"Itthon-Otthon"

A minap a rádióban Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét hallgattam, szólistaként Pinchas Zukermannal, a Los-Angelesi Filharmonikusokkal és Zubin Mehta vezénylete alatt. A zene rendkívüli módon feldobott, amint csak egy virtuóz hegedűjátéka képes.

Mindig előnyben részesítettem az olyan zenekari műveket, amelyekben hegedűszóló van. Az olyanokat is élvezem, amelyekben a zongorának, vagy más hangszernek van központi szerepe, de ezek sokkal kevésbé ragadtatnak el, mint a fenti mű. Talán ez az egyik oka annak, hogy ennyire kedvelem a cigányzenét is. Annak idején, amikor a szüleim azt akarták, hogy valamilyen hangszeren tanuljak meg játszani, a hegedűt választottam, de apám azt állította, hogy csak egy zseni képes kicsalni a hegedűből az igazi, kiváló, isteni hangot és azoknak a játéka, akik nem virtuózok, csak kínt okoznak ennek a nemes hangszernek és a hallgatók füleinek. Végül is egy zongoratanárhoz adtak be, de ezeket a tanulmányokat is hamarosan fel kellett adnom a háború miatt.

Egy másik tárgy, amely gyakran foglalkoztat: mindig mindenben keresem a magyar kapcsolatot. Ebben az esetben könnyű dolgom volt, mert mint tudjuk, Brahms legnépszerűbb és leggyakrabban előadott művei a Magyar táncok, a 21 darabból álló zongorára írott sorozat, amelyek a magyar népzene dallamain alapulnak, vagy legalábbis olyan dallamokra, amelyekről Brahms azt gondolta, hogy eredeti népiek, bár a valóságban különböző szerzők művei.

Nagyon érdekelt, hogy került ennek a tősgyökeres német szerzőnek a műveibe ennyi tipikusan magyar motívum?

A választ néhány Brahms életéről szóló cikkből tudtam meg. Mivel Brahms apja szerencsejáték-függő volt, a tehetséges fiúnak 13 éves korától éjjelente a kikötő kocsmáiban és bordélyházaiban való zongorázással kellett megkeresni családja számára a betevő falatot. És mik voltak a népszerű „pop” dallamok a XIX. század közepe felé ezeken a kétes szórakozóhelyeken? Magyar és cigány románcok.

Ha ezek az ifjúkori tapasztalatok nem lettek volna elégségesek a magyar zene hangzásának a megismerésére, a 17 éves Brahmsot szárnyai alá vette egy magyar-zsidó zenész Reményi Ede, aki à la Tzigane, vagyis cigányos stílusban játszott. Reményi magával vitte Brahmsot koncertturnéira, mint zongora kísérőjét. A fiatal zeneszerző első kompozíciói nem örvendtek közönségsikernek és a karrierje csak ez után a turné után szárnyalt fel.  

Reményi mutatta be Brahmsot egy másik magyar-zsidó hegedűművésznek, Joachim Józsefnek és kettejük között egy életre szóló barátság keletkezett. Joachim volt az, aki beajánlotta a fiatal zeneszerzőt Liszt Ferencnek és Robert Schumannak. A két magyar zenész nagyban befolyásolta a német zeneszerző stílusát.

És itt visszatérünk a műhöz, amellyel elkezdtem írásomat: a D-dúr hegedűversenyhez, Op. 77. Nemcsak, hogy Brahms Joachimnak írta, aki a Wikipédia szerint, "minden idők legjobb hegedűse” volt, hanem „írása során sok segítséget kapott Joachimtól, sőt valószínűleg a hegedűművész Concerto magyaros stílusban című műve erősen hatott rá”. A mű legismertebb kadenciáit – zenei tétel, amely lehetővé teszi a szólistának, hogy bemutassa technikai képességét és virtuozitását – maga Joachim írta meg.

Nem ez volt az egyetlen darab, amelyet Brahms Joachim számára írt. Évekkel később, amikor különböző okok miatt a kapcsolat lehűlt, Brahms megbékélési gesztusként megírta neki a Kettősversenyt hegedűre és gordonkára, Op. 102. Más zeneszerzők is, mint Robert Schumann, Max Bruch és Antonin Dvořák is írtak műveket Joachimnak.

Johannes Brahmsszal kapcsolatos kis kutatásom eredményeként, azt mondhatom, teljeséggel elértem célomat. A magyar kapcsolat keresésének szentimentális okai voltak, de amikor kiderült, hogy ugyanez a kapcsolat zsidó jellegű is, nemzeti büszkeségem is kielégült.