"Itthon-Otthon"

Megint külföldön vagyunk, újra a Costa del Sol-on, de ezúttal egy Benalmadena nevű kis városkában, vagy fél órára Malagától. Kérdezhetitek, miért utazik valaki, aki ennyire kritikus – mint a továbbiakban kiderül – egy évben másodszor Spanyolországba? Sok okom van rá. Az ország gyönyörű – ha látnátok eme szépséges öblöt, amelyet ebben a pillanatban csodálok erkély ablakomból, ti is a véleményemen volnátok – az emberek, dacára latin gyengeségeiknek, bájosak, nyitottak, népiesek, földközi tengeriek, mint az izraeliek, az étel fenséges, az árak alacsonyabbak, mint nálunk, szeretjük a spanyol nyelvet, az éghajlat télen is kellemes, hasonlóan a miénkhez és ezeken kívül, van-e valaki, akinek nincs szüksége időről időre levegőváltásra, távol a politikusok intrikáitól, a kisebb-nagyobb botrányoktól, feszültségektől? Kellenek-e további okok?

Az izraeliek, pont úgy, mint a magyarok, szeretnek kritizálni, panaszkodni. Minden, ami nálunk van pocsék, standard alatti, a szolgáltatások silányok, légitársaságunk gépein az ülések között nincs elégséges mozgástér. Mi viszont feleségemmel, a múlt szombaton, az Ibéria madridi járatán úgy találtuk, az üléssorok közötti távolság a legszűkebb, amelyet valaha is tapasztaltunk (és higgyétek el, jó néhány légitársaság gépein repültünk már), akárhogy próbáltunk elhelyezkedni, lábaink folyton az előttünk levő ülésbe ütköztek. A reggeli is az átlagosnál alacsonyabb minőségű volt. A zsemlye száraz és a személyzetnek esze ágában sem volt berakni őket néhány másodpercre a mikroba. Szeretem a tojást, de az omlettomat mintha csak a tojás mellett sütötték volna ki, meg aztán néhány gyanús szürke foltja is volt, a bizonyíthatatlan eredetű tócsninak mellette, pedig semmilyen íze sem volt. Nem lehetek teljesen tárgyilagos, mert ugye az El Al alkalmazottja vagyok, de azt hiszem, a mi társaságunk reggelije összehasonlíthatatlanul jobb.

További összehasonlítások? Az Ibéria gépein nem vetítenek filmeket ilyen rövid, ‘csak‘ 5 órás járatokon, nem árulnak vámmentes cikkeket, a további, egy óra, öt perces járaton pedig Madridból Malagába, még egy pohár vízzel sem kínálták meg az utasokat. A légikisasszonyok ugyan végigsétáltak a gép hosszán felszolgáló kocsijukkal, de akármi is volt rajta, pénzbe került. Az igazat megmondva, sem engem, sem ülésszomszédjaimat nem kérdezték meg, akarunk-e valamit, pénzért, vagy ingyen. 

Nagy általánosságban azt mondhatom – bár az általánosítások veszélyesek – a spanyolok nem nyújtanak tájékoztatást, harapófogóval kell kihúzni belőlük. A jegykiadó pultnál a tisztviselő úgy viselkedik, mintha minden szó pénzbe kerülne. Kénytelen vagy kérdezni és kérdezni és újra kérdezni. Tapasztalt világutazók vagyunk és tudjuk mit kell kérdezni, de mi lesz az újoncokkal? A legjobb esetben nem részesülnek mindazokban a szolgáltatásokban, amelyekre jogosultak, a legrosszabb esetben pedig komoly bajba kerülhetnek, például lekéshetik gépüket.

Ezen kívül, és megint kénytelen vagyok általánosítani, a 'manana’ szót ugyan senki sem használta, de minden sokkal lassabban intéződött. Nem sikerült megértenünk miért tart a becsekkolás a madridi röptéren, a világ egyik legmodernebbjén és legkorszerűbbjén, tovább, mint a világ többi röpterén. Az tájékoztató pultnál hosszú sorok voltak és újra nem fogtuk fel miért. Minden utas hosszasan időzött a tisztviselőnél, talán az élettörténetét mesélte el? Hasonló a helyzet a felszállásnál. A folyamat jól ismert. Átadod a beszálló kártyádat, letépik a megfelelő részt, továbbhaladsz az utas hídon, bejutsz a gépbe, mosolygó utaskísérő üdvözöl, megtalálod az ülésedet, elhelyezed kézi poggyászodat, elfoglalod a helyedet és reméled helyes nőt ültettek melléd. A folyamat Madridban semmivel sem különbözik, azon kívül, hogy tovább tart és az utasok hosszú sorban kígyóznak a folyosó hosszán.

