkre álló ruházatot és reméltük, hogy dacára a mostoha időjárásnak, élvezni fogjuk a családi összejövetelt.

Amit nem vettünk figyelembe, a szélhatás volt. A reptéren lementünk a vasút peronjára, amelynek a bejárata a terminálban van és beutaztunk a városba, de amint kiléptünk az állomás épületéből, máris érezni kezdtük a számunkra szokatlan hideget. Dermedt a fülünk, csípett az arcunk, kezeink, amelyekkel a koffert cipeltük jégcsapokká váltak, de a szálló aránylag közel volt és annak vendégfogadó kebelében újra felolvadtunk.

A szobánkban beléptem a neten az időjárás weblapra és láttam, hogy az előző nap óta, a hőmérsékletek tovább zuhantak, a szél sebessége pedig 35-40 km/óra, ami vagy 7-8 fokkal növeli a fagyos érzést. Mégis, hideg ide, hideg oda, táplálkozni muszáj, ezért elhatároztuk, hogy először keresünk egy jó éttermet és csak azután pótoljuk be az elmulasztott alvást.

Magunkra vettük összes ruházatunkat – én például kikotortam a molyirtó zsákból 5-6 éve utoljára használt kabátomat, sálamat, kesztyűmet – és térképpel felszerelve, nekivágtunk sarki expedíciónknak. A közeli villamos állomás talán 300 méterre volt, de ott várni kellett a következő szerelvényre és a hideg szél átjárta testünket. Nem akartam puhánynak tűnni és csendben dideregtem, de feleségem, aki pedig innen származott el, nem bírta ki sokáig és hirtelen megszólalt:

„Mondd csak, mi a frászt keresünk mi itt, vezekelnünk kell valamilyen bűnünkért? Menjünk vissza a szállóba, együnk ott valamit és menjünk aludni!”

Egyhangúan megszavaztuk javaslatát, percek alatt visszaloholtunk jóságosan meleg szállásunkra, beültünk az étterembe, elfogyasztottunk egy kitűnő ebédet vörös borral (az én választásom egy tócsni alapon, szalonnából, gombából, pirított hagymából, ömlesztett Ementáliból és zöldhagymából összeállított ételkreációra esett) és röviddel ezután bebújtunk a kényeztető paplanok alá és mély álomba merültünk.

Tudom nagyon jól, hogy -5 fok nem annyira szörnyű, vannak ennél sokkal nagyobb hidegek is, de mi nemcsak, hogy nem szoktunk hozzá ehhez a zord időjáráshoz, nem is vagyunk kellően felszerelve. Az én ú. n. téli kabátom például inkább elegáns, mint melegítő. Még nem tudom, mihez kezdünk a következő napok folyamán. Feltételezem, hogy keresni fogjuk a bevásárló központokat, elmegyünk egy-két múzeumba, Amszterdamban sok a tetővel ellátott, kellemes hőmérsékletben megtekinthető látnivaló, talán a szaunába is elmegyek, hiszen ilyenkor talán ez a legkellemesebb hely, de ha más nem akad, szobánk ablakából nézhetjük a szép (és kihalt) tájat. Nem látogatok ezúttal el a híres sétálóutcába, a kedvenc könyvesboltomnak és a sajtüzleteknek is le kell mondaniuk arról, hogy tiszteletemet teszem náluk.

A tény, hogy a hollandoknak 35 éve nem volt ilyen hideg márciusa, egyáltalán nem vigasztalt meg. A széllelbélelt németalföldi lakosság megszokta az ilyen időjárást, sőt, svéd rokonaink számára – akik szintén eljöttek a családi összejövetelre – a hőmérsékletek enyhébbek, mint náluk otthon, de mi, akik a Közel-Kelet rotyogó üstjéből ugrottunk át néhány napra, melegebb hozzáállásra számítottunk. Aki követte Obama, az amerikai államelnök látogatását nálunk a múlt héten, meggyőződhetett arról, hogy a hőmérséklet nálunk olyannyira vendégszerető, hogy – fittyet hányva a protokollra – egy ilyen magas rangú vendégről is lekívánkozik a zakó.

Mi szerények vagyunk. Nem kell nekünk a hőség. Azzal is meg lennénk elégedve, ha a hőmérséklet a fagypont fölé emelkedne és a szél abbamaradna.

 

 

Az életünk folyamán mindegyikünk rengeteg különféle tárgyat halmoz fel.  Házunk tele van velük és minden egyeshez kapcsolódik valamilyen emlék, kisebb vagy nagyobb érzelmi értéke van, természetesen csak a tulajdonosa számára. Könyvek, amelyeket elolvasott és tetszettek neki, emléktárgyak utazásairól, családi dísztárgyak, amelyek túlélték az idő viszontagságait, ruhák, amelyek egykor szolgálták és talán a jövőben is fogják szolgálni, albumok degeszre tömve fényképekkel és persze az írásos anyagok garmadája.

Okiratok mindazon nyelven, amelyeken ő és a családja beszélt, hivatalos dokumentáció, amely annak idején úgy tűnt, hogy fontos és ma úgy tűnik, hogy kevésbé az, iskolai tanúsítványok, diplomák elvégzett tanfolyamokról, jóváhagyások különböző helyekről és persze személyes levelek is gyerekkori barátaitól, régi szerelmeitől és ki-a-csuda-volt-az-a-pasi személyektől.

Az egyik reggel kerestem valamit és egy fiókban találtam egy dossziényi papírt, amelyhez úgy látszik nem nyúltam hozzá sok éven át. Arra, amit kerestem, ugyan nem találtam rá, de minden papírból, amelyet véletlenszerűen kinyitottam, emlékek hulláma tört elő, amely azt okozta, hogy elfelejtettem keresésem célját és ostoba, haszontalan nosztalgiába süllyedtem, ami ugye megtörténik néha minden halandóval.

Először két levélre bukkantam egy ifjúkori magyar barátnőmtől. Miért őriztem meg őket? Tartalmuk nem annyira jelentős és még csak nem is szerelmes levél. Talán eldobtam volna őket, de van valami, ami visszatartott. Ezzel az egyetlen barátommal a mai napig fennmaradt a bensőséges kapcsolat. A levélíró egy érettségije előtt álló fiatal lány volt, aki részletesen beszámolt gondolatairól, reményeiről, jövőbeni terveiről. Szükséges-e mondanom, hogy kevés vált valóra közülük?

Mit kért tőlem, a nyugati országban élő barátjától, érettségi ajándékként?

„Ha nem kerül nálatok komolyabb pénzbe, nem küldenél nekem egy olyan színes harisnyát, amelyik bugyival együtt van, ilyen (itt lerajzolta), és önmagában kockás, mintha necc lenne. Ugye nem haragszol, hogy ilyen piszok szemtelen kis törpe vagyok!?”

Majdnem 50 éve az ilyesmit Magyarországon nem lehetett megszerezni.

És még egy sor a másik leveléből: „Aztán egyszer öregkoromban elküldöd és akkor nagyon jó lesz biztosan elolvasni.” Egy hónap múlva Pesten leszek és akkor odaadom neki. Vajon csakugyan örülni fog neki, vagy sajnálni fogja, hogy máshogy fordult élete, mint ahogy tervezte?

A különböző iratok között a dossziéban találtam még (nem időrendi sorrendben):

Egy értesítést 1973-ból berlini barátomtól, fia, Volker születése alkalmából. Nehéz elhinni: a fiú ma 40 éves! Egy igazolást 1955-ből, amely szerint 2054. számú tagja vagyok az Okayama Pen Friends (levelező barát) klubnak. Egy tagkönyvet 1945-ből, amely szerint Schwarcz Róbert, akinek címe Budapest, Szépvölgyi út 31, a Hanoár Hacioni (cionista ifjúsági mozgalom) tagja. A klubhelyiség címe: Bp. III. Zsigmond utca (ma Frankel Leó) 49. Egy szlovák nyelvű meghívót, amely arról értesít, hogy „annak a csoportnak tagjává jelöltek, amely a zsidó állam létrehozásának alkalmából a 1947. december 14-én rendezett ünnepségen a Bratislavai Nemzeti Színházban a színpadon foglal helyet” (Az ENSZ Általános Közgyűlése 1947. 11. 29.-én határozott egy zsidó és egy arab állam létrehozásáról az akkori Palesztinában). Igazolást, hogy 1948 augusztusában, mint a Chaviva Reich (palesztinai zsidó ejtőernyős, aki Szlovákiában a németek fogságába esett és kivégezték) ifjúsági brigád tagja részt vettem a Trat Mládeže (az ifjúság vasúti vágánya) építkezésén Szlovákiában.

Ez persze csak az iratok kis része. Nem fogom őket mind felsorolni, az egyedüli, amelyet még megemlítek, egy másik szép levél 1963 októberéből, egy Borcsi nevű lánytól, akiről mást nem tudok, mint azt, hogy a Tátra utcában élt albérletben (egyszer talán írok is róla valamit). Csak néhány mondatot idézek leveléből: „bocsánatot kérek a kétszínű tintáért, de az én tollamból kifogyott a tinta és barátnőmtől kértem kölcsön. A tintám benn van, ahol dolgozom”. A mai fiatal olvasó, talán nem is érti, miről van itt szó.

A másik idézet viszont mintha ma íródott volna: „Már annyi férfi mondta: szeretlek! Olyan hazuggá tették ezt a szép szót és persze egy sem volt igaz. Azt hiszik, ha szépeket mondanak, akkor hamarabb célt érnek. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer valaki igazából mondaná és érezném is a szeretetét. Ha lenne egy valaki, akinek hiányoznék, akinek több lennék, mint nő. Aki eltűrné páratlan undok természetemet, ami nem annyira rossz, mint inkább hisztis. Eddig még csak Ági barátnőm bírta legtovább … de hát ő egy lány, nekem egészséges hajlamaim vannak és még sem élhetem le vele életem”.

Remélem Borcsi végül is megtalálta az igazit és boldog kapcsolatban leélt életre tekinthet vissza, sok gyerekkel és unokával.  

Van-e értelme megőrizni mindezeket a régi, részben fakult iratokat? Feltételezem, hogy nem nagyon, de másokra hagyom, hogy a kukába hajítsák ezt a kacat gyűjteményt. A többségüknek nem lesz jelentősége számukra és egy nagy részüknek a tartalmát sem fogják megérteni, mert számukra ismeretlen nyelven – magyarul, szlovákul, németül, sőt oroszul is – lettek megírva.

Számomra viszont, ezek az életem darabjai és mindegyikhez kapcsolódik egy kis történet. Nem különösebben érdekesek, de személyesek. Az ÉN történeteim!

 

 

 

 

Mint már említettem, nagy előszeretettel veszek részt a Magyar Nagykövetség rendezvényein. Nemcsak azért, mert ezeken a rendezvényeken kívül, aligha lenne alkalmam magyar szót hallani, hanem abban a kiváltságban is részesülök, hogy sok jeles és érdekes személyiséget személyesen is megismerhetek.

