"Itthon-Otthon"

Az első települések az országban még Izrael megalapítása előtt keletkeztek és az életkörülmények bennük annyira nehezek voltak, hogy sok kibbutzban éles vita merült fel, megengedhetik-e maguknak, hogy ilyen körülmények között gyerekeket hozzanak a világra. Maanithban, a kibbutzban, amelynek az 50-es években tagja voltam, az első nehéz években a tagok úgy határoztak, hogy felelőtlenség lenne gyerekeket nemzeni, amikor a betevő falatjuk sincs biztosítva. Később, amikor a kibbutz gazdaságilag már meg volt alapozva, pszichiátert kellett hozatni, meggyőzni a tagokat, hogy a bibliai szaporodjatok és sokasodjatok parancsolat betartása, nincs ellentétben a szövetkezeti ideológiával és a fiatal szülőket nem fogják önzőknek tartani.

Azokban a gazdaságokban, amelyekben ne adj isten ’defekt’ történt és dacára az óvszereknek, született néhány gyerek, vagy éppenséggel a szaporodás javára döntöttek, szükségessé vált jobb elhelyezési feltételeket teremteni a fiatal generáció számára (a felnőttek még sátrakban laktak, de a gyerekek számára kőházakat építettek) és olyan gondozási megoldásokat találni, hogy a mamák dolgozni járhassanak és a szülőknek módjukban legyen lepihenni a fárasztó napi gürcölés után. A felelősséget a gyerekek jólétéért és neveléséért a kollektíva vállalta. Így született meg az úgynevezett „közös hálás” oktatási módszer, amelynek a célja az volt, hogy „a gyermek ’új emberré‘ váljon, mássá, mint a diaszpórai zsidó, legyen szorgalmas, erős, naptól barnult és kész bármilyen küldetésre”. Az ötlet Deganya kibbutzban született és ott is valósították meg először.
Idézet az ötödik Gyereknap alkalmából kiadott "Fokozatok" pamfletből, szeptember 1944: "Amikor a cél a közös oktatás, az értékes oktatási tényezőt képző szülőknek meg kell tanulnia az oktatás alapfogalmait, elmélyülni a problémákban és kérdésekben, segíteni és nem akadályozni a nehéz és felelősségteljes oktatási tevékenységet (ha pedig nem értenek hozzá, inkább ne avatkozzanak be a gyermekek oktatásába).
A szülőknek és tagoknak azt is tudniuk kell, hogy nem birtokolhatják teljes mértékben gyerekeiket. A kibbutzi gyerek egy nagyon drága köztulajdon és nem szabad megvetni és rágalmazni azokat, akikre rábízták a felelősséget ezért az értékért."
A kibbutz mozgalom oktatási rendszere szerint, minden gyerek, születése napjától kezdve, az erre a célra létesített gyerekotthonok egyikében élt és nevelkedett. A szülőkkel csak néhány órára találkozott a munkaidő után, este pedig a szülők visszahozták a gyerekeket a gyerekotthonba. A gyermekek alvásra való felkészítését és lefektetését a gondozónők végezték el. Azokban az években, amikor kibbutz tag voltam, úgy tűnt, a szülők elégedettek a rendszerrel. Magam is tanúja voltam eseteknek, amikor egy szülő, akinek a gyerekotthon környékén akadt dolga, lehajolva, az alkalmi cserjék rejtekét felhasználva, lopakodott az ablakok előtt – nehogy, isten ments, gyereke észrevegye és „Anyu ”, vagy „Apu" kiáltással megzavarja ‘fontos’ tennivalójában.
Lámpaoltás után a felelősség az éjjeli őrség női tagjára hárult. Nem tudom mi volt barátaim véleménye a fordított napirendről, – éjjel ébernek lenni, nappal aludni, – számomra, amikor időről időre sorra kerültem és egy hétre az éjjeli őrségbe voltam beosztva, ez egy örvendetes változás volt rutinomban. Kibbutzunkban az őrség három férfiból és egy nőből állt. Hagyományosan, naponta kaptunk a kibbutztól egy csibét és női tagunk feladata volt egy jó lakomát készíteni számunkra, amelyet azután éjfélkor fogyasztottunk el. Mialatt a női őr a konyhában volt elfoglalva, mi férfiak voltunk felelősek a gyerekek jólétéért.  
Legalább kétszer hallottam sírást, amikor a gyerekotthonok között járőröztem. Nem volt tapasztalatom a gyerekgondozásban, de örömömre, sikerült megnyugtatnom a kicsiket. Az egyik alkalommal, egy lányka volt az, aki sírdogált, mert a babájáért epekedett. Ismertem a gyerekotthonok belső berendezését és megkérdeztem a kicsit, hogy hívják. Amikor két szipogás között megértettem mi a neve, kimentem az előszobába, ahol minden gyereknek kis rekesze volt, megtaláltam azt a bizonyost, amelyikre a kislány neve volt ráírva és benne a kedvencét, és amint a baba gazdája karjaiba került, újra csend lett a gyerekotthonban.       
Amikor mi, új bevándorlók, konzervatív polgári családok csemetéi, először  hallottunk arról, hogy a gyerekotthonokban nemcsak a hálás közös, hanem a zuhanyozók is, ebben némi egzotikus pikánsságot láttunk, de azután megtudtuk a kibbutzi oktatási rendszer végzőseitől, hogy gyerekotthoni csoportjuk tagjait testvéreknek tekintették és a közös fürdőszoba használat a pubertás kezdetéig, csirájában elfojtotta bennük a nemi vágy minden megnyilvánulását irántuk. Kiemelkedő statisztikai tény: „akik ugyanabban a gyerekotthonban nevelkedtek, szinte soha sem kötöttek maguk között házasságot, míg az olyan kibbutz tagok között, akik különböző házakban nőttek fel, száz számra akadtak frigyek”. 
Érdekesnek találom Szofér Sára írását "Anya a csecsemőotthonban" (volt kibbutzom emlékkiadványából, alapításának 60 éves évfordulója alkalmából, 2002-ben): "Erősen hittünk az életmódunkban. Azokat a női kibbutz tagokat, akiket a legfelelősebbeknek tartottunk és legodaadóbbak meg hűségesebbek voltak, lettek kiképezve, mint csecsemő gondozónők. Szigorúan betartották az orvosok utasításait. Nálunk ő az ismert Dr. Falk volt, a szigorú, spártai német oktatás híve.
Az évben amikor Amnon született, a tél nagyon hideg volt... de még ennek a különösen hideg télnek az idején is, a zsenge csecsemőket, anyaszült meztelenül, naponta kihozták „napfürdőzni”. A gyerekek kékek voltak a hidegtől. Fel nem foghatom, hogy nem hűltek meg és nem gyulladt be a fülük, mint a mai gyerekeknek...
A szülőknek nem volt szabad bejönni a csecsemőotthonba. Este, amikor visszahoztuk őket, a gondozónő várt ránk... Ott állt az ajtóban és átvett minden gyermeket a szüleitől, koruk sorrendjében – a legfiatalabbakat előbb és utánuk a nagyobbakat. Nemegyszer könyörögtem egy szülőnek, akinek a gyereke idősebb volt, mint Amnon, cserélj velem, hadd legyek még néhány percig a fiúval, alig láttam ma...
Nem volt elég tejem, de a gondozónők azt mondták, lehetetlen, hogy egy fiatal nőnek nincs elegendő teje. Amnonnak hat hétig nem sikerült visszakapni születési súlyát. Más anyák, akiknek sok tejük volt, titokban adományoztak tejükből, a gondozónők háta mögött. Az egyik anya az ajtónál strázsált és amikor jelentette „közeledik a gondozónő”, villámgyors csecsemőcsere volt – mindegyikük visszakerült szülőanyjához. Csak a gondozónő ne tudja meg.
Én nem panaszkodtam és nem ítélkezek. Világos volt számomra, hogy ez a jó módszer, így helyes gyermekeket felnevelni...
Efrat hat évvel Amnon után született. Igen kicsi volt a súlya és mivel a csecsemőotthonban valamilyen ragályos betegség volt honos, azt mondták, vigyem a szobánkba. Az első hat hetet nagyon élveztem, de azután el kellett mennem dolgozni. Azokban az időkben nem voltak kedvezmények. Reggelente betettem a kislánykát az ajtó melletti járókába és a munkába indultam. A bébim sok órán keresztül egyedül maradt. Egy nap, amikor hazajöttem, kígyót találtam a járókában és ezt nem tudom elfelejteni a mai napig. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha a gyerek a csecsemőotthonban van, dacára a többi nehézségnek. Addigra a helyzet mégis megváltozott. A szülőknek már szabad volt belépni a csecsemőotthonba, megetetni azokat, akik már nem szoptak, de megmosni őket, még nem engedték. A klinikára és az orvoshoz – csak a gondozónő vitte el a csecsemőt...
A legkönnyebb dolgom Slomittal volt, aki tizenkét évvel Efrat után született,  1961-ben. Megengedték, hogy megfürdessük a gyermekeket,... de még mindig a gondozónők fektették le őket és nem a szülők. Az éjjeli őr óránként cirkált  a gyerekotthonokban, de ha egy gyerek mindjárt az után kezdett sírni, hogy az őr kiment – várnia kellett a következő járőrözésig..."
A közvélemény általában kritikus ezzel az egyedi oktatási rendszerrel szemben amelyet a kibbutzok bevezettek, de 2009-ben a vezető izraeli napilap, a Haaretz, beszámolt egy tanulmányról, mely szerint "a 69%-a azoknak a kibbutzbeli gyerekeknek, akik a „közös hálás” rendszerében nevelkedtek, ezt a pozitív élménynek tekintették". Ugyanebben a cikkben idézték egy szociológus kijelentését miszerint „ez volt a helyes módszer abban a korszakban”. Mindenesetre, a 70-es és 80-as években a legtöbb kibbutz felhagyott a közös hálással és a gyerekek a szüleikhez költöztek, (ami persze nagyobb lakásokat tett szükségessé), de egy részükben a módszer fennmaradt a -90es évekig, jóval az utánig, hogy a gazdasági helyzetük jelentősen fellendült, és ezáltal eltűnt az ok, amely miatt tulajdonképpen a módszer keletkezett.