Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat.  Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.  

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.  

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.