Végre sikerült megvalósítani régi álmunkat: meglátogattuk az edomi hegyek szikláiból kifaragott várost, a mesés Petrát. Szerencsénkre ez alkalommal nem voltak biztonsági riasztások és az időjárás is ránk mosolygott, volt ugyan előrejelzés esőről, de ez nem vált be.  

A rossz hír: ez a kirándulás őrülten drága. Az ára személyenként 250 dollár, amelyhez hozzájárul 65 dollár határátlépési díj, tehát összesen 630 dollárba került két főre. Az utazási iroda szerint, mindezért teljes mértékben a jordániaiak felelősek, akik csak nemrég emelték fel nagymértékben az utazás árát.

A jó hír: a szervezés mintaszerű volt. Pontosan a kijelölt órában megjelent elati szállodánk előtt a taxi, elvittek minket a határátlépő pontra, segítettek nekünk a nyomtatványok kitöltésében és viszonylag rövid idő alatt a határ jordániai oldalán találtuk magunkat.

Kora reggel több száz ember zsúfolódott ott, de minden, mint jól olajozott gépezet működött. Legtöbbjük, hasonlóan hozzánk, egy napos kirándulásra jött, de egy csomó ember bőröndöt húzott maga mögött, ezek több napon át kívántak maradni a Hasemita Királyságban. Egy kissé meglepett a sok turista orosz útlevéllel. A túloldalon mikrobusz várt minket és csatlakoztunk mintegy 20 turistához az Egyesült Államokból, Hollandiából, Új-Zélandból, a Fülöp-szigetekről, Spanyolországból. A jordániaiak nagyon udvariasak voltak és nem éreztünk hasonló ellenségeskedést, mint amilyet néhány éve tapasztaltunk a tabai (egyiptomi) kaszinóban. Egy fiatal, szimpatikus Ramzi nevű idegenvezetőnk volt, az angol kiejtése nem volt a legjobb, de hiszen a csodálatos látnivalók voltak legfontosabbak és ezen a területen nem volt panasz.

Kirándulásunk egy rövid motorizált túrával kezdődött Aqaba városában. Miután olyan sokszor láttuk a jordániai várost a mi oldalunkról, furcsa volt ezúttal Elatot látni minden szépségével keletre tőlünk. Aqaba nem méltó versenytársa, bármely vonatkozásában, szomszédjának az aqabai öbölben. Egyetlen épületet sem láttunk, amely felkeltette volna csodálatunkat és egyáltalán nem lelkesedtünk a szürke és érdektelen építkezési stílusért. Nem lehetett nem észrevenni a zöld növényzet hiányát a házak körül és a közterületeken, a jordániai oldalon.

A városon kívül, rátértünk a modern sivatagi Aqaba-Amman (365 kilométer) autópályára és ismét feltűnt nekünk, akik megszoktuk a torlódásokat útjainkon, mennyire gyér itt a forgalom. A járművek túlnyomó többsége teherautók és tartálykocsik voltak és a közöttük levő távolság is általában több mint 50 méter volt. Alig láttunk néhány privát autót az úton. Az egyetlen megálló egy nyomorúságos bódénál volt, ahol egy csésze teával kínáltak meg és az egzotikára éhes turisták lefényképezhették magukat egy beduinnal, tevéjével és két teknősével. 

Vagy 100 kilométer és két óra után Petrára értünk. Eltekintve attól a ténytől, hogy egy arab állam területén voltunk, szinte otthon éreztük magunkat. Ramzi rámutatott egy fehér kupolára, egy hegy (1350 m) csúcsán és elmagyarázta, hogy ez Jebel Harun, Áron pap végső nyughelye. Az egész terület neve Wadi Musa (Mózes) volt és a helyi hagyomány szerint, ez volt az a hely, ahol „Mózes a sziklára ütött és vizet fakasztott belőle."

A kirándulás magában foglalt egy jó ebédet a sok étterem (és szálloda - Movenpick, Crowne Plaza, Marriott, Golden Tulip) egyikében, amelyek Petra városában sorjáznak. Az étterem teraszáról lenyűgöző kilátás nyílt az edomi hegyekre.

Petra, az UNESCO kulturális világörökségi helyszíneinek egyik legjelentősebbje, valóban varázslatos és semmilyen fénykép, vagy prezentáció nem hasonlítható össze azzal az életben egyszeri élménnyel, hogy gyalog járod végig a néhány méter széles ösvényt a vörös homok falak között, amelyek minden oldalról körülvesznek, míg hirtelen megjelenik előtted a híres "Fáraó kincse", teljes csodálatos szépségében. Nehéz elhinni, hogy mindezt olyan emberek vájták ki a sziklákból, akik nem rendelkeztek kifinomult mechanikus eszközökkel. A kirándulás a „Halottak városában”ért véget, ahol sziklába vájt sírok találhatóak.

Az út visszafelé sokkal nehezebb volt. Odafelé az ösvény lefele lejtett, de most kb. négy kilométeres meredek kapaszkodóval kellett megküzdeni. Az egész vádi hosszán tucatnyi idegesítő, zajos, porfelhőt felverő kétkerekű lovas kocsik robogtak, amelyek a szűk ösvényen a falakhoz szorították a turistákat. Sajnáltam a lovakat, amelyek alig bírták felhúzni a háromszemélyes kocsikat a csúszós köveken. A beduin kocsisok csak akkor szálltak le és könnyítették meg gebéik terhét, ha ezek teljesen leálltak és nem voltak hajlandók tovább menni.

Ezzel kapcsolatban magyar élményem is volt. Mi gyalog igyekeztünk felfelé, amikor az egyik kocsiról magyar szót hallottam. A ló pont nagyot csúszott és hangosan megjegyeztem: „szegény ló!” Az egyik nő meglepetten nézett felém, de mielőtt mondhatott volna valamit, a kocsis nagyot vágott lova farára és a kocsi eltűnt a kanyarban.

A fuvarozás ára? Mint minden a Közel Keleten, alku dolga. Még lent, a völgy legalján, egy kocsis megpróbált rávenni, hogy az ő kocsijával térjünk vissza, mindössze 60 dollárért. Amikor azt mondtuk, hogy ez számunkra drága, 40-ért is hajlandónak mutatkozott elvinni minket. Nem álltunk kötélnek, eltökéltük, hogy gyalog kutyagolunk vissza, de ez sajnos nem sikerült. A test gyengébb volt az akaratnál és kb. félúton mégis felültünk egy kocsira és 20 dollárért visszatértünk kiinduló pontunkhoz.

Petra egy fantasztikusan szép hely, csodálatos élmény odalátogatni, de nem annyira, hogy valaki az életét áldozza fel érte. Pedig vagy 50 évvel ezelőtt néhány izraeli fiatal pont azt tette. Petra akkor az ellenség országában volt, de a fiatalok egy része kész volt életét kockáztatni, hogy az éj leple alatt megtekintsék ezt a legendás helyet. Csak háromnak sikerült, tizenkettőt elkaptak és lemészároltak. Rokonaik csak a holttestüket kapták vissza. Hihetetlennek hangzik, de azokban a napokban a kormány megtiltotta a rádióállomásoknak a „Vörös szikla” című, Petra legendájáról szóló dal lejátszását, mert féltek attól, hogy további fanatikus fiatalok kapnak kedvet tőle a kalandra. 

Egy további érdekes tény: Jordániában két órával tolták el az órát és nem egy órával, mint Izraelben. Azt hiszem, helyes lépés volt, sokkal logikusabb, amikor 6-kor lesz sötét és nem 5-kor, mint nálunk.