"Itthon-Otthon"

Ennek az elbeszélésnek egy rövidebb verziója, megjelent már mintegy 8 éve „Itthon-otthon” c. könyvemben.

Néha úgy tűnik, hogy bizonyos kifejezések erősebbek minden geopolitikai tényezőnél. Mindig bosszantott, amikor azt kérdezték tőlem:

”Ugye, Csehországban születtél?”

Megpróbáltam magyarázni, hogy Csehország csak egy része annak a politikai egységnek, amelynek Csehszlovákia a neve és én a másik részében, Szlovákiában születtem, de a legtöbb ember, mint szőrszálhasogatóra nézett rám.

”Mi vagy te? Egy földrajztanár?”

A tények végül is a köznyelvhez igazodtak. Csehszlovákia kettévált és ma már a messzi Izraelben is tudják: Csehország és Szlovákia két külön ország.

Szülővárosom neve is követte a politikai változásokat. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, mint Kaschau ismerték, a két világháború között, Košice-ként szerepelt a térképeken, aztán a háborúban Magyarországhoz csatolták és a neve Kassa lett. A háború után visszakerült Szlovákia kebelébe és a neve ma újból Košice.

Ez egy nagyváros, a XV. századból származó lenyűgöző gótikus székesegyházzal, egyedi stílusú kupolával, amely már távolról látszódik, egy színházzal, amelyre minden város büszke lenne, múzeumokkal, állami intézményekkel és egy széles Fő utcával, amelynek mindkét oldalán a múlt század végén épült fenséges lakópaloták emelkednek.

Az én szülőházam is egy ilyen neobarokk épület, ma már ugyan egy bérház, de minden szülővárosomról szóló útikalauzban, mint az Andrássy palota szerepel.

Apámnak divatáru üzlete volt a Fő utcán, szemben a cseh štefánik tábornok szobrával. Anyám, aki Sziléziában született, német iskolákban tanult és a német volt a beszélt nyelv otthonunkban is. Hat éves korig nem tudtam másik nyelvet és csak az iskolában tanultam meg szlovákul, de a ‘szlovák korszakom’ rövid volt.

A nagyvilágban olyan események sora kezdődött, amelyek tökéletesen megváltoztatták életem folyását. A legfontosabb a ’Müncheni Egyezmény’ volt, amelynek következtében Szlovákia egy részét átadták Magyarországnak. Így aztán harmadik elemim közepén bejöttek Košicére a magyarok.

Mi gyerekek csak annyit tudtunk, hogy aznapra (nagy örömünkre) tanítási szünetet rendeltek el és ki kellett vonulnunk a Fő utcára. A város teljes lakossága ott tolongott a felzászlózott utca két oldalán. A tömeg feszülten várakozott, amíg egyszerre csak megjelent az utca legvégén egy sötétkék egyenruhás alak fehér lovon, akit tömött sorokban masírozó sisakos katonák követtek. A lovas lassan közeledett felénk, zúgó tapssal kísérve:

"Nézd, anyu, egy rendőr!" – kiáltottam fel.

"Dehogy rendőr! A kormányzó úr, Horthy Miklós, admirálisi egyenruhában" – javította ki sietve édesanyám a tévedésemet.

Nagyon tetszett, hogy életemben először szabad volt az utcán kiabálni. Bár alig tudtam magyarul, én is csatlakozni akartam a lelkesen ordító tömeghez és azt kiabáltam:

"Éljen Prága, vesszen Kánya!"

Már akkor kiderült, hogy nem értek a politikához, de a nagy lármában szerencsére senki sem vette észre, hogy a többiekkel ellentétben, én a gyűlölt cseheket éltettem és a magyar külügyminisztert szidtam. Szüleim ijedten kaptak a kezeim után és gyorsan hazacipeltek:

"Ez a gyerek még bajba kever minket!"

A változásokat már másnap érezni kezdtük.

A város neve Kassa lett. A cseh tábornok szobrát eltávolították és helyébe a magyar szentkorona kivilágított modelljét állították. Az iskolánkban nemcsak a tanítási nyelv változott meg, hanem a tanári kar is kicserélődött, új tankönyveket kaptunk és valójában a legtöbb tantárgynak gyökeresen megváltozott a tartalma. Azok, akikről mostanáig azt tanultuk, hogy hazafiak, hősök, hirtelen államellenes lázadókká lettek.

Az első zsidóellenes lépéseket sokkal hathatósabban alkalmazták azokon a területeken, amelyek nemrégen tértek vissza a magyar anyaország kebelébe. Apámat megfosztották az iparengedélyétől és kénytelen volt feladni az üzletét. Pestre költöztünk, mert ott még űzhette a foglalkozását, még ha zsidó is volt.

