"Itthon-Otthon"

A feleségem és én, egy bizonyos mértékben a filmek megszállottai vagyunk. Sok filmet látunk a televízióban, hat filmcsatornánk van, de igyekszünk hetente egyszer moziba is menni. Általában én választom a filmet és csak ritkán csalódunk – az évek folyamán ízlésünk elég hasonlóvá vált – de a múlt héten barátokkal mentünk moziba és csak a terem bejárata előtt tudtuk meg, hogy Pedro Almodóvar utolsó, „A bőr, amelyben élek” című, művét fogjuk megtekinteni. Szokatlanul számomra, ezúttal azt sem tudtam miről szól a film, de azt gondoltam, végül is, mi baj történhet? Almodóvar legtöbb filmjét láttam (gyerekeinktől egy DVD csomagot kaptunk, tíz filmjével) és csak egyikétől, a „Rossz Nevelés”-től utálkoztam, főleg homoszexuális tartalma miatt.

Hamarosan kiderült, hogy ez egy sötét melodráma, valahol a sci-fi és B típusú horrorfilm között, abszurd és hátborzongató cselekménnyel, sekély párbeszédekkel és kiábrándító játékkal. A film nagyon színes, de a színek hangosak, rikítók. Ez egy nagy lángelme által alkotott giccs, ennek ellenére mégis giccs. Antonio Banderas, a spanyol sármőr megtestesülése, kiváló színész, aki ebben a filmben egy plasztikai sebészt, egy XXI. századbeli doktor Mengelét alakít, akinél a lánya ellen elkövetett nemi erőszak megbosszulásának a vágya, elvegyül felesége utáni vágyával, akinek a teste gyógyíthatatlanul elcsúfult autója elégésében és végül is öngyilkos lett. A férfinek rögeszméjévé válik, húsból és vérből alkotni egy nőt, akinek a bőre a ellenáll a tűznek.     

Banderas, szerepének megfelelően, furcsa módon szenvtelen, élettelen. Még a kegyetlenségek is, amelyeket elkövet, inkább tetteiben nyilvánulnak meg, mint arckifejezésében, amely ráncmentes, szép marad és semmilyen érzelmet sem fejez ki. A férfi hideg és fémszerű, hasonlóan műszereihez, amelyekkel aranykalitkába zárt áldozatát formálja.

Steve Jobs egyik számítógépét, "őrülten nagy"-nak írta le, Almodóvart is hasonlóan lehet jellemezni, bár néha úgy tűnik, hogy az egyenlet megfordul és a rendező „nagyban őrült”. Senki sem unatkozik filmjei vetítésein, de ez a film a fejre hat és nem a szívre. Írásom elején megkérdeztem, mi baj történhet? Hát történt valami. Saját választásom nem esett volna erre a filmre és barátaimat sem beszélném rá „A bőr, amelyben élek” megtekintésére.

A másik filmre is találomra jutottunk el, mivel nem kaptunk jegyeket két másikra, amelyeket meg akartunk nézni és ebben az esetben is hasonlóan morfondíroztam, mi baj történhet? Hiszen George Clooney soha sem okoz csalódást és a legrosszabb esetben, kijövünk a filmről és azt mondjuk: jól szórakoztunk.

Ebben az esetben ugyan igazam volt, de a „Március Idusa” sokkal többet érdemel, mint a ’szórakoztató‘ jelzőt. 

Már a cím is azonnali asszociációt kelt Julius Caesarral és annak brutális meggyilkolásával és felvilágosítja a nézőket, még mielőtt beléptek a moziba, hogy a film nem a rendszert dicsőíti, egy bizonyos ponton árulás fog történni és valakit hátba döfnek.

A film az előzetes választásokról szól a Demokrata Pártban, amelynek a győztese az amerikai elnök székét fogja megpályázni. A vezető jelölt (George Clooney) liberális, akinek az USA alkotmány a vallása, a tiszta energia híve és az olajháborúk ellenzője. Hajlandó az azonos neműek házasságának a támogatására is, de mi, a nézők, az eseményeket a film sztárja, Ryan Gosling szemein keresztül látjuk, aki Stevet, a jelölt kampányvezetőjének a helyettesét alakítja.  

Nincs itt csodálatos leleplezés, mindenki, aki újságot olvas és látott egy pár filmet, tud a korrupcióról, az intrikákról, a kétes ügyletekről, arról, hogy az igazi döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg, hogy a politikusok hazudnak, megcsalják választóikat (és néha feleségüket is). Clooney nem csak, mint színész tűnik ki, hanem mint rendező is – ez a negyedik filmje – és a tehetséges színészgárdának, amelynek az élén áll, sikerül drámai erőt adni ezeknek az elcsépelt igazságoknak.

További ismert színészek: Philip Seymour Hoffman, a kampány vezetője, megköveteli az abszolút megbízhatóságot és aki neki csalódást okoz, annak befellegzett. Paul Giamatti, Clooney ellenfelének a kampányát vezeti és minden piszkos trükköt latba vet, hogy az ő jelöltje nyerjen. Marisa Tomei karaktere a viharedzett és lelkiismeretlen újságírónő sztereotípiája, mindent megtesz egy elsőnek közölt hírlapi szenzációért és nem tulajdonít jelentőséget annak, ki sérül meg a kinyilatkoztatások következtében. Evan Rachel Wood a kampány egy fiatal és provokatív önkéntese, aki úgy érzi felnőtt már, de fokozatosan rájön, hogy a politika világa kegyetlen és kemény árat követel azoktól, akik részt kívánnak venni a nagyok játékaiban.

Mint már említettem, az igazi sztár Steve, aki a filmet, mint idealista kezdi el, vakon hisz jelöltje integritásában, de egy gyorstalpaló tanfolyam után a piszkos politikáról, arról, hogy ember embernek farkasa, elveszti szüzességét és kénytelen saját maga is használni minden trükköt, amelyet eleve ellenzett.

George Clooney ugyan nem zseni, de egy profi és a „Március Idusa” kitűnő és jól rendezett politikai dráma, amelynek karaktereivel könnyű azonosulni, szellemes és éles párbeszédekkel, tele váratlan fordulatokkal, amelyek következményeként minden alkalommal megfordul a kerék. Ez a film kiváló minőségű szórakozást szolgáltat, de hiszen ez az, amit elvárunk egy filmtől, nemde?