"Itthon-Otthon"

Willemstadban sok a látni és tennivaló, de a központi élmény a szerencsejátékok körül forog. Mindenütt kaszinók vannak és az a benyomásod támad, hogy a hazárdjáték a lakosság vérében van. Szállodai szobánk kulcsával együtt 10 dollár értékű játékzsetonokat is kaptunk. Néhány percen belül elvesztettem őket a szálló kaszinójában és 20-30 további dollárnak a tárcámból ugyanaz lett a sorsa. Bánatosan arra az elhatározásra jutottam, jobb, ha a szerelemben keresem a szerencsémet. Ruth és Jaki, egy helyi házaspár, egy este kínai étterembe hívták meg kettőnket, utána pedig hazavittek minket. A szálloda előcsarnokában vendéglátónk boldogan kiáltott fel: „de jó, hogy a kaszinó még nyitva van, rég játszottam!” 

Miután néhány bankjegyet apróra váltott, először a 25 centes gépekhez járult és elkezdett nyerni. Látva sikersorozatát, én is újabb próbát tettem, de ami ezután történt, csak boszorkányságnak tulajdonítható. Ott álltam ismerősöm oldalán és minden mozdulatát utánoztam. Jaki egy érmet dobott be a gépbe és az alatta levő tálcába csengve-bongva tíz érme esett be. Tőszomszédságában ugyanazt tettem, de a gép csak elnyelte érmémet és éhesen tátotta száját további érmékre várva. Jaki párhuzamosan két gépbe dugott érméket és nyereményei a teli tálcákból a padlóra gurultak, míg a gépek, amelyeken én játszottam, továbbra is gúnyt űztek belőlem.

Jaki néhány percen belül megtollasodott és magasabb osztályba lépett, azokhoz a gépekhez ment, amelyekben a tét egy dollár volt. A szerencse továbbra is őt pártolta és hamarosan a rulett asztalnál folytatta a játékot. Én viszont felhagytam minden reménnyel és megelégedtem egy Pina Colada szürcsölésével, amelyet – más italokkal és cigarettákkal – a pincérek ingyen kínáltak a játékosoknak. Alig fél óra múltán, Jaki kijelentette, nemcsak megtérítette magának az éttermi étkezés árát, hanem egy kis nyereségre is szert tett és itt az ideje eltenni magunkat másnapra.                 

Másnap ellátogattunk a házaspár egyik ruhaboltjába és Ruth bemutatta nekünk anyját, aki a bolti kasszánál ült. Később, amikor a közelben kávéztunk, elmesélte, anyja megrögzött hazárdjátékos. Azelőtt három saját üzlete volt, de minden vagyona ráment a szerencsejátékokra és most apósa boltjában kénytelen megkeresni a betevő falatját.

Elbúcsúztunk új barátainktól és végső úti célunkra repültünk, a Trinidad es Tobago szigetpárra, amelyek egy politikai egységet képeznek. Ezeken a területeken azelőtt az angolok uralkodtak és a különbséget mindjárt észleltük. Nemcsak a beszédnyelv volt más, az életstílus is.        

Az útlevélvizsgálatnál Trinidad repülőterén ezúttal mi, az izraeli útlevelek tulajdonosai voltunk előnyben. Nem volt szükségünk vízumra, és minden teketória nélkül beengedtek minket, míg feleségemet, aki megőrizte holland állampolgárságát és nem volt beutazási engedélye (az otthoni utazási iroda nem tudta, hogy szüksége lesz rá), bekísérték egy oldalsó szobába és két komor arcú férfi egy fél óráig vallatta. Hol lakik, honnan érkezett, miért próbált illegálisan 'beszivárogni' az országba és mi látogatásának a célja. Trinidadnak keserű és vérfoltos tapasztalata van a 'felvilágosult' nyugati hatalmakkal. A történelem különböző időpontjaiban minden egyes állam – az angol, francia, spanyol, holland, amerikai és mások – megpróbálta uralma alá keríteni a szigeteket. 175 év folyamán, a XIX. század kezdetéig, a sziget 31-szer cserélt fennhatóságot! Nejemet, a kegyetlen kolonialisták képviselőjét, kémkedessél gyanúsították és csak a ránk váró vendéglátóink beavatkozása szabadította ki a biztonsági szervek markából és akadályozta meg kiutasítását az országból. 