A háború után ugyan visszaköltöztünk Csehszlovákiába, de egy másik városban éltünk. Mielőtt kivándoroltam Izraelbe, csatlakoztam a cionista ifjúsági mozgalom által létesített közösséghez, amely véletlenül szülővárosomban, Kassán volt. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél egy hasznos szakma kitanulása volt, de az egyedüli képesség, amelyet elsajátítottam, az volt, mi a legkényelmesebb módja a nehéz rádiókészülékeket az ügyfelektől a műhelybe szállítani, majd vissza haza hozzájuk, – a medencecsontra támasztva.

Első látogatás

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe, ahol csak ritkán hallottam  szülőhelyem nevét.

Egyszer megkérdezett egy kollegám, hogy hallottam-e egy Košice nevű városról ’Csehországban’.

”A név ismerősnek hangzik” – válaszoltam. ”Miért kérdezed?”

”A lányom ott fog tanulni az állatorvosnak.”

Így tudtam meg, hogy Kassán állatorvosi főiskola is van. Azt is hallottam, hogy a város lakosainak száma elérte a 236 ezret, saját filharmonikus zenekara, futballcsapata az első osztályban játszik, sőt repülőtere is van. Elhelyezkedésének köszönhetően, a Magyarország, Lengyelország és Ukrajna közötti kereskedelmi utak találkozási pontján, Pozsonnyal vetekszik, és Kelet Szlovákia fővárosának nevezik.

Amióta a múlt század 90-es éveinek az elején, felújultak a kapcsolatok Izrael és a volt kommunista tömb országai között, kíváncsian vártam az alkalomra, hogy újra megismerkedjek szülővárosommal.

Két-három évvel a rendszerváltás után Magyarországra utaztam és csehszlovák vízumot is kértem. Úgy terveztem, hogy meglátogatom szülővárosomat és néhány más érdekességet, ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, egy barátnőmmel az unokahúgához, Miskolcra látogattam.

Ebéd közben véletlenül megemlítettem szülőhelyemet és meglepetésemre a háziasszony azt mondta:

”Nincs kedved odaugrani? Nincs messze innen.”

Egy pillantás a térképre meggyőzött, hogy így van, de még mindig nehezemre esett hinni, hogy a hely, ahol születtem, amelynek utcáin első lépéseimet tettem, és amely mostanáig majdnem olyan távolinak tűnt, mint a hold túlsó oldala, alig egy órányi távolságra van.

Barátnőmmel és unokahúgával együtt beültünk az autóba és útnak indultunk. Húsz perc múlva a határátkelőhelyre érkeztünk. Bemutattam az útlevelemet, és tekintetem szomjasan itta a rég látott szlovák nyelvű táblák feliratait.

Útitársaim megkérdezték, hogy nem akarok-e pénzt váltani a határon, de én, a tapasztalt világjáró, csak legyintettem:

”Majd Kassán!” – mondtam fölényesen.

A távolban egy furcsa építmény tűnt föl a szürke felhők hátterében. Egy percig, vagy tovább tartott, míg felfogtam, hogy az épület álmaim beteljesülése, a kassai székesegyház tornyának a kupolája. Izgalmam egyre növekedett, de a látogatás végül mégis csalódást okozott.

Lehet, hogy a borult, esős időjárásnak köszönhetően, meg annak, hogy vasárnap délután volt, az emberek inkább az alvást választották, ahelyett, hogy kitódultak volna a Fő utcára, és lelkesen fogadták volna a szülővárosába visszatérő fiút.

Amikor beértünk a házak közé, csak egy szürkés és sivár várost láttam magam előtt.

Minden gond nélkül találtunk parkolóhelyet a Fő utca végén, a Slovan Szálloda előtt és gyalogosan indultunk felfedezni gyerekkorom emlékeit.

Az utca, amely gyerekkoromban olyan elegánsnak tűnt, megszürkült az évek folyamán. A kirakatok érdektelenek voltak. Az olcsó árak ellenére, nem hiszem, hogy valami vásárlásra csábított volna, még ha az üzletek nyitva is lettek volna. Csak azt az üzletet kerestem meg, amely azelőtt az apámé volt. Az üzletben ma is szövetet árulnak.

Egy járókelő, aki meghallotta, hogy magyarul beszélünk, rámutatott az egyik épületre:

”Ez az Andrássy palota!”

”Tudom” – válaszoltam büszkén. – ”Ebben a házban születtem.”

Lefényképeztem az épület szépen felújított homlokzatát, de az udvart, amelyen, mint gyerek játszottam, parkolóként használták és sokkal kevésbé volt szép. Nagy beton sivatag, egyetlen fűszál nélkül.

