Azok, akik ismernek, tudják, esküdt filmrajongó vagyok. Igyekszek a moziban minden jónak mondott filmet megnézni (bár néha a rossz kritikát kapottakat is megtekintem és saját következéseimre jutok), a TV-ben régi filmeket nézek és időről időre egy DVD kölcsönző szolgálatait is igénybe veszem.

Olyan filmeket részesítek előnyben, amelyek nem válaszolnak meg minden kérdést, amelyek miután élvezetet okoztak, felizgattak, felkavartak, megnevetettek, az END után is tovább foglalkoztatnak, néha napokon át.  

A kommunista rezsim találta ki a szocialista realizmus (szocreál) fogalmát a művészetben. Az alkotó feladata oktatni a tömegeket, követendő példákat állítani eléjük, a politikai céloknak alárendelni a művészetet. A hollywoodi filmipar egyetlen feladata a közönség szórakoztatása, de a Nyugaton is mindig voltak önálló, a nagy stúdiók befolyásától szabad alkotók, akiknek a kezében a film eszköz, rámutatni egy társadalmi problémára, harcolni negatív jelenségek ellen, vagy pedig támadni az intézményeket.

Ilyen rendező Michael Moore, a globalizáció, a nagyvállalatok, Bush elnökségének éles kritikusa, a lőfegyver eladás ellenőrzésének propagálója, akinek a filmje Fahrenheit 9/11 az amerikai választásokat is befolyásolta. Egy másik ilyen rendező volt Michael Kramer, aki több nagyfokú társadalmi tudatosságot tartalmazó filmet készített, amelyekben támadta az olyan jelenségeket, mint a fajgyűlölet, vagy a rosszemlékű amerikai szenátor McCarthy által indított boszorkány vadászat a múlt század 50-es éveiben.

Az MGM csatorna múltkor Kramer egy nukleáris holokauszt eredményét dramatikus módon felvázoló filmjét mutatta be. A Parton (On the Beach, 1959) című apokaliptikus filmben, amely Nevil Shute regényének adaptációja, a többek között Ava Gardner, Gregory Peck, Anthony Perkins és Fred Astair szerepelnek, egy olyan világot ír le, amelyben a két tömb közötti atomháború megsemmisített minden élő lényt a földgömb északi felében. A déli földgömbön, Ausztráliában, az élet folytatódik. Emberek munkába járnak, barátaiknál vendégeskednek, művelik a földet, sőt egy autóversenyt is rendeznek, de mindezen, látszólag normális életvitel felett Damoklész kardjaként függ a fenyegetés, a szennyeződés miatt nincs hová menekülni, öt hónapon belül őket is eléri a rádioaktív sugárzás, minden élet kipusztul és ezzel az emberiség léte véget ér.

Dacára annak, hogy a filmben egy lövést sem adnak le, nem látni halottakat, sebesülteket, romokat, mindenki kulturáltan viselkedik (talán túl kulturáltan, a valóságban sokkal több erőszak, hisztéria lenne) és ez az egyik legszomorúbb és borúlátóbb film, amelyet valaha is láttam, engem mégis optimizmussal töltött meg. Miért? A filmben felvételek látszódnak a háború utáni San Franciscóból. A Golden Gate híd és az összes épületek épen állnak, az automatikus gépezet által irányított erőmű tovább működik, a közlekedési jelzőlámpák monotonon váltakoznak, de a híd, az autópályák, az utcák elhagyottak, sehol egy ember, jármű, élőlény, csak a szél pörget megsárgult, szakadozott újságlapokat, de ez csak egy fantázia, a valóságban mindez nem történt meg!

A totális háború veszélye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és az atom-holokauszt rémképe, amelyek négy évtizedig fenyegette a világot, elmúlt és az emberiség fennmaradt. Az 50-es és 60-as években az amerikai borúlátók atom biztos óvóhelyeket építettek, azt hitték, még a 90-es éveket sem érjük el és íme 2009-t írunk. Vajon ez nem elegendő ok az optimizmusra?         

Az atomfegyverek sajnos nem lettek megsemmisítve és Pakisztán, India, Észak-Korea és más államok, köztük Izrael, kezében jelentős atom arzenálok vannak. Komoly veszély áll fenn, hogy hamarosan Irán is kifejleszti az atombombát. Újabban az is gondot okoz, hogy egy napon az Al-Qaida vagy a Tálibán is ehhez a fegyverzethez jut.

Sok más veszély is fenyegeti leszármazottaink egészségét és az emberiség jövőjét, kezdve az ökológiai katasztrófával, a Föld fokozatos felmelegedésével, a sarki jég rohamos olvadásával, a tengerszint emelkedésével, tavak és folyók kiszáradásával a klímaváltozás következtében, teljes állatfajok kipusztulásával, az esőerdők kiirtásával, lyukak keletkezésével az ózón rétegen, a génmanipulált ételek ártalmasságával és így tovább, befejezve a celluláris telefonok ártalmas hatásával.

Nehogy félreértsetek! Tökéletesen tisztában vagyok ökologikus problémáinkkal és lelkesen támogatok minden zöld kezdeményezést, amelynek célja a környezetünknek okozott kár csökkentése. Csak egy Földünk van és kötelességünk vigyázni rá a jövő generációk számára, de egyszerűen nem vagyok hajlandó túl komolyan venni azokat, akik a fejünk felett az elkerülhetetlen világkatasztrófa ostorát csattogtatják.

Ahogy magyarul mondják, nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik. Krízis, váltság idején (mint az ázsiai szökőár után), az egész világ mozgósít, hogy megsegítse azokat, akiket a szerencsétlenség sújtott. Hiszek a common sense-ben, a józan észben, az egészséges emberi értelemben, a tudomány képességében megoldásokat, válaszokat találni, abban, hogy dacára a szerencsétlenségeknek, a háborúknak, a kudarcoknak, az elmulasztott alkalmaknak, az  elcseszett teóriáknak, egy jó világba születtünk és az emberi faj fennmarad és virágozni fog (hacsak egy Bush, vagy Ahmadinezsád szerű balfasz nem nyom meg egy gombot és egyben pozdorjává zúzza, légbe repíti az egész mindenséget).