Vagy három hete Dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának érdekfeszítő előadását hallgathattam meg, Vámbéry Árminról, Germanus Gyuláról és kortársaikról, kb. két hete pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Spiró György szerzői estjén vehettem részt.     

Március első napjaiban egy izraeli-magyar történész szimpóziumra kaptam meghívót a Tel-aviv-i Egyetemre. A szimpóziumot abból az alkalomból rendezték meg, hogy a Balassi Intézet gondozásában megjelent a Between Minority and Majority címü angol nyelvű tanulmánykötet, mely az Intézet szervezésében 2011 májusában megvalósult magyar-izraeli történész-szimpózium előadásainak anyagát gyűjtötte egybe.

Az Országon belül, túl a határokon című szimpózium keretében, Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Romsics Ignác magyar történész, valamint Rafi Vago és Yosef Gorny izraeli történészek és Frigyesi Judit zenetörténész, adtak elő a magyar és a zsidó diaszpórák sajátosságairól. 

 A szimpózium, amelyet Novák Attila, kulturális attasé moderált, Szentgyörgyi Zoltán, Magyarország Tel aviv-i nagykövetének és Simha Goldin, a diaszpórát kutató központ igazgatójának üdvözlő szavaival nyílt meg.

Ezúttal csak két résztvevő szavait szeretném összegezni röviden. Nem azért, mert a többi előadó szavai érdektelenek voltak, de a háromórás szimpózium anyagát csak egy kisebb könyvecske keretében lehetne hűen közölni.     

Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója előadásának fő pontjait az MTI tudósításából idézem. A főigazgató kijelentése szerint: „a magyar diaszpóra részeként tekintenek az izraeli magyarokra, akiknek identitása erősen kötődik nyelvhasználatukhoz. Magukat magyar ajkú izraeliekként határozzák meg, függetlenül származási országuktól”.

A továbbiakban Hatos Pál hozzátette: „szembe kell nézni a felgyorsult asszimilációval. A második-harmadik nemzedékre várhatóan eltűnik a teljes értékű nyelvhasználat, átveszik a befogadó ország nyelvét, bár vannak ellentétes tendenciák is, amelyeket erősít az internet. Rengetegen többes identitásban élnek, nekik nagyon fontos, hogy szüleik, nagyszüleik honnan jöttek, milyen nyelvi, irodalmi vagy éppenséggel gasztronómiai kultúrát hoztak magukkal. Ilyen értelemben fontos, hogy foglalkozzunk velük Magyarországon. Nem mondhatunk le egyetlen magyarról sem. Célunk, hogy a magyarság fogalma tág legyen, nagylelkű és befogadó" – fejezte be a Balassi Intézet főigazgatója.

A fentire utalva, Professzor Rafi Vago történész, a Tel-avivi Egyetem modern európai történelmet oktató tanára, megemlítette a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeumát, amely 1986 óta működik Safedben. Ez a múzeum nem csak azok kultúráját őrzi meg és mutatja be, akik Magyarországról vándoroltak be, hanem azoknak a magyar nyelvűeknek is, akik Romániából, (mint professzor Vago maga), Szlovákiából (mint saját magam), Ukrajnából, Ausztriából és a volt Jugoszláviából emigráltak Izraelbe. 

Egy kissé meglepődtem, amikor professzor Vago kijelentette, hogy a magyar diaszpóra – amely magába foglalja azokat is, akik a szomszédos országokban élnek és nem csak a messzebb fekvő közösségeket – előtt álló problémák, némileg hasonlók azokhoz, amelyekkel a zsidó diaszpóra néz szembe. A választott magyar kormány támogatásának vagy ellenzésének a kérdése Magyarországot és a diaszpóráját is megosztja, hasonlóan a jobboldali, vagy baloldali politikai különbségekhez, amelyek sokszor szakadást okoznak a határon túli magyar közösségekben.

A magyar identitás, nyelv, kultúra és a Magyarországhoz való kötődés ápolása, az asszimiláció kérdése, alapvetően közös problémák a zsidók és magyarok között.

A professzort Bukarestben, külföldön élő románnak tekintik, Budapesten pedig magyarnak. Látogatásomra utalva, Magyarországon azt szokták kérdezni tőlem: "Mikor voltál utoljára otthon?", míg Szlovákiában megveregetik a vállamat és honfitársnak szólítanak. Nem látom értelmét annak, hogy újra és újra megmagyarázzam, máshol vagyok otthon. Izraelt választottam hazámnak, rá vagyok (jobbára) büszke és semmi esetre sem érzem magamat egy szerencsétlen emigránsnak, akit a mostoha körülmények kényszerítettek arra, hogy távol éljen hazájától.

A magyar kultúra fia vagyok, melegséget érzek a magyar szó, egy magyar dal hallatára, magyarul álmodok, szimpatizálok Magyarországgal, de már nem vagyok magyar. Mint már sokszor elmondtam, ez nem volt sorsszerű, de a Holokausztot, a nyilas terrort, a sok százezer halottat – köztük családom jó néhány tagját –, nem lehet elfelejteni, az órát nem lehet visszafordítani.

Mint már említettem, a múltkor a jeruzsálemi könyvvásárra látogattunk. Nem az autónkkal mentünk, hanem busszal, az út alig egy órát tart, az ülések kényelmesek és olvashatsz, vagy – miután minden buszon van WiFi – szörfölhetsz is a neten.

Mindig, amikor Jeruzsálembe látogatok, úgy érzem, mintha más planétára érkeztem volna. Nem csak a táj más, ellentétben a sík Tel Avivval, Jeruzsálem dimbes-dombos és az elképesztő szépségű táj teli van történelmi jellegű épületekkel. A lakosság összetétele is különbözik, sok közöttük az ultra-vallásos és arab. Azon kívül, fővárosunk az egyetlen városunk, amelyben villamos közlekedik. Az itteniek ugyan könnyű vasútnak hívják, de egy volt pesti számára, még ha a szerelvények színe nem is sárga, mégis leginkább az ottani villamosokra emlékeztetnek. Még az időjárás is más itt, a mi esetünkben 5-6 fokkal volt hűvösebb és már sajnáltam, hogy nem hoztam pulóvert.

Szerencsére a központi buszállomás pont a kiállítás épületével szemben van, csak egy utcán kell átsétálni és miután parkolót sem kellett keresni, néhány perccel azután, hogy leszálltunk a buszról, már a könyveket böngésztük.

A könyvvásár óriási élmény volt, de erről már beszámoltam, most csak egy kis incidenst szeretnék leírni, amely a hazafelé tartó buszon történt.

Egy kevéssel utánunk egy fiatalasszony szállt fel és miközben jegyet vásárolt, mobiltelefont tartott kezében. Nem tudom beszélt-e valakivel, vagy SMS-t küldött, de a sofőrnek, talán nehéz napja volt, vagy lehet, hogy összetűzött valakivel előzőleg és pont akkor betelt nála a pohár. Hangosan, úgy, hogy a busz végéig hangzott, megkérdezte a nőt, miért nem zárja le a telefonját, amikor vele beszél? Hangsúlyozva hozzátette a kérdést?

„Mit csinálna, ha gyerekei viselkednének hasonlóan?”

A nő válasza: „Nincsenek gyerekeim!”

Hirtelen leesett a sofőrnél a tantusz, most már tudta miért viselkedett a nő pofátlanul vele szemben: „Akkor talán ez a baja magának!” – jelentette ki.

Az asszony persze nem maradt adósa (jogosan). Alaposan megmondta a véleményét a vezető viselkedéséről, „így nem beszélnek egy utassal”, de mivel a buszsofőr nem vitázott többé és nem öntött további olajat a tűzre, az asszony végül is megnyugodott, talált egy üres ülést és helyet foglalt.

A busz megtelt, a sofőr bezárta az ajtót, indított és útnak indult. Hirtelen aktivált a PA rendszer és a hangszóróból a buszsofőr hangja hallatszott:

“Nagyon sajnálom az előbbi incidenst. Nem tudom, mi történt velem, de nem lett volna szabadnom így kifejezni magamat. Őszintén bocsánatot kérek a szavaimért."

A továbbiakban az út simán zajlott le. Rövid idő után Tel Avivba érkeztünk és amikor kiszálltunk odaszóltam a sofőrnek:

„Ne szívja a mellére, árt az egészségének!”

Amellett egy kicsit mégis azonosultam a vezetővel, néha egy csepp is elegendő, hogy a pohár beteljen, de minden tiszteletem az övé. Csodálatos módon észre tért és férfiasan bocsánatot kért viselkedéséért. 

 

 

 

Havonta kapunk egy-két meghívót előadásokra, koncertekre, kiállításokra, filmek premierjére. A legtöbbje a kukába kerül, azért mert érdektelenek, sokba kerülnek, vagy a rendezvény napján más elfoglaltságunk van. A Magyar Nagykövetség kulturális attaséjától Dr. Novák Attilától kapott meghívókat viszont, ha csak tehetem, elfogadom. Körülbelül két hete Spiró György szerzői estjére hívtak meg, amelyet a nagykövetség és az egyik könyvkiadó rendezett Tel Avivban, abból az alkalomból, hogy az író Álmodtam neked című novelláskötete héberül is megjelent.    

Spiró György azon kevés magyar írók egyike, akiről nemcsak hallottam, de két művét is megismertem. Először az Elsötétítés című drámáját láttam a Pesti színházban. A tárgy nem volt idegen számomra, 1941 júliusában, amikor megjelent a III. zsidótörvény, amely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is, Magyarországon éltem és ha a törvény nem is érintett, hallottam olyanokról, akiknek keresztény házastársa volt. Amit furcsálltam az volt, hogy a XXI.-ik században még szó van erről és a színházban erre a darabra minden hely elkelt. Számomra ez a tárgy a múlt része, eltemettem, új életet kezdtem és nem foglalkoztat többé, de a magyaroknak úgy látszik még nem sikerült megemészteni ezt a foltot történelmükön. 

Azután hallottam az író Fogság című könyvéről és miután megtudtam mi a tárgya, elhatároztam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Egy pesti barátom szerezte meg számomra. Ez egy csodálatos, terjedelmes (770 oldalas) mestermű, nem hiába érlelte szerzője tizenkét éven át. Aki elolvassa, beleéli magát a 2000 év előtti Róma, Jeruzsálem és Alexandria életébe és hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot szerez akkori szokásokról, pénznemekről, görög, latin, héber, arameus kifejezésekről, olyan történelmi személyekkel „találkozik”, mint Pilátus, Heródes Antipász (Galilea királya), Caligula és Claudius, római császárok, sőt Jézus Krisztus is. Nagyon élveztem a kalandregénynek beillő könyv olvasását és magammal akartam vinni a szerzői estre, hogy az író dedikálja.

