A feleségem, Margalith, Hollandiában született 1943 áprilisában, a német megszállás és zsidóüldözés csúcspontján. Szüleinek sikerült megszökni a letartóztatás elől és a háború egész ideje alatt különféle helyeken bujkáltak, de az anya terhes volt és a szülők tudták, egy csecsemő sírása katasztrófát idézhet elő és azt okozhatja, hogy felfedezik rejtekhelyüket. Ezért mindent elkövettek, hogy még a szülés előtt biztonságos menedéket találjanak a babának. 

Egy jámbor és hajadon szülésznő, Hermina von Asten, vagy ahogy mi neveztük Tante (néni) Min, beleegyezett, hogy magához veszi az újszülöttet. Ezért elkezdett párnával járni felső ruhája alatt, amit időről időre kicserélt nagyobbra.

A szülés előtti napokban Min néni egy dupla falú szekrényben rejtette el nejem szüleit, levezette a szülést és amint az anya lábra tudott állni, a szülők elhagyták a házat. A néni már másnap büszkén mutogatta szomszédjainak újszülött "lányát".

A tett nagy bátorságot követelt. A németek halálbüntetést róttak azokra, akikről kiderült, hogy menedéket szolgáltattak zsidóknak. Tante Min bátyját ki is végezték ezzel a váddal, de ez úgy látszik egy különleges család volt, ellentétben más hollandokkal, akiket a kapzsiság arra késztetett, hogy feljelentsék szomszédaikat és ezzel halálukat okozzák (ez történt Anna Frankkal is). Dacára a veszélynek, ez a bátor holland nő a háború végéig és azután is odaadóan gondoskodott feleségemről, mintha saját lánya lett volna. Margalithnak zavartalan és boldog gyerekkora volt a városkában és vasárnaponként a templomba is elkísérte fogadott anyját.

A szörnyű veszély, a gyakori hurcolkodás egyik rejtekhelyről a másikra, alaposan megviselte nejem szüleit, különösen az anyját és szükségük volt egy bizonyos időre, amíg testileg, lelkileg (és gazdaságilag) talpra állnak. A mama újra terhes lett és feleségemnek húga született. Csak két évvel a háború befejezése után, kérték a szülők lányukat vissza.

Tante Min, akit a házában töltött négy és fél év után a lányka anyjának hitt, megpróbálta meggyőzni a szülőket, hogy hagyják nála a gyereket. Végtére is, van már másik gyerekük is és képesek további gyerekeket is világra hozni (és csakugyan, később feleségemnek még két öccse született), míg neki csak ez az egy gyereke van, és úgy szereti, mintha vér lenne a véréből. Végül megállapodás született, feleségem a szüleihez költözött, de minden hétvégét nevelőanyjánál töltött. Min néni soha sem ment férjhez, feleségemet lányának tekintette és gyerekeinket unokáinak. Pulóvereket kötött nekik, meglátogatott minket Izraelben, elzarándokolt a kereszténység szent helyeire és néhány évvel halála előtt feleségem erőfeszítése sikerrel járt, és elismerték a világ egyik igazának. A neve ott díszlik a jeruzsálemi Yad Vashém múzeum tábláján.

Valószínűleg sok hasonló történet van. A Yad Vashém tábláján nevek ezrei jelennek meg, dacára annak, hogy jól ismert ennek az intézménynek a szigora és merev szabályai a Világ Igaza kitüntetés elnyerésében. 

Az egyik előző írásomban meséltem Antonin Kalináról, akinek az elkötelezettségének köszönhetően, 904 gyermek menekült meg a haláltól a bergen-belseni koncentrációs táborban, ma pedig Jáél Lustig barátom, ­– akivel ugyanabban az ifjúsági csoportban  érkeztünk Izraelbe, – megható történetének szeretnék helyt adni.

Jáél, a szlovákiai Nyitrán, Beának született, mint a Dr. Presser nevű zsidó orvos lánya. Mint más jómódú családok, a Presser család is dadát foglalkoztatott, a szudétanémet Augusta Margarétát, akinek többek között az volt a feladata, hogy védenceit németül is megtanítsa. Azokban a napokban a tehetős családok nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy csemetéik egy további nyelven is beszéljenek és a német nyelvet előnyben részesítették.

