"Itthon-Otthon"

Azok, akik ismernek, vagy követik blogomat, tudják már, hogy a jó kaja rajongója vagyok. Nem utasítok vissza semmilyen ételt, ha csak esztétikus a kinézése és nem visszataszító. Házasságunk folyamán, feleségem ízlése is hasonlóvá vált az enyémhez és csak ritkán történik meg, hogy valamiért lelkesedek, neki pedig nem ízlik. (Ezek között az első helyet foglalja el a német limburger sajt, vagy magyar testvére, a pálpusztai, amelyeket imádok, de ritkán merek hazahozni, mert féltem a bőrömet. A második helyen a pacalpörkölt áll).

A jó étel szeretete, a kíváncsiság és a vágy, hogy új dolgokat próbáljunk ki, külföldi útjainkon is kifejezésre jutnak. Minden országnak megvannak a maga nemzetközi ételei és úti programunkba, a szép tájak, történelmi emlékhelyek, múzeumok oldalán, a jó éttermek is be vannak ütemezve.

Néhányszor voltunk már Spanyolországban és különösen megkedveltük a gaspachot – hideg paradicsomleves, feketeborssal fűszerezve és minden étteremben más az íze – meg a paellát – dús rizses étel, sáfránnyal és olívaolajjal ízesítve. Különböző változatai léteznek, csirkével, csak zöldséggel, de mi azt szeretjük, amely bő mennyiségű tengeri gyümölcsöt tartalmaz. Nálunk is kapható mindkét étel, de főleg drága éttermekben, borsos áron, míg hazájukban ezek népies ételek.

Egy másik jellegzetes jelenség Spanyolországban, amely világszerte óriási sikert aratott, a tapas. Ellentétben a két fentivel, a tapas nem egy bizonyos ételfajta. Gyakorlatilag minden étel tapasnak tekintethető, ha apró adagban van tálalva, amelynek nem az a célja, hogy jól lakasson, hanem módot adjon az étkezőnek megkóstolni a különféle ízű, átlagú, jellegű, tartalmú előételek sorát, akár 7-8 félét is az est folyamán, ha megengedheti magának a kiadást. 

A múltkori rövid utazásunk folyamán is igyekeztük élvezni kedvenc ételeinket, kitűnő spanyol Rioja bor, vagy egy kancsó Sangria kíséretében. A városkának, amelyben laktunk, Puerto Banús, hosszú és szép tengerpartján egymás mellett sorakoznak a jó (és drága) éttermek. Egy este kiváló paellát lakmároztunk, miközben az előttünk korzózó turistákat, meg a mögöttük elterülő gyönyörű tájat és a fényűző jachtok sorát szemeztük, de gazpachot nem volt alkalmunk enni. Ottlétünk utolsó napján, más irányba sétáltunk és felfedeztünk egy szabadtéri éttermet, amelyet addig nem láttunk. 

Helyet foglaltunk egy asztalnál. A konyha talán 2 méterre volt tőlünk és láttuk a szakácsot – egy szőke pasit, teljesen eltérő a spanyol sztereotípiától – tepsijei között szorgoskodni. Valóban nem volt helyi, hanem angol, egy a sokak közül, aki beleszeretett a napos Spanyolországba és már 12 éve ott él. A konyhai illatok alaposan felkeltették étvágyunkat. A hátunk mögötti táblára kiírt menüből feleségem szarvasgombás gazpachot választott, én pedig tengeri sügér tatárt uborkával és avokádóval. Az előzékeny pincérnőnek megmagyaráztuk, hogy szokásunk szerint mindegyikünk megkóstolja a másik adagját is.

Egy idő múltán a pincérnő elénk tett egy hosszúkás fatálcát négy kiskanállal, mindegyik kanálkán valami olyasmivel, ami leginkább egy fürjtojásra hasonlított. Úgy bámultuk ezt a furcsa ételt, mint a borjú az új kaput. Egy kissé haboztunk, nem akartuk, hogy falusi bugrisoknak tekintsenek minket, de végül mégis a chefhez fordultunk és megkérdeztük: „Ezt a leveshez eszik?”

Mindenre felkészültünk, csak erre nem: „Ez a leves!” – mondta a mesterszakács, a humor minden jele nélkül. Csak amikor nagyon óvatosan betettük a tojást szánkba, derült ki, hogy vékony jégből van és folyadékot tartalmaz. Az íz, amely szánkban elterjedt, fenséges volt. További kérdésünkre a szakács megmagyarázta, hogy ezt a rendhagyó adagot (sajnálom, de nem fogadom el a meghatározását, hogy ez egy leves) folyékony nitrogénnel készíti el. Valóban újfajta élmény volt. 

Ez a picike előétel csak felkeltette étvágyunkat és kíváncsian vártuk a másik fogást. Ez sem felelt meg elvárásainknak. Két kis darab összehajtott sült tésztába volt rakva az ízes töltés, amelyet az étlap leírt. Az egészet 2-3 harapással eltüntettük. A pincérnő, amikor látta, hogy letettük az evőeszközeinket, megkérdezte, miért hagytuk ott a virágokat? Ismét meglepődtünk.

„Ezeket is meg szokták enni?”

„Igen, igyekszünk ehető nővényeket választani.” 

Most már csakugyan farkasétvágyunk támadt. Nem maradt más választásunk, mint megrendelni a paellát. Beértük az olcsóbb csirke változattal és ez szerencsés választás volt, mert ebből dupla adagot hoztak asztalunkra. Ezúttal nem csak az ízeket élveztük, hanem jól is laktunk. 

A számla, egy-egy pohár borral, 68 euró volt, sokkal drágább, mint terveztük, de az étkezés minden mozzanatát élveztük. A hangulatot, a tájat, a kiszolgálást, beszélgetéseinket a szakáccsal és a pincérnővel és természetesen mindenekelőtt a finomságokat, amelyeket alkalmunk volt megkóstolni.