Büszke vagyok arra, hogy beszélek, olvasok és írok is magyarul, sőt van egy blogom is, de azt már tudjátok is, ha ezeket a szavakat olvassátok. Igyekszem elsajátítani az új szavakat is, de mivel nem használom a nyelvet naponta – csak az Internetten van alkalmam magyarul csevegni –  sokszor nem találom meg a helyes kifelyezéseket, vagy rosszul használom őket. Egy jó barátom annyira murisnak találta elírásaimat, hogy néhányat közülük feljegyzett. Ilyeneket vagyok képes mondani, vagy írni:

"elérzékenykedek; élénk elképzelő tehetségem van; élvezem a veledlevést; remélem nem fogod megsajnálni; szavak, amelyekhez nem csatlódik érzés; könyvbolt; segélykész emberek; allergiás az eperhez; adóvallomás".

Remélem a jelen írásom nem növeli meg ezt a listát.

Más barátaim, akik kevésbé ismerik az élettörténetemet, megszídnak: "Ejnye-ejnye! Ennyire elfelejtetted az anyanyelvedet?"

Ilyenkor kénytelen vagyok bevallani, hogy a magyar tulajdonképen csak a harmadik nyelv amelyet megtanultam. Az szó szerint vett "anyanyelvem" a német lenne, de az csak zsenge gyerekkorom nyelve volt. Megkérdezhetek valakit, hogy és mint van, elmondhatom, hogy szomjas vagyok, ételt is tudok rendelni az étteremben (észrevettem, hogy a második generáció, még ha nem tud egy szót sem a szülei nyelvén, az ételek nevét általában ismeri, mert az anyjuk főzte ugye hazai volt), de a német tudásom nem elegendő ahhoz, hogy komolyan társalogjak – nem vagyok példáúl képes megmagyarázni mi a politikai, vagy gazdasági helyzet Izraelben – (nehéz feladat egy olyan nyelven is amelyet tökéletesen bírunk), talán azért mert soha sem olvastam el egy német könyvet, vagy ujságot.

Mivel anyám Sléziából származott, otthon németül beszéltünk. Apám ugyan Érsekújváron született és magyar iskolákat végzett, de mint sokan mások azokban az években, jól beszélt németül is. A 20-ik század első felében a német nyelv státusa Közép-Európában hasonló volt ahhoz amelyet most az angol tölt be a világon.

Hat éves koromban szlovák iskolában kezdtem tanulni, ez egy teljesen új nyelv volt számomra, dacára annak, hogy Kassán, Szlovákiában születtem. Szüleim alig tudtak szlovákul, de nem is volt szükségük rá, németül és magyarul nagyon jól boldogulhattak. A harmadik elemi osztály közepén, a Müncheni egyezmény alapján a magyarlakta területeket és velük szülővárosomat, Magyarországhoz csatolták és mint már egy elöző alkalommal leírtam, nemcsak a tanítás nyelve lett magyar, hanem a tankönyveket (és a tanítókat!) a sutba dobták és a tanulási anyag nézőpontja egy éles fordulattal magyarellenes helyett szlovákellenessé vált. 

Az első hónapok az iskolában nagyon nehezek voltak. Senki sem állítja, hogy a magyar egy könnyü nyelv. Anyukám segíteni akart, de ő sem tudott magyarul – az apám az üzletben volt elfoglalva – és így, leckeírás közben, mindketten megtanultuk a nyelvet. 1949-ben Izraelbe emigráltunk, de otthon továbbra is csak magyarul beszéltünk. A szüleim soha sem sajátították el a héber nyelvet. Mellesleg, a magyar nyelv törölhetetlen nyomot hagy beszélője kiejtésén. Dacára annak, hogy az anyám soha sem beszélt hibátlanul magyarul, sokszor amint elkezdett beszélni németül, beszédtársa elnevette magát és azt mondta: "Asszonyom, velem nyugodtan beszélhet magyarul!" Az ilyenfajta incidensek mindig nagyon bosszantották, hiszen német volt az anyanyelve és irodalmi érettségije volt.

Sokszor kérdezik tőlem, miért nem tanítottam meg a gyerekeimet magyarul beszélni. Amikor megszületett az első lányunk, egy ideig arra gondoltunk, hogy más nyelven fogunk vele érintkezni. Ismert tény, kis korukban a gyerekek játszva tanulnak meg nyelvet/nyelveket. A magyar nem világnyelv és nem láttam értelmet abban, hogy megtanuljon magyarul. Talán ha mindketten magyar nyelvüek lettünk volna (a feleségem holland származású), felkapta volna hallásból. Az első nyelv amelyre gondoltunk angol volt, de ez sem ment. Aránylag könnyű jó reggelt, vagy estét kívánni, felolvasni egy mesét, de lehetetlen dühbe gurulni, megleckéztetni egy pajkos gyereket egy olyan nyelven amelyet nem beszélünk folyékonyan  A feleségem hollandul beszélt hozzá, de azokban az években a gyerekek szégyelték ha az anyjuk bevándorló, aki nem beszéli a helyi lingót és kénytelen volt felhagyni  ezzel is. Szerencséjére a legidősebb lányunk sok időt töltött boldogult anyámmal – akkor az egészsége még jó volt – és így ráragadt egy kis német tudás. A másik két gyerekünk nem tanult meg más nyelvet a szülei házban és ma eléggé sajnálják ezt.

Annak idején elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy a német tudásomat is tökéletesítsem. A feleségem a nemzetközi kapcsolatok felelőse volt a városházán és gyakran vendégeskedtek nálunk külföldiek, sokan közöttük németajkúak. Néhányszor zavarba jöttem, mert félbe kellett szakítanom valakit aki bevezető szavaimból úgy vélte jól beszélek németül és szóözönbe kezdett. Teljesen hitetlenül néztek rám amikor elnézést kértem és azt állítottam, hogy nem értettem semmit beszédéből és jobb lenne ha megismételné angolul – nehéz feladat az átlagos német számára.

A tel avivi Goethe intézmény a megfelelő hely a német tudás tökéletesítésére. Egy haladó fokú társalgó tanfolyamra íratkoztam fel, házi feladatok nélkül, semmi kedvem sem volt németül írni. Szeretek nyelveket tanulni, egy ilyen tanfolyamon érdekes ismeretségeket is lehet kötni és úgy tetszett, egyszer hetente két kellemes órát fogok tölteni, de nem így történt. A sors egy szőrszálhasogató, humortalan tanitónőt rendelt a tanfolyamomra, akit semmi más nem érdekelt a nyelvtanon kivül. Már az első leckén, amikor mindegyikünknek be kellett néhány szóval mutatkozni, felingerelt. Elérkezett a sorom és elkezdtem beszélni, de minden mondatomat legalább kétszer félbeszakította és kijavította a szórendet, a szavak nemét, vagy a szó választásomat – röviden, nem hagyta, hogy eldadogjam a mondokámat.

Ez így folytatódott minden leckén  Akik ismernek engem tudják, szeretek viccelődni. A véleményem szerint a nevetés jó orvosság majdnem minden bajra. Képzeljétek el, el akarok mondani egy viccet és a tanítónő elrontja nekem, nem hagy eljutni a csattanóhoz sem. Megúntam a dolgot és abbahagytam a tanfolyamot. A pénzemet persze nem kaptam vissza.

Ez a kis történet azóta közmondásossá vált családunkban. Ha az egyikünk félbeszakítja a másik beszédét, belekotyog a szavaiba, az elhallgattatásának a legeredményesesebb módja azt mondani:

"Ne légy olyan mint a német tanitónő!"