A színház volt az egyetlen fénypont a kiábrándító látogatásunkban. Az épület jó állapotban volt, előtte park, virágágyak, szökőkút, padok.

A székesegyház ugyanolyan maradt, amilyennek emlékezetem őrizte, de amikor közelebb értünk, málló vakolat és kormos falak jelezték, hogy az épület tatarozásra szorul.

A katedrális homályos belseje, a pislogó gyertyák sokasága, a színes ablakok, az aranyozott szentképek, még egy megrögzött ateistában is tiszteletet keltenek. Érdeklődéssel néztem a magyar és szlovák nyelvű kis márványtáblák százait, amelyeket hívők tettek a falakra hálául az égi segítségért. Ez a szokás számomra új volt.

Amikor elhagytuk a katedrálist, akkor történt meg a ”baj”. Barátnőm a fülembe súgta:

”Vécére kell mennem!”

Unokahúga csatlakozott hozzá:

”Nekem is!”

Megnyugtattam őket, hogy a szállodában, amely előtt parkoltunk biztosan találunk vécét. Igazam volt ugyan, de a WC bejáratánál egy vén banya ült, aki kezét kinyújtva két cseh koronát követelt mindegyikünktől mielőtt elvégezzük a szükségleteinket.

”Csak nyugi!” – mondtam. ”Nincs ok aggodalomra.”

Odamentem a recepcióhoz, amely fölött nagy betűkkel állt ”CHANGE”, és hanyag mozdulattal letettem egy tízdolláros bankjegyet a pultra.

”Uraságod itt szállt meg nálunk?” – kérdezte a recepciós hölgy udvariasan.

Amikor nemleges választ adtam, közölte, hogy ”sajnálatára” valutát csak a szálloda vendégeinek váltanak. A Čedok Turista Iroda a sarkon túl bizonyára készségesen áll a rendelkezésemre.

Vagyis csak állt volna, ha nyitva lett volna. Az iroda ajtaján négy különböző nyelven volt kiírva: Vasárnap zárva!

Nem adom fel könnyen és továbbra is optimista maradtam.

„A szálloda éttermében eszünk valamit, valutával fizetünk és a visszajáró koronákból vécére tudunk menni”. Reményeim gyorsan elszálltak. Az étteremben csak koronát fogadtak el. Hitelkártya? Azt sem tudták, mi fán terem. Még most sem adtam fel.

A közelben egy kávéház volt. Úgy gondoltam, hogy egy csésze kávét iszunk, valutával fizetünk és a visszajáró koronából…

A kávéházban csak koronát fogadtak el.

Abszurd helyzet volt. Ott álltam egy nemzetközi szállodában, ahol az árak olyan alacsonyak voltak, hogy a dollárokkal, márkákkal és a hitelkártyával a zsebemben gazdag embernek számítottam, mégis, itt és most az egész vagyonom kevesebbet ért, mint játékbankók a ”Monopoly”-ban. Itt nem működött ”Az egymillió dolláros bankjegy” trükk és még Gregory Pecknek sem sikerült volna elmozdítania a boszorkát, aki elállta utunkat vágyaink csúcsához, amelyet pillanatnyilag a Slovan Szálloda vécéje képezett.

A nyomás hólyagjainkban növekedett és ezzel párhuzamosan haragom is. Újra a recepciós pulthoz járultam és a tisztviselőnő orra alá toltam az útlevelemet:

”Kérem, olvassa el, hogy mi van beírva a 'Születési hely' rovatba” – kértem.

”Košice” – olvasta álmélkodva a hölgy, aki nem értette haragom okát.

”Ez az pontosan!” – jelentettem ki diadalmasan. ”Az egész világon azt kérdezik tőlem, hol a frászban van az a tetves luk és most, amikor több mint 50 év után idejövök, még a klozetbe sem engednek be?”

Most kapcsolt csak a tisztviselőnő, és mint aki nagy szívességet tesz, beváltott tíz márkát számomra. Azonnal a vécére rohantunk, de maradt még pénz egy önfeledt kávézásra, néhány üvegre a híres cseh sörből és egy kis csokira is.

Egy óra múlva visszaértünk Magyarországra.

Találkozás honfitársaimmal

Egy évre rá újra Magyarországra látogattam, ezúttal, a debreceni Virágkarneválon résztvevő izraeli ifjúsági ének, zene és táncegyüttes tolmácsaként.

A tolmácsolás sokkal nehezebb munka volt, mint gondoltam volna. Vendéglátóink túltettek magukon kedvességükkel és szívélyes vendéglátásukkal, de a nyelvi nehézségek miatt a félreértések mindennapiak voltak.

