Ez év októberében a feleségemmel Magyarországra látogattunk, nem először és nagyon remélem utoljára sem, de ezúttal két különleges okunk volt az utazásra. Unokatestvérem 80-ik születésnapját ünnepelte és kérte, kisérjük el a városba, amelyben ő és én annyi felejthetetlen nyarat töltöttünk el áldott emlékű nagymamánknál. Ezenkivül, egy jó barátunk, Farkas Józsi, is meghivott minket, ünnepeljük vele, családjával és barátaival 60-ik szülinapját, egy pesti kiskocsmában jó magyaros étellel és cigányzenével. Ami a kirándulásunkat illeti, dacára a feketénél feketébb előjelzéseknek amelyek esős, viharos időjárást jósoltak, naponta sápadt és langyos őszi nap mosolygott ránk. Színházba jártunk, koncertre, kiállitásra, balletre mentünk, szép tájakat csodáltunk meg, degeszre zabáltuk magunkat elsőrendű éttermekben, élveztük réglátott barátok társaságát. Röviden, egy kitünő hetünk volt, olyan amelyet csak Magyarországon tudok eltölteni.

Néhány nappal elutazásom előtt, felhívott az itteni internetes Magyar Kultúra Fórum egyik tagja, egy második generációs hölgy aki már nem tud magyarul és a tanácsomat kérte. Csak a hetekben, 62 évvel a háború befejezte után jutott tudomására, hogy anyjának egy huga túlélte a háborút. Sikertelenül próbálták megtudni mi történt vele azóta. Az asszony nevén kivül csak, csak az akkori címét ismerik, de a zsidó hitközségben nem ismerik. Vállaltam, hogy megpróbálom kideríteni, ismeri-e valaki annak a háznak lakosai közül amelyben felszabadult 1945-ben, de előre figyelmeztettem a hölgyet, hogy csekély az esély valami információt találni. MAR NYELVTERÜLETRÕL SZÁRMAZÓ SÁG

Az anyám és magam is túléltük a Holokausztot, nevünk megjelenik azon túlélők listájában akik 1945-ben Pesten éltek és amelynek egy másolata található a safedi Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában, de a Tátra u. 20/b-ben, ahol laktunk, senki a lakosok közül nem tudja mi történt velünk azóta. 1946-ban szüleimmel Csehszlovákiába repatriáltunk, onnan 1949-ben Izraelbe költöztünk és még az egyik volt osztálytársam, aki ugyanabban a házban lakik a mai napig, sem tudott semmit rólam amíg ezidén közös barátok által felújítottuk a kapcsolatot. Ha valaki sejtené is, hogy családunk „Palesztinába emigrált”, nehéz feladat lenne megtalálni Schwarcz Robit akit már sok-sok éve mint Shacham Avrit ismernek. 

A keresésem tárgyának is gyakori neve volt, amellett feltételezhető, hogy az akkori fiatal lány férjhez ment és ha még életben van, más ma a vezetékneve, más városba költözött, külföldre emigrált és még az is lehetséges, hogy Izraelben él.        

Egy további pont: az európaiak és amerikaiak – a Földközi Tengert körülvevő országok lakosainak a kivételével – általában gyanakodó természetűek. Amikor egyszer egy csokor virágot küldettem egy pesti asszonyságnak (ne izguljatok, nem szerelmi kalandról van szó) aki segített nekem egy ügyben, felhívtak a virágüzletből, hogy nem tudják kézbesíteni a virágot. A küldönc felcsengetett a hölgyhöz és interkomon megmondta, ajándékot hozott, de az mégsem volt hajlandó kinyitni a kaput. Fel kellett hívnom a nőt és megmagyarázni, én vagyok a küldő és csak egy virágcsokor átadásáról van szó és nem lakása kirablásáról. 

Természetesen, dacára a fent mondottaknak, elmentem a Déri Miksa utca 6-ba. Nagyon szivesen számolnék itt be arról, hogy egy 80 asszony izgatottan borult a nyakamba amikor megtudta, hogy rég elveszett rokonai megkerültek, de sajnos küldetésem sikertelen volt. Csak abból a szempontból voltam szerencsés, hogy nem kellett hosszú beszélgetéseket folytatnom arctalan ismeretlenekkel a házi telefonon. Három lakossal beszélgettem, akik ki és bejöttek az általában zárva tartott kapun. Mind nagyon előzékenyek voltak, de egyikük sem hallott a keresett Singer Juditról. Mindhárman sok évvel 1945 után költöztek a házba és biztosítottak arról, hogy senki nem lakik a házban több mint 50 éve. Az egyedüli régi lakos, szintén „izraelita” vallású, aki talán ismerte a keresettet, néhány éve elhunyt.   

A hölgy a Magyar Fórumból melegen megköszönte fáradozásomat és meg is lepett. Először életemben csengetett be hozzánk egy küldönc szép cserepes növénnyel, amely ezúttal nekem szólt és nem a feleségemnek, de én nem voltam elégedett. Azt reméltem, hogy sikerülni fog legalább valami apró nyomot találni számára. Vajon ezzel befejeződött a keresés? Ki tudja. A család új okmányokat fedezhet fel. Lehet, hogy a magyar Lakossági Nyilvántartó Irodában találnak valamilyen iratra és persze mindig lehet remélni, hogy csoda történik.

Néhány hónapja én is az egyik itteni rádióállomás népszerű rokonkereső rovatához fordultam és tanukat, meg részleteket próbáltam találni nagynénim, férje és fia – az unokatestvérem – utolsó perceiről, amelyekről csak annyit tudok, hogy lelőtték őket amikor kiugrottak a deportációs vagonból, de sajnos senki sem jelentkezett. Már rég beletörődtem halálukba, ami dühit az az, hogy nem maradt utánuk semmi emlék, mintha nem is éltek volna soha.

Ez az átkozott háború, a szörnyű Holokauszt, szétforgácsoltak, megsemmisítettek kiterjedt, boldog családokat, de az emberek több mint 60 év után, még mindig nem hajlandók belenyugodni veszteségükbe. Poros levéltárakban kotorásznak, az Interneten keresnek, megsárgult leveleket fordítattnak le, tanúkra találnak, mindent megtesznek egy további apró részlet felderítésére, csak hogy emberibbé tegyék, megtestesítsék ezeket a nagyszülőket, unokatestvéreket, néniket, bácsikat, akiket soha sem ismertek és a legjobb esetben egy megfakult fénykép maradt meg utánuk. Ránk, a megmaradottakra, hárul a felelősség átadni a fáklyát a következő generációnak, elmesélni elpusztult családtagjaink történetét, hogy legalább a szellemükben létezzenek továbbra is közöttünk.