"Itthon-Otthon"

Azok, akik követik írásaimat, tudják, az év elején rövid szabin voltunk Spanyolországban. Egy éjjelt Madridban kellett töltenünk és megfelelő szállodát kerestünk. A pici szálló előző madridi utazásunkon ugyan nem szolgáltatott mást, mint ágyat egy szerény szobácskában, de egy lakónegyedben volt, nem messze a reptértől, és a közelben egy jó étterem és néhány üzlet is volt. Amszterdamban is mázlisak voltunk, a szálloda bájos és olcsó, ingyen reptéri ingajárat volt és közvetlen közelében egy nagy bevásárló központ, néhány étteremmel. Ezúttal is hasonlót reméltünk találni.

A nettes hirdetés szerint Hotel Arturo Norte, Madrid Airport, „5 percre van a reptértől”, közel Madrid központjához, ingyen reptéri ingajáratot szolgáltat, étterem és bár van és persze az ára is megfelelő volt.

Mivel gépünk már 11-kor délelőtt szállt le, úgy terveztük, letesszük a kofferokat a szállóban és sétálunk egyet Madridban. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy a reklám és a valóság között van egynéhány ellentét, amikor nem találtuk meg a szállodai transzfert. Egy másik sofőr tanácsára taxiba szálltunk. A hotel egy ipari parkban van, vagy 17 kilométerre a reptértől és az út 20 percet vett igénybe. A szálloda modern és szép, a szobánk tágas, de a recepciós alkalmazott felvilágosított, az ingajárat csak munkanapokon működik, úgyhogy a visszautat is taxival kell majd megtennünk.  

Összegezve: a szobáért 65 eurót, a két taxiért 77 eurót fizettünk!

A madridi kiruccanásról is lemondtunk. Továbbiakban kiderült: a szállodai étterem hétvégén csak reggelit szolgál fel, a bár csukva van és az egész környéken csak egy drága koreai étterem működik. Végül is kellemes szobánkban töltöttük a délutánt és estét. Olvastunk és beértük a szendvicsekkel és italokkal a szálló automatájából.

Ezek a gombnyomásra rendelkezésre álló információáradat veszélyei. A naiv turista saját bőrén tanulja meg, a netes információ sokkal kevésbé megbízható, mint az azelőtt inkább igénybe vett baráti ajánlás, vagy az utazási iroda segítsége.

A madridi szálló eszembe jutatta lányom családja esetét 2008 nyarán, amikor egy családi gyökerek túra keretében Magyarországra, Szlovákiába és Csehországba látogattunk. Legidősebb lányunk és férje elhatározták, hogy még egy hetet maradnak a közös kirándulás után. Nyári szünet volt és szükségesnek találták három gyereküknek egy további hetet ajándékozni szüleikkel, ahelyett, hogy otthon a falra másszanak tiszta unalomból. A Tátra, a nemzetközi turizmus egyik népszerű központja, kézenfekvő választás volt, a hegyek szépsége és olcsó árak miatt Szlovákiában.

Lányunk megfelelő helyet talált egy Vázsec nevű faluban, a ház kitűnő benyomást keltett a fényképeken. Kirándulásunk befejezése után elkísértük lányunk családját bérelt házukba.

Délután érkeztünk és megdöbbentem a falu siralmas kinézésétől. A földszintes házak mind sok évre tekinthettek vissza és sehol sem – legalábbis azokban az utcákban, amelyekben elhaladtunk – látszott a haladásnak semmilyen jele. Az utak repedezettek voltak, teli kátyúkkal és mindenhol a visszamaradottság, a szegénység uralkodott. Ez nem volt az egyetlen falu, amelyet Szlovákiában láttunk. Két előző éjjelen, két másik faluban szálltunk meg, más településeket is útba ejtettünk és azok nem különböztek jelentősen a mi falvainktól, de ez a falu kirívóan szegényes volt.

Alkonyodott, amikor elértük a megadott címet és az utca kinézése szerint, a legtöbb házba nem lett bevezetve a villany. Csak később derült ki a megtévesztő látszat oka: a lakosok a tyúkokkal fekszenek le aludni és velük is kelnek fel. A háziúr nyaralója előtt várt minket és már előre le kívánom szögezni: a szállás minőségét illetve, lányom elvárásai teljes mértékben teljesültek. Az új, modern és tágas épület egy szép, fás, zöld domb tövében volt elhelyezve, mindennel ellátva, amire egy családnak szüksége lehet, mellette kis kert volt, nekem mégis kellemetlen érzésem volt. Két vadonatúj bérautóban érkeztünk, tizenegy jól öltözött turista, GPS-ekkel, fényképezőgépekkel, mobil telefonokkal, ruházattal és személyes felszereléssel degeszre tömött kofferokkal. Nem szeretnék Vázsec derék polgárairól egy rossz szót mondani, feltehetően becsületes és szorgalmas emberek, akik verejtékes munkával keresik meg kenyerüket, de vajon a kísértés nem túl erős? Vajon aránylagos gazdagságunk nem kápráztatja el őket, nem túl kirívó, hivalkodó?

A kora reggeli órákban valamilyen zaj ébresztett fel minket. A hangerősítőkben, amelyek az utcák mentén voltak felszerelve, rövid zenei részlet után, egy dramatikus közlemény hangzott el. A családom, amely nem ért szlovákul, hívott, jöjjek ki, hallgassam meg. Talán valami történt? Tűz fenyegeti a környéket, földrengés veszély van, háború tört ki? Legnagyobb csodálkozásomra, ez egy reklámadás volt, közölték a tisztelt vevőközönséggel, amelyhez még nem értek el a kor vívmányai – úgymint a TV, meg a rádió – hogy a közeli áruházban rendkívüli ágynemű akció van.

Másnap, közös reggeli után, hatan elhagytuk a falut, útban a reptérre és hazafelé és csak lányunk családja maradt a nyaralóban. Időről időre beszámoltak, minden rendben van és tíz nap múltán hazatértek, szép élményekkel a Tátrai kirándulásokról és sok fényképpel, amelyek között a legemlékezetesebbek néhány falubeli szomszéd nénit ábrázoló, a 20.-ik század eleji dokumentumfilmekben látható, öltözékben.

Lányunk elmesélte, az utolsó napon eljött a háziúr beinkasszálni a házbért és visszakapni a kulcsokat és megkérdezte rendben volt-e minden, voltak-e lakósainak valamilyen problémái? Lányunk, egy kicsit csodálkozva, visszakérdezett: „miféle problémáink lehettek volna?”

A házibácsi válasza megdöbbentette: „remélem, a cigányok a faluszélen nem alkalmatlankodtak. Lefizettem őket, hogy békén hagyjanak benneteket.” 

Ki tudja miként viselkedtek volna családunk tagjai, ha tudták volna, védelmi pénzt fizettek szabijuk zavartalanságáért. Vajon kiteregették volna mosásukat mielőtt egész napos kirándulásra indulnak? Képesek lettek volna lazítani este a kertben? Mertek-e volna éjjel nyitott ablakkal aludni? Még szerencse, hogy csak amikor elutaztak, hallottak a kétes elemekről a falu végén.