"Itthon-Otthon"

Miután 1949-ben Izraelbe jöttem, hat évig egy kibbutzban éltem, eleinte, mint egy bevándorló ifjúsági csoport tagja, katonai szolgálatom befejezése után pedig, teljes jogú tagként. Ezekben az években dolgoztam a banánosban, a faiskolában, az étkezdében, voltam építőmunkás, trágyamester, beton keverő és öntő, de részmunkaidős könyvtáros is, mert délelőtt más munkát végeztem.

Ez a munka nagyon megfelelt nekem. Gyermekkorom óta  szerettem olvasni és a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt nyújt, mint szinte minden más életforma (a két életforma összehasonlításának szándéka nélkül, feltételezem, hogy ha valaki a dutyiban űl, szintén sok szabad ideje van). A munkahelyek viszonylag közel vannak a lakóterületekhez és negyed órával a munkád befejezése után otthon lehetsz, már zuhanyozás után. Nem kell buszozni, forgalmi dugókban cammogni, bevásárolni, vacsorát készíteni és ha nincs családod, a vacsoráig, sőt utána is, szabad vagy és kedvteléseiddel foglalkozhatsz. Ezek még a televízió és az internet előtti napok voltak, a kibbutzban alig volt társadalmi élet, egy hétvégi bulin, heti egyszeri mozivetítésen, és egy alkalmi szinházelőadáson kívül a városban, úgyhogy sok szabad időm volt és többet olvastam, mint valaha azóta.

A kibbutztól szabad kezet kaptam a könyvek rendelésében. Mivel a kibbutz tagok évi járadéka minimális volt és ebből képtelenek voltak könyveket vásárolni, elfogadták véleményemet, hogy helyénvaló lenne, ha a könyvtárban meglenne egy példány minden szépirodalmi könyvből, amely megjelent az országban. Az egyik könyvterjesztőtől  hetente kaptunk egy kb. 10 könyvet tartalmazó szállítmányt, főleg a nagy könyvkiadóktól.

Persze nem voltam képes elolvasni az összes könyvet, amely a könyvtárba érkezett minden héten, de mivel egy jó könyvtárosnak  ismernie kell könyvtára könyveinek a tartalmát és jellegét, olvasóinak az ízlését és tudni ajánlani nekik egy olyan könyvet, amely tetszeni fog nekik, megpróbáltam, ha nem is elolvasni minden könyvet, de legalább beléjük lapozni, gyorsan átfutni őket. Közben természetesen információcsere volt közöttem és az olvasók között. Minden olvasó kinyilvánította véleményét az elolvasott könyvről és én ezt továbbadtam a következő érdeklődőnek, aki egy jó könyvet keresett.

Nagyon büszke voltam a példás rendre, amelyet a sok száz könyvben – köztük, a szépirodalmi műveken kívül, tudományos, művészeti, szociólógia, szótárak, enciklopédiák is – csináltam, amíg egy nap meglátogatta kibbutzomat a Könyvtárosok Egyesületének az elnöke és egy olyan fejmosásban részesültem, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Egyszerűen  kinevetett. Mit képzelek magamról? Én találtam fel a spanyol viaszt? A könyvtárosság egy akadémiai tudományág, amelyet az egyetemen tanítanak és tudományos módszerek léteznek a könyvek katalogizálására.

Ezt követően a múlt század 50-es éveiben, elküldtek egy könyvtáros tanfolyamra Tel-Avivba, ahol többek között megismertem a Dewey tizedes könyvtári besorolás és címkézési módszert is. A besorolás főosztályok szerint történik, a főosztályok alosztályokra vannak osztva, az alosztályok szekciókra és így tovább. A osztályok, alosztályok, szekciók hierarchikus számokkal vannak megjelölve, amelyek megkönnyitik az olvasók számára a  keresést.

Átszerveztem a könyvtárt az új rendszer szerint és akkor – a sors iróniája – valaki a kibbutz titkárságában feltette a kérdést:

"Mit csinál egy fiatal és erős férfi, mint Avri a könyvtáros asztalnál? Egy kibbutz, amely állandóan munkaerő hiánnyal küzd, nem engedheti meg magának ezt a forráspazarlást!"

A munkámat a könyvtárban felfüggesztették és egy kedves nyugdíjas nénit, aki már nem volt képes fárasztóbb munkakört betölteni, neveztek ki könyvtárosnak, Miután elbocsátottak, csak egy alkalommal léptem be szentélyembe, előző munkahelyemre és amikor megláttam, hogy az új könyvtáros a könyveket a polcokon nagyságuk szerint rendezte el, úgy döntöttem, hogy a jövőben nem teszem be lábamat a könyvtárba. Az olvasnivalómat majd máshol szerzem be.

Ha azt hiszitek, hogy ezzel befellegzett könyvtárosi karrieremnek és könytárossági tanulmányaimból nem húztam semmi hasznot, tévedtek.

Több, mint 40 év telt el és 1995-ben megpályáztam az osztályvezetői poziciót a mérnöki adminisztrációs osztályon, amely a műszaki dokumentációért és a technikai könyvtárért felelős, az El Al  izraeli légitársaságnál, amelynek akkor már 27 éve voltam alkalmazottja. Ez volt az osztály amelyben az utolsó húsz-egynéhány éve dolgoztam, ismertem a szakma minden csínját-bínját és az lett volna igazságos, ha megnyerem a pályázatot, de ez egy népszerű pozíció volt és még sokan mások is megpályázták. Kilátásaim nem voltak olyan fényesek, mert volt legalább egy alkalmazott, aki talán kevésbé ismerte a szakmát, de repülőgép technikusi jogosítványa is volt, ami egy nagy pluszt jelentett a mérnöki osztályon.

Ekkor szegődött a szerencse mellém. A személy, aki évekkel azelőtt meghatározta a szakmai követelményeket, beírt egy követelményt, hogy a jelöltnek muszáj hogy legyen könyvtáros képzettsége is. Amikor megtudtam ezt a feltételt, hazasietettem, fárasztó kutatást rendeztem fiókjaimban és az egyiknek mélyéből végül kihalásztam az ősi bizonyítványt, amely azt tanúsítja, hogy sikeresen elvégeztem egy könyvtáros tanfolyamot és a Könyvtárosok Egyesületének a tagjává váltam.

Ez volt a nyerő kártya, az ász, amely ezüst tálcán hozta meg számomra az osztályvezetői poziciót. Mint mindig is állítottam, még a legjobb adottságokkal is, egy kis szerencse soha sem árt.