Már a reptéren meggyőződhettünk, hogy Trinidad egész más jelegű, mint Aruba és Curaçao. A kinti térségen bolhapiac szerű atmoszféra uralkodott. Kopottas öltözetű emberek százai hemzsegtek silány étel, ital és dohánybódék között. Amikor a vámvizsgálat után kiléptünk a reptér épületéből, körülvettek minket és kiabálva kínálták nekünk portékájukat. Az egész város egy elhanyagolt szegénynegyed benyomását keltette.

Egy Trinidadban töltött éjjel után, reggel felszálltunk a ’légihíd’ra, amely a fővárost, Port au Princet, összeköti a szomszédos szigettel és húsz percen belül Tobagóban szálltunk le. Mini busszal jutottunk el a Crown Reef szállóba, amely annyira közel van a tengerhez, hogy vihar idején a hullámok a táncparkettre csapódnak. Ez a legdrágább szálloda, amelyben valaha megszálltam. Az Interline klub tagjai ennek csak ötödét fizették, de nekünk sikerült még ebből az árból is lefaragni valamit.

Észrevettük, hogy a szállodával szemben levő pénzváltó bódéban kedvező áron lehet beváltani amerikai dollárokat, Trinidadi és Tobagói dollárokra ($TT). Miután a recepciós hölgy megerősítette, helyi pénzt is elfogadnak, kirohantunk, valutánkat TT dollárra váltottuk be és hozzávetőleg 15%-al kevesebbet fizettünk a szállodáért.   

A fesztiválra kb. 150 Interline klubtag érkezett, a világ minden tájáról. Az ünnepélyes megnyitó után, – amelynek keretében az ország reprezentatív népi együttese lepett fel előttünk – négy máig is felejthetetlen nap kezdődött el. Olyan vendéglátásban részesültünk, amelyet talán csak ezeknek a csodálatos szigeteknek a lakói képesek nyújtani. Mindenkiből őszinte barátság és melegség áradozott, a rum-puncs ömlött, mint a víz és az egész mindenség a kalipszó őrjítő ütemére mozgott.

Egy este, vacsora előtt, rövid sétára indultam. Három, házuk kertjében hűsölő fiatal férfi, kikiáltott, csatlakozzak társaságukhoz. Rövid habozás után, elfogadtam a meghívást. Az volt a benyomásom, hogy ezeknek a fiataloknak a világon nincs más gondjuk, mint az asztalon álló üveg rumot velem együtt kiüríteni. Egyetlen kérésük az volt, osszam meg velük a véleményemet az élet lényegéről, a nagyvilág helyzetéről és őszintén sajnálták, amikor egy idő múltán kénytelen voltam visszatérni szállomba.

Az esély, hogy valaha újra összejövünk, jelentéktelen, de soha sem fogjuk elfelejteni Alfrédot, a 1.90 méter magas, fülében hét arany karikát hordó, alkalmi munkákat vállaló, tengerparti gyümölcsbódé tulajdonost, a feje búbjától a talpáig tősgyökeres úriembert. Egy ideig Skandináviában élt, de nem találta meg a helyét a hideg északi vidéken, hazatért és most szülőhazájában sem képes beilleszkedni.  Ez az ember teli volt ellentétekkel. Reggel, mindössze rövid fürdőnadrágban, csónakunkat irányítva, vad, fekete istennek tűnt, este, jól szabott öltönyében, lakkcipőkkel lábain, szenvedélyesen udvarolva nejemnek és barátnőjének, Sulának, látszólag az álmok hercege volt.

