"Itthon-Otthon"

A legtöbb ismerősöm ismeri részleges, vagy teljes nevemet, hol a lakok, hol dolgozok, kinek a férje, melyik gyerek apja, vagy nagyapja vagyok, azt, hogy vörös kocsit vezetek, esetleg azt is, hogy baloldali vagyok és általában be is érik ezekkel az életrajzi részletekkel. Az a tény, hogy a Holokausztot is túléltem, az ókori történelemhez tartozik és tényleg, én is általában úgy gondolok vissza a bevándorlásom előtti életemre, mint valamire, ami réges-régen történt, valaki mással. Néha azért mégis a felszínre tör egy pár emlék foszlány, mint tegnap is, amikor Ludi Boeken megkapó filmjének „Parasztok között” (Unter Bauern) bemutatóján vettünk részt a Cinemateq filmklubban.

Életem folyamán jó pár filmet láttam már a Holokausztról és úgy vélem, kimerítettem ezt a műfajt. Nem szabad hagyni, hogy felejtésbe merüljön ez a szörnyű korszak és tovább kell írni és filmeket csinálni róla, de miért kéne nekem, aki ott voltam, magam is átéltem az eseményeknek egy részét, megnézni őket? Kötelezzék e filmek megtekintésére a mostani életével elégedetlen itteni ifjúságot, mutassák őket be olyan közönség előtt, amely háborúmentes korszakban született és nőtt fel és nemcsak fogalma sincs arról, mi a frász történt nagyszülei gyerekkorában, hanem nem is nagyon érdekli. Csak itt mutatkozik meg egy igazán jó film nagysága. Még azt a közömbös frátert, akit a 65 évvel azelőtt véget ért események kevésbé érdeklik, mint a tavaszi hó, is magával ragadja a dramatikus cselekmény ereje, azonosságot fog érezni a film hőseivel és a korszak sokkal teljesebb megértésével fog hazatérni, mint amelyet egy történelemleckétől valaha is nyerhetne.

A film Spiegel Marga visszaemlékezésein alapszik és az izraeli előadások egy részén, részt vett ő is és Aschof Annie, aki a Hitlerjugendhez tartózott, de  Marga barátja lett. Tegnap ’csak’ a film rendezője volt ott, együtt a producerrel és az egyik főszereplővel, a paraszt szerepének alakítójával, aki az életét és családja biztonságát kockáztatva, elrejtette házában első világháborús zsidó bajtársának a feleségét és lányát. Örömmel állapítottam meg, hogy a zsidó nép nem maradt e bátor westfáliai családok adósa (további családok a férjnek adtak menedéket, aki néhányszor kénytelen volt új rejtek helyet keresni) és négynek közülük a Világ Igazai kitüntetést ítélték meg.

A vetítés befejeztével, a rendező, a producer, a színész és a német, meg francia nagykövetek (a film német-francia koprodukció) mondtak néhány szót. Én különösen a rendező arra a megjegyzésére figyeltem fel, hogy a németek nem különösen támogatták egy olyan film készítését, amely ‘jó németek‘ről szól és voltak olyanok is, akik megpróbálták lebeszélni az ötletről. Sokkal fontosabbnak találják, a nácik embertelen bűneit dokumentálni.

Annak idején magamnak is voltak ilyen kétségeim, hiszen a német nép többsége a legjobb esetben bűnrészes volt – azokról a százezrekről, vagy talán milliókról nem is szólva, akik aktív részt vettek a mészárlásban – és nem tudtam, indokolt-e azokról a kevesekről írni, akik emberien viselkedtek. Vajon nem fognak-e ebben kísérletet látni az egész söpredéket rehabilitálni?

Végül is nem hallgattam el annak a német tisztnek az esetét, aki az igazoltatásnál észrevette, hogy szép anyámnak aznap születésnapja van és visszajött egy üveg pezsgővel (bár inkább kenyeret hozott volna!) és azt a másikat is, aki az életét mentette meg, megemlítettem. Egy nap egy nyilas banda elkapta a zsidó asszonyokból álló csoportot, köztük anyámat is. Rendőrök kisérték őket, de a nyilasok szava volt akkor a törvény. A Szent István körút 2. sz. alatti nyilas házban a falhoz állították a nőket. Biztos halál várt volna rájuk, ha nem jelenik meg pont akkor egy német tiszt, aki magából kikelve ordított, „civilizált emberek (!) nem csinálnak ilyesmit a város közepén”. A nyilasok kénytelen- kelletlen szabadon bocsátották zsákmányukat. 

  A filmben leírt eset bizonyítja, hogy az akkori Németországban is lehetséges volt nemet mondani és olyan emberek is, akik Hitlerrel szimpatizáltak és tagjai voltak a náci pártnak (mint a film zsidó hősének a barátja), vagy a Hitlerjugendnek, irgalmasak lehettek és az emberi alapelvek szerint viselkedtek, egy olyan időszakban, amikor ezek sárba és vérbe lettek taposva. Maga a tény, hogy az ilyenek kevesen voltak, vádló ujjal mutat azok felé, akik inkább elfordították a fejüket és hallgatásukkal az emberi történelem legszörnyűbb bűnének teljes mértékű részeseivé váltak.