"Itthon-Otthon"

A klasszikus zene szeretettét nem az anyatejjel szívtam be. Serdülőkoromban, nem léteztek egyedi rádió állomások – mint a Bartók Rádió – amelyek ilyen zenére szakosodtak. A szüleim inkább a szinházat meg az Operettszinházat patronálták, mint a koncerttermet, vagy az Operaházat. Az igaz, hogy beírattak zene leckékre, de nem annyira a műfaj iránti vonzalom miatt, hanem mert azt diktálta a divat (ugyanúgy mint vivóleckékre is jártam, anélkül, hogy valaki a családban különösebben érdeklődött volna a sport iránt). Ami engem illet, a hegedüt részesítettem volna előnyben, de apám azt állította, hogy ezen a hangszeren az adottság nélküli játék kibírhatatlan kornyikolásnak hangzik és zongoraleckékre járatott  Azon is tudni kell  játszani, de még a gyerekes pötyögtetés a billentyükön sem cincogás szerű. Úgysem tanultam meg zongorázni. 1944-ben hirtelen fontosabb lett a túlélés a leckéknél. 

Jó sok év pergett le azóta az idő homokóráján. Egy nap az El Al céges szobámba egy új kolléga került, aki egy nagy tranzisztoros rádiót hozott  magával. Natan klasszikus zene rajongó volt (mi az rajongó, zenebolond volt!). Az egyetlen adó amely számára létezett a klasszikus volt. Hiába próbálkoztam mindenféle módszerrel, könyörgéssel, rábeszéléssel, fenyegetéssel, az egész hosszú munkanap folyamán nem volt hajlandó a skálát más állomásra állítani, vagy kikapcsolni a készüléket, még akkor sem amikor teljesen atonális zenét adtak, Arnold Schönberg és tanítványainak iskolájából. Natan rádiójának nem volt fűlhallgató csatlakozása sem.

Néhányszor parázs vitánk támadt, amint kiment a szobából mindig lehalkítottam a hangerőséget és amikor visszajött persze visszaállította, még azt is megfontoltam, hogy én is hozok rádiót és állomásháborúba kezdünk, de végül is más kollégák közvetítettek és egy elfogadható kompromisszumot értünk el, legalább a hangerő tekintetében. Mindazok által, a szobánk kicsi volt és a kényszer alatti hallgatás a hét hat napján (csak sokkal később tértünk át az öt napos munkahétre) észrevétlenül befolyásolt és egy nap azon kaptam rajta magamat, hogy az egyik zenei művet zümmögöm – persze nem Schönberg művét, nem hiszem, hogy az egyáltalán zümmöghető. Elkezdtem érdeklődni az u.n. komoly zene után és amikor alkalom adódott, elmentem az  Izraeli Filharmonikusok egyik hangversnyére. Csakugyan feldobott, nemcsak maga a zene, hanem az egész atmoszféra, az elegánsan öltözött közönség, a hatalmas zenekar, a különféle csillogó, kifényezett hangszerek.

Innen már rövid volt az út egy komoly lemezgyüjtemény létesítéséig. Gramofonom volt már és most kibővítettem a könnyü zenei címkéket azokkal a klasszikus művekkel amelyek megtetszettek. Idővel a lemezjátszó kiment a divatból és együtt a lemezekkel felkerült a padlásra. Azóta persze már a magnót is kicseréltem, először egy CD lejátszóra és ma a nappalinkban díszhelyet foglal el a legújabb DVD.lejátszó.

Így múlik el a világ dicsősége, amikor majd eljön az ideje, engem is új modellre cserélnek ki. 

Már rég nem osztom meg a szobámat Natannal. Saját rádiókészülékem áll a polcon és általában a "Zene hangja" (az izraeli klasszikus zene adó) van beállítva rajta. Az ok nemcsak az az agymosás amelyen kollégámnak köszönhetően annak idején átestem, hanem, ha ez az állomás van beállítva, egyszerűen könnyebb a munkára koncertrálni,. Kevés a duma, nincsenek rádió interjúk, reklámok és a híreket is csak kétszer mondják be a délelőtt folyamán. Nem vagyok munkaőrült, de a sok kotyogás a rádióban zavar, ha valamire akarok központosítani.

A rádió otthon is majdnem mindig nyitva van. A gyerekeim eleinte tiltakoztak zenei izlésem ellen, de az idő megtette a magáét. Nem az volt a célom, hogy a klasszikus zene bolondjaivá váljanak, de a műfaj legalább nem teljesen idegen számukra mint számomra volt.  

Néhány éve elhoztam a családot szülinapomra Pestre. Az ötlet tőlük származott. Megtudtam, hogy egy tel avivi magyar étterembe akarnak meghívni és erre azt javasoltam: Ha már magyar étterem, legyen pesti! A budai Kéhlit választottam. Otthonról telefonon megbeszéltem az étrendet és ottani családommal, barátaimmal, összesen 23-an, egy igazi, régimodi, pazar vacsorát fogyasztottunk el. A dessertet, gesztenye pürét óriási kelyhekben, azt hiszem egyikünk sem felejti el soha. Ahogy dukál, a jó vacsorához szólt a nóta, a zenekar csakugyan kitett magáért (a cigányzenét is kedvelem!).

Hogy a zenei élmény ki legyen egyensúlyozva, a második estén elvittem a családot az Operába. Először az impozáns épületet csodáltuk meg, aztán mind az öten bevonultunk saját páholyunkba. Szerencsénk volt és az este "Carmen" volt a programmon, egy szines és könnyű mű azok számára akik előszőr mártják meg a lábukat az opera hideg vizében.

Lehet, hogy a zene kedvelése kor dolga. Csak amikor igazán benő a fejed lágya, fedezed fel a szépségét és terápiai tulajdonságait. Egy hosszú, kimerítő és idegesítő munkanap után, alig van találsz jobbat mint egy pohár borral kezedben a megfelelő zene mellett lazulni. A feleségem számára a klasszikus zene eleinte többé, vagy kevésbé zavaró (pillanatnyi elfoglaltsága és hangulata szerint) háttérzaj volt, amíg egy nap Vivaldi "Négy Évszak"a rabul ejtette. Azóta hű társam lett a zene hallgatásban és a koncertekre is velem tart. Mi több, amikor öccse egyszer hozzánk látogatott, leültette és feltette számára az egyik kedvenc CD-jét.

A klasszikus zene meggazdagította a világunkat és egy új dimenzióval ajándékozott meg. Már néhány éve bérletünk van a zeneakadémián egy szimfónikus hangverseny sorozatra, amelyet egy fiatal és tehetséges zongorista és professzor előadása előz meg, aki a zeneszerzőkről és a művek történelmi hátteréről beszél. A teremnek kitűnő akusztikája van és elég kicsi, úgyhogy minden zenész munkáját közelről tudjuk követni.

Az egyik előadásában a professzor az izraeli Filmharmonikus Zenekar alapítójáról, az ismert hegedűművész Broniszlaw Hubermanról mesélt. 1936-ban Huberman próbajátékot rendezett vagy 200 olyan kiváló zenésznek, amelyeket a náci hatalom Németországban elbocsátott munkahelyükről  zsidóságuk miatt. 60 zenészt alkalmazott, ezek családjukkal az akkori Palesztinába emigráltak és így megmenekültek a többi német zsidó keserű sorsától.

Az előadó szavaival élve, a fenti próbajáték az életükért volt! 1936 december 26-án Arturo Toscanini a Palesztiniai Filharmonikus Zenekar első hangversenyét vezényelte.