Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól. 

Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.

Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.

Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.

Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?

„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.

Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.

Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe. 

Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.