Évekkel később, egy izraeli házaspár szállt meg ugyanabban a szállodában. Este, a bárban, megismerkedtek egy helyi lakossal. Amikor a férfi megtudta, hogy Izraeliek, felcsillant a szeme és reggelire invitálta őket. A pár kezdetben megpróbált kibújni a meghívás elől. Magyarázták, a reggeli a szállóban ízletes és ki is van már fizetve, de az elutasítás láthatóan leverte beszélgetőtársukat, úgyhogy végül is megsajnálták és bólintottak, vele fognak reggelezni. Másnap reggel, amikor felébredtek, a fekete férfi már küszöbükön várakozott. Elvitte őket tengerparti kunyhójához, puha párnákra ültette őket és tengeri, meg friss gyümölcsökből, olyan királyi lakomát szolgált fel, amelyhez hasonlót sosem kóstoltak. Alfréd még egy kis hálapénzt sem fogadott el az Izraeliektől.  Mindössze azt kérte, adják át szívélyes üdvözletét feleségemnek és Sulának. (Ezt meg is tették, különben nem tudnék beszámolni a fenti epizódról).

Az egész szigetet bejártuk. Az időjárás ideális volt, a légkör fesztelen és a nap zömében fürdőruhában maradtunk. Csak este dobtunk magunkra valamilyen ruhafélét, de egy alkalommal egykor, éjfél után, támadt valakinek az az ötlete, hogy a mostani a legalkalmasabb időpont egy megmártózásra az úszómedencében. Perceken belül mindannyian a vízben lubickoltunk, előkerültek a rum-puncsos flaskák és csak amikor már senki sem volt képes többet lábra állni, ért véget a hajnali buli.  

Egy különleges élmény volt az u. n. ’nejlon medencé’ben töltött délelőtt. Ez egy koráll szirtekkel körülvett terjedelmes terület a tenger szívében, amelyben a víz békés és sima, mint a tükör. A víz csak derekunkig ért, a tenger feneke  lágy homokkal volt borítva és csakugyan az a benyomásod támadhatott, hogy úszómedencében vagy. Leszálltunk a csónakokról és a langyos, napmelegített vízben lubickoltunk, de nem azért hoztak minket ide, hogy úszkáljunk! Valahonnan felbukkant egy csónak és mindenki markába jéghideg sört, vagy rum-punccsal teli poharat nyomtak. A csónakon levő magnóról tánczene szólt és hamarosan spontán buli kezdődött a vízben. Mindenki ujjongott, táncolt, vizet spriccelt társaira – egy olyan élmény volt ez, amelyre mindig mosollyal fogunk visszaemlékezni.     

Nemcsak „folyékony élelmiszer”-rel lettünk ellátva, a szilárd táplálék sem lett elhanyagolva. Reggeli tányérjainkra óriási mennyiségű ananászt, kókuszdiót, papayát és más egzotikus gyümölcsöt halmoztak és napközben többek között parázson sült barrakuda sztéket és rántott repülő halat faltunk. Esténként steel band – acélhordó zenekar – együttesek szórakoztattak minket, helyi népi táncokat sajátítottunk el, egy káprázatos álarcos bálon meg limbó versenyen vettünk részt. Mintha a rum-puncs nem lenne elég, a kanadai klubtagok nemzeti italukkal, a Moose Milkkel ("Jávorszarvas tej"),– amely gint, vodkát, őrölt muskotálydiót, tejet es más titkos tartozékot tartalmaz – itattak minket!

Ottlétünk folyamán nem volt egy perc sem, amelyben nem történt valami, poharaink kiürültek, vagy teljesen józanok lettünk volna! 

Ez után az utazás után, ha valaki azt kérdezte volna tőlünk, érdemes-e ilyen hosszú útra vállalkozni, azt válaszolnánk, igenis, ha a végcél Tobago! Itt nincsenek történelmi helyszínek, múzeumok, vagy színházak, nincsenek kiárusítások, akciós áruk, alkalmi vételek. Az egyetlen, amit itt találni lehet, az a totális kikapcsolódás. Elfelejtheted a világ minden baját és csak annak (a valóságos) veszélynek vagy kitéve, hogy egy kókuszdió esik le kobakodra.  

Kirándulásunk óta minden alkalommal, amikor Harry Belafonte ismert dalát, a "Sziget a napon"-t halljuk valahol, a pálmafákkal szegélyezett, festői Tobago jut az eszünkbe.