December 26-án éjjel érkeztünk végcélunkra, de a poggyászunkat úgy látszik máshová irányították. Nem annyira rendhagyó dolog, más társaságoknál is megtörténik. Cégünk vezérigazgatója, aki persze jól ismeri a rendszert, egyszer kijelentette, nem azon csodálkozik, hogy a poggyász egy elenyésző része elveszik, inkább azon, hogy nagy része igenis rendben megérkezik.

Az Elveszett Poggyász pulthoz járultunk. Az idősebb tisztviselőnő feljegyezte két kofferunk részleteit, szerencsénkre megőriztük a feladást azonosító címkéket is. Utasított, próbáljuk még egyszer megtalálni poggyászunkat, nem csak járatunk futószalagján, hanem annak távoli környékén is. A késő éjjeli órákban hosszabb időt töltöttünk hiábavaló kereséssel és csak ezután kaptuk meg panaszunk jegyzőkönyvének a másolatát. Megígérték, kofferjainkat szállónkba kézbesítik, ha megtalálják őket. Vaskos célzásként megjegyeztem a hölgynek, váltó ruha nélkül maradtunk és még csak egy fogkefénk sincs, de ő alig, hogy bólintott, amíg feleségem meg nem kérdezte határozottan: „Kapunk alapvető cikkeket tartalmazó szükség készletet, ahogy ilyen esetekben légitársaságoknál szokás?”

Szép táskákat kaptunk az Ibéria cég logójával, pizsamával, házicipővel, mosdó holmikkal, borotválkozó készlettel (számomra persze) és nyomtatott bocsánatkérő levéllel, de csak azért, mert kértük! Ha feleségem nem tudta volna, hogy jogosultak vagyunk ilyen elsősegélyre, semmit sem kaptunk volna.

December 27. Azóta 24 óra telt el. Senki sem hívott telefonomon és tájékoztatott csomagjaink helyzetéről. Beléptem a panaszíven jelzett poggyászkereső rendszer weboldalára, beütöttem a hivatkozási számot, de panaszom mellett csak annyit találtam: „Nincs hír!” Ráadással, dacára annak, hogy a tisztviselőnőnek szájába rágtam telefonszámomat és biztonság okáért egy névjegykártyát is adtam neki, számom hibás volt.

Szerencsénkre a weboldalon van opció a tévesen rögzített adatok kijavítására, betápláltam helyes telefonszámomat és az egyik koffer típusát és színét is helyesbítettem. Most azon tűnődünk, mitevők legyünk. Jól tudjuk, ünnepek vannak, de a légitársaság teljes gőzzel dolgozik, sőt ez a legjobb idényük. Vajon poggyászunkat soha sem találják meg, vagy az itt szokásos lassú tempó miatt, még senki sem kereste őket? Másnap kénytelenek leszünk vásárolni néhány szükséges tárgyat, úgy, mint alsóneműt, inget, piperecikkeket. A továbbiakban más cikkekre is szükségünk lesz, pulóverre, kabátra és hasonlókra, de mi lesz, ha abban a percben, amint a pénztárosnő áthúzza hitelkártyámat, megcsörren a telefon és értesítenek, kofferjaink útban vannak a szállóba?

Mint minden utas, kártérítésre vagyunk jogosultak és egyáltalán nem sajnálnánk, ha ruhatárunkat felújíthatnánk, de mennyi ideig kell várnunk amíg biztosak lehetünk, hogy poggyászunk véglegesen eltűnt?

December 28. További 48 óra telt el, tehát összesen 72 óra leszállásunk óta Malagában. A légitársaságtól ugyan nem jött telefon, de amikor vásárlásaink után tegnap visszatértünk szállónkba, véget vetettünk a bevásárló kampánynak, miután a weboldalon kedvező értesítés jelent meg, miszerint: „A röptérre érkeztek. Elkezdtük a kikézbesítési folyamatot”. Az értesítés december 28-án kelt.   

December 29. A nap véget ért, 11 óra éjjel van, csomagjaink nem érkeztek meg a szállóba és az Ibéria társaság irányából teljes a csend. Feltételezem, alkalmazottai otthonukban ünneplik az év végét, mi pedig kénytelen vagyunk beérni a kézipoggyászunkban hozott dolgainkkal, kiegészítve azokkal. amelyeket tegnap vásároltunk. Ha holnap sem kapjuk vissza személyes poggyászunkat, újabb bevásárló útra kell indulnunk.  

December 30. Ma délben a legelképesztőbb dolog történt. Elhatároztam, a recepcióhoz megyek és megkérem őket, ejtsenek szót az Ibéria céggel. Másfél napon belül, péntek reggel korán, elhagyjuk a szállót és ha csomagjainkat addig nem kapjuk meg, újabb komplikáció keletkezik. Beszélgetésünk közben a fiatal szállodai alkalmazottal, Krisztoferóval, felnéztem és mit gondoltok, mit láttam a recepciós pult mögötti messzi sarokban? A kofferjainkat!

Oda akartam menni és közelebbről megtekinteni rég nem látott kincseinket, de a másik alkalmazott, egy idősebb ember, odakiáltott: „Ezek nem a magáé, ezek Kálmánné kofferjai!” Krisztofero kíséretében mégis odamentem és a címkék segítségével, meg az útlevelemmel, azonosítottam magamat és bebizonyítottam, hogy a kofferok a miénk. A másik úr még mindig nem adta fel és azt állította, nem is lakok ebben a szállodában, hanem egy másikban, de ezúttal is sikerült bebizonyítanom, hogy téved.

Végre megengedték, hogy szobánkba vigyem tulajdonunkat, de azelőtt még Krisztoferó elregélte a fejlemények egy részét. A kofferek két napja érkeztek a szállodába, 28-án. Egy izraeli hölgy, egy másik szállodából, felhívta a mi szállodánk recepcióját és megkérdezte, kofferjai nem érkeztek-e tévedésből a oda. Az egyik tisztviselő hanyagul megnézte a címkéket és elhatározta (S)hacham és Kalman (angolban ugye nincsenek ékezetek) ugyanaz és azt válaszolta a hölgynek, poggyásza náluk van. Végül is mi a különbség egy izraeli és a másik között? A hölgy aznap reggel újra felhívta a szállót és bejelentette, poggyásza megkerült. A recepciós alkalmazott azt válaszolta, igen, megkerült, itt van nálunk, de a hölgy erősködött, ez nem lehet az övé. Senki sem vette magának a fáradságot, elolvasni a címkéken neveinket és megnézze a szálloda vendéglistáját, vannak-e ilyen nevű vendégeik. Mellesleg, miközben Krisztoferóval beszélgettünk, a barátságtalan tisztviselő spanyolul szidta beszédtársamat, hogy velem vesztegeti idejét.

Összefoglalva: a vége jó, minden jó? Nem egészen!

Az Ibéria légitársaság felelőtlenül viselkedett, mert semmilyen módon sem lépett velünk kapcsolatba. (A MALÉV weblapja például azt írja a hibás poggyászkezeléssel kapcsolatban: „Amikor csomagja megérkezik, értesítjük Önt és egyeztetjük a kiszállítás időpontját.”) Úgyszintén, nem adta át a szállodai recepciósoknak a fuvarlevél egy példányát, amelyben egyértelműen megjelenik a nevünk.

A szálloda alkalmazottai felelőtlenek voltak, mivel nem azonosították a neveket a kofferok címkéin, még akkor sem, amikor az izraeli hölgy határozottan kijelentette, hogy a kofferok nem az övéi. Továbbra, a recepciós tisztviselő szemtelenül és gorombán viselkedett. Még jó, hogy Krisztoferó és két másik kolleganője, kedvesek voltak és segítettek.

Három és fél napig személyes poggyászunk nélkül voltunk, jelentős összegeket adtunk ki alapvető cikkekre és az üzletekben töltöttük az időnket, ahelyett, hogy szórakoztunk, kirándultunk volna. Jár nekünk ezekért valamilyen kártérítés? És ha igen, kitől?

Utószó: Egy nappal később elpanaszoltam az esetünket a szálloda kedves és rokonszenves műszaki igazgatójának, Az úr türelmesen meghallgatott, résztvevő mosollyal bólogatott, de nem voltam képes kihozni belőle még egy bocsánatkérő nyilatkozatot sem, Valószínűleg az én hibám volt. Nem voltam elég meggyőző. Vagy talán ordítanom kellett volna, meg az asztalra csapni?