"Itthon-Otthon"

Az “Elszalasztott alkalmak” című írásomban már említettem, hogy „sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának – az Interline Clubnak – a meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib-szigetekre látogattunk el”. A fenti írásban, csak a ’majdnem’ kalandomról számoltam be a rejtélyes sötétbőrű szépséggel, de az utazás maga is említésre méltó. 

Eredeti meghívásunk egy négy napos fesztiválra szólt Trinidad-Tobagoba. Mindenki álma legalább egyszer életében eljutni ezekre az egzotikus szigetekre, de mi úgy véltük, hogyha már ilyen messzire repülünk, érdemes lenne néhány másik helyet is megtekinteni. Első állomásunk a Holland Antillákhoz tartozó Aruba volt, egy kb. harminc kilométer hosszú és nyolc-kilenc kilométer széles sziget, amely mindössze harminc kilométerre fekszik Venezuelától.

Amikor majdnem 24 órás út után megérkeztünk, esteledett már. A tenger végtelen felülete, békés, sima, mint a tükör, alig harminc-negyven méterre bungalónktól kacsintott felénk, a közvetlenül a víz szintje felett lebegő nap a láthatárt bíborral festette be, de a mi kis csoportunk tagjait csak a puha ágyak érdekelték. Csak nagy nehezen tudtam rábeszélni őket, hogy a lefekvés előtt mártsuk meg magunkat a langyos vízben és máris mindannyian önkívületbe süllyedtünk.

Már elmeséltem miként töltöttem első Karib szigeti estémet. Másnap reggel, amikor a többiek is magukhoz tértek, kezdődött el a legcsodálatosabb szabadság, amelyet valaha is tapasztaltunk. Különböző teóriák vannak arról, merre volt a bibliai paradicsom, mi Arubára szavaznánk. Tengerpartja hosszú és majdnem néptelen, úgyhogy órákig elfelejtheted az emberi nem létezését. A pálmafák által beárnyékolt patyolatfehér homokot senki sem szentségtelenítette meg szeméttel, üres italdobozokkal és üvegcserepekkel. A majdnem hullámmentes tenger lágyan simogat és a nap évi 27 fok átlagos hőmérséklettel kacag rád. Nincsenek újságok, háborúk, a rádióból csak zene szól és az emberek mind barátságosak és mosolygósak.

A szigeten sok szálloda volt és a budget szállókon kívül, az ilyen kispénzű prolik számára, mint mi voltunk, voltak mások is, ahol a venezuelai olajmilliomosok szálltak meg, melyek annyira fényűzőek voltak, hogy ezeket már lehetetlen volt csillagokkal mérni. Az előcsarnokban lévő szőnyeg olyan vastag, hogy majdnem belefulladsz, több a személyzet, mint a vendég és a kaszinóban a legalacsonyabb tét száz dollár.    

Az éttermek Arubában kitűnőek, az üzletek elsőrangúak és az árak akkoriban aránylag méltányosak voltak. Sok a kaszinó és amint besötétedik, mindenhonnan a forró karib ritmus hallatszik, amely nem hajlandó elfogadni a „nemtáncolok” létét. Miután a sziget varázslata foglyul ejtette szívünket, csak egy dolgon csodálkoztunk:  

„Miként lehetséges, hogy ennek a legendás helynek a híre nem jutott el ennél több, mindig újabb idegenforgalmi attrakciót kereső, hazánkfia füleihez?”

Az egyedüli logikus válasz az, hogy azok, akik felfedezték ezt a romlatlan paradicsomot, kívánatosnak találták az információt nem továbbadni.

Egy honfitársunkkal mégis találkoztunk. Mielőtt elutaztunk otthonról, az egyik esti lap riportot közölt egy nőtlen izraeliről, akit a lap „a szigetek királyának” nevezett és akinek, dacára állítólagos gondtalan életének, csak egy kérése volt: „küldjetek nekem egy izraeli lányt!”

Ellátogattunk silány zöldségboltjába, amelyben néhány bennszülött dolgozott. Örült látogatásunknak, de meglepődött, amikor egy lány csoportunkból, felajánlotta, teljesíti kérését. Annak idején, a riporter kérdésére, hogy mit küldjön neki otthonról, a fenti vicces választ adta, de esze ágába sem jutott, hogy ez lesz a tudósítás főcíme. Szerinte, ami a nőket illeti, nem kell, hogy aggodjunk érte.   

Arubától nincs messze repülővel Curaçao szigete. (Ha ez a név ismerősnek tűnik nektek, a hasonnevű kékes likőr miatt van, amely a szigetről származik). Ez volt a Holland Antillák fővárosa, ahogy a néhány szigetből álló csoportot – köztük Arubát is – annak idején hívták. Ma Curaçao Hollandia társult állama. A sziget legnagyobb városa, Willemstad, úgy néz ki, mintha egészében, házaival, csatornáival, hidaival valahonnan Németalföldről ragadták volna ki és bepottyantották a Karib-tengerbe.

