"Itthon-Otthon"

Letelt a második hetünk is Malagában, jövő hétfőn kezdődik a végső. Az egész idő alatt kizárólag spanyol nyelvűek vesznek körül. Az angolt csak kevesen értik és iskolánk tanítói, bár egy részük valószínűleg beszéli a nyelvet, megtagadják használatát. Alapfokon képesek vagyunk már kommunikálni, bevásárolni, megkérdezni járókelőket merre van a Picasso múzeum, de nem áltatjuk magunkat: a teljes három hét után is csak dadogni fogunk tudni spanyolul. A törekvés, megmagyarázni valamit idegen nyelven, egy frusztráló élmény. Az iskola egy este grillsütést szervezett. A tanári kar is részt vett. Szangria poharakkal a kezünkben ott álldogáltunk a pázsiton és csevegni próbáltunk. Mindenki kíváncsi volt életünk körülményeire, múltunkra, de miként magyarázzuk meg nekik a kulcseseményeket életünkben, a demógrafikus valóságot szülőhazáinkban, a  világháborút, a gettót, mi is az a cionizmus, emigrálásunk okait, a politikai helyzetet Izraelben, stb. szegényes spanyol szókincsünkkel?

Sikerült megismerkednünk néhány további diáktársunkkal (zömük beszél angolul), akik más osztályokban tanulnak. Egy dán fiú, aki mint Kristóf mutatkozott be, rövid beszélgetés után kibökte, hogy anyja zsidó. Meglepődött, amikor elmondtam, ha Izraelbe akart volna jönni egy néhány hónapos tanfolyamra (spanyol helyett héberre), ez szüleinek lényegesen kevesebb pénzébe került volna. Bizonyos esetekben a kormány szubvencionálja a diákok kiadásait. 

Egy délután az iskola keretében egy golfklubba látogattunk. Egy óránk volt igyekezni eltalálni a labdát és valamicske távolságba elrepíteni – higgyétek el, nem könnyű feladat – miközben a helyi oktató megpróbálta mutatni miként kell fogni az ütőt és mi a helyes beállás a labdához. Kicsi az esély, hogy én leszek a következő Tiger Woods, de egyszer talán elviszem családomat egy itteni klubba, bár feltételezem, a belépő ár nálunk magasabb lesz. Malagában egy eurót fizettünk személyenként.   

Lakónegyedünk bankja egy számunkra érthetetlen élménnyel szolgált. Összesen néhányszáz dollárt akartunk felváltani, egy rutin transzakció ugyebár, de a bankfiók pénztárosa számára ez úgy látszik valami teljesen más volt. Amikor átnyújtottam neki útlevelemet azonosításra, elvörösödött, ideges lett, kezei reszketni kezdtek, legalább négyszer megszámolta a bankjegyeket és a végén, az eurókkal együtt, a dollárjaimat is visszaadta. Természetesen nem fogadtam el az ’ajándékot’, de az eset furcsának tűnt nekünk. Talán a közelmúlt eseményei befolyásolták, a szörnyűségek, amelyeket a híradó esténként feltálal nappalinkban és azt hitte, felrobbantjuk a bankát? Soha sem fogjuk megtudni mi járt a fejében azokban a percekben.  

Néhány mondatot az új nyelvről, amelybe egy kis betekintést akarunk nyerni:

Lakhelyünkön a televíziós állomások csakis spanyolok. Esténként bekapcsoljuk a híradót (telediario) és már amennyire értjük az elmondottakat, követjük az eseményeket otthon és a világban. Január 20-án például megtudtuk, hogy Casa Blanca nincs Marokkóban és hősei nem Ingrid Bergman és Clark Gable, hanem Washingtonban és Barack Obama játssza a főszerepet.

Kellemesen érintett, amikor az üzletben egy hölgy caballero-nak nevezett, de azután megtudtam, hogy ez a szó összesen az ’uram’ helyi ekvivalense. Ezzel szemben, amikor a házinéni megkérdezett, molesztál-e (nemileg, isten ments?), túl vehemensen protestáltam, amíg aztán megint felvilágosítottak. A ’molest’ ige értelme spanyolul sokkal kevésbé szigorú, mint magyarul (és angolul). Az asszonyság csak azt kérdezte udvariasan, zavar-e.

A suliban sikerült meglepni a tanárnőnket, amikor kérdésére kijelentettem, rózsaszín (rossa) a kedvenc színem. Választásomat atipikusnak találta egy férfi számára. Csak később derítettem fel, ez csak olaszul jelent vöröst. Azok, akik Spanyolban kedvelik ezt a színt a 'rojo'-t használják.

Az egyik lányunokám neve Tal (héberül Harmat). Telefonon elmeséltem neki, ¿que tal? spanyolul azt jelenti, ’Hogy vagy?’ A lánykának (10 éves) ez nagyon megtetszett és mindjárt el kezdte gyakorolni az új kifejezést. A beszélgetést a telefon hangerősítője közvetítette és pont, amikor a kis Tal visszakérdezte que tal?, arra járt háziasszonyunk és válaszolt is, muy bien (nagyon jól), mintha ennél nem lenne természetesebb, hogy egy izraeli kislány spanyolul kérdezi, hogy van.

Egy olyan esettel fejezem be, amely rámutat, az átlagos ember milyen keveset tud és mennyire nem érdekli, mások országa. Egy reggel a tanárnő felrögzítette a táblára azon tizenhárom ország királyainak a fényképét, amelyekben ez az államforma létezik (igen, még mindig van legalább tizenhárom). Az osztály négy csoportra lett osztva és abban versenyeztünk, melyik csoport tud több országot azonosítani, amelyeknek ezek a koronás fői. Erzsébet királynőről mindenki tudta ki az, a holland Beatrixet, is a legtöbbünk ismerte (a diákok fele Hollandiából származott), de a norvég, svéd, dán, belga uralkodókra viszont főleg az odavalósi diákok ismertek rá. A szaúdi arábiai király, Abdullah, szakállas és kefiás fényképét csak a mi csoportunk azonosította helyesen, a többiek azt írták 'Irak', 'Dubai' és 'Izrael'!

Ettől teljesen ledöbbentünk, különösen, miután ezt a marhaságot olyan diákok írták, akik két hetet töltöttek velünk az osztályban, ahol mindegyikünk bemutatta magát, mesélt országáról, életmódjáról, az ottani hírességekről és a mindennapi életről. A nejem például még az első napokban előadást tartott államelnökünkről, Simon Pereszről, Béke Nobel-díjas politikusunkról.

Elképesztő, nemde?