"Itthon-Otthon"

1949-ben, amikor Izraelbe emigráltam, Magyarországon már a kommunizmus uralkodott. Sokan közülünk szülőket, testvéreket, vagy más rokonokat hagytak hátra szülőhazájukban, ahol a rezsim – még a 6 Napos Háború előtt 1967-ben, amelyet követően a keleti blokk tagjai, Romániát kivéve, megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel – nem nézte jó szemmel az összeköttetéseket a cionista állammal. A lakosok csak különleges engedéllyel látogathattak el hozzánk és ha meg akarták tartani állásukat, nem is levelezhettek izraeliekkel. Egy barátom, aki Nemzeti Bankos posztját féltette, ezen az alapon szakította meg kapcsolatait velem. Csak a rezsim bukása után fedezte fel véletlenül e-mailemet és nagy örömmel írt nekem.

Izraelben nem veszélyeztetted a munkahelyedet, de itt is voltak bizonyos korlátozások. Engem például egy másik tartalékos katonai egységbe helyeztek át, mert nem voltam hajlandó aláírni egy kötelezettséget, hogy nem utazok többé kommunista országba.

A biztonsági szervek úgy látszik jól tudták mik a rizikók. Természetesen fogalmam sincs mi volt a kémek száma, amelyeket a kommunistáknak sikerült beépíteni Izraelbe, csak az újságokból tudunk arról a néhányról, akit sikerült leleplezni, de egy esetről tudok, mert egy barátunkkal, aki a mi ifjúsági csoportunkkal érkezett Izraelbe, volt kapcsolatban.

Dov – elégedjünk meg keresztnevével – aki egy mérsékelt biztonsági fontosságú cégnél dolgozott, mindig furcsa srác volt és miután meglátogatta családját Csehszlovákiában, még furábbá vált. Este, amikor néhány lánnyal sétáltunk Tel Aviv központjában, időnként hátra pillantott és azt állította, követik. Talán tényleg így volt, mert egy hajnalkor bekopogtak ajtaján a biztonsági szolgálat emberei és letartoztatták. Ezt lakástársától tudtuk meg, mert az eset nem került be a sajtóba. A fiú, szintén csehszlovák származású, sértődötten mesélte, hogy az egyik tiszt, aki Dovot letartoztatta, úgy fogalmazott, hogy „ti csehek mind árulók vagytok!” Mi ugyan Szlovákiában születtünk, de azokban az években, Izraelben minden csehszlovákot ‘csehnek’ nevezték.

Dov apját elkapták, mert feketézett. Amikor szüleihez látogatott, beidézték a rendőrségre és azzal zsarolták meg: „ha nem akarod, hogy apád évekig rothadjon a dutyiban, információt fogsz gyűjteni számunkra”. Dov látszólag beleegyezett, néhány, szerinte nem fontos, adatot adott meg munkahelyéről, de amikor visszaért Tel Avivba, nem lépett kapcsolatba a csehszlovák nagykövetséggel. Az izraeli kihallgatók állítólag kitörték néhány fogát, de amennyire tudjuk, Dov soha sem lett formálisan megvádolva, bíróság elé állítva, néhány hetes kivizsgálási fogság után szabad lábra helyezték és egyszerűen eltűnt. Senki barátai közül nem látta őt többé. 

Nekem személyesen is volt egy rövid találkozásom a magyar titkosszolgálattal, de – talán azért mert ez röviddel a kommunista uralom bukása előtt történt – nem lett különösebb bajom. Amikor megújultak a kapcsolatok Magyarország és Izrael között, 20 év után először Pestre látogattam. Azokban a napokban a lakásadók kötelesek voltak bejelentkezési űrlapot kitölteni a náluk megszálló idegenekről és a turistáknak néhány napon belül jelentkezni kellett egy az idegeneket nyilvántartó hivatalban. Amikor odalátogattam, megkértek, hogy fáradjak be egy oldalszobába, ahol két nagyon előzékeny úr néhány kérdést tett fel munkámról a repülőtársaságban. Nem tudtam túl sok információval szolgálni. Egy technikai irodában dolgozok, alkatrészek adatait tartom nyilván, halvány dunsztom sincs a reptér működéséről, a repülők fel és leszállásáról, de amint hazatértem, beszámoltam az itteni biztonsági szerveknek a beszélgetésemről. Az úr, akivel beszéltem, úgy látszik hallott már ennél izgalmasabb beszámolókat, de kérte, jelentkezzek, ha lesznek további fejlemények. Legközelebbi látogatásomkor már kitört a demokrácia Magyarországon és senki sem érdeklődött többet irántam.

A feleségem, aki a tel avivi városházán a külföldi kapcsolatok felelőse volt, szintén be lett idézve kihallgatásra, amikor, talán először Izraelben, ifjúsági cserét kezdeményezett Magyarországgal. A kihallgató nyájas volt, de említést tett gyakori pesti utazásaimról, sőt még arra is célzott, hogy nejem nem mindent tud kapcsolataimról a kommunistákkal.   

Egy további kalandom volt a magyar hatóságokkal, ezúttal nem a titkos szolgálattal. Egy alkalommal, együtt feleségemmel, Bécsből érkeztünk Pestre. Bérautónkat, mivel Pesten – mint minden más nagyvárosban – sokkal könnyebb a közúti járművekkel közlekedni, mint a dugókban vánszorogni és parkoló helyet keresni, leadtuk a Kertész utcában. Amikor néhány nap múlva haza indultunk volna, a vámtiszt a röptéren megkérdezte mit csináltam a kocsival, amellyel Hegyeshalmon átléptem a határt. Felmutattam az iratot, amelyre a felelős személy „Herz”-nél odabiggyesztette aláírását, de a vámos csak nevetett: „Hiszen nincs lepecsételve! Ez akárki aláírása lehet.” – mondta. „Honnan tudom, hogy nem adta el az autót?”

Természetesen tiltakoztam és a férfi végül hajlandó volt hinni nekem, nem küldeni engem vissza a városba az írást lepecsételtetni (ebben az esetben lekéstem volna járatomat), de (úgy mond) mivel kockázatot vállal és ezért állásával fizethet, nekem ez egy üveg Johny Walker whiskybe fog kerülni. Megvehetem számára a vámnélküli üzletben.

Amikor a pult elé járultam, az eladónő mosollyal fogadott. Megkérdeztem mi a nagy öröm, erre azt válaszolta „Árpi már elmesélte miről van szó!”

A feleségem volt az, aki megmentett az esetleges további komplikációktól. Naiv létemre személyesen akartam átadni a vásárolt üveget a vámosnak. „Megkergültél?” – kérdezte. „Azonnal letartoztatnának hivatalos személy megvesztegetése miatt.” Azt javasolta kérjem meg az eladónőt, adja át ismerősének.

Így is tettem és minden további nélkül a géphez mentünk, de az igaz az, hogy amikor felfelé lépdeltem a lépcsőn, úgy éreztem,  szúrós tekintetek fúródnak a hátamba és amíg be nem zárták a repülő ajtaját, attól féltem felhangzik a kiáltás: „Hé, maga ott, álljon meg!”