"Itthon-Otthon"

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.

Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.

Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”

Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.

Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.

Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak.