Amikor a múlt héten kimentem az irodából ebédelni, olyan hideg szél fújt kint, hogy nyakig felhúztam széldzsekim cipzárját.
„Végre van egy kis telünk” – konstatáltam.
Beléptem az önkiszolgáló étkezdébe, ételválasztásaimat felraktam a tálcámra és miután nem találtam megfelelő ebéd partnert – a legtöbb asztalnál idegenek ültek és a néhány ismerősöm már majdnem befejezte ebédjét – egyedül foglaltam helyet az egyik asztalnál és a többi étkezőt nézegettem.
Zömük hozzám hasonló ruházatot viselt, sötétszínű dzsekit, vagy legalább pulóvert, de hirtelen bejött az étkezdébe Lior, egyik kollégám, egy testes és kedves pasi, aki beérte egy világoskék rövidujjas inggel. Feltűnő látvány volt az étkezők között és nemcsak ingje világos színe miatt. Nem először életemben, eltűnődtem a jelenségen:
„Vajon csakugyan nem fázik, vagy ez csak valamilyen dac kinyilvánítása? Lehet, hogy a valóságban kollégám fázik, de inkább egy kicsit szenved, viszont kitűnik egyediségével és nem alkalmazkodik a csordához.”
Gyorsan elhessegettem ezt a bosszantó gondolatot. Egy olyan embernek, mint Lior nem tulajdoníthatok ilyenfajta szándékokat. Mellesleg, nem ő az egyedüli osztályomon, aki ilyen öltözékben jár télen-nyáron. Chaim is könnyű nyári ingeket visel a legnagyobb hidegben (persze Izraelről van szó, ahol a hőmérő ritkán közeledik a 0 fokhoz és még ritkábban száll alája), de ő ma nem jött be. Itt a szobatársam, Alex is, aki ugyan dzsekiben jön be – mert felesége nem engedi ki a házból nélküle – de amint bejön a szobába, leveszi és engedélyt kér kinyitni az ablakot.
„Hogy a bacik kimehessenek!” – mondogatja.
Mit mondhatnék? Engem, bélelt dzsekiben is a hideg ráz ki, csak a láttukra.
Mindhárom kollégám szimpatikus ember, nem olyan típusok, akik provokatív módon viselkednének és ha ők kijelentik, hogy csakugyan nem fáznak, nincs más választásom, mint hinni nekik. Talán még sajnálnom is kéne őket, mert ha ilyenkor melegük van, hogy érzik magukat 35-36 fokos hőségben? Amellett, azt hiszem, hogy még ha izzadnék is egy ilyen hűvös napon, valamit azért felöltenék könnyű ingem fölé, hacsak másért nem, hogy ne tűnjek fel.
Azt szokták mondani: „Rómában viselkedj úgy, mint egy római!”, de ezt talán csak az olyan csorda emberek mondják, mint én, aki nem szeretek feltűnés tárgya lenni, kilógni a sorból.
A rövidujjasok az őszinték, akik fütyülnek arra, amit mások mondanak és úgy viselkednek, ahogy kedvük van és testük megkívánja.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.