A könyvet természetesen otthon felejtettem, de azon kívül egy nagyon jól sikerült este volt, hideg büfével, asztalok körül, a Cameri színház kistermében. A jeles írót a tel avivi közönségnek Ilan Eldad, - az ismert izraeli rendező, aki Magyarországon is számos darabot rendezett, - mutatta be, felsorolta műveit, a díjakat, amelyekkel munkásságát elismerték és persze Spiró is felszólalt. Két izraeli színész egy-egy novellát olvasott fel a szerző könyvéből.

Az est fénypontja Spiró Prah című kétszemélyes komédiájának a felolvasása volt. A darab egy idősödő házaspárról szól, akikkel megtörténik az, amiről mindannyian álmodunk: megütik az öttalálatost a lottón és hatszázmillió forintot nyernek. A pár nem tudja, mit kezdjen a hirtelen rájuk zúdult szerencsével és amíg azon tanakodnak mire költsék a tömérdek pénzt, elmondják-e gyerekeiknek, hogy gazdagok lettek, egy jugoszláviai nyaralásból hazahozott kakaóporos (prah szerbül port jelent) dobozban őrzik meg a nyertes szelvényt, míg végül aggodalmas, fantáziadús vita után, sajátos megoldást találnak a probléma megoldására.

Nem fogom itt elmesélni a darab cselekményét, de az izraeli közönség teljes módon azonosította magát a tragikomikus metaforadrámával. Nem a magyarokon mulattak, saját magukat nevették ki, mert a darabban leírt társadalmi valóság színhelye akár Tel Aviv is lehetett volna. Az est végén a közönség nem széledt szét, a bensőséges színhely lehetővé tette, hogy kezet szorítsunk az íróval, személyesen köszönjük meg neki az élménydús estét és akár kérdéseket tegyünk fel neki.

(A mellékelt képen Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetének héber címlapja)   

 

 

Minden alkalommal, amikor Jeruzsálemben megrendezik a Nemzetközi Könyvvásárt, igyekszünk legalább az egyik napon odalátogatni. Ez egy olyan esemény, amelyet egy könyvkedvelő nem hagyhat ki.

Miután áttanulmányoztuk a programfüzetet, az utolsó előtti napra esett a választásunk. Feleségemmel, busszal utaztunk Jeruzsálembe. Az út kevesebb, mint egy órát tart és az időt jól el lehet tölteni olvasással, vagy – mivel minden busz WiFi-vel van felszerelve – a neten való szörföléssel. A központi buszállomás pont a Kongresszusi Központtal szemben van, csak át kell ballagni egy utcán és már ott is vagy.

Először a könyvek ezrei között sétálgattunk. Gyönyörűen rendezték el őket és az árak is kedvezőek voltak. Az egész olyan, mint egy lukulluszi lakoma egy epikureus számára. Mennyit tud egy ember enni és melyik ételkölteményt részesítse előnyben? A mi esetünkben ez azt jelentette, melyik könyvet vegyük meg? A végén két könyvvel gazdagodtam. Mindkettő angol, – magyar könyvet ugyanis csak Magyarországon vásárolok, ahol mindjárt kiolvasása után elajándékozhatom egyik barátomnak, otthon nincs aki forgassa rajtam kívül. Az egyik egy krimi, amely azzal keltette fel figyelmemet, hogy az első gyilkosság Jeruzsálemben történt meg. A második bűntettet Egyiptomban követték el – 80 éve! Mi a kapcsolat a kettő között? Meg fogom tudni, ha hozzájutok az elolvasásához. A másik könyv egy magyar zsidó családról szól és a sokat sejtető címe, „Beszélgetések őseimmel”. Mindkét könyv érdekesnek ígérkezik, de a külső benyomások sokszor csalókák. 

Természetesen a magyar standot is meglátogattuk. Sajnos elég szomorú látvány, hogy alig akad vevő portékájukra, kifogyóban vannak Izraelben a magyar olvasók, de a spanyoloknál, vagy az angolai/portugál standnál azt hiszem még kevesebb volt az érdeklődő. 

Az u. n. irodalmi kávéház keretében először egy beszélgetést hallgattunk meg Adam Michnikkel, a „Gazeta Wyborcza” nevű újság alapítójával és szerkesztőjével, de nem maradtunk végéig. A lengyel újságíró hosszú és körülményes mondatait a fordító egy-két tőmondattal tudta le és egy negyed óra múltán tovább álltunk.

Sokkal érdekesebb volt a Haszid történetek, magyar líra című rendezvény, amelynek keretében az izraeli költő Asher Reich szólaltatta meg kollégáját, Röhrig Gézát. Röhrig New Yorkban él, de magyarul alkot, angolra mostanáig nem fordították le műveit. Utolsó könyve, A Rebbe tollatépett papagája, nem verseskönyv, hanem Haszid történetek gyűjteménye. Ezzel kapcsolatban az a filozófiai kérdés is szóba került, hogy tud-e Isten egy olyan követ alkotni, amelyet önmaga sem tud elmozdítani. A két lehetséges válasz közül egyik sem logikus, hiszen:

- ha tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható, hiszen nem tudja elmozdítani.
    - ha nem tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható.

A kérdésre Röhrig egyik története is egy bizonyos választ ad.  

Ebéd után egy másik érdekes interjút is meghallgattunk. Nir Baram, egy izraeli író, beszélgetett a brit Philip Hensherrel az irodalom kereteiről és a történelmi regény felépítéséről. Nagyon élveztük a vendég író zamatos kiejtését és száraz angol humorát.

A német standnál meghallgattuk egy német-héber író felolvasását is novelláiból, de eléggé kifáradtunk és a sok lelki táplálék után, megéheztünk valamilyen valódi kajára. Ebben Mautner Zsófia gasztrobemutatóján részesültünk.

Beszélgetésének tárgya, Budapesti falatok: a modern házi konyha volt. A kedves és csinos hölgy, kitűnő angolsággal megtartott rövid előadását azzal kezdte, hogy a hagyományos gulyáson, nehéz, zsíros ételeken kívül van más magyar konyha is és azt szeretné bemutatni. Aztán elmondta miként készültek aznap estére a finomságok. A menün hideg kovászos uborka krémleves volt mentával, tarhonyasaláta zöldségekkel és zöldfűszerekkel, krumplis tészta savanyú kisdinnyével és mini szilvás gombóc pirított mákkal (legalábbis ez állt a meghívón, de szerény véleményem szerint voltak apró eltérések, miután helyi anyagokból készültek).

Az én kedvencem a krumplis tészta volt, – egyszer otthon is kipróbáljuk – na meg a finom villányi bor, amelyet Mautner Zsófia otthonról hozott, de minden nagyon ízlett és köszönjük szépen! 

Nagyon megéheztünk úgy látszik a könyvek közötti mászkálástól, mert csak Mautner Zsófiára és előtte levő asztalon kiállított kulináris mesterműveire központosítottunk és észre sem vettük, hogy a NolTV az egész rendezvényt filmezi. Csak amikor Szemere Katalin hozzánk lépett és megkérdezte mi ízlett a legjobban, vettük észre az operatőrt. A videó bemutató szerint, másoknak is a krumplis tészta volt a kedvence.     

 

2012. október 23-án, Pesten voltam. Miután a hatkerben laktam, az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy saját szememmel láthattam a Károly körúton vonuló Jobbikos fáklyás menet egy kis részét és saját füleimmel hallhattam a "mocskos zsidók" skandálást. Nem ájultam el a bóktól. Inkább gyorsan hazasiettem, hogy megpróbáljam lemosni legalább a mocsok egy részét, amely esetleg rám ragadt ezektől a rút sátánfiókáktól, de attól félek az ilyesmihez víz és szappan nem elég, ehhez valami savas, lúgos, szuper tisztítószer szükséges. Közben eszembe jutott valami, amit a mai napig nem osztottam meg magyar olvasóimmal.  

Egy nap egy jó barátommal, egy pesti hagyománytisztelő zsidó nyugdíjassal ebédeltem és többek között, az is szóba került, hogy van egy kis lakása az ötödik kerületben, néhány utcára a Parlamenttől. Ezt a lakást ki szokta adni és nem egyszer panaszkodott, milyen nehéz tisztességes lakót találni. Annak idején elmesélte, hogy egy ideig egy utcanő is lakott nála és nagy mosollyal nyugtáztam megjegyzését, hogy ő volt a legjobb lakója. Nagyon vigyázott a lakásra – munkahelyére – és a lakbért is pontosan leperkálta.

Nemrég új lakó költözött be a lakásába. A neve nem keltette fel barátom figyelmét, az úr szimpatikus volt és kifejezetten jó benyomást tett rá. Aláírták a szerződést és barátom nem szentelt további gondolatot a dolognak, végül is lakók jönnek és mennek, néhányuk megmarad évekig, mások, már néhány hónap múltán felmondanak.

Eltelt néhány nap, talán néhány hét is. Egy nap a barátomnak újságolvasás közben véletlenül a szemébe ötlött lakójának a neve. Meglepve konstatálta, hogy az úr prominens jobboldali politikus és a lap éppen egyik zsidóellenes kirohanásáról cikkezett. A nevét nem árulom el, de biztosíthatlak benneteket, hogy nem Csurka István szelleme jár vissza kísérteni (egyébként Csurkának egyszer bemutatott egyik barátom, aki titkárnője volt. Akkor még nem tudtam ki ez az úr, csak azon csodálkoztam, miért közli velem kézfogás közben, hogy nincs semmi baja az izraeliekkel. „Akkor kivel van?” – gondoltam, de nem szóltam semmit).

Barátom kétségbe volt esve. Neki ez a lakó nem tetszik, de nem dobhatja ki csakis nézetei miatt. Azt javasoltam neki, hogy a jövő hó elején, amikor elmegy a lakbért inkasszálni, hívja fel lakója figyelmét az ajtófélfára rögzített mezuzára (díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, jelzi, hogy az adott lakásban zsidók laknak) – hátha nem vette észre, vagy nem ismeri jelentőségét – és ha még mindig nem pedzi, meséljen neki a háborús évekről, a védett házban átélt nehéz hónapokról, közeli rokonairól, akiket meggyilkoltak a Holokausztban.   

Barátom a tanácsom szerint cselekedett, de a lakója füle botját sem mozdította, neki megfelel a lakás és nincs semmi baja az egyes zsidókkal. Ő csak azt ellenzi, hogy Magyarországot felvásárolják a zsidók, abból a célból, hogy második Palesztinát csináljanak belőle (legalábbis a fajtájabeli idióták szerint). Kész röhej!

A helyzet pillanatnyilag: az antiszemita politikus tovább szapulja a zsidókat, a barátom pedig továbbra is elégedetlen, de lakója pontosan fizeti a lakbért és így nincs igazán oka panaszra. Passz.

 

 

A ruházat történelme valószínűleg majdnem olyan idős, mint az emberiségé. A bolygónkon élő emberek eredetileg meztelenek voltak, de azoknak, akik olyan földrészeken éltek, ahol az éghajlat hideg, találni kellett valamilyen módot, hogy megvédjék testüket a hidegtől, széltől és az esőtől. Őseink, testük hőmérsékletének fenntartására állati bőröket és szőrméket használtak és így született a ruha fogalma. Annak ellenére, hogy több tízezer évig tartott, amíg rájöttek, hogyan lehet növényi rostokból kelmét készíteni, azokban az időkben is, amikor ruházatuk még állati bőrökből készült, nem voltak közömbösek azoknak a formája, vagy mondjam inkább a szabása iránt.

