"Itthon-Otthon"

A pesti Ildi, családunk egyik legjobb barátja. Számtalanszor volt nálunk – néhány éve izraeli barátja volt és nyaranta hónapokig lakott nála – mi pedig,  minden alkalommal, amikor Pestre látogatunk, élvezzük társaságát, igénybe vesszük útmutatásait, vagy együtt mulatozunk. Nemrég elhunyt unokanővérem Budapesten ünnepelte 80. születésnapját és Ildi mindent megtett érte, színházjegyeket szerzett, éttermeket ajánlott, éjjel kísérte, egy szóval: csodás volt. 

Ildi, kb. 50 éves, egy nagyon pozitív és tehetséges ember, intelligens, briliáns, tele van energiával és életerővel, hozzáadott érték minden társaságban. A jövőjével viszont nem sokat törődött. Vagy 15 évig dolgozott vezetői pozícióban egy ismert színházban, külföldre utazott a társulattal, részt vett nemzetközi fesztiválokon, szakmai műhelyeken, jó fizetése volt és mindig jól élt. Ezzel együtt, nem volt állandó alkalmazásban, csak szerződése volt, amelyet évente majdnem automatikusan felújítottak.

Ennek eredményeként, Ildi nem kapta meg azokat a szociális feltételeket, amelyekre minden alkalmazott jogosult. A lakásért, amelyben sok éve lakik, havi bért fizet. Amikor egy ideje lakást szándékozott vásárolni, nem kapott kölcsönt, mert nincs állandó munkaviszonyban. Autója sincs, de minek kell egy kocsi valakinek, aki három metróállomásra lakik irodájától, egy olyan városban, amelynek kitűnő tömegközlekedési rendszere van, de majdnem lehetetlen parkolóhelyet találni benne? Ildi sok éve elvált férjétől és van egy 24 éves lánya is. Amikor egyszer megkérdeztem, mihez kezdene, ha elveszítené munkahelyét, vállat vont és azt mondta, hogy akár mint kisegítő dolgozna kórházban. Egyetlen célja az volt, hogy lánya elérje a felnőttkort és befejezze az egyetemet és ez megtörtént. 

Szeretem idézni az angol közmondást: it never rains, but it pours, ami azt jelenti, hogy a bajok általában csőstül szakadnak az emberre. Sohasem felejtem el, hogy pont akkor, amikor gyógyíthatatlan betegségben szenvedő boldogult anyósom Amszterdamból látogatóba érkezett hozzánk, szegény anyámat is kórházba vitték és – ezekhez ugyan nem hasonlíthatóan, – a mosógépünk, egy elengedhetetlen eszköz egy gyerekes családban, is kiadta a lelkét. 

Ildi is egy sor katasztrófát tapasztalt, amelyeknek felhalmozódása egymás után, teljesen kisiklatta élete vonatát. Az első láncszem az volt, hogy munkahelyét bezárták. Pedig ez egy viszonylag sikeres intézmény volt, minden előadáson, amelyet megnéztem, teli