A legtöbb nehézséget az étkezések okozták. Az Agrártudományi Egyetem Kollégiumának éttermi alkalmazottai mindent megtettek, hogy a különféle országból származó résztvevők igényét kielégítsék. Akiknek a magyar konyha nem volt az ínyére, olyan ételt készítettek, amelyhez inkább voltak szokva, de a humusz és techina (csicseriborsóból készült salátaféleségek), amelyek nélkül egy izraeli fiatal étkezése nem teljes, valamilyen oknál fogva hiányzott a menüből.

A bajokat betetőzte az egyik fiatal zenész szigorú kósersága – egy teljesen idegen fogalom a helyiek számára. A fiú nem evett semmit kenyéren, nyers zöldségen és gyümölcsön kívül, még a kemény tojáshoz sem nyúlt hozzá, mert tréfli (nem kóser) lábosban főtt. Szakácsunk a kétségbeesésbe hajszolta magát reménytelen igyekezetében, hogy találjon valamit, amit a gyerek megenne.

Egy nap a reggelinél a srác lekvárt kért. A szakács szemei felragyogtak, kirohant a konyhába és színültig töltött egy tányérkát házi készítésű baracklekvárral. Igencsak meglepődött, amikor hősünk a lekvárt is eltolta magától. A szegény szakács nem tudhatta, hogy a tányér, amely a vallási előírások szerint tisztátlan ételt tartalmazott korábban, tréflivé tette a lekvárt, amely magában véve kóser volt.

Mindezekhez tolmács segítségére volt szükség és így arra sem maradt időm, hogy megnézzem, kik a karnevál többi résztvevői.

Együttesünk fellépett a Balatonnál, Pesten és néhány Debrecen környéki faluban is. Csak a karnevál utolsó napján találkoztunk a többi résztvevővel, amikor mind a 17 együttes felvonult a néhány százezres közönség előtt Debrecen utcáin. Előttünk egy nagyváradi néptáncegyüttes vonult, mögöttünk pedig egy norvég fúvós zenekar, amelynek tagjai csak lányok voltak és egy belga együttes, akik színes középkori jelmezekben páváskodtak. 

Az izraeli együttes, amely egy főleg keleti származású zsidók által lakott tel-avivi negyed ifjúsági központjához tartozott, nagy sikert aratott és jó néhány helyi srác, megigézve lányaink fekete hajától és kreolos bőrétől, minden fellépésünket hűségesen követte.

Műsorunk fénypontja az ”Az a szép, az a szép” kezdetű magyar dal volt, amelyre nagy fáradsággal tanítottam be az együttes tagjait és amelyet több tucatszor elénekeltek.

A parádé a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon volt. Amikor a színpadi sorunkra vártunk, egy nagy csoport vesztegelt előttünk, a fiúk világoskékben, a lányok cseresznyeszínű mellénykében és fehér szoknyácskában, amelyben jól látható volt formás lábuk.

Kíváncsi lettem és fényképezőgépemmel előre szaladtam, hogy megörökítsem a szép csoportot albumom számára és megnézzem a táblát, amelyet a csoport elején hordoztak. Meglepetésemre, a táblán a ”KASSA” felírat volt.

Csak most, az utolsó napon tudtam meg, hogy szülővárosom is részt vett a karneválon.

Aznap este búcsúestet rendeztek a Kölcsey Művelődési Központban a karnevál résztvevőinek. Minden együttes fellépett. bőven volt étel és ital és a fiatalok, akik a karnevál ideje alatt összebarátkoztak, ölelkeztek, címeket cseréltek, a norvég lányok hangosan zokogtak. Az egyik teremből a másikba vándoroltam. Az egyikben magyar népi táncokat tanítottak, az előadóteremben egy Dixieland jazz zenekar lépett fel, máshol szalontáncosok mutatták be művészetüket, és egyáltalán nem lepődtem már meg, amikor az egyik szobából szlovák dal szavai szűrődtek ki.

Vagy harminc fiatal ülte körül a sörös és boros üvegekkel megrakott asztalt és énekeltek. A dalok többségére gyerekkoromból emlékeztem. Csatlakoztam hozzájuk. Azonnal felfigyeltek rám. Itt ül idegenben egy csoport, népük dalait dalolva – mondhatnám, nemzeti zászlójukat lobogtatva – és egy vadidegen ember velük énekel.

Egy fiatal hozzám fordult és megkérdezte:

”Bocsánat uram, hová valósi?”

Kész voltam a válasszal:

”Košicei vagyok” – mintha nem tudtam volna, ők honnan vannak. Nagy volt a meglepetés. Helyet csináltak nekem, italt töltöttek és a késő éjszakáig beszélgettünk a múltról, a jelenről és a jövőről.

Meg is tanítottam őket egy dalra, amelyet a fiatal nemzedék nem ismert.