Bizonyítékaink vannak arra (mint pl. testes nők szobrocskái, az úgynevezett "Vénusz" figurák, amelyekre Európában találták rá és mintegy 25.000 évvel ezelőtt készültek), hogy a kőkorszaki emberek is megpróbáltak valamilyen hasznot húzni abból, hogy az éghajlati viszonyok miatt ruházat használatára kényszerültek és igyekeztek minél vonzóbban kinézni. Nekünk, akik a XXI. században élünk talán nevetségesnek tűnik, hogy ezek a "primitív" lények, esetleg olyan kifejezéseket használtak, mint, hogy valaki "jól öltözött" vagy "divatos". Lehetséges, hogy mindössze kihasználták a ruháikban rejlő lehetőségeket, annak érdekében, hogy hangsúlyozzák pozitív és elrejtsék negatív fizikai tulajdonságaikat. Ez egy fontos tényező, mert tudjuk, hogy minél vonzóbb egy személy, annál inkább növekednek az esélyei gyermekek nemzésére szánt partnert találni. Nyilvánvalóan már ebben az időszakban is létezett egy bizonyos társadalmi diktátum, amely megszabta milyen elemeket tekintenek „megfelelőnek”, „méltónak” és „gyönyörűnek” a ruházat területén, de ne felejtsük el azt sem, hogy a ruházat meg is mutatta viselője társadalmi, vagy gazdasági státuszát (a kettő nem feltétlenül azonos).

Nem tudjuk, hogy milyen mértékben érdekelte a férfiakat a divat azokban az időkben, de ha hasonló módon, mint napjainkban, a zömüket valószínűleg teljesen hidegen hagyta. Az is feltételezhető, hogy a nők sokkal inkább érdeklődtek a divat iránt, hiszen őket tekintik a szebbik nemnek. A férfi külső megjelenése kevésbé fontos, mint a teljesítményei, vezetői képessége, kenyérkereső képessége és más úgynevezett férfias tulajdonságai, míg a nő sajátossága a hímeket vonzani, és ez elsősorban kinézésétől függ. Ehhez nem elegendő a megfelelő ruházat viselése, természetes adottságai javításához, különböző ékszereket, sminket, festést és tetoválást is igénybe kell vennie. Ez már a kőkorszakban is így volt.

Kétségtelen, hogy a divatot luxusnak tekintették abban a korban, - még inkább, mint ma - mert minden ember saját maga volt kénytelen elkészíteni ruházatát, de az emberek igyekeztek alkalmazkodni a lehetőségeikhez. Már a neandervölgyiek is megtanulták cserezni azokat az állati bőröket, amelyekből a ruháikat készítették, mert rájöttek, a feldolgozatlan irha általában büdös és könnyen rothad. Tény, hogy a bőr feldolgozása az egyik legrégebbi ismert foglalkozás az emberiség történetében.  

Az őskori ember ugyan nem tudta felújítani gardróbját minden évszakban, de még ha nem is engedhette meg magának, hogy néhány váltás ruhája legyen, valószínűleg épp úgy élvezte a divatos ruházatot, mint mi napjainkban.

 

 

Most, hogy az izraeli választások lezajlottak (lásd múlt heti írásomat “Választások Izraelben”), helyesbíthetem a benne közölt részleteket. Végül is összesen 34 párt nevezett be a választásokra, de csak 12 párt érte el a 2%-os minősített küszöbértéket és jutott be a Kneszetbe.

A jobboldali pártok közösen 61 helyet szereztek, míg a bal-centrum-arab pártoknak együttesen 59 mandátuma van az új parlamentben.

Az új Kneszetben 12 arab-drúz képviselő lesz, de közülük csak tízen arab pártok tagjai, a másik kettő zsidó pártok listáján jutott be. Az egyik egy bal oldali párthoz tartozik, de az izraeli politika egyik furcsasága, hogy egy drúz képviselő, a jobboldali, zsidó nacionalista pártot fogja képviselni.

A választások nagy meglepetése, hogy a néhai újvidéki, magyar származású Tomi Lapid fia, Jair, Jes Atíd (Van jövő) nevű centrista pártja, 19 parlamenti képviselővel a második legnagyobb párt lett a Kneszetben. Jair Lapid, aki ismert újságíró és a nők bálványa, csak egy éve határozta el, hogy pártot alapít. Nem csak, hogy apja nyomdokaiban halad, hanem túlszárnyalta annak teljesítményét. Tomi Lapid pártja 1993-ban 15 képviselővel jutott be a Kneszetbe és igazságügyi miniszter volt, viszont a fia feltehetőleg a külügyminiszter lesz.

Jair Lapid nem teljesen ismeretlen Magyarországon. Csak a múlt évben jelent meg könyve „Síron túli emlékeim”, amelyben apja életéről ír egyes szám első személyben, Tomi Lapid hangfelvételei alapján.

Mint várható volt az új kormány élén ismét Bibi, a mostani miniszterelnök fog állni, de persze nem tudhatjuk kit választ koalíciós partnernek. Egy biztos: mivel Netanyahu jobboldali pártja csak 31 mandátumot kapott a választásokon, nem képes kormányt alakítani egy, vagy több centrista párt támogatása nélkül. Az is feltehető, hogy az új kormányba nem fog bekerülni az ultraortodox Sasz párt, mert Lapid pártjának legfontosabb alapelve az ultraortodoxok katonai szolgálat alóli mentességének a megszüntetése.

Az adott helyzetben a legfurcsább az, hogy Lapid eleve visszautasította annak lehetőségét, hogy részt vesz egy bal-centrista-arab kormánykoalícióban, amelynek pedig ő lehetett volna a miniszterelnöke. 

 

 

Izraelben január 22-én lesznek a parlamenti választások. Összesen 33 párt nevezett be, de mivel csak azok juthatnak be a Kneszetbe, (így hívják parlamentünket), amelyek a leadott szavazatoknak legalább a 2%-át szerezték meg, minden valószínűség szerint csak 8-9 párt fog helyet foglalni a jeruzsálemi országgyűlésben.

A nagy harc pillanatnyilag a jobboldali és a baloldali táborok között folyik. A közvélemény kutatások szerint a jobboldali pártok közösen 63 helyet fognak szerezni, míg a bal-centrum-arab pártok együttesen 57 mandátumra számíthatnak az új parlamentben. Ha csakugyan ez lesz a választások végeredménye, akkor az új kormány élén ismét Benjámin Netanjahu (közismert becenevén Bibi), a mostani miniszterelnök, fog állni, de a közvélemény-kutatási adatok szerint az utolsó napokban a két tábor közötti különbség folyamatosan csökken. A felmérések szerint a megkérdezetteknek mintegy 15 százaléka még nem döntötte el, hova adja voksát, úgyhogy pillanatnyilag semmi sem biztos.

Ha csakugyan Bibi áll majd egy jobboldali kormánykoalíció élén, folytatódni fog a nacionalista irányzat, amely nehezen lesz elfogadható a nemzetközi tárgyalásokon, de ha egy baloldali-centrista kormány kerül uralomra, vagy Bibi a szélsőséges jobboldal helyett a centristákat választja koalíciós partnernek, a telepesek építkezései be lesznek fagyasztva és felújulnak a béketárgyalások a palesztinokkal.

Végső fokon a választások eredménye a szavazók részvételétől függ. Az ultra-nacionalista telepesek és a vallásosok több mint 80 százaléka megy szavazni, viszont a városokban, ahol a lakosság többsége centrista, vagy baloldali irányzatú, csak kb. 65 százalék veszi magának a fáradságot, hogy elmegy a szavazó helyekre – dacára annak, hogy a választások napján munkaszünet van. Ami még furcsább, bizonyos felmérések szerint az arab szavazóknak csak a 41%-a biztos abban, hogy részt vesz a választásokon, 42% nem kíván szavazni és további 17% egyelőre bizonytalan.

Izrael lakosságának több mint 20 százaléka arab. Mivel a választási rendszerünk országos arányos képviseleten alapul, vagyis az egyes listák ülőhelyeinek a száma a leadott szavazatokkal arányos, a 120 fős parlamentben legalább 24 arab képviselőnek kéne ülnie és a jobboldali, nacionalista tábor kisebbségbe kerülne. A valóság az, hogy az utolsó Kneszetben csak 11 arab képviselő volt, és ha a fenti felmérés realizálódik, a választások után, netán csökkeni is fog a számuk.

A múlt héten országunkban heves vihar tombolt. Hat napon keresztül vad záporesőkben volt részünk és a szél elérte a 100 kilométeres sebességet. Mindenütt úttorlódások keletkeztek, lakásokat öntött el a víz, sok helyen áramszünet volt, alkalmazottak ezrei nem tudtak eljutni munkahelyükre, fák zuhantak le, mezőgazdasági termények károsodtak, az iskolák zárva voltak, a károk pedig elérik a 200 millió eurót. Családomnak és nekem szerencsére nem lett bajunk, olyan apró bosszúságokon kívül, mint hogy a múlt hét egyik napján nem tudtam hazajönni az irodából, mert az autópálya el volt árasztva. Egy kollégám tanácsára, letöltöttem telefonomra a Wazet és ez a közösségi navigációs progi nagy kerülővel és 25 perces késéssel, de épen hazajuttatott.    

Máshol a világon az emberek a múlt heti nehéz napokat katasztrofális időszaknak tekintették volna és csak az előrejelzés, hogy a vihar elmúlt és a hétvége napfényes lesz, csalt volna mosolyt az arcukra, de mi egy furcsa náció vagyunk és az ítéletidő csúcsán a híradókban nem a károk voltak kiemelve, hanem az u. n. nemzeti szint napi növekedése. Az emberek úgy tekintették a hírt, hogy a Genezáreti tó szintje több mint 70 centiméterrel emelkedett a vihar kezdete óta és várhatóan további több tucat centiméterrel fog emelkedni az elkövetkező napokban, mint ha egy értékes, személyre szabott ajándékot kaptak volna. 

Ha a közeljövőben közvélemény-kutatást folytatnának a lakosság elvárásairól az időjárással kapcsolatban az idei tél megmaradt néhány hónapjában, azt hiszem, hogy a többség kijelentené, nem bánná, ha további özönvízszerű esőzések lennének és az autópályák, országutak, vasúti pályák huzamosan el lennének árasztva, amennyiben a legnagyobb tavunk, Izrael legfontosabb édesvíztartaléka, amely az elmúlt években százéves negatív rekordot döntött, elérné maximális szintjét.  

