"Itthon-Otthon"

A múlt héten végre eljutottunk feleségemmel Glykeria egy koncertjére. Ő és más ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe és többször is tervbe vettük elmenni az egyikük koncertjére, de aztán lemondtunk róla és nem csak a jegyek magas ára miatt. A készáriai amfiteátrum, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép (utoljára Otellót láttuk ott), de az ülések kényelmetlenek és a forgalmi dugók miatt, az estére kb. öt órát kell szánni. Ezúttal nem messze tőlünk, a tel avivi kikötőben, volt az előadás és ára is elfogadható volt. Sokkal intimebb, tavernákra emlékeztető légkörben élvezhettük a több mint két órás fellépést, a kitűnő művésznő hangját, melegségét és kiapadhatatlan energiáját. Programjában néhány héber dal is volt, amelyeket tökéletes kiejtéssel, de a közönség repertoárja görög részét is ismerte és vele dúdolta. A tíz személyes zenekar is izraeli volt.

Soha sem tanultam görögül, de az első perctől kezdve, amióta először hallottam Arisant énekeit a jaffai „Arianna” klubban, kedvemre volt a görög népzene. (Mint már említettem, görögül nem tudok, nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük a dalait, de azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer nem jelennének meg a sagapo, szeretlek és appose, éjjel, szavak). Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis (dalát a Zorba a görög című filmből, úgy vélem mindenki ismeri) Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike, akit képes vagyok mindig újra és újra meghallgatni. (Később más énekeseket is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou, Eleni Tsaligopoulo és természetesen Glykeria, de véleményem szerint éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kapcsolatai miatt Theodorakisszal. Miközben e sorokat írom, egy koncert felvételét hallgatom1985-ből Belgiumban. Theodorakis vezényel és Farantouri (akinek fényképe írásom fejlécén díszeleg), egy részletet dalol a különösen felkavaró Mauthausen kantátából, amelyet Iacovos Kambanellis, akinek sikerült túlélni a haláltábort, szavaira írt. https://www.youtube.com/watch?v=4NKLZnpc0Sg

A 60-as években, eúrópai krándulásom keretében, néhány napot töltöttem Athénben is és kombinált túraprogramot dolgoztam ki magamnak: napközben a régiségeket néztem meg, este meg a Plakában (plaka=piac) levő ének klubokba látogattam. Egy barátom, aki jól ismerte Athént, azt tanácsolta, hogyha igazán élvezni akarom a népdalokat és táncokat, anélkül, hogy ezt az élményt kénytelen-kelletlen meg kellene osztanom az amerikai és német turisták százaival, a klubokba való látogatást érdemes az éjfél utáni órákra halasztani.

Nagyon élveztem az atmoszférát, azokban az években még dívott az azóta letiltott szokás, amikor népszerű énekes lépett fel, vagy az egyik vendég táncra perdült, a közönség nem tapssal, hanem a tányérok tömeges összezúzásával nyilvánította ki a tetszését. A pincérek külön e célra gyártott tányérok garmadát hozták be és a lelkes vendégek – amennyire a zsebük bírta – tucatjával hajították a tányérokat a színpadra. Amikor már túl sok volt a cserép a színpadon, a takarító seprővel egy kicsit oldalra tolta azokat – anélkül, hogy a fellépés abbamaradt volna – és a dobálás folytatódott. Ma csak virágokkal szabad megdobálni az énekeseket és az ének klubok is máshova kerültek. A Plakában csak drága üzletek maradtak.

Vagy öt-hat éve egy emlékezetes kirándulást rendeztünk Rodoszba. A sziget csakugyan gyönyörű, csodálatos tengerpartjai vannak, ott az ismert Lepkék völgye, egy szép kis zsinagógát is felfedeztünk (a templomszolga látta, habozunk, bemenjünk-e rövidnadrágban és szandálban és azt mondta, a rabbi szívesebben fogadja a látogatókat akármilyen öltözetben, mintha egyáltalán nem jönne be senki), de látogatásunk fénypontja a híres „Café Chantant” zenekávéház volt az óvárosban, amelyről minden ismerősöm azt mondta nem szabad kihagyni. A dalok közül sokan ismerősek és még azok is, amelyeket nem fordították le héberre, majdnem izraelieknek hangzanak. A helynek különleges atmoszférája van. Az asztalokat még a késői órákban is egész családok – nagyszülők, szülők és gyerekek – foglalják el. A népszerűbb dalokat a közönség is énekli, és egyesek, vagy egész családok táncra perdülnek a zenekar előtti térségben.

Szegény családom rákényszerült elfogadni furcsa zenei ízlésemet és azon véleményemet is, hogy olyan zenét, amelyet meg akarunk próbálni érteni és élvezni (vagy elhatározni, hogy utáljuk) teljes hangerősséggel kell meghallgatni. Háttérzene lifteknek és parkolóknak felel meg. Csapongóan változó hangulatom szerint, nappalink néha klasszikus művektől, máskor pedig nosztalgikus cigányzenétől, szentimentális orosz daloktól, vagy éppen görög taverna zenétől visszhangzott. Különösen gyakran játszottam le a „I Margarita I Margaro” című dalt (Theorodakis szerezte mind a szöveget, mind a dallamot), mert címe Margalith nejem nevére hasonlít.  

   Magyarországon sok görög emigráns él, sőt van egy Beloiannis nevű falú is, néhány kitűnő görög étterem és zenekarok is, amelyek görög népzenét játszanak, de nem hinném, hogy lenne még egy ország, honán kívül, ahol a görög zenének annyi bolondja van, mint nálunk. Az „Arianna” klub már nem létezik, de sok más hely van, ahol szolid áron görög folklórt lehet élvezni. Nemrég voltunk egy bolgár étteremben, ahol a kitűnő pacallevesen (skembe) és más helyi finomságokon kívül, minden kedden görög zenét is lehet hallgatni. Nem nagy produkció, összesen két zenész és egy énekes, de a hely csakugyan intim, a hangulat az egekig hág és a vendégek közül néhányan táncra is kelnek. A görög tánc általában szóló, nem páros.             

 Amikor megkérdeztem az egyik törzsvendéget ki az a hölgy, aki olyan megigézően ropja a görög táncokat, azt a meglepő választ kaptam: „egy lengyel származású ügyvédnő”.