"Itthon-Otthon"

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Egy délelőtt csörgött a Reuvéni család telefonja. Amikor Helén felemelte a kagylót, meglepetésére lánya hangját hallotta, aki az időben, Szingapúrban élt élettársával.

„Csak nem történt valami, Dorit?” – kérdezte Helén.

„Nem anyu, csak azt akartam kérdezni, hogy vagytok. No meg azt, hogy nem tudod-e véletlenül, mi történt a megboldogult Cilly néni ezüst dobozával?”

„Fogalmam sincs. Miért kérdezed?”

„Furcsa dolog” – kezdte Dorit –, „de a néni mostanában többször is megjelent az álmomban, mérgesen rám nézett és azt kérdezte, hogy hová tettem azt az ezüst dobozt, amit a végrendeletében rám hagyott. Azóta nyugtalanít a dolog és éjszaka rosszul alszom.”

„Majd körülnézek a házban, de nem hiszem, hogy itt lenne. Addig is nyugodj meg kislányom. Cillyke nem haragudhat rád, hiszen mindig szeretett. Szétnézek és szólok, ha mégis megtalálom” – fejezte be Helén a beszélgetést.

Helén, de nemcsak ő, az egész család emlékezett az ovális ezüst dobozra. Tompa, mély fénye volt, amelyet csak sokéves gondos ápolástól kaphat egy ezüsttárgy.

A doboz emberemlékezet óta Cilly néni nappalijának asztalán állt, megtöltve rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel, amelyeket a néni annyira szeretett.

Helén felfordította a házat, megtalált néhány már elveszettnek hitt dolgot, („Baruch, megtaláltam azt a rongyos baseball sapkát, amit kerestél”) de a doboz nem került elő.

Egy éjszaka Helén arra riadt, hogy valami motoz a padláson. „A galambok” – gondolta és elhatározta, hogy másnap reggel felmegy és kitakarít odafönn. Aztán visszaaludt.

Galamboknak ugyan nem nyoma sem volt, de a szorgalmas háziasszony mindig talál tenni valót és Helén úgy vélte, hogy ha már feljött a padlásra, legalább alaposan kitakarít. A rég nem látott tárgyak látványa – kopott hintaló, babák, amelyeket a gyerekei kinőttek, egy rozsdás tricikli, álarcok elfelejtett bulikról – nosztalgikus emlékeket ébresztett Helénben.

Észre sem vette észre az idő múlását.

Amikor végül is feljutott hozzá Baruch szólongató hangja, mintha mély álomból ébredt volna.

Ahogy hirtelen felegyenesedett, beütötte fejét az egyik tetőgerendába. Megszédült.

Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és a délutáni nap átható sugaraiban meglátott valamit a padló és a lejtős tető közötti szögletben.

Amikor lehajolt megnézni mi az, felfedezte, hogy a vastag porral borított tárgy nem más, mint a boldog emlékű nővérének, Cillynek az ezüst doboza.

A doboz úgy nézett ki, mint valami kacat, de Helén azonnal Szingapúrba küldte légipostával, hogy Dorit megnyugodjon. A lány visszaszerzett örökségét egy öreg kínai aranyműveshez vitte.

A mester kezébe vette a dobozt, megnézte, megforgatta, aztán Dorithoz fordult:

„Asszonyom, minek magának ez az öreg vacak? Egy ilyen felújításnak az áráért, biztosan tudnék magának valamit ajánlani, amely talán jobban illene házába.”

Dorit mégis kitartott a doboz felújítása mellett és azt mondta, hajlandó megfizetni bármilyen árat.

Végül a vén mesterember bebizonyította tudását és egy mesterművet adott ki kezei közül.

Már csak a cukorkák hiányzottak. Dorit napokig szaladgált az édesség üzletekben, hogy olyan csokoládé érméket találjon, amelyeket a néni tartott a dobozban. Csak amikor a doboz ott díszlett nappalijának asztalán, akkor nyugodott meg.

Évek teltek el. Dorit visszatért Izraelbe és férjhez ment. Két gyereke született, néhányszor költöztek is, de a rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel töltött, ovális ezüst doboz, amelyeket Cilly annyira szeretett, velük vándorolt.

Bizonyára Dorit legidősebb lánya fogja örökölni a dobozt, és az ő asztalát fogja díszíteni. Elvégre a tradíciót tisztelni kell.

És ami Cilly nénit illeti, ő végleg eltűnt Dorit álmaiból.