A téli időjárás és a számunkra szokatlanul intenzív hideg egy további ritka látogatót hozott nekünk: a havat. A jeruzsálemiek néhány évi csalódás után végre hótakaró alatt láthatták gyönyörű szép városukat és a szenzáció hajhász külföldi sajtó, ahelyett, hogy merényletekről és terrorcselekményekről számolt volna be, látványos fényképeket közölhetett hóborította bibliai tájakról, pálmákról és narancsfákról.

Amellett, a komoly havazás az ország északi részén, a galileai régióban volt. A Hermon hegy alsó szintjén (újra szint!) 100 cm havat mértek, a felső szinten pedig több mint 120-t, de mint ez szokott lenni, a hóvihar miatt egyelőre nem lehet síelni. Kíváncsi vagyok, mikor fog a síszezon elkezdődni? Amikor a hó elolvad? A szokatlan havazás egyik eredménye: tömeges hisztéria, mindenki a saját szemével akarja látni, kezével tapintani ezt a fehér csodát. A turistaszállások kereslete Galileában messze meghaladja a kínálatot.

Még a miniszterelnökünk is, családjával, hógolyó harc közben fényképeztette le magát. Vajon politikai tanácsadói sugalmazták ezt a fényképet, vagy még egy minden hájjal megkent tapasztalt politikus is spontán örömöt érzett egy ilyen nálunk szokatlan természetes jelenség láttán?

Sok évvel ezelőtt, feleségemmel, mi is meg akartuk csodálni a jeruzsálemi havas tájat. A mai napig libabőrös leszek, amikor visszaemlékszek akkori utazásunkra a robogón. A szélvédőnk, mint vitorla működött a heves szelekben és néhányszor majdnem felborultunk. Valóságos életveszélyben voltunk, de mint már említettem, furcsák vagyunk. Egy normális eső számunkra áldás és a hó igazi csoda.

Egy barátom szerint, aki egyszer üzleti úton volt Ausztráliában, ez az ország kifejezetten unalmas. Kinyitod az újságot és a címlapon sporthírek vannak, meg az időjárásról számolnak be. Nagyon boldog lennék, ha mi is ilyenek lehetnénk és a fő hírek továbbra is csak a Genezáreti tó vízszintjéről, a jeruzsálemi havazásról (és sport eredményeinkről) szólnának, de attól tartok, hogy erre kicsi az esély.

 

 

Gyerekkoromban nagyon gyakran volt középfülgyulladásom és ennek gyógyítására egy, még a priznicnél is kegyetlenebb módszert használtak: felszúrták a dobhártyámat. Ez a kezelési mód nagyon fájdalmas, bár a fájdalom rövid időn belül elmúlik. Az orvosi magyarázat az volt, hogy súlyos, gennyes gyulladás esetében, amely nagy fájdalommal is jár, maradandó halláskárosodás veszélye áll fenn. Apró lyukat szúrnak a dobhártyán, amely azonnal felszabadítja a nyomást és lehetővé teszi a felgyűlt folyadék és genny távozását. Ha nem szúrják fel, a dobhártya magától reped szét a gennytől. Ez sokkal fájdalmasabb, nehezebben gyógyul be, sőt szövődmények is lehetnek. Egy ilyen lyuk viszonylag hegmentesen gyógyul, jobban, mint a magától felszakadt dobhártya.

Sajnos néhányszor át kellett esnem ezen a fájdalmas műtéten, annyira féltem tőle, hogy anyám alig bírt tartani. Az a benyomásom, hogy ma ritkábban használják, jó antibiotikumok vannak, de ha azok nem segítenek és mégis ezt a drasztikus módszert választják, érzéstelenítőt használnak. Nálunk nem is ismerik, három gyerekem van, hat unokám és szerencséjükre, ezt a szörnyűséget nem kellett átszenvedniük.

Egy másik esetben, focizás közben ráestem egy beton lépcsőre és felrepedt a homlokom. Persze hazavittek, egy vizes borogatással lefektettek, amíg szüleim megbeszélték mi legyen a teendő. A nem teljesen becsukott ajtón keresztül hallottam amint apám azt mondja, hogy valószínűleg be kellene varrni a sebet. 

Lelki szemeim előtt felidéztem a jelenetet, ahogy a pápaszemes doki bácsi tűvel, cérnával bevarrja a homlokomat, mint amikor anyám javítja ki elszakadt nadrágomat és elkezdtem remegni, mint a kocsonya. „Engem varrni? Mi vagyok én, posztó?” – gondoltam és úgy eliszkoltam otthonról, hogy késő estig bottal üthették a nyomomat. Addig már a sebészet zárva volt és csak másnap reggel jutottam orvoshoz. A seb közben szépen behegedt és további orvosi beavatkozásra nem volt szükséges.

Az érdeklődőknek, szívesen megmutatom a kis forradást jobb szemöldököm felett.

Az egyetlen, összes gyerekkori nyavalyáim közül, amelyet kifejezetten élveztem, amikor kioperálták belőlem a manduláimat. Arra már nem emlékszem, mekkora fájdalmaim voltak a műtét után, az viszont felejthetetlen, hogy a nővér a szokott keserű orvosságok helyett fagyit tukmált rám.

Az ok persze ebben az esetben is orvosi: a hideg csökkenti a fájdalmakat és csökkenti a vérzést. Mivel nem akartam elvérezni, nem vitatkoztam és szorgalmasan habzsoltam a jobbnál jobb fagyikat.

 

Tegnap este az egyik lányunknál jött össze a család, két vendégünk is volt és miután nincs olyan nagy asztaluk, amely mellett mindannyian elférnénk, a sok finomságot, amelyet készített, egy büféasztalra rakta ki (a svédasztal kifejezést nálunk nem ismerik). Mindenki abból választott, amit megkívánt és annyit rakott tányérjára, amennyit azt hitte el tud fogyasztani és egy nagy körben leülve a nappaliban, lakmároztunk. Közben kötetetlen csevej folyt erről, arról, amíg valaki meg nem említette, hogy fiunk az este nem jöhetett el, mert kislánya belázasodott.

Hirtelen fejembe villant miként kezelték szüleim a magas lázat egyetlen csemetéjüknél és elmeséltem a jelenlevők borzadására és okulására, hogy bizony haladtunk azóta és ma már szofisztikáltabb módon kínozzák a kisgyerekeket. Mielőtt leírom a kezelés módját, szeretném megjegyezni, hogy nem boldogult szüleimet akarom ostorozni ezzel a történetkével, ez volt akkor az elfogadott eljárás, amelyet az orvosok javasoltak.

A mai napig rémálmaim vannak, ha visszaemlékezek arra, mit tettek velem gyerekkoromban, amikor lázas voltam: anyám levetkőztetett és a kádban hideg vízben áztatott lepedővel becsavarta az egész testemet nyaktól lefelé. Szörnyű volt, ahogy a láztól égő testemhez hozzáért a (számomra) jéghideg lepedő. Ez a kínzómódszer neve priznic volt. A mai napig is félek a hideg víztől és csak akkor vagyok képes nagy nehezen rábírni magamat megmerülni a strandon a medencében, amikor kint valódi hőség van. .

A neten utánanéztem és megtudtam, hogy a priznic feltalálója az osztrák Vinzenz Priessnitz volt, aki eltört bordáit teste köré csavart, hideg vízbe mártott textillel kezelte. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy a módszerrel csak nemrég hagytak fel. Egy weblapon azt írják: „A korábban népszerű, egész testen alkalmazott hűtőborogatás nagyon nehézkes. A testre csavart vizes lepedőt nem sokan szeretik (!), így a módszer kiment a divatból.” Nem tudom lehetne-e a barátom valaki, aki az ilyesmit szereti, az ilyen csakis egy mazochista, furcsa típus lehet. A lap szerint „ma már csak a karokat vagy lábakat borogatják”.Feltehetően közkívánatra!

Hát ennek kifejezetten örülök. Mint már fent is megírtam, semmiképpen sem ítélem el szüleimet, feltételezem, hogy ők is elvben ellenezték ezt a drasztikus módszert, de egy kicsit csodálkozom azokon az orvosokon, akik rábeszélték a szegény, gyerekeikért aggódó embereket, hogy az egyedüli eszköz, amellyel csillapíthatják gyerekük életveszélyesen magas lázát, ez a kínzókamrákhoz illő módszer.

Egy másik weblap szerint „változás történt a gyermekkori lázcsillapítás szakmai ajánlásában: az új protokoll a lázat már nem tekinti veszélyes ellenségnek… és a hidegfürdőt és a hideg testborogatást – mint kíméletlen módszert – többé nem javasolják”.

A fenti összesen vagy másfél éve íródott. Szóval a módszert addig nem tekintették „kíméletlennek”. Furcsállom, csak ennyit mondhatok. Nem, mint orvos – nem vagyok az – hanem mint szülő,nagyszülő. Itt volt az ideje, hogy a hideg testborogatás eltűnjön, együtt az érvágással, piócákkal.

A gyógymódok nem mindig kellemesek, de legalább nem kíméletlenek. Azon kívül, az orvosoktól, ápolóktól türelmesebben eltűrjük, azt, amit a szeretteinktől rossz néven veszünk.

 

 

Amikor a múlt héten kimentem az irodából ebédelni, olyan hideg szél fújt kint, hogy nyakig felhúztam széldzsekim cipzárját.

„Végre van egy kis telünk” – konstatáltam.

Beléptem az önkiszolgáló étkezdébe, ételválasztásaimat felraktam a tálcámra és miután nem találtam megfelelő ebéd partnert – a legtöbb asztalnál idegenek ültek és a néhány ismerősöm már majdnem befejezte ebédjét – egyedül foglaltam helyet az egyik asztalnál és a többi étkezőt nézegettem.  

Zömük hozzám hasonló ruházatot viselt, sötétszínű dzsekit, vagy legalább pulóvert, de hirtelen bejött az étkezdébe Lior, egyik kollégám, egy testes és kedves pasi, aki beérte egy világoskék rövidujjas inggel. Feltűnő látvány volt az étkezők között és nemcsak ingje világos színe miatt. Nem először életemben, eltűnődtem a jelenségen:

„Vajon csakugyan nem fázik, vagy ez csak valamilyen dac kinyilvánítása? Lehet, hogy a valóságban kollégám fázik, de inkább egy kicsit szenved, viszont kitűnik egyediségével és nem alkalmazkodik a csordához.”

Gyorsan elhessegettem ezt a bosszantó gondolatot. Egy olyan embernek, mint Lior nem tulajdoníthatok ilyenfajta szándékokat. Mellesleg, nem ő az egyedüli osztályomon, aki ilyen öltözékben jár télen-nyáron. Chaim is könnyű nyári ingeket visel a legnagyobb hidegben (persze Izraelről van szó, ahol a hőmérő ritkán közeledik a 0 fokhoz és még ritkábban száll alája), de ő ma nem jött be. Itt a szobatársam, Alex is, aki ugyan dzsekiben jön be – mert felesége nem engedi ki a házból nélküle – de amint bejön a szobába, leveszi és engedélyt kér kinyitni az ablakot.

„Hogy a bacik kimehessenek!” – mondogatja.

