"Itthon-Otthon"

Furcsa dolog történt velem ma. Szokványos keresgélés közben a Google-ban, véletlenül rábukkantam egy névre, amelyet már évek óta nem hallottam: Bridey Murphy. Tudjátok ki volt ez a nő?

A múlt század 60-es éveinek egyik legnépszerűbb könyvének a hőse, annak idején én is elolvastam. Elhatároztam, hogy írok valamit róla, de amikor elkezdtem további anyagot keresni a tárgyhoz, meglepetés ért, saját írásomra találtam rá! (Lélekvándorlás, mik az esélyei?)

„Bridey Murphy nyomában” – egy amerikai nőről szólt, „aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken”.

Ennél még furcsább az, hogy egy kedves hölgy, akinek Tücsökzene című blogjait előszeretettel olvasom, szintén hasonló élményről számol be Ördögikördögikör című posztjában: “Sosem tudom, hogy sírjak-e, vagy örüljek, ha egy-egy engem érdeklő témára rákeresve, a saját blogomat dobja ki első két helyen a gugli”.

Azért is köszönettel tartozom neki, hogy megtanultam tőle, a magyarok Google-ban keresés helyet gugliznak. Köszi, szépen Bogi!

Engem is elszomorított a tény, hogy ennyire ismétlem önmagamat. Hallottam már olyan házaspárokról, akik sok éves együttélés után, untatni kezdik egymást, de olyat még nem hallottam, hogy valaki saját magát untatná. (Pedig van benne valamilyen logika. Kivel él az ember legtovább, ha nem saját magával?). Ez nem fog megtörténni. Lelki életünk, ha el lenne szigetelve minden külső befolyástól, teljesen magára lenne hagyva, végül is elég sekéllyé válna, de szerencsénkre érzékeink állandóan tudósítanak a külső világról. Szemeink, füleink, orrunk, ízlelőbimbóink, állandóan új élményekről számolnak be.

Mindig történik a környezetünkben valami érdekes, valami felkelti figyelmünket, különösnek, vagy nevetségesnek tűnik és alig tudjuk kivárni, hogy elmesélhessük kollegáinknak, vagy otthon párunknak. Aztán vannak olyan furcsa szerzetek, mint én, aki ezzel sem elégszik meg és amint van néhány szabad perce, leírja benyomásait, elmeséli az esetet, megosztja azzal a sok idegennel, akik betévednek blogjára.

Néha gondolkodni szoktam olvasóimról – a héber blogomban megjelenő statisztika szerint eddig 71437 ember tisztelt meg látogatásával lapomon – hogy találtak rá blogomra? Feltételezem, hogy sokan közülük gugliztak, mondjuk kiadó lakást kerestek és a nagyon gyors, de nagyon buta keresőgép többek között az egyik írásomat is a találatok közé tette, mert valahol a szövegben ez a két kulcsszó is megjelenik.

Őket most persze nem érdekli a mondanivalóm, szerény élményeim egy rég eltemetett házinéniről, nekik most tető kell, egy kedélyes és nem túl drága kuckó, ahol meghúzhatják magukat és amikor kinyílik előttük az egyik írásom, káromkodnak egy szaftosat és már majdnem otthagyják, amikor hirtelen szemükbe ötlik egy érdekes mondat és tovább olvasnak.

Legalábbis ez a reményem és az is, hogy egy részük ott ragad, végig olvassa soraimat, tetszenek neki, van talán valami megjegyzése, kritikája, javaslata is, megjegyzi a címet és máskor is visszajön. Szeretek beszélgetni, sok tárgy érdekel és általában képes vagyok néhány intelligens mondatot összehozni, de hány emberrel jön össze az ember élete folyamán és mennyivel van alkalma leülni egy kávéra, vagy pohár borra és csevegni?

Van benne valami felemelő abban, hogy ennyi vadidegen ember, sok esetben messzi, ismeretlen tájakról, meghallgatja mondanivalómat és aminek még jobban örülök: mostanáig nagyon kevesen küldtek el a fészkes fenébe.