"Itthon-Otthon"

A múlt hét egy estéjén, elmentünk néhány baráttal megnézni a tel avivi Cinemateq-ben a „Kinderblock 66” című dokumentumfilmet. Általában nem szoktam Holokauszt filmeket nézni. A véleményem szerint ezeket azoknak szánják, akik nem érezték saját bőrükön ezt a rémkorszakot, vagy nincsenek tudatában a sok millió meggyilkolt szörnyű sorsának, de erre a bizonyos filmre személyes okok miatt mentem el. A négy résztvevő egyike Fürst Naftali (Gyuri) volt, annak az ifjúsági csoportnak az egyik tagja, amellyel 1949-ben Izraelbe érkeztünk. Egy pár szép évet töltöttünk a kibbutzban, együtt vonultunk be és sok évvel a kibbutz elhagyása után, a mai napig is szoros kapcsolatban állunk.

Az hittem, hogy a sok Emléknap és a jeruzsálemi Yad Vasém múzeum ismételt látogatása után, már mindent tudok a Holokausztról, de ez a 87 perces film ennek egy új aspektusát világította meg. Mint más hasonló filmekben, ebben sem hiányoztak a szörnyűségek. Csontvázak látványa, amelyek mint elhajított babák kupacokban fekszenek a földön és priccseiken heverő, alig élő csontvázak, akik a felszabadítókat fogadják, de az újdonság ebben a filmben a rendkívüli önfeláldozás egy majdnem egyedülálló esete, az emberiség és a könyörület szigete a bestiális embertelenség tengerében. Buchenwald más volt, mint a többi haláltábor. Ott is rettenetes körülmények uralkodtak, sok tízezreket kínoztak és gyilkoltak meg (bár nem voltak benne krematóriumok), de ebben a táborban politikai foglyok voltak bebörtönözve és erős kommunista földalatti mozgalom működött, amely egy különleges blokkot (Kinderblock 66) létesített, hogy megpróbálja menteni a gyerekek életét.

A film négy túlélőt mutat be, a 80 éves Naftalit és három hasonló korú férfit. Interjúk által velük, más volt táborlakókkal, történészekkel, sőt amerikai katonákkal, akik felszabadították Buchenwaldot, a rendező, Rob Cohen, követi a négy férfi sorsát, attól a pillanattól, amikor a táborba hozták őket, elszakították őket családjuktól, a táborbeli életen keresztül a felszabadulásig és a mai napokig. Az egyik túlélő fia, Steven Moskowitz kezdeményezte a filmet és ő a producere is.

A főszereplő, akinek a létezéséről a legtöbb nézőnek fogalma sem volt, Antonin Kalina, egy cseh kommunista politikai fogoly, aki több mint 6 éve élt fogolyként a táborban. Ő volt az egyik kezdeményezője a blokk létesítésének, amelyben vagy 1000 gyerek lett összegyűjtve és ő volt az „Apjuk”, nemcsak a felszabadulásig, hanem utána is. Hála erőfeszítéseinek, bátorságának, annak, hogy védenceiért hajlandó volt kockáztatni az életét, 904 gyerek menekült meg. Kalina nem várt jutalomra, egyszerű emberi együttérzésből cselekedett, Mint a háború utáni interjújában kijelentette: „Én már leéltem az életemet, viszont előttük még ott áll az élet”. 

A gyerekek lakhelye távol volt a kaputól és az SS-pribékek szemeitől, egy olyan körzetben, amelyben a feltételek szörnyűek voltak és tífusz betegség tombolt, így a nácik inkább távol maradtak tőle. Kalina takarókról, élelmiszerről gondoskodott a gyerekblokk lakói számára – a többi fogoly egy része lemondott az adagjáról – és a háború utolsó napjaiban, amikor a nácik tízezreket küldtek halálmenetekre, kockáztatta életét és tagadta, hogy a blokk lakói között vannak zsidók (pedig legtöbbjük az volt).

A film befejezése után, a két izraeli résztvevő és a rendező, felmentek a színpadra és a közönség kérdéseire válaszoltak. Velük együtt felment Dr. Fatran Gila is, egy szlovák származású történész és a közönség tapsától kísérve kijelentette, hogy a Yad Vasém vezetősége egyhangúan elhatározta, hogy Antonin Kalinának a Righteous among Nations (A világ igazai) kitüntetést adományozza, amelyet azoknak adományoznak, aki „nem zsidó, és élete kockáztatásával cselekedett a zsidók megmentéséért a Holokauszt idején”, miután a férfi kétségtelenül eleget tett ezeknek a feltételeknek. Kalina a háború után eltűnt a Vasfüggöny mögött és feltehetően régen meghalt, de mint ilyenkor szokás, Yad Vasém fel fogja kutatni leszármazottait és nekik fogják átadni kitüntetését.  

A közönség kérdéseire adott válaszában, barátom Fürst Naftali, arra is kitért, hogy a háború után, eleinte senki sem fogta fel a Holokauszt súlyosságát. „Amikor például a kibbutzban arról vicceltünk, hogy kevés az étel, a nevelőnő az ő háborús nehézségeikről mesélve elmondta, hogy a vacsoránál fél kemény tojás volt az adag, de nem fogta fel, hogy mi évekig éheztünk és egyáltalán nem jutottunk tojáshoz”.

A megható est Naftali szavaival fejeződött be: „Mi nem túlélők vagyunk. Túlélő egy olyan személy, aki nem volt részese az eseményeknek, nem volt ott. Mi maradványok vagyunk, parazsak, amelyeket a Nagy Tűz nem emésztett el”.

(A fényképen, Naftali a csoport közepén áll, csíkos kabátban)