Azután kitört a háború és a fasiszta szlovák állam, amely Hitlertől nyerte el függetlenségét, sietve egy sor zsidóellenes törvényt hozott (később pedig 500 német márkát fizetett minden zsidóért, akit a nácik „hajlandók voltak” Szlovákián kívüli táborokba szállítani).

A pesztonkának megtiltották, hogy tovább dolgozzon zsidóknál. Később, amikor az állam megállapítása szerint, Presserék lakása túl nagy volt számukra, a doktor – akit, miután nélkülözhetetlen volt az államnak, nem deportáltak – felajánlotta a nevelőnőnek és férjének, hogy osszák meg velük a lakást.

1944-ben megszüntettek minden mentességet és röviddel azelőtt, hogy az orvost és feleségét Auschwitzba deportálták, Dr. Presser Beát és húgát egy zárdában helyezte el. Egy idő múltán, az apácák is félni kezdtek a kegyetlen fasiszta rezsimtől és Augusta vette magához a lányokat, veszélyeztetve magát és családját (neki is volt két kis gyereke). Bea és húga tulajdonképpen saját lakásukban laktak, csak szüleik helyett Augusta nénivel és családjával.

Nagy szerencséjükre, a lakásnak abba a részébe, ahol azelőtt a Presserék laktak, német tiszteket költöztettek be (akiknek fogalmuk sem volt, ki az a két kislány a szomszédjukban). Ez volt a legjobb biztosíték azokban az időkben. Ki fog keresni elrejtett zsidókat egy olyan lakásban, amelyben német tisztek laknak? 

A két lány túlélte a háborút. Anyjukat meggyilkolták Auschwitzban, de az apjuk visszatért és négy évvel később Izraelbe emigráltak (mint említettem, Bea csoportom tagja volt). Egy ideig még leveleztek a volt dadával, de a kommunista rezsim nem jó szemmel nézte a kapcsolatokat Izraellel és a kontaktus megszűnt. Csak 1958-ban, amikor bizonyos "olvadás" volt a rendszer merevségében és a pesztonka lánya a padláson talált néhány régi levelet, újult meg a kapcsolat.

A két lány természetesen felnőtt az eltelt idő alatt. Bea, Lustig Tomi barátom (csoportunk egy másik tagja) felesége lett és Jáél néven ismerték családján kívül. A „prágai tavasz” idején Jáél ellátogatott Szlovákiába és újra megölelhette megmentőjét. A barátságuk azután is folytatódott miután a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, megdöntötték a liberális vezető Alexander Dubcek kormányát és megújították a diktatórikus uralmat. Jáél időnként csomagokat is küldött Augusta családjának. A „bársonyos forradalom” után, 1989-ben, a Lustig család meghívta a nevelőnő unokáját látogatásra Izraelbe.

Gabriella 1994 szeptemberében érkezett Izraelbe. A látogatás során felkeresték Ranit is, a Lustig házaspár fiát, aki éppen tartalékos katonai szolgálatot teljesített. A két fiatal szerelemre  lobbant, majdnem első látásra, de Gabriella, aki építészmérnök, nem döntött elhamarkodottan. 1995 januárjában ismét Izraelbe jött és csak akkor határozták el, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatot. Gabriella és Rani esküvőjét Szlovákiában tartották meg. Happy end a harmadik nemzedékben.

Gabi és Rani Lustig boldog házasságban élnek Izrael egy kis városkájában és néhány éve ikreik születtek, nagyszüleik nagy örömére. A dédnagyanya, Szőkené Augusta Margaréta, aki szintén elnyerte a Világ Igaza kitüntetést, egy évtizede meghalt, de a két kis szábre (izraeli bennszülött) gyerek – most 7 évesek – minden nyarat Szlovákiában tölt nagyszüleinél és elég jól beszél szlovákul.

Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy az emberiesség és az emberi érzelmek még a drakóni önkény törvényein is kívűl állnak. Ha valaki egyenként megírná ezeket a szép és lebilincselő történeteket, talán bestseller is kerekedhetne belőlük.

 

Az írás elkészítéséhez a Presser/Lustig családról, a Lustig Jaéltól kapott anyagot használtam fel, amely többek között, barátom, az elhalálozott Lahav Yehuda cikkét, amely 1995-ben jelent meg egy szlovák újságban, is tartalmazta.

A mellékelt fényképen Szőkené Augusta Margarétan kívül, unokája, Gabriella és Lustig Rani látszódik.