Ezt a rövid novellát 1955-ben írtam, amikor magam is parasztéletet éltem. Szántani ugyan soha sem volt alkalmam – ezt már akkor is traktor végezte – de majdnem minden más kétkezi munkát kipróbáltam, a trágyázástól a kapálásig. Sajnos nem voltam annyira eltökélt, mint írásom hőse és hat év után visszatértem városi létemhez.
A Nap, bíbor palástjába burkolódzva, kilépett éjjeli szállásából és áttekintette birodalmát. A köd, amely, mint prédáját leső vadász lapult a földön, megijedt és elinalt. A sakál, akit az éjjel itt felejtett magányosan, felszűkölt: A Király! A fák tövében dideregve bujkáló virágok hálásan emelték fel fejüket és rebegték: A Király!
A Nap ledobta palástját izmos vállairól, egy fenséges mozdulattal útjukra bocsátotta a Holdat meg a csillagokat és fénysugarait pazar bőséggel szórva szét a szélrózsa minden irányába, felavatta az új napot. A Föld kitárta barázdáit és szomjasan szívta magába a jótevő sugarakat.
És az Ember? A mezőt szántó ember, megtörölte kalapjával verejtékes homlokát, meglegyintette ostorával sovány gebéjének a hátát és csak azt morogta: még egy forró nap!
A háta mögött néhány girbegörbe barázda és előtte az ekét váró szűzföld. Az állat, a nemes teremtés, amely összekötötte sorsát az emberi fajjal és hála helyett rabszolgaságot kapott, nagy nehezen, remegő térdekkel vonszolta az igáját, úgy látszott, perceken belül összebicsaklik. A nehéz eke sóhajtva szelte szét a köves talajt.
De a szántót mindez nem izgatta. Egész lényével a horizonton felkiáltójelként ágaskodó egyedülálló fára központosított. Erre aggasztotta tarisznyáját és benne volt uzsonnája, amelyet felesége készített el gondosan, amikor pirkadatkor a mezőre indult.
Péter nem szokott rá erre a munkára. Nem volt a kisded koruk óta papájuk traktorja körül játszadozó falu parasztfiainak egyike. Még nem is olyan régen Pest egyik legsikeresebb válóper ügyvédje volt.
„Most mindez szart ér most ” – gondolta keserűen. „A legrosszabb esetben, ha nem ízlik a szendvics, elválaszthatom magamtól feleségemet.”
Amikor kivándorolt Izraelbe Péter elhatározta, megteszi a maga részét a zsidó szocio-gazdasági piramis, amelynek az intelligencia az alapja, megfordítására és paraszttá válik. Ezt az elhatározását is hasonló buzgalommal és makacssággal hajtotta végre, amellyel a múltban komplikált jogi problémákat oldott meg.
Az eke nyelei véres barázdákat szántottak tenyereiben, a háta fájt, az inge már a korareggeli órákban csurom víz volt és a füleibe, orrába, szemeibe bemászó kis muslicák megőrjítették. A legrosszabb egy bosszantó, belső hang volt, amelyet hiába próbált elhessegetni és amely azt sugalmazta, dobja az ekét a fenébe, fogja ki a szegény megkínzott párát, hagyja lakmározni a közeli lóheréből, maga pedig feküdjön hanyatt a fa árnyában, bámulja a kék éget, hallgassa a méhek zümmögését és szívja be a frissen szántott termőföld részegítő illatát.
A múltban, kikeményített kötényes, bóbitás szobalányuk körülbelül ilyenkor szolgálta fel bőséges reggelijüket. A ropogós croissant íze még megmaradt az ínyében, mintha érezte volna a frissen őrölt kávé illatát, de most nem volt szabad ilyen frivol badarságra gondolnia. A szántást sürgősen be kellett fejezni, mielőtt a tavaszi vetés ideje elmúlik. Titán erők viaskodtak benne. A szíve a tarisznyájához húzta, a fa árnyékához, a pihenéshez, míg az esze azt parancsolta, hogy legyen erős és folytassa a munkát. Ha most félbeszakítja a szántást, nem fejezi be mai kvótáját.
Péter összeszorította az ajkát, kiegyenesedett és energetikusabban lépkedett az eke nyomában: „Egy-kettő... csak fél kilenc van... három-négy ... kitartani és tovább folytatni... öt-hat... legalább tizenegyig. Ki kell tartanom, a feleségemért, a gyerekeimért, a megélhetésemért, a becsületemért!”
A Nap teljes dicsőségében ragyogott az égen. Két kezével, tele marékkal szórta forró sugarait az engedékeny föld felé. Péter elkáromkodta magát, ledobta ingét, tenyerébe köpött és újra megmarkolta az eke nyeleit. A Nap, haragosan, majdnem forrpontra fokozta energiáját, de igyekezete hasztalan maradt. Az ember makacsul folytatta haladását a láthatár felé. A végén a Nap adta fel a küzdelmet.
„Győztél halandó!” – sóhajtott és a szégyentől egy vastag felhőt vont arca elé. Egy könnyű szellő finoman megsimogatta a győztes arcát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.