"Itthon-Otthon"

A múlt héten az időjárás előjelzésekben veszítettem el hitemet, e héten viszont a filmkritikák vannak soron. Ezek természetesen csak a kritikus személyes ízlését fejezik ki és a véleménynyilvánítás szabadságának elve biztosítja jogát ennek szabad közzétételére, de vajon ízlése egyezik-e az enyémmel? Nem mindenki szereti a spenótot, én igen, de eszem ágába sem jut másoknak ajánlani ennek a tömény fokhagyma tartalmú főzeléknek a megkóstolását.

Napilapom kritikusa nem lelkesedett Woody Allen legújabb, „Éjfél Párizsban” c. filmjéért, de én rá sem hederítettem és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.

A film nézése közben az angol ’name dropping’ jutott az eszembe. E kifejezés azt a szokást írja le, amikor az emberek, látszólag véletlenül, úgy ’ejtík el’ híres emberek nevét, mintha jó ismerőseik lennének. Magában ez nem lenne egy annyira rossz szokás, ha nem azért tennék, hogy mások előtt felvágjanak. Én is említettem egyszer, hogy fiatal koromban néhány híres itteni színész társaságában forgolódtam, de úgy tűnik nekem, hogy az amerikai rendező zseni filmjének központi trükkje: a hírességek neveinek említése. Miután a nézők felfogták, hogy a film hősét egy veterán Mercedes titokzatos módon a múlt század -20as éveibe vitte vissza (később pedig egy fiákerrel a XIX. század utolsó éveibe is eljutott), visszafojtott lélegzettel várják, hogy a század nagyjai közül, melyik további íróba, festőbe, vagy rendezőbe, botlik véletlenül. Ahányszor felhangzik a teremben a bűvös szó ’Dali’, ’Bunuel’, ’Pablo’, mindenki megkönnyebbül és félhangos suttogással egészíti ki a nevet, így hozva kísérőjük (és a környező közönség) tudomására, hogy ők is részesei a titoknak és megértették a vaskos célzást.

Azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy akiknek nincsenek alapos ismeretei a múlt század irodalmáról és művészettörténetéről és nem tudják, hogy az ’Alice’, aki kinyitotta (az amerikai írónő) Gertrude Stein bejárati ajtaját, élettársa, Alice B. Toklas volt és ’Zelda’ nem csak (az amerikai író) F. Scott Fitzgerald felesége, hanem szintén egy híres író, nem fogják tudni élvezni Woody Allen művét, tévednek. A film teli van nagyszerű felvételekkel a nappali és éjjeli Párizsról, romantikus légkörrel van telítve és Cole Porter dalai a háttérben, egy olyan varázslatos világba ragadják el a nézőt, amelyben bármi lehetséges.

Bár a film egy olyan tárgyat érint, amely időnként valamennyiünket foglalkoztat: vajon a múlt jobb, szebb volt, az emberek boldogabbak voltak, cselekménye nem drámai, nem fogunk napokig ezen rágódni, könnyes kacajra sem fog fakasztani, de nézői, garantáltan jól fognak szórakozni.

Mellesleg, a filmben pár percre megjelenik korunk egyik híressége, Carla Bruni, szerintem napjaink egyik legszebb és legbájosabb hölgye. Sok fényképen és híradó felvételen láttam, felöltözve és ruhátlanul is, de a véleményem szerint Allen filmjében ez a ragyogó nő, egy kissé szürke, érezhető nála az önbizalom hiánya, amelyet, mint a francia államelnök neje, vagy mint csúcsmodell, olyan könnyen kimutat.

Egy mondattal: ne hallgassatok a kritikusokra, felnőtt emberek vagytok, döntsétek egyedül el, mi tetszik nektek!