Mit mondhatnék? Engem, bélelt dzsekiben is a hideg ráz ki, csak a láttukra.  

Mindhárom kollégám szimpatikus ember, nem olyan típusok, akik provokatív módon viselkednének és ha ők kijelentik, hogy csakugyan nem fáznak, nincs más választásom, mint hinni nekik. Talán még sajnálnom is kéne őket, mert ha ilyenkor melegük van, hogy érzik magukat 35-36 fokos hőségben? Amellett, azt hiszem, hogy még ha izzadnék is egy ilyen hűvös napon, valamit azért felöltenék könnyű ingem fölé, hacsak másért nem, hogy ne tűnjek fel. 

Azt szokták mondani: „Rómában viselkedj úgy, mint egy római!”, de ezt talán csak az olyan csorda emberek mondják, mint én, aki nem szeretek feltűnés tárgya lenni, kilógni a sorból. 

A rövidujjasok az őszinték, akik fütyülnek arra, amit mások mondanak és úgy viselkednek, ahogy kedvük van és testük megkívánja.

 

 

    

 

Egy pár napja, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának meghívására, egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amelynek témája a személyes visszaemlékezések leírása és a második generáció viszonya szülei emlékeihez volt.

Az első résztvevő egy magyar származású író, nemrég megjelent művéről beszélt. Az író saját, a Holokauszt idejéről származó gyerekkori élményeit dolgozta fel könyvében és megpróbálta megosztani a közönséggel a visszaemlékezés leírásának a folyamatát. Az író szerint, könyve egy része tudatalattijából tört fel és kontrollálatlanul, spontánul, majdnem automatikusan került a számítógépbe. 

 A második résztvevő Dávid Fisher rendező, „Hat millió és Egy” című dokumentum filmjéről beszélt – és be is mutatta annak egy epizódját – amely a szintén magyar származású apjának hagyatékában felfedezett titkos naplója alapján készült. A naplóban az apa leírja miként élte túl a Gusen és Gusenkirchen náci táborokban töltött szörnyű éveket, amikor kézi munkával véstek ki a sziklákból egy alagutat.

József Fisher gyerekei csak halála után tudták meg, min ment keresztül a Holokausztban apjuk. Fia Dávid Fisher, élete küldetésének látja felderíteni a gyökereit apja felfoghatatlan akaraterejének, amellyel minden áron az élethez kapaszkodott.

A rendező, a napló nyomán, testvéreivel együtt végigjárta a helyeket, amelyekről apjuk beszámolt és családtörténeti és személyes szinten, a történtek értelmét kereste. Ez az út a filmben van dokumentálva.

A bemutatott epizódban a négy testvér fehér sisakot visel, kezükben zseblámpa és egy hosszú, sötét alagútban lépkednek. A falakon kézi kőfejtés jelei látszódnak. Az osztrák útmutató elmagyarázza, hogy az alagút hossza hét és fél kilométer és a Messerschmidtek ezrei épültek benne a második világháború idején a német légierő számára. Ahogy mennek, a háttérben egy részlet hallatszik apjuk naplójából, aki kényszermunkát végzett az alagútban. "Visszaemlékszek egy jelenetre az alagútból. Öt zsidó, köztük egy apa és fia, fatörzset cipelnek a vállukon és egy magas vörös hajú lengyel korbáccsal veri őket, mint ahogy a lovakat verik" - írja édesapjuk.

Az egyik megkérdezett a filmben azt mondta, hogy átlagban a zsidó rabok egy hétig élték túl ezt a munkát és azután megsemmisítették őket.

Az alagút sötétségében a négy testvér leül.

"Te vagy a legnagyobb őrült" – fordul nővére Eszti, Dávidhoz, a film rendezőjéhez. „Rajtad kívül senki sem hozná testvéreit erre a helyre, méghozzá anélkül, hogy megmondaná nekik, hová viszi őket. Totálisan meg vagy bolondulva!"

Amikor egy másik testvér azt mondja, hogy talán most jobban fogják tudni megbecsülni apjukat, mint ahogy az életében becsülték meg, Eszti megint kitör:

„Nem vagyok képes most még jobban megbecsülni az apámat! Nem tudok jobban kapcsolódni hozzá, mint ahogy egész életemben kapcsolódtam!” – kiáltja testvéreinek. „Nekem nincs szükségem egy gyökérkereső kirándulásra ahhoz, hogy tudjam hol voltak a szüleim. Én egész életemben ezt élem. Nekem nem kell, hogy valaki megmutassa a sebeket, magam is egy seb vagyok. Maga vagyok a Holokauszt fejem búbjától a talpamig”.

Fisher filmjében egy mentális térképet próbált felvázolni a Holokauszt második generációs túlélőiről, akiket ő és három testvére képviselnek.

Ez az egyedülálló, intelligens és őszinte film megmutatja, hogy még egy családon belül is, minden testvér másképp birkózik meg ennek a hihetetlen korszaknak az emlékével. A kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, megoldatlanok és talán megoldhatatlanok. 

 

 

Miután 1949-ben Izraelbe jöttem, hat évig egy kibbutzban éltem, eleinte, mint egy bevándorló ifjúsági csoport tagja, katonai szolgálatom befejezése után pedig, teljes jogú tagként. Ezekben az években dolgoztam a banánosban, a faiskolában, az étkezdében, voltam építőmunkás, trágyamester, beton keverő és öntő, de részmunkaidős könyvtáros is, mert délelőtt más munkát végeztem.

Ez a munka nagyon megfelelt nekem. Gyermekkorom óta  szerettem olvasni és a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt nyújt, mint szinte minden más életforma (a két életforma összehasonlításának szándéka nélkül, feltételezem, hogy ha valaki a dutyiban űl, szintén sok szabad ideje van). A munkahelyek viszonylag közel vannak a lakóterületekhez és negyed órával a munkád befejezése után otthon lehetsz, már zuhanyozás után. Nem kell buszozni, forgalmi dugókban cammogni, bevásárolni, vacsorát készíteni és ha nincs családod, a vacsoráig, sőt utána is, szabad vagy és kedvteléseiddel foglalkozhatsz. Ezek még a televízió és az internet előtti napok voltak, a kibbutzban alig volt társadalmi élet, egy hétvégi bulin, heti egyszeri mozivetítésen, és egy alkalmi szinházelőadáson kívül a városban, úgyhogy sok szabad időm volt és többet olvastam, mint valaha azóta.

A kibbutztól szabad kezet kaptam a könyvek rendelésében. Mivel a kibbutz tagok évi járadéka minimális volt és ebből képtelenek voltak könyveket vásárolni, elfogadták véleményemet, hogy helyénvaló lenne, ha a könyvtárban meglenne egy példány minden szépirodalmi könyvből, amely megjelent az országban. Az egyik könyvterjesztőtől  hetente kaptunk egy kb. 10 könyvet tartalmazó szállítmányt, főleg a nagy könyvkiadóktól.

Persze nem voltam képes elolvasni az összes könyvet, amely a könyvtárba érkezett minden héten, de mivel egy jó könyvtárosnak  ismernie kell könyvtára könyveinek a tartalmát és jellegét, olvasóinak az ízlését és tudni ajánlani nekik egy olyan könyvet, amely tetszeni fog nekik, megpróbáltam, ha nem is elolvasni minden könyvet, de legalább beléjük lapozni, gyorsan átfutni őket. Közben természetesen információcsere volt közöttem és az olvasók között. Minden olvasó kinyilvánította véleményét az elolvasott könyvről és én ezt továbbadtam a következő érdeklődőnek, aki egy jó könyvet keresett.

Nagyon büszke voltam a példás rendre, amelyet a sok száz könyvben – köztük, a szépirodalmi műveken kívül, tudományos, művészeti, szociólógia, szótárak, enciklopédiák is – csináltam, amíg egy nap meglátogatta kibbutzomat a Könyvtárosok Egyesületének az elnöke és egy olyan fejmosásban részesültem, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Egyszerűen  kinevetett. Mit képzelek magamról? Én találtam fel a spanyol viaszt? A könyvtárosság egy akadémiai tudományág, amelyet az egyetemen tanítanak és tudományos módszerek léteznek a könyvek katalogizálására.

Ezt követően a múlt század 50-es éveiben, elküldtek egy könyvtáros tanfolyamra Tel-Avivba, ahol többek között megismertem a Dewey tizedes könyvtári besorolás és címkézési módszert is. A besorolás főosztályok szerint történik, a főosztályok alosztályokra vannak osztva, az alosztályok szekciókra és így tovább. A osztályok, alosztályok, szekciók hierarchikus számokkal vannak megjelölve, amelyek megkönnyitik az olvasók számára a  keresést.

Átszerveztem a könyvtárt az új rendszer szerint és akkor – a sors iróniája – valaki a kibbutz titkárságában feltette a kérdést:

"Mit csinál egy fiatal és erős férfi, mint Avri a könyvtáros asztalnál? Egy kibbutz, amely állandóan munkaerő hiánnyal küzd, nem engedheti meg magának ezt a forráspazarlást!"

A munkámat a könyvtárban felfüggesztették és egy kedves nyugdíjas nénit, aki már nem volt képes fárasztóbb munkakört betölteni, neveztek ki könyvtárosnak, Miután elbocsátottak, csak egy alkalommal léptem be szentélyembe, előző munkahelyemre és amikor megláttam, hogy az új könyvtáros a könyveket a polcokon nagyságuk szerint rendezte el, úgy döntöttem, hogy a jövőben nem teszem be lábamat a könyvtárba. Az olvasnivalómat majd máshol szerzem be.

Ha azt hiszitek, hogy ezzel befellegzett könyvtárosi karrieremnek és könytárossági tanulmányaimból nem húztam semmi hasznot, tévedtek.

Több, mint 40 év telt el és 1995-ben megpályáztam az osztályvezetői poziciót a mérnöki adminisztrációs osztályon, amely a műszaki dokumentációért és a technikai könyvtárért felelős, az El Al  izraeli légitársaságnál, amelynek akkor már 27 éve voltam alkalmazottja. Ez volt az osztály amelyben az utolsó húsz-egynéhány éve dolgoztam, ismertem a szakma minden csínját-bínját és az lett volna igazságos, ha megnyerem a pályázatot, de ez egy népszerű pozíció volt és még sokan mások is megpályázták. Kilátásaim nem voltak olyan fényesek, mert volt legalább egy alkalmazott, aki talán kevésbé ismerte a szakmát, de repülőgép technikusi jogosítványa is volt, ami egy nagy pluszt jelentett a mérnöki osztályon.

Ekkor szegődött a szerencse mellém. A személy, aki évekkel azelőtt meghatározta a szakmai követelményeket, beírt egy követelményt, hogy a jelöltnek muszáj hogy legyen könyvtáros képzettsége is. Amikor megtudtam ezt a feltételt, hazasietettem, fárasztó kutatást rendeztem fiókjaimban és az egyiknek mélyéből végül kihalásztam az ősi bizonyítványt, amely azt tanúsítja, hogy sikeresen elvégeztem egy könyvtáros tanfolyamot és a Könyvtárosok Egyesületének a tagjává váltam.

