"Itthon-Otthon"

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.  

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.            

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a  telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1.   Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2.   Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól. 

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből. 

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.