"Itthon-Otthon"

Az anyám egy kis faluban született, a cseh-szlovák-lengyel határok által képzett háromszögben. "Itthon-Otthon" c. könyvemben azt írtam róla:

"Anyai nagyapám, Altmann Natan, a Mosty u Jablunkova (Mosty Jablunkov mellett, ma hivatalos határátkelőhely a Szlovák és a Cseh Köztársaságok között) nevű faluban lakott. Nagyanyámat nem ismertem, még születésem előtt elhunyt és a háztartást a második feleség, Stefi, vezette. Nagypapám háza központi helyet foglalt el a faluban. Fűszerüzlete az egyetlen volt a környéken és kocsmájában eljegyzéseket, esküvőket, keresztelőket tartottak.

Egy gyerekkori emlékem ehhez a füstös teremhez fűződik.

Egyszer beszöktem a kocsmába, ahol a falusiak éppen ünnepséget tartottak. Amikor anyám a felszolgáló ablakon keresztül kinézett a konyhából, látta, amint asztaltól asztalig megyek és az ünneplők nevetésétől kisérve, felhörpintem az italmaradékokat a poharakban. Már ilyen zsenge koromban is jól bírtam az italt és néhány kiadós anyai paskolástól eltekintve, kutyabajom sem lett a dorbézolástól.

A nagyapai ház egy dombon volt és az alatta fekvő völgyben vezetett a fő vasútvonal Prága és Bratislava között. Nem messze onnan, egy hegy oldalában, két alagút tátotta a száját.

Az egyik gyakran emlegetett családi legenda arról szólt, hogy kisded korában anyám egyszer elveszett. Már mindenütt keresték, amikor bekopogott a házba egy paraszt, karjaiban a kislánnyal. Észrevette, hogy a lányka bemegy az egyik alagútba és az utolsó percben, a gyorsvonat érkezése előtt, mentette ki onnan. A legenda általában azzal fejeződött be, hogy az elbeszélő rám tekintett és azt mondta:

"Ha az a jó ember nem mentette volna meg a mamádat, te sem ülnél ma itt!"

Szerettem bámulni ablakomból a vonat előbukkanását az alagút sötét és titokzatos torkából. Először egy tompa fütty hallatszott, utána egy füst felhőcske szivárgott ki a nyílásból és hirtelen, szuszogva és nehezen lélegezve, előbukkant a mozdony.

A mozdonyvezető kikönyökölt az ablakon, míg kormos segédje púpozott lapátokkal dobálta a szenet a kazán hasába. A mozdony mögötti személykocsik ablakaiban, közömbös tekintetű, elegáns utasok látszódtak.

Néha szerencsém volt és a fehér sapkás szakácsot is megpillanthattam, amint kiráz egy rongyot az étkezőkocsi ablakából. Ezekben a napokban az volt az álmom, hogy szakács legyek egy gyorsvonaton.

Nagyapám szerencsés volt és 1939-ben, még a háború előtt, örökre lehunyta szemét."

Nem messze onnan, a közeli Tešin városban, lakott anyám nővére Oly – teljes nevén Olga – férje Felek és unokatestvérem, Georgie. "Mint sok más európai várost, ezt a városkát is egy folyó osztja ketté, de ez a folyó egyben határvonal volt Csehszlovákia és Lengyelország között.

Az ott élők soha nem fogadták el teljesen ezt a politikai elosztást és egy városként viszonyultak a cseh Tešinhez és a lengyel Cieszynhez. Már csak azért is mert bizonyos intézmények, mint a bank, a színház, a zsinagóga, csak a folyó egyik oldalán voltak.

Amikor elkísértem nénimet bevásárlásaiban, oda-vissza jöttünk-mentünk a határhídon és az őrök alig szenteltek figyelmet személyi igazolványainknak."

Amikor nagyapám 1938-ban meghalt (szerencsés volt, korai halála megkímélte a jövő szörnyűségeitől), lányai eladták házát. Mi akkor szülővárosomban, Kassán laktunk, de 1939-ben, amikor a várost Magyarországhoz csatolták, Pestre költőztünk. A háború első éveiben az üzletekben ugyan élelmiszerhiány volt, de én még az iskolába járhattam és az élet viszonylag változatlan volt. Ugyanakkor "Lengyelország német megszállás alatt volt és az ottani zsidóságot szisztematikusan irtották. Az újságok nem írtak erről és azt sem tudom, mennyire volt a magyar zsidóság a tényekről felvilágosítva, de mi tudtunk az ott történtekről.

Iskolánkba is járt néhány lengyel gyerek. Az ő szüleiknek sikerült időben megszökni a német megszállás elől. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Kolomeába, Ukrajnába, deportálták őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni.

Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki.

A szegény Herbst család (nénim, férje és unokatestvérem, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.

Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok és elképzeli mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor (1942 májusában), még majdnem normális életet éltünk.

Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén rátaláltam a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levélre http://members.tripod.com/Avri/oly.html

A háború után valaki azt mesélte, állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam."

A háború befejeződött. Mi hárman, a szüleimmel, átvészeltük ezeket a megpróbáltatásokat, lelkileg megrendülve, sokkal soványabban, de testileg épen és egészségesen. Összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és kisérletet tettünk ott folytatni, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk. "Amikor a körülmények lehetővé tették, anyám Ciecyznbe utazott és megpróbálta megtudni, mi lett a nővérével és annak családjával. Elment házukhoz, amely 1941 óta állt lezárva, csukott redőnyökkel, de persze nem volt kulcsa. Amikor megkerülte a házat és kereste a módját, hogy bejusson, kijött az egyik szomszéd asszony:

"Ugye maga Herbstné húga? Láttam magát itt évekkel azelőtt."

A szomszédnőnél volt kulcs és a két nő bement a házba. Az asszony elmesélte, hogy jó barátja volt anyám nővérének és tudja, hová rejtette a család az értéktárgyait, mielőtt a németek elhurcolták őket. A rejtekhelyen csakugyan épen maradtak az oda rejtett ékszerek és készpénz. Anyám egy helyi ügyvédhez fordult, feltételezve, hogy ő nővére törvényes örököse, de akkor megjelent a férj családja és magának követelte az értéktárgyakat. Végül bíróságnak kellett döntenie az ügyben. Tanúk vallomásai alapján megállapították, hogy a nővér, Oly és fia, Georgie szenvedtek ki néhány perccel Felek előtt és ezért a férj családja a hagyaték jogos örököse."

Amikor Izraelbe emigráltunk, anyám néhányszor említette, hogy szeretné egyszer újra látni szülőfaluját, de azokban a napokban nem engedhettük meg magunknak a külföldi utazást. Végül is, sok év múltán, én valósítottam meg anyám álmát.

Egy évvel utazásunk előtt, Sonnenbergben, a német Harz hegységben, részt vettem egy szemináriumon, amely a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozott. A résztvevő néhány izraeli, dán, magyar, lengyel, osztrák és vagy negyven német volt. Többségük tanítással foglalkozott, a szeminárium célja az volt, hogy olyan segédanyagokat bocsásson a tanítók rendelkezésére, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ez által, kiirtását.

Egy csodálatos véletlen folyamán, amelyhez hasonlók idöről időre történnek velem és mindig újra ámulatba ejtenek, a lengyel Krystyna és Danuta, fiatal és bájos angol tanítónők, Cieczyniek voltak! Amikor elmeséltem nekik a családom történetet, melegen magukhoz öleltek, mint földijüket és meghívtak, hogy látogassam meg őket. Rádásul azt is megigérték, hogy kikéretnek a városi levéltárból és más helyi intézményből minden írott adatot a Herbst családról.

Elfogadtam a meghívást és elhatároztam összekötöm egy rég tervezett családi gyökereket kutató úttal. Feleségemmel először Mostyba indultunk. Mint már említettem, a falu hivatalos átkelő hely Szlovákia és Csehország között és a mai napig büszkén mutogatom fűnek-fának a Mosty u Jablunkova pecsétet útlevelemben. Hat éves koromban, amikor útoljára látogattam oda, vonattal érkeztünk, ma modern országút szeli át a falut. Az elsők, akikkel találkoztam idős emberek voltak. Megkérdeztem:

"Ismerik a kocsmát, amelyik valaha nagyapámé Altmann Natanné volt?"

Az első nem emlékezett, de a másik oldalba bökte és azt mondta:

"Nem emlékszel, hogy a zsidóhoz jártunk pijálni?" – és megmutatta az útat.

(Abban a percben nem reagáltam, de bántott a férfi szóhasználata. Később megtudtam, hogy a cseh nyelvben "Inni/vásárolni a Zsidónál (U Žida)" egy elfogadott kifejezés és Csehországban sok e nevű étterem, de egy szálloda, sőt egy nyelviskola is létezik. A tulajdonosok nem zsidók, de megtartották a népszerű elnevezést).

Mosty egy hosszú fő utca mentén terül el és hamarosan elértük a 120 számot. Nyomát sem találtam a háznak, amelyre emlékeztem (és amelyik meg lett örökítve egy első világháborús képes levelezőlapon, amely anyám albumában volt). Helyette egy szép új ház állt. Bekopogtam és a hölgynek, aki ajtót nyitott megmagyaráztam ki vagyok. Előzékenyen fogadott minket és betessékelt a házba. Ő maga nem Mostyban született, de az anyósa jól emlékezett nagyapám házára. Ő és férje vették meg, lerombolták és a mostani házat építették helyébe. Ittunk valamit, megmutattam nekik a régi képeslap másolatát, de az idős hölgy nem tudott sokban hozzájárulni családom történetéhez, úgyhogy a beszélgetés akadozott. Megköszöntük a szíves vendéglátást és továbbálltunk.

Tovább haladtunk az utcán és a falu irodája előtt egy fekete márványból készült emlékművet láttunk, amelyen azok neve állt a falu fiaiból, akik a második világháború alatt a táborokban elpusztultak. Maga a tény, hogy az emlékműn vagy 30 név jelent meg, aránylag magas szám egy ilyen kis faluban, mutatja milyen szörnyű volt ez a háború, de sajnálattal állapítottam meg, hogy a nagynéném neve nem volt rajta.

Innen a közeli Jablunkov városkába folytattuk utunkat, amelynek a zsidó temetőjében lett nagyapám eltemetve. Anyám unokatestvére vagy harminc éve odalátogatott és megtalálta a sírkövet, de minket a teljes elhagyottság szomorú látványa fogadott. Összezúzott és felforgatott sírkövek, sűrű bozót, düledező kerítés, roskatag kapu. Nem tudtuk megfordítani a nehéz köveket és nem voltam képes azonosítani rokonaim sírjait. Élő lélek sem volt a közelben és mivel vasárnap volt, a városháza is zárva volt, úgyhogy csalódottan utaztunk tovább.

Visszatértem után Izraelbe, írtam a polgármesternek és leírtam a temető siralmas állapotát. Felhívtam a figyelmét arra is, hogy szomszédos keresztény temetőben példás rend és tisztaság uralkodik, de választ nem kaptam. Írtam a legközelebbi zsidó hitközségnek is Osztravában – Jablunkovban nem élnek már zsidók – és válaszukban megígérték, hogy megtekintik a helyzetet.

Ellentétben Jablunkov polgármesterével, Mosty előjárója dicséretet érdemel. Amikor hazaérkeztem, neki is megírtam, hogy Mosty szülöttének, Altmann Olgának, a neve ki lett hagyva az emlékműről. Nem sok reményt tápláltam e panaszommal kapcsolatban, de az anyám földijei kellemesen megleptek. Egy hónapon belül ajánlott levelet kaptam, amelyben színes fénykép bizonyította, hogy a néném nevét aranyozott betűkkel bevésték az emlékműbe. Megköszöntem példás elbánásukat és egy jelképes összeggel járultam hozzá a kiadáshoz.

Jablunkovból a cseh Tesinbe utaztunk, átkeltünk az Olse folyón a lengyel Cieczynbe, de ott is csalódás ért. A barátnőink vendéglátásában nem volt hiba, de nem sikerült semmilyen írott bizonyitékot találniuk, hogy valaha élt ebben a városkában egy Herbst nevű család. Azon nem lepődtem meg, hogy a zsidó hitközség iratait megsemmissítették, de a nénikémék házuk után adóztak és erről kéne, hogy legyen valamilyen irat. Férje, Felek, banktisztviselő volt. Hány bank lehetett 1939-ben ebben a kis, kb. 30,000 lakosú városban? Unokatestvérem Georgie iskolába járt, hol vannak az év végi bizonyítványai? A két kedves hölgy talán nem volt elég alapos, de ha én szántam volna rá néhány napot, lehet, hogy felderítettem volna valamit. A mai napig is gyötör lelkiismeretem, hogy nem tettem meg. Elkeseredetten hagytam ott Lengyelországot.

Most már csak néhány fénykép az albumomban (és az emlékmű Mostyban!) tanúskodik arról, hogy létezett valaha egy Herbst nevű család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak.

Dacára a fenti csalodásnak, látogatásunk nem volt teljes kudarc, mert a kapcsolat anyám szülőfalujával a mai napig folytatódik! Évente Újévi üdvözlő kártyát kapunk a Lyskova családtól és szívem mindig feldobog, amikor a borítékon meglátom az ismerős címet "Mosty u Jablunkova 120". Egy húsvétkor ez a nagyszerű család egy további meglepetéssel is szolgált: Az üdvözlő kártyával együtt zenés, színes, cseh és angol nyelvű DVD érkezett a falu szépségeiről és turisztikai érdekességeiről.

E szép gesztus a könnyekig meghatott, megmutattam a filmet gyerekeimnek, unokáimnak, telefonon megköszöntem az ajándékot. Az idősebb hölgy azóta meghalt, de beszéltem Románával, unokájával, aki meghívott, hogy látogassunk megint a falujukba és szálljunk meg náluk.

Megígértem, hogy ha egyszer módomban lesz megmutatni családomnak szülővárosomat, a helyeket, amelyeken felnőttem, ahonnan szüleim származtak, nagyon szívesen elfogadjuk a kedves meghívást.

 *****

2008 augusztusában ezt a régi álmunkat is sikerült végre megvalósítani és feleségemmel, két lányunkkal, vejünkkel és öt unokánkkal (fiunk és menyünk sajnos nem tudtak velünk tartani), összesen tízen, útra keltünk. Néhány Magyarországon töltött nap után, Mosty u Jablunkov nevét tápláltam be GPS-embe. A Lyskova család királyian fogadott minket. A családanya, Libuse egy lenyűgöző és vitális személy, férje, két lányuk, vejeik és unokájuk, kiöltöztek tiszteletünkre és mindent megtettek, hogy jól és otthonosan érezzük magunkat náluk. Az asztal roskadozott a sok finomságtól, amelyeket számunkra készítettek. Elhoztam számukra anyám albumából néhány csoport fényképet, a múlt század húszas éveiben barátaival rendezett kirándulásokról. Vendéglátóink könnyen felismerték a helyeket, amelyek ma is léteznek. Ők is megajándékoztak egy bekeretezett képpel nagyapám házáról.

Különösen szívmelegítő volt Libuse megjegyzése, hogy a tájékot, ahol a fenti ház állt (és ma a Lyskova család háza van), a falusiak a mai napig „Altmann”-éknak hívják.

Az estét cseh barátainkkal egy helyi szálloda éttermében töltöttük, evéssel, ivással, ajándék cserével. A háttérben dixieland zenekar játszott. Csak Románá tud egy kicsit angolul és azért látogatásunk egész ideje alatt tolmácsolni kényszerültem, de mindenki jól érezte magát és a hangulat emelkedett volt. Miután sokan voltunk, végül is nem a házukban, hanem egy víkendházban szálltunk meg és csak reggel tértünk vissza a Lyskova házba egy bőséges reggelire. Meleg ölelésekkel búcsúztunk el barátainktól, de legalább egy részüket talán viszontlátjuk. Sokat érdeklődtek Izrael iránt és a fiatalok talán egyszer idelátogatnak.

A Jablunkovi temetőben is meglepetés ért. Renoválták, a bejáratnál emléktábla van és a megmaradt sírköveket felállították. Nagyapám sírját sajnos nem találtam meg. A márvány sírkövet, amelyről annak idején bácsim beszámolt, úgy látszik ellopták, de nagy izgalommal fedeztem fel Emma és Josef Deutsch, dédanyám és dédapám sírját. A sírkőn születésük és haláluk dátuma is megjelenik és most, amikor szüleim és minden más ember az ő korukból nincs már életben és úgy véltem, nem fogok tudni több adatot megtudni őseimről, ezeket is be tudom pótolni a családfámban.

 *****

 Az elbeszélés befejeződött, de nincs vége. Mint említettem, időről időre levelet váltottunk a Lyskova családdal és ez év szeptemberében e-mailt kaptam egy Nagyova (nagyanyja magyar volt) nevű ismeretlen hölgytől. Ő is Mostyban lakik és hallott látogatásomról a Lyskova családtól. Azt írta nekem, hogy anyja annak idején nagyapámék háztartását vezette és mindig szeretettel emlékezett vissza a jó elbánásra, amelyben az Altmann család részesítette. Szeretne találkozni velem néhány percre, ha véletlenül arra visz dolgom.

Novemberben volt születésnapom és mint „HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG” című írásomban már megírtam, egy második családtörténeti kiruccanás keretében (ezúttal fiúnk is részt vett), újra ellátogattunk Mostyba. Egy ünnepélyes vacsora keretében a múltkori szálloda éttermében, találkoztunk Nagynéval, lányával Katkával, aki angol tanár és segített a tolmácsolásban, a Lyskova családdal és a falu elöljárójával. Nagyné nem tudott sok új részlettel szolgálni nagyapám személyéről, de hálás köszönettel fogadtam tőle négy eredeti fényképet nagyapámról Natanról, mostoha nagyanyámról Steffiről és a házukról (a lépcsőkön lengyel katonák állnak, a második Világháború elején, e körzetet Lengyelországhoz csatolták).

Megajándékozott egy számomra ismeretlen cseh könyv két példányával is Jablunkov zsidó lakosságáról, amelyben nagyapám és további családtagok is vannak megemlítve. A könyvben a jablunkovi temetőről is megjelennek fényképek. (Egy példányt megtartottam, a másikat a jeruzsálemi Holokauszt múzeumnak ajándékoztam).

A vacsora alatt, Libuse egy 86 éves szomszédjáról mesélt, aki a mai napig emlékszik nagyapámra. A földhöz ragadt családból származó hölgy, mint kislány, útban az iskolába sokszor betért nagyapám fűszerüzletébe, egy zsemlét venni magának és nagypapám mindig megtoldotta egy szelet sajttal, vagy felvágottal.

Számomra és családom számára ez az egész este, az elbeszélések nagyapámról, olyan volt mintha egy meleg ölelést kaptunk volna a múltból. Nyugodjatok békében drága rokonaim, nem lesztek elfelejtve.