Ez volt a nyerő kártya, az ász, amely ezüst tálcán hozta meg számomra az osztályvezetői poziciót. Mint mindig is állítottam, még a legjobb adottságokkal is, egy kis szerencse soha sem árt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Juhééé! Szombat van, nem kell a munkába menni.

Későn kelek, fütyörészve, életkedvem majd kicsordul.

A nyitott ablakon hivalkodó madárdal hatol be.

Elmúlt az eső, süt a napocska és a kinti hőmérő 25 fokot mutat.

A világ gyönyörű és az élet mosolygós.

A kávémhoz mákos bejglit majszolok.

Leszedek a fánkról hat narancsot és vitamindús levét szürcsöljük.

Nincsenek ma újságok, rossz hírek, a rádió Beethovent játssza. 

Az üzletek zárva vannak, sehova sem kell menni, semmit sem kell elintézni.

A feleségem az uszodába megy, én meg végre kiolvashatom a könyvet, amelyhez három hete kezdtem hozzá.

A telefon ma még meg sem mukkant.

Ebédre sólet van, füstölt hússal és barnára sült tojással.

Teli pocival kötelező a délutáni durmolás.

Fiunk és drága kis unokánk délutánra vannak bejelentve.

Aztán jött a kegyetlen valóság.

Feleségem energikusan rázza a vállamat és azt próbálja tudomására hozni álomtól mámoros tudatomnak, hogy hétfő van és elkések a munkából.

Az újságban rakétákról és áremelésekről írnak.

A rádió is vészhíreket bömböl.

Nem hoztak friss sütit és a kávémhoz száraz kekszet rágcsálok.

Kint zuhog az eső és valahol elhagytam ernyőmet.

Ki a frász orozta el hétvégémet és dőzsölt helyettem?

 

 

 

A múlt héten meghalt kedvenc énekesnőm, Kovács Apollónia. Talán három évtizede fedeztem fel és azóta minden felvételét megvettem. Nagyon kedvelem a cigányzenét, de van egy szerény feltételem: szeretem megérteni, hogy a dal szövege miről szól. Kovács Apollónia azon kevesek közé tartozik, akinek dalaiban minden szó érthetően, tisztán, szépen van kiejtve, egyet sem nyel el.  

Gyerekkoromban, szüleimmel, egy ideig apám szülővárosában Érsekújváron vendégeskedtünk, ahol húga Bözsi és férje Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa és két lányuk, Lilly és Évi laktak. A város cigányzenészei híresek voltak egész Magyarországon és természetesen a kávéházban is játszott egy ilyen zenekar. Mivel a lakásunk a kávéház fölött volt, minden éjjel a cigány hegedűk csodálatos melódiái ringattak álomba. A cigányzene a vérembe ivódott. Az első énekes, akit megszerettem, Solti Károly volt, azután fedeztem fel Kovács Apollóniát és őt is megkedveltem.

Írtam neki a Hungaroton címére és meglepetésemre, választ is kaptam. A véleményem szerint, az tetszett meg neki levelemben, amikor leírtam, hogy a pálmafák között utazok autómmal, de az ablakok csukva vannak és az ő dalait hallgatom a lejátszón. Megadta a címét, telefonszámát, – Budán lakott, nem messze boldogult nagyanyám Szépvölgyi úti villájától – és amikor legközelebb Pesten voltam, felhívtam és meghívott vacsorára.

Egy nagy csokor virággal állítottam be és egy nagyon szép estét töltöttünk el. Kedvenc itala a konyak volt és bár nem nagyon szeretem, vele tartottam.  Mesélt életéről, aláírta nekem nemrég megjelent CD-jét (Hej, daládé, daládé - 1991) és kaptam is tőle egy nagyon érdekes ajándékot.

Készítettek vele egyszer egy hangfelvételt kazettára. A címe: Volt egy kis utca, teli szép jiddis dalokkal magyar fordításban, de aztán valami okból nem adták ki, Kovács Apollónia szavai szerint „nem akarták, hogy egy cigányasszony énekeljen zsidó dalokat”. Neki két magnókazettája volt ebből a felvételből, az egyiket nekem ajándékozta. Azt mondta, azt tehetek vele, amit akarok.

Miután értesültem a magyar nóta királynőjének a haláláról, elolvastam mit írnak róla. Többek között megtudtam, hogy több díjat kapott, 2011-ben megkapta a legrangosabb magyar kitüntetést is, a Kossuth-díjat, az indoklás szerint "énekes generációk számára példaképül szolgáló egyedülálló stílusú előadó művészetéért, a magyar nóta és a magyar népdal lélek mélyéig hatoló, magával ragadó szépségű, kivételes tisztasággal történő megszólaltatásáért, kulturális örökségünk részét képező népdalkincsünk ápolásáért” (index.hu).

Kovács Apollóniának nem lesz sajnos több albuma. Nagyon fog hiányozni nekem. Béke poraira!

Kovács Apollónia jiddis dalai, a nóták, amelyeket máshol nem lehet meghallgatni, vagy letölteni:

http://audioboo.fm/boos/1077795-kovacs-apollonia-majn-jiddisher-mame

http://audioboo.fm/boos/1077798-kovacs-apollonia-fenyes-jel-az-egen

http://audioboo.fm/boos/1077799-kovacs-apollonia-ocsi-csornije

http://audioboo.fm/boos/1077800-kovacs-apollonia-nezz-ram-batran

http://audioboo.fm/boos/1077805-kovacs-apollonia-az-oreg-cigany

http://audioboo.fm/boos/1077808-kovacs-apollonia-belz

http://audioboo.fm/boos/1077810-kovacs-apollonia-volt-egy-kis-utca

http://audioboo.fm/boos/1077813-kovacs-apollonia-rumenje

http://audioboo.fm/boos/1077817-kovacs-apollonia-hora

http://audioboo.fm/boos/1077819-kovacs-apollonia-altato

http://audioboo.fm/boos/1077822-kovacs-apollonia-ha-csodat-varsz

http://audioboo.fm/boos/1077823-a-sabesz-csondes-estjen

 

.

Végre sikerült megvalósítani régi álmunkat: meglátogattuk az edomi hegyek szikláiból kifaragott várost, a mesés Petrát. Szerencsénkre ez alkalommal nem voltak biztonsági riasztások és az időjárás is ránk mosolygott, volt ugyan előrejelzés esőről, de ez nem vált be.  

A rossz hír: ez a kirándulás őrülten drága. Az ára személyenként 250 dollár, amelyhez hozzájárul 65 dollár határátlépési díj, tehát összesen 630 dollárba került két főre. Az utazási iroda szerint, mindezért teljes mértékben a jordániaiak felelősek, akik csak nemrég emelték fel nagymértékben az utazás árát.

A jó hír: a szervezés mintaszerű volt. Pontosan a kijelölt órában megjelent elati szállodánk előtt a taxi, elvittek minket a határátlépő pontra, segítettek nekünk a nyomtatványok kitöltésében és viszonylag rövid idő alatt a határ jordániai oldalán találtuk magunkat.

Kora reggel több száz ember zsúfolódott ott, de minden, mint jól olajozott gépezet működött. Legtöbbjük, hasonlóan hozzánk, egy napos kirándulásra jött, de egy csomó ember bőröndöt húzott maga mögött, ezek több napon át kívántak maradni a Hasemita Királyságban. Egy kissé meglepett a sok turista orosz útlevéllel. A túloldalon mikrobusz várt minket és csatlakoztunk mintegy 20 turistához az Egyesült Államokból, Hollandiából, Új-Zélandból, a Fülöp-szigetekről, Spanyolországból. A jordániaiak nagyon udvariasak voltak és nem éreztünk hasonló ellenségeskedést, mint amilyet néhány éve tapasztaltunk a tabai (egyiptomi) kaszinóban. Egy fiatal, szimpatikus Ramzi nevű idegenvezetőnk volt, az angol kiejtése nem volt a legjobb, de hiszen a csodálatos látnivalók voltak legfontosabbak és ezen a területen nem volt panasz.

Kirándulásunk egy rövid motorizált túrával kezdődött Aqaba városában. Miután olyan sokszor láttuk a jordániai várost a mi oldalunkról, furcsa volt ezúttal Elatot látni minden szépségével keletre tőlünk. Aqaba nem méltó versenytársa, bármely vonatkozásában, szomszédjának az aqabai öbölben. Egyetlen épületet sem láttunk, amely felkeltette volna csodálatunkat és egyáltalán nem lelkesedtünk a szürke és érdektelen építkezési stílusért. Nem lehetett nem észrevenni a zöld növényzet hiányát a házak körül és a közterületeken, a jordániai oldalon.

A városon kívül, rátértünk a modern sivatagi Aqaba-Amman (365 kilométer) autópályára és ismét feltűnt nekünk, akik megszoktuk a torlódásokat útjainkon, mennyire gyér itt a forgalom. A járművek túlnyomó többsége teherautók és tartálykocsik voltak és a közöttük levő távolság is általában több mint 50 méter volt. Alig láttunk néhány privát autót az úton. Az egyetlen megálló egy nyomorúságos bódénál volt, ahol egy csésze teával kínáltak meg és az egzotikára éhes turisták lefényképezhették magukat egy beduinnal, tevéjével és két teknősével. 

Vagy 100 kilométer és két óra után Petrára értünk. Eltekintve attól a ténytől, hogy egy arab állam területén voltunk, szinte otthon éreztük magunkat. Ramzi rámutatott egy fehér kupolára, egy hegy (1350 m) csúcsán és elmagyarázta, hogy ez Jebel Harun, Áron pap végső nyughelye. Az egész terület neve Wadi Musa (Mózes) volt és a helyi hagyomány szerint, ez volt az a hely, ahol „Mózes a sziklára ütött és vizet fakasztott belőle."

A kirándulás magában foglalt egy jó ebédet a sok étterem (és szálloda - Movenpick, Crowne Plaza, Marriott, Golden Tulip) egyikében, amelyek Petra városában sorjáznak. Az étterem teraszáról lenyűgöző kilátás nyílt az edomi hegyekre.

Petra, az UNESCO kulturális világörökségi helyszíneinek egyik legjelentősebbje, valóban varázslatos és semmilyen fénykép, vagy prezentáció nem hasonlítható össze azzal az életben egyszeri élménnyel, hogy gyalog járod végig a néhány méter széles ösvényt a vörös homok falak között, amelyek minden oldalról körülvesznek, míg hirtelen megjelenik előtted a híres "Fáraó kincse", teljes csodálatos szépségében. Nehéz elhinni, hogy mindezt olyan emberek vájták ki a sziklákból, akik nem rendelkeztek kifinomult mechanikus eszközökkel. A kirándulás a „Halottak városában”ért véget, ahol sziklába vájt sírok találhatóak.

Az út visszafelé sokkal nehezebb volt. Odafelé az ösvény lefele lejtett, de most kb. négy kilométeres meredek kapaszkodóval kellett megküzdeni. Az egész vádi hosszán tucatnyi idegesítő, zajos, porfelhőt felverő kétkerekű lovas kocsik robogtak, amelyek a szűk ösvényen a falakhoz szorították a turistákat. Sajnáltam a lovakat, amelyek alig bírták felhúzni a háromszemélyes kocsikat a csúszós köveken. A beduin kocsisok csak akkor szálltak le és könnyítették meg gebéik terhét, ha ezek teljesen leálltak és nem voltak hajlandók tovább menni.

Ezzel kapcsolatban magyar élményem is volt. Mi gyalog igyekeztünk felfelé, amikor az egyik kocsiról magyar szót hallottam. A ló pont nagyot csúszott és hangosan megjegyeztem: „szegény ló!” Az egyik nő meglepetten nézett felém, de mielőtt mondhatott volna valamit, a kocsis nagyot vágott lova farára és a kocsi eltűnt a kanyarban.

A fuvarozás ára? Mint minden a Közel Keleten, alku dolga. Még lent, a völgy legalján, egy kocsis megpróbált rávenni, hogy az ő kocsijával térjünk vissza, mindössze 60 dollárért. Amikor azt mondtuk, hogy ez számunkra drága, 40-ért is hajlandónak mutatkozott elvinni minket. Nem álltunk kötélnek, eltökéltük, hogy gyalog kutyagolunk vissza, de ez sajnos nem sikerült. A test gyengébb volt az akaratnál és kb. félúton mégis felültünk egy kocsira és 20 dollárért visszatértünk kiinduló pontunkhoz.

Petra egy fantasztikusan szép hely, csodálatos élmény odalátogatni, de nem annyira, hogy valaki az életét áldozza fel érte. Pedig vagy 50 évvel ezelőtt néhány izraeli fiatal pont azt tette. Petra akkor az ellenség országában volt, de a fiatalok egy része kész volt életét kockáztatni, hogy az éj leple alatt megtekintsék ezt a legendás helyet. Csak háromnak sikerült, tizenkettőt elkaptak és lemészároltak. Rokonaik csak a holttestüket kapták vissza. Hihetetlennek hangzik, de azokban a napokban a kormány megtiltotta a rádióállomásoknak a „Vörös szikla” című, Petra legendájáról szóló dal lejátszását, mert féltek attól, hogy további fanatikus fiatalok kapnak kedvet tőle a kalandra. 

Egy további érdekes tény: Jordániában két órával tolták el az órát és nem egy órával, mint Izraelben. Azt hiszem, helyes lépés volt, sokkal logikusabb, amikor 6-kor lesz sötét és nem 5-kor, mint nálunk.

 

Felújítva, egy naplóval, amelyben barátom, akiről írásom szól, leírja életét: 

2010 áprilisában megdöbbentő hírt kaptam és sokáig fog még tartani, míg visszanyerem lelki nyugalmamat. A hónap végén Magyarországra érkeztem és szokásom szerint felhívtam régi jó barátaimat. A legfontosabbnak az tűnt, hogy megtudjam, miként alakult a sorsa Lilinek, akivel valami apróság miatt két éve összetűztünk és azóta csak közvetve hallottam róla. A szétszakadásért részben magamat tartottam hibásnak és most megpróbáltam felújítani a kommunikációt közöttünk.

Távolról is igyekeztem követni munkáját, tudtam, kitanulta a weblap készítést és van egy új, gyönyörűen elkészített weblapja. Írtam az egyik ott megjelenő e-mailjére és amikor a levelem visszajött, a másikra is.

Meglepetésemre, az sem működött. Ezután mobil telefonjával próbálkoztam, de csak az automatát hallottam: „ezen a számon nincs előfizető”. Az egyetlen megmaradt lehetőség a Facebook volt, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Tudtam, ha ott hagyok üzenetet számára, értesítik esetleg megváltozott e-mailjén is.

Néhány órával később egy drámai SMS érkezett mobil telefonomra:

„Sajnos, R. Lili már nincs az élők sorában”.

Óriási sokk volt. Nem voltam képes elhinni, hogy a hír igaz. Egy 56 éves, látszólag egészséges ember, akinek csak nemrég csodáltam meg új üzleti vállalkozását („Lili címkeboltja”), nem hal meg csak így hirtelen! Talán valaki kegyetlen tréfát űz velem? Szintén SMS-el válaszoltam és aznap este néhány órát töltöttem Palival, Lili utolsó barátjának a társaságában.

Sajnos, a hír igaz volt. Lili nagyon tehetséges volt és nagyon sikeres volt új foglalkozásában is. Kapott néhány komoly rendelést, a munka kivitele sem ütközött akadályba, a baj csak az volt, nem siettek megfizetni a munkabérét. Állítólag az ilyesmi sokszor megtörténik manapság Magyarországon. Egy másik barátomnak már két éve tartozik egy ismert könyváruház, de neki más munkája is van, míg Lilinek ez volt a megélhetése.

Lili az utolsó negyedszázadban Görögországban élt, de néhány éve egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, örök szerelmet ígérve neki. Egy pár év múltán eldobta, mint egy kifacsart citromot és mindenből kisemmizve otthagyta. Szegényke azóta próbált megállni a saját lábán és mindent megtett, hogy tisztességben meg tudjon élni.

Szerény, nem objektív megítélésem szerint, ő volt a legtehetségesebb ember, akit valaha is szerencsés voltam ismerni. Festett, fényképezett, grafikai munkát végzett, de az irodalomhoz, művészetekhez, zenéhez is értett, jól beszélt angolul, a számítógépet mesterien kezelte, kitűnő ízlése, humora és borotvaéles esze volt. Ha ez nem lenne elég: kinézete olyan volt, hogy minden férfi megfordult utána. Az egyetlen akadály a kora volt. Ki alkalmaztat egy ötven évnél idősebb hölgyet?

Ezért fordult a weblapkészítéshez, amelyet otthonról folytathatott és nem kétlem, hogy egy-két év múltán befutott volna. A baj csak az volt, neki nem volt egy-két éve. Adósságai felhalmozódtak és talán az volt az utolsó csepp keserűsége poharában, hogy Pisti, házi bácsija (ahogy ő nevezte), akit barátjának tekintett és annak idején tanú volt az esküvőjén is, felszólította, hagyja el otthonát.

Ha legalább lett volna valakije, akiben megbízhat, aki önzetlenül szereti és ha bajban van, megöleli, megvigasztalja, mellé áll, megvédi, megerősíti, biztatja, de Lilinek nem volt szerencséje a szerelemben. Azt hitte, mindenki olyan, mint ő, szavahihető, lojális, odaadó, kitartó, aki mindent megtesz párjáért. Valódi nemes lelkű úriasszony volt, aki soha sem kért senkitől semmit, csak a jussát követelte, azt, amire mindenki jogosult, a boldogságot. Nem a mai világban kellett volna születnie, amelyben ember embernek farkasa. Igyekeztem jó barátja lenni, de úgy látszik, ez nem volt elég és amikor talán legnagyobb szüksége volt rám, nem voltam ott mellette.

Nem ez az első haláleset életemben, az elmúlás életünk szerves része, de most érzem először, mennyire végleges, megmásíthatatlan dolog a halál. Közel tíz év folyamán Lili egyik legjobb barátnőm volt. Más-más országokban éltünk, de a net módot adott rá, hogy sok órát töltsünk együtt. Nem volt titkunk egymás előtt, mindent megbeszéltünk és Lilinek mindig volt jó tanácsa számomra. Nagy befolyása volt rám és segítségével sokat változtam, fejlődtem. Az évek folyamán alig volt olyan koncert, színdarab, film, könyv, kiállítás, amelyet nem osztottam meg vele. Csak ritkán fizikailag, de írásban mindig.

Ez most sem fog megváltozni. Nem hiszek az enyészetben, az elmúlásban, Lilike továbbra is az oldalamon fog lépkedni és részese lesz az életemnek. Remélem a túlvilágban megtalálta azt, amit örökké keresett; a boldogságot, a nyugalmat és onnan fentről is vigyázni fog rám, mint az a pici maci, amelyet néhány éve tőle kaptam és itt, a számítógépem felett őrködik felettem.

***

Három héttel írásom közlése után, Pali, Lili jó barátja, a következőt írta nekem: 

„Dobogókőn megmutatták nekem a pontos helyet, ahol Lili utoljára álomra hajtotta a fejét. Egy kidőlt fa, aminek az ágai fölé borultak. Nekem az jutott az eszembe, hogy ez volt Lili utolsó hajléka. Nyilván Ő is azt akarta, hogy észrevegyük az üzenetet, hogy neki csak ez jutott. Nem tudom, akkor milyen lehetett az alkony, de most gyönyörű vörösben izzott a naplemente. Csak remélem, hogy Lili látta ezt. Őt ismerve, utoljára még találkozni akart a szépséggel.

Néhány kővel körberaktuk a helyet, ahol a feje nyugodott. Mécsest gyújtottunk, virágot helyeztünk el. Van, aki szeretettel gondozza a helyet. Tervezünk egy épített emlékhelyet ide, remélem, nem lesz akadálya”. 

Palinak köszönhetően, Lili két weblapja a mai napig is hozzáférhető:

Graphodil a régebbi, vagy 10 éve létezik és annak idején, Lili még segítségemre szorult felépítésében. A Graphodil eu honlapot, Lili már saját kezűleg készítette, kb. egy éve.

A fenti cikk megírása óta több mint két év telt el. Most megint Palinak köszönhetően, Lili naplója is hozzáférhető lett. A napló zömét még az életében küldte el nekem. Két verziója létezik, az itt megjelenőben, megváltoztatta a szereplők és cégek nevét, az eredeti verziót a gépemen őrzöm meg és csak fiának, meg néhány közeli barátjának küldtem el. Ezeket a napló részleteket, Palival együtt, kiegészítettük néhány internetes chat részlettel, levéllel és cikkel, amelyeket Lili a netre tett fel, sőt egy barátnőjét is, akivel együtt tanult weblap készítést, megkértük írjon róla néhány szót.

Saját gyűjteményből – van vagy 50 fényképem róla, tőle – a megfelelő helyekre betettem néhány fotót is róla, lakásáról, munkáiról.

Összesen 97 oldal, nem könnyű olvasmány azok számára, aki szerették. Egy jó barátja egyáltalán nem volt képes elolvasni Lili panaszát, de azok számára is, akik soha sem ismerték, szerény véleményem szerint, megrázó olvasmány.

Egy asszonyról, aki nagyon szerette az életet, de nem adatott meg neki, hogy természetes módon fejezze be. Azok, akiket szeretett elárulták, lelkileg és testileg tönkre tették, kisemmizték és ez a nemes lélek, aki nem akart mások terhére lenni, csak dolgozni és alkotni, végül nem látott más kiutat számára, mint örökre lehunyni a szemét.

Legyen emléke áldott és tanúskodjanak saját szavai a világ gonoszságáról:

A napló: http://graphodil.eu/Lili_naploja.pdf