Tisztán udvariasságból, előre jeleztük a helyi Interline klubnak, hogy szigetükre látogatunk és váratlanul ért, amikor néhány tag a repülőtéren várt. Nem kérdeztek semmit, felpakolták poggyászunkat kocsijaikra, és egyenesen a "Plaza" luxusszállóba hajtottak. Zavarban voltunk, olcsóbb szállóban akartunk megszállni. Amint a fogadóbizottság eltávozott, feleségem lement a recepcióra, megkérdezni milyenek a hotel árai. Meglepetésére a tisztviselő azt mondta: "It is complimentary!", vagyis a klubnak köszönthetően, három napos ott tartózkodásunk idején ingyen szálláshoz jutottunk.  

A látvány ablakunkból lenyűgöző volt. Balról a nyitott tenger terült el, míg szemben ablakunkkal, néhányszáz méter távolságban, széles csatorna húzódott. Két partját gyalogjáró hajóhíd kötötte össze, amelyet minden alkalommal, amikor egy hajó hajózott be a tengerből a csatornába, félre toltak. A tájképet egy futurisztikus, a város házai felett ívelő óriási autóhíd látványa egészítette ki.

A sziget lakossága többnyire sötétbőrű, sok a félvér, de jelentős a fehérbőrűek száma is. Ez annak köszönhető, hogy sok tehetséges helyi fiatal ösztöndíjat kap az anyaországban (Hollandia) és néhány tanulmányév után, diplomával és házastárssal tér haza. A hivatalos nyelv a holland, de a lakosság általában a kreol papiamentot használja. Ez az újságok és rádióadók nyelve is.

Willemstad csak látszólag hasonlít egy kis holland városra, a füleid nagyon gyorsan visszatérítenek a valóság talajára. Akármerre jársz, nem tudsz megszabadulni a karib tempótól. Az utcai hangerősítő rendszer egész idő alatt a legújabb slágerekkel szórakoztatja a járókelőket, de a helyiek kedvenc időtöltése olyan fokra növeli a zenebonát, hogy sajnálni kezded, nem szereztél füldugókat. Estefelé az utcákon a gépkocsik – minden  centiméternyi felület nikkel dekorációval borítva – végtelen oszlopai kígyóztak. Mivel az időjárás az egész év folyamán kellemes, a kocsik ablakai tárva-nyitva vannak és mindenki élvezheti a maximális hangerővel játszott zenét – persze minden rádió más- más csatornára van beállítva. A forgalom csigalassúsággal halad, de hát senki sem akar valahová eljutni. Az igazi élvezet az, hogy lássál másokat, lássanak és főleg halljanak téged! 

Zsidó aspektusa is volt a látogatásunknak. A zsidók a sziget első telepesei voltak és a mai napig fontos helyet foglalnak el gazdaságában. A Curaçao likőrt is egy Senior nevű zsidó család találta fel és hozta piacra a XIX. században. Megnéztük a 1659-ből származó zsidó temetőt és a fönséges zsinagógát, amelynek különlegessége, hogy ez az egyedüli a világon, amelynek padlója finom homok! Ez egy hagyomány, Izrael fiai 40 éves vándorlásának emlékére a Sínai sivatagban.  

Az áruk óriási választéka az üzletekben olyan látvány volt, amelynek feleségem nem tudott ellenállni, már csak azért sem, mert a város vámmentes övezet és az árak is csábítók voltak. Mint minden feleség, mindent meg akart venni és mint minden férj, kézzel-lábbal tiltakoztam a ’mértéktelen’ költekezés ellen. Végül kompromisszumra jutottunk, de akkor is egy további koffert kellett venni, hogy haza tudjuk cipelni a ’zsákmányt’.

Nálunk már akkor is divatban volt a hitelkártyával való vásárlás és miután hazatértünk, feszülten vártam a számlát a banktól. A valuta beváltási árfolyama erősen ingadozott és azokban a napokban egy utazói adó is létezett nálunk, úgyhogy soha sem lehetett előre tudni, mennyi lesz a ceh. A terhelési értesítés Willemstadi vásárlásainkról nem érkezett meg a következő hónapban. Örültünk, további fizetési haladékot kaptunk, de az igazi meglepetés az volt: a terhelés az utána következő hónapokban sem érkezett meg, sőt soha! Talán a hitelkártya cég Curaçaoi tisztviselője nem találta meg Izraelt a térképen? Ezzel nem is lett volna különösebb bajom, csak nejemmel. Soha sem fogja elfelejteni nekem, hogy ha nem fogom le kezét, sokkal több Curaçaoi címkés ruha lógott volna szekrényében.

(Folytatása következik)