"Itthon-Otthon"

A magas házbérek és lakásárak ellen tiltakozó izraeli fiatalok az utolsó három hétben az ország majdnem minden városában kisebb-nagyobb sátorvárosokat létesítettek. A legnagyobb ilyen fajta ’település’ Tel Aviv központi, elegáns Rothschild fasorában keletkezett, amelyet a fiatalok „Ha Rothschild volnék” fasorrá neveztek át. Hétvégenként egyre nagyobb tüntetések vannak, az előző szombaton Tel Avivban százezren, augusztus 6-án pedig már több mint százötvenezren (országszerte kb. háromszázezren) tüntettek a kormány szociális politikája ellen. Ez eddig a legnagyobb méretű szociális megmozdulás az ország történelmében.

A mozgalom szlogenje kezdetben a kissé túl általános Szociális Igazság volt, de az utolsó napokban a sátorvárosok vezetőinek sikerült a tömegek panaszait összpontosítani és többek között, a lakásárak visszaszorítását, szociális bérlakásépítést, az élelmiszerárak ellenőrzését, az adók csökkentését, ingyenes oktatást a bölcsődétől kezdve, az intézmények privatizációjának leállítását és az egészségügy reformját, követelik a kormánytól.

Amikor az u. n. Társadalmi Tiltakozásról olvastam, eszembe jutottak a napok, amikor esküvőnk után megfelelő lakást kerestem nejemnek és magamnak. Legénykoromban egy központi fekvésű egy szobás lakást béreltem, amely olyan picike volt, hogy a főzősarok, fürdőszoba és WC ugyanabban a pindurka helységben helyezkedtek el, amelyet csak egy furnérlemez tolóajtó választott el a lakószobától. Az ajtó annyira vékony volt, hogy ha valakinek hasmenése volt, ki kellett tuszkolni a vendégeket az utcára levegőzni.

Ez a lakás túl kicsi volt egy házaspár számára, de munkahelyem által előnyös kölcsönhöz jutottunk és egy pár hét múltán egy 48 négyzetméteres, másfél szobás lakás boldog tulajdonosai lettünk. Ebben a lakásban született első lányunk. A miénk volt a nagyszoba és a fél szoba gyerekszobává vált. Nem volt dupla ágyunk, de éjjel megágyaztunk a két kanapén, amelyen nap közben vendégeink foglaltak helyet. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem volt előszobánk és ha valakinek ajtót nyitottunk, egyenesen hálószobánkra látott rá, de boldogok voltunk kompakt kis otthonunkban. A bejáratunk előtti nagy kertet, szép pázsittal és néhány fával, lakásunk meghosszabbításaként (minden lakhelyünk földszinti volt) használtuk, ott rendeztünk lánykánknak szülinapi bulikat, társasjátékokkal, bújócskával, tréfás versenyekkel, mint ahogy azokról az akkori időkből megőrzött 8 milliméteres filmek tanúskodnak.

Ebben a kis lakásban sem mondtunk le kedvtelésünkről, a vendéglátásról, lányunk megszokta, hogy megossza szobácskáját más nyelvű vendégekkel, de amikor négy éves múlt, megérkezett a kishúga és nagyobb lakhely után kellett nézni. Nehéz szívvel – egyetlen bevételünk kettőnk fizetése volt – szerződést írtunk alá egy házaspárral, akik egy fél év múltán készültek kiköltözni háromszobás lakásukból. Addigra már négyen laktunk kis lakásunkban. Ez a fél év, amely eleinte nagyon nem tetszett nekünk, végül is szerencsés kimenetelű lett. Óriási mázlink volt, hogy a lakáspiacon az árak őrült módon felszöktek és olyan előnyösen adhattuk el kis lakásunkat, hogy a különbség közötte és a nagyobb között, jelentősen csökkent.

1971-ben költöztünk be lakásunkba, amelyben a mai napig lakunk. Az évek folyamán sok mindent átépítettünk, minden verandát lebontottunk, ezzel megnövelve a szobák méretét, minden kuckót, falmélyedést kihasználtunk, minden szabad falra szekrény került, csak egyet nem tudtunk megváltoztatni: a lakás alapmérete 76 m² maradt. Itt nőtt fel három gyerekünk – csak a legidősebbnek volt saját kis szobája, egy lezárt étkezősarokban, a másik kettő, egy lány és egy fiú, együtt lakott, amíg nővérük el nem költözött – és egy kutyát is tartottunk, de nem panaszkodtunk. Azokban a napokban, barátaink is hasonló körülmények között laktak.  

Most, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, aránylag tágas a lakás, de még most sem jönne rosszul egy további szoba.

Mit akartam tulajdonképpen mondani? Biztos nem azt, hogy a lakásárak elleni tiltakozóknak nincs igaza. Más érában élünk, nem csak azért mert emelkedett az életszínvonal (nekünk nem volt mosógépünk – valamint egyszer használatos pelenkáink – autónk, televíziónk, légkondicionálónk, számítógépünk és még egy rakás más dolgunk sem, amelyek ma magától értetődők). Mi ideológiai okokból érkeztünk Izraelbe, beértük kevéssel, de arról álmodtunk, hogy gyerekeinknek egy szociális igazságosságra alapozott országot hagyunk örökségül. De helyette, mohó kapitalizmust, korrupciót látunk, a norma a nyereség utáni zabolázatlan törekvés, a prioritásokat olyan politikai érdekek alapján állapítják meg, amelyeknek a célja a jelenlegi rendszer folytatása. Isten ments, nem szocializmusról beszélek, hanem a kormányzó párt ideológiai atyjának, Jabotinskynak tanításáról, aki szerint az állam kötelessége élelmet, hajlékot, ruházatot, oktatást és egészségügyet szolgáltatni polgárainak. Azt hiszem, ha az állam vállalná ezt a felelősséget, az kielégítené a sátorvárosok fiataljait is.

A valóság azonban sajnos az, hogy az egyetlen hely, ahol Jabotinsky tanításai valóra váltak, az elfoglalt Nyugati Part, ahol a települők luxuslakáshoz juthatnak potom áron. Ha azokból a pénzekből, amelyeket koalíciós okokból, a települések és az ortodox jesivák (hagyományos tanintézetek) támogatására szánnak, mindössze néhány milliárdot szociális bérlakásépítésbe, az oktatásba, az egészségügybe fektettek volna be, nem keletkezett volna a mostani tiltakozó mozgalom.

Ennek a népi mozgalomnak nincs ideológiája, nem beszéli a politikusok nyelvét, akik mindig készek egy szaftos csontot dobni egy nyomásgyakorló csoportnak. Minden igényük a társadalmi igazságosság, a nemzeti prioritások valamint a tőke és a hatalom közötti túlságosan intim kapcsolat alapvető megváltoztatása és a meglevő források elosztása azok javára, akik kétkezi munkával keresik meg kenyerüket. Hogy érdemes legyen dolgozni ebben az országban, családot alapitani, gyerekeket felnevelni es újra büszkék lehessünk az egyenlőségre Izraelben.

Más országoknak inspirációt adni egy kicsit túl elbizakodott, de talán magunkat inspirálhatjuk. Rendben?

Benyomások egy sétáról a tel avivi sátorvárosban