"Itthon-Otthon"

A múlt héten, miközben munkahelyemen ebédeltünk, viharos vitába keveredtem egy kollegámmal. Alapjában, nincs ebben semmi különös, az a bizonyos kollega szélsőségesen jobboldali beállítottságú és baloldali világnézetem mindig kihozza a sodrából. Dacára sok éves baráti viszonyunknak, gyakran támadnak rendkívül heves vitáink, asztaltársaink nyílt örömére. Ami különleges volt ezúttal, vitánk témájának látszólag semmi köze sem volt a helyi és a világpolitikához (civakodásaink szokásos tárgyai). 

Néhány hónapja, „Búcsúvétel” című írásomban, megemlékeztem Lili barátnőmről, aki, miután egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, pár év múltán, mint egy kifacsart citromot, eldobta és mindenből kisemmizve otthagyta, nem volt többé képes megbirkózni az élet nehézségeivel és a halálba menekült.

Kollegáimmal igyekszünk ebédszünetünk alatt, nem a munkával kapcsolatos témákról beszélni, inkább szabadidős és hétvégi élményeinket osztjuk meg egymással. Milyen filmet, darabot láttunk, hová kirándultunk, melyik étterembe tértünk be, az izraeli bürokrácia melyik példájával kerültünk szembe, mi az újság gyerekeinkkel, unokáinkkal és más viselt dolgainkat. Ezúttal én meséltem nekik az örökségről, amelyet magyar barátom testált rám. Nem valami kézen foghatót és persze pénzt sem, hiszen egy fabatkája sem volt, amikor itt hagyta ezt a világot, de mégis valamit, amelynek nagy értéket tulajdonítok: egy személyi és leleplező naplót, amely részletesen leírja a lelki kegyetlenkedést, a megalázást, amelyben része volt, mindannak amiben hitt  totális lerombolását, mégpedig azon a személy által, akit az utolsó lehetséges percig és ezen is túl is, szeretett. (A napló tartalmát persze nem meséltem el kollegáimnak, csak magát a tényt, hogy egy ilyen iratot bízott rám valaki).   

Lili a naplót nekem dedikálta, mint az egyetlennek, akiben megbízhat és a továbbiakban is néhányszor fordul hozzám olyan személyi hangnemben, hogy néha azt hiszem, hallom jól ismert hangját, amint szenvedéseiről beszámol. Részletekben küldte el hozzám és annak idején párszor elolvastam, de miután 2010 áprilisában értesültem haláláról, nem voltam képes újra olvasni. Csak egy alkalommal nyitottam ki, amikor megtudtam, hogy barátom egyetlen fia (egy előző házasságból), beperelte anyja volt „házibácsiját”. Ez a személy, Lili elkeseredett tettének azonnali okozója, nem engedte örökösét belépni a lakásba és megtekinteni anyja hagyatékát, amíg az adósága nincs törlesztve. A nálam levő anyagban van egy kb. hat évvel azelőtti végrendelkezés is, amely a lakásban levő értékek leltárát tartalmazza. Elküldtem a listát a fiúnak és a segítségével, sikerült neki végre megkapni a hagyaték maradékát, mert a háziúr minden értékes tárgyat egyoldalúan elkótyavetyélt.

Néhány napja elkezdtem a napló szerkesztését, meg az apró hibák kijavítását. Csatolni akarok hozzá egy pár üzenet töredéket, beszélgetés részletet és Lili leveleit is, amelyeket annak idején fontosnak találtam és megőriztem. Feltételezem, hogy az írott anyag végül is vagy 70 oldalas lesz. Technikai szempontból nincs problémám, de a két este után, amelyet mostanáig ennek a feladatnak szenteltem, csak nehezen tudtam éjjel elaludni.

Senki sem tudott a napló létezéséről – csak a napokban értesítettem róla Lili fiát – és megmaradhatott volna merevlemezem mélyén, de számomra ez egy kiáltás volt a sírból és kötelességemnek éreztem legalábbis fia tudomására hozni. A véleményem szerint nem szabadna a szőnyeg alá söpörni az esetet és minél szélesebb körben kéne terjeszteni, de erről majd vele együtt határozunk, miután elolvasta.

Ez volt vitánk tárgya is kollegámmal, aki szenvedélyesen állította, hogy a még a napló korlátolt közlése is veszélyes, mert beperelhetnek rágalmazásért. „Miért kell neked egyáltalán beavatkozni, hiszen a nő nem volt rokonod?” – kérdezte. Tudom én jól, hogy a napló tartalmának nyilvánosságra hozása kockázattal járhat, de kötelességemnek érzem, nem elhallgatni a történteket és azok viselkedését, akik a sírba taszították barátomat. A vita kollegám szarkasztikus megjegyzésével fejeződött be: „örülni fogok, ha az egyik jövőbeli közös ebédünkön, elmeséled a közlés baljós következményeit”.

E vitát követően, a bal és jobb oldali emberek közötti különbségekről kezdtem gondolkodni. Hiszek abban, hogy nekem és hasonló világnézetű társaimnak, fejlett társadalmi tudatunk van, empátiánk az elnyomottak szenvedése iránt, származási, vallási, faji és nemzetiségi hovatartozásukra való különbségtétel nélkül, humanista lelkiismeretünk, amely hozzáállásra, beavatkozásra késztet, hogy az igazságtalanságokat, jogtalanságokat helyre hozzuk, megszüntessük egy ember, vagy egy rendszer, a gyöngék iránti kegyetlenkedését. Nem állítom, hogy a jobb oldaliak egytől egyig hidegek, embertelenek, lelkiismeretlenek, csak azt, hogy nem lehetsz valódi baloldali ember, ha hiányzik belőled az emberség szikrája.

Természetesen folytatni fogom a munkát barátom szellemi hagyatékán és keresni a módját, hogy volt házastársa aljas tetteinek részleteit, minél több ember tudomására hozzam. Ami ebben megerősít az, hogy maga Lili is gondolt a naplója – amely neveket, dátumokat és milliós pénzügyi ügyletek részleteit tartalmazza – közzétevésének veszélyeire és eleve két példányt küldött nekem írásából. A második példányban minden név és adat meg van változtatva, úgyhogy ha valaki közölné egy megfelelő fórúmon, az illetőt nem lehetne majd rágalmazásért beperelni.