"Itthon-Otthon"

A két lányunknak együtt öt gyereke van és a fiunk, a lehető legtermészetesebb módon, átvette a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb nagybácsijának a feladatát. A fiúkkal focizott, bicaj kirándulásokat szervezett, a lánykákkal fagyizni ment, elvitte valamennyijüket moziba és ha néha esténként egyik nővére el akart menni valahová, készségesen vállalkozott bébiszitternek. Amióta vagy négy éve megházasodott, menyünk – aki az unokáinktól a Di becenevet kapta – a hiányzó nőies érintést hozta magával. Különösen a lánykák bizalmasa lett és a családi összejöveteleken, mindig együtt összebújtak hármasban, titkokat súgtak egymás fülébe és kacarásztak, egy férfiember nem is tudná, miről. Fiam neje volt az, aki ezeken a találkozásokon játékokat szervezett, semmilyen huncutságtól sem riadt vissza, a padlón ült a kicsikkel és teljes egészében átadta magát a kópéságnak, bármilyen gyerekes is volt.

Ezzel együtt persze, a fiatal pár semmit sem kívánt jobban, mint saját csemetét. Ez minden élőlény alapvető és legerősebb szükséglete és a két fiatal számára, akik annyira szeretik a gyerekeket, e természetes vágy megvalósítása, a szabályosnál tovább tartott. Látszólag minden rendben volt és mégis, több mint három év telt el, míg menyünknek sikerült teherbe esni. A helyzet általában fordított. Sok kapcsolatban a nő túl könnyen lesz másállapotos és utána pánikban vannak, hogyan „szabaduljanak” meg a nem tervezett magzattól, aki szélsőségesen megzavarja napi (és éjjeli) rendjüket. Ezek a mázlista párok nem is képesek megbecsülni szerencséjüket, hogy pontosan eltervezhetik, mikor legyen gyerekük, hány legyen és mekkora legyen a korkülönbség közöttük. Fiunk és felesége, csak irigyelni tudják azokat, akik számára teherbe esni pusztán gyerekjáték.

Az eltelt kilenc hónap aggályokkal, kétségekkel teli volt, de szerencsénkre, minden rendben zajlott, és a múlt héten végre valahára elérkezett a csúcs pillanata, az, amelyre az egész család visszatartott lélegzettel várt: a szülés napja.

Egy utolsó bonyodalom: az orvosok császármetszést javasoltak. Ez az operáció manapság majdnem rutinná vált, az egész folyamat vagy 40 percig tartott és 17.20-kor a világra jött hatodik unokánk, egy Dor nevű lányka. 

Az előző írásomat azzal fejeztem be, hogy egy nemzedék megy és egy jön és csakugyan jött egy Nemzedék (Dor héberül nemzedéket jelent).

A nem hagyományos úton történő szülés előnye, hogy az újszülött arca nem deformálódik. Ebben az esetben talán nem vagyok a legobjektívebb személy és akkor is dagadna a keblem a büszkeségtől, ha a bébi úgy nézne ki, mint egy kis majom, de örömmel állapíthatom meg, hogy Dor arca az egyik legbájosabb és legsimább, amelyet valaha láttam. Mit is mondott egyik lányunk? „Egy valódi hercegnő csatlakozott családunkhoz”. Nem tagadom, izgultam. Úgy tűnt nekem, hogy unokám arcában ismert vonásokat fedezek fel minden családtagomtól, akik nincsenek többé, a nagyszülőktől, a szülőktől. Kétségtelen, a baba arcvonásai egy részét szép menyünktől is örökölte, de én aznap csak a mi családunkat láttam bennük.

Mindannyian, de természetesen elsősorban a fiatal szülők, a mennyekben érzik magukat. Lányunokáink annyira oda voltak új játékszerükért, amelyet majd agyonszerethetnek és kényeztethetnek, hogy a szülés másnapján alig tudtak az iskolába menni. Nagy szeretettel öleljük magunkhoz a Shacham család legújabb leszármazottját és reméljük, hogy születése, jó ómen. Dor nyomában, most, hogy megnyílt az út, a házasok további csemetéket hozhatnak a világra, ahányra csak kedvük van. 

Tudom, még néhány év fog eltelni, amíg Dor csatlakozni fog bensőséges családi étkezéseinkhez, de ma, amikor a nappaliba léptem, arra gondoltam, hogy asztalunkat a jövőben nagyobbra kell kicserélnünk. Kívánom, hogy még sok további helyre legyen szükségünk!