Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?