Vannak emberek, akiknek sosem nő be a fejük lágya és azt hiszem, én is hozzájuk tartozok. Mindig azt mondták, a korral majd megváltozok, stabilabb leszek, felnövök, de nagy örömre ez nem történt meg. Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy életemet irányítsam és önállóan határozzak mindenben, ami engem és családomat illeti, de mégis megőriztem egy bizonyos tágszemű gyerekességet. Mindig minden érdekel és néha ‘nem a koromnak megfelelően’ J viselkedek. Tegnap például 9 éves unokámat kézen fogva, ugrabugrálva haladtunk a forgalmas bevásárló központ kijárata felé és egyáltalán nem érdekelt, ha néhány járókelő azt gondolta ’vén hülye‘ (rá volt írva az arcukra). Arra is kész vagyok minden javaslatot objektíven megfontolni, anélkül, hogy azt elvileg elutasítanám, mint nem praktikusat, veszélyeset, kalandosat, esztelent, vagy társadalmilag elfogadhatatlant. Korom persze korlátokat állít elém, nem kezdhetek új pályafutást, mint cirkuszi akrobata, vagy önkéntes az ejtőernyősöknél, de ha például felajánlanának nekem egy híradói beosztást – katonaköteles koromban, mint híradós szolgáltam –egy fiatalt mentesítve ez által olyan feladatra, amelyhez jó testi kondíció szükséges, komolyan figyelembe venném. Ez persze csak haszontalan álmodozás. Ki tesz egyáltalán ajánlatokat egy idősebb embernek, hacsak nem szülői otthon, vagy sírhely eladásról van szó?

Egyik kedvtelésem az utazás külföldre. Sajnálatomra, mint a köznép más tagjai, költségvetésem nem teszi lehetővé olyan gyakran űzni ezt a hobbimat, mint szeretném, de nem panaszkodok. Elég sok helyre eljutottam és még nem tettem pontot terveimre. Egyik tulajdonságom, hasonlóan feleségemhez, kevés időre van szükségünk a csomagoláshoz és más úti előkészületekhez.   

Szeretem megünnepelni Szilvesztert. Nem feltétlenül szükséges, hogy ez egy zajos buli keretében történjen, beérem néhány jó barát társaságával, de lehetnek akár rokonszenves idegenek is. A fő, jó hangulatban tölthessünk egynéhány órát, éjfélkor pedig megölelhessem nejemet és poharat üríthessünk egy boldog újévre. Régi baráti köröm az utolsó években kifogyott a szuszból és ötletekből. Egyszer, amikor december 30-án éjjel baráti vizitről hazafelé tartottunk, megkérdeztem  páromat, mi a programunk másnap éjjelre. Amikor kiderült, hogy nincs semmi, a szokásos fantáziátlan, kókadó összejövetelen kívül, amelyet még bulinak sem lehet nevezni, javasoltam, utazzunk családjához Hollandiába.

Feleségem öccsét csak 22.30-kor értük el telefonon és miután igazolta, otthon lesznek és megszállhatunk náluk, felhívtuk a gyerekeket is és bejelentettük, másnap reggel külföldre repülünk. Hajnalkor kiutaztunk a röptérre, jegyet vásároltunk, beszálltunk a gépbe és 5 és fél óra múltán már külföldön voltunk. Az éjjelt Amszterdam utcáin töltöttünk. Egyszeri élmény volt, ami azt jelenti, nem hiszem, hogy meg fogjuk ismételni, de egyszer érdemes volt megnézni. A hollandok óriási összegeket adnak tűzijátékok vásárlására és gyártására. Éjfélkor az egész város fülsiketítő robbanásokkal és vakító felvillanó fényekkel telt meg – egy katonai akció ehhez képest egy aggok házában rendezett bulihoz hasonlít – de ezen kívül más alig történt. Kb. 3-kor indultunk aludni, de amikor reggel felébredtem, a dörejek és durranások még folytatódtak. Január 2-án értünk haza egy élménnyel gazdagabban. Megünnepeltük az Új Év jöttét és a családdal is találkoztunk.     

Egy nap egy kolleganőm elmesélte, hogy lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat város egyik éttermében. A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre. Lakást béreltek Élatban és a szerelem virágzott. Azután, a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába és felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje konzervatív szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez.

A bírósági tárgyalás a válóperes eljárásról két nap múlva volt esedékes és a fiatalasszonynak 12-kor délben kellett megjelennie a bíróságon. Miután én voltam az egyedüli ismerősei között, aki Szlovákiában született, az anya velem tanácskozta meg az útvonalat. Apja akarta elkísérni a lányt, de beszéd közben hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha te kísérnéd el? Hiszen ismered a nyelvet, a körülményeket. Persze fedezzük kiadásaidat.”  

Elfogadtam a javaslatot. El Al járata valamivel 9 óra után szállt le Ferihegyen. Taxit vettünk, sikerült elérnünk a vonatot Keletin és másfél órán belül Komáromban voltunk. Még korán volt, védencem pedig nem akart túl hamar érkezni a szlovák városba, ahol esetleg férje barátaiba fut. Beültünk egy kávéházba. A tulajtól megkaptuk egy szlovák taxis telefonszámát, felhívtam és megkértem, jöjjön értünk röviddel a tárgyalás kezdete előtt. A taxis persze magyar volt.  

A taxi időben értünk jött. Még pénzt sem kellett váltani, mert a pasi magyar pénzt is elfogadott. Átkeltünk a Dunán és tíz percen belül a bíróságon voltunk. A férj nem jött el a tárgyalásra. „Nem tudott elszabadulni munkahelyéről”, de írásban kijelentette, nem ellenzi a válást. Csak négyen voltunk a teremben,.a bíró, tisztviselőnője, kolleganőm lánya és én. Az asszony csak néhány szót tudott szlovákul, a helyiek nem beszélnek angolul és az én feladatom lett volna fordítani. Mint kiderült, szlovák tudásom nem elegendő jogi dolgok megtárgyalására, de ez egyáltalán nem okozott gondot a rövid hivatalos eljárás lebonyolításában.

A szlovák kormány képviselője hamarosan rájött, hogy kommunikációs nehézségeink vannak, körülnézett és amikor megállapította, hogy nincsenek idegen elemek a környéken, áttért a magyar nyelvhasználatára. A tisztviselőnő is értette a nyelvet, úgyhogy nem okozott számára gondot a jegyzőkönyv vezetése az állam nyelvén. A bíró kijelentette, ha a felek egyike sem fellebbez, a válás 30 napon belül érvényes lesz és egy fél óra múlva újra a taxiban ültünk útban a magyar oldal felé. Pestre a délutáni órákban érkeztünk, az aznapi El Al járat már rég felszállt és rengeteg időt kellett elütnünk a Málév gép indulásáig 23.40-kor.

Kísérőnőmnek egy villám körsétát rendeztem a fővárosban – ez volt első látogatása – aztán elkapott minket a fáradság és egy Váci utcai cukrászdában próbáltunk felocsúdni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, most éreztük igazán,  alig aludtunk, mert már hajnalban kint kellett lennünk a röptéren. Valószínűleg úgy néztünk ki, mint egy pár zombi, akik az álom ellen küzdenek a cukrászdai székeken és időről-időre kudarcot vallanak.  Végre este lett. Taxival elvitettük magunkat az egyik ismert pesti étterembe és egy koleszterin-dús lakoma után amelyhez hasonlót úgy látszik csak magyar és francia éttermekben lehet fogyasztani, egyenesen a röptérre ingáztunk.

A gépen végre el tudtunk aludni és 21 óra és 40 perces távollét, 14 óra és 35 perces külföldi tartózkodás után, hazaértünk. Egy hosszú nap volt mögöttünk, de a feladatot elvégeztük és még egy kis turizmusra is maradt időnk.

Ez az a kalandfajta, amelyet hajlandó vagyok akármikor megismételni. Ha valaki azt kívánná, kísérjem el gyerekét, házastársát egy rövid kiruccanásra Ausztráliába (ott még nem voltam), vagy akárhová, nyugodtan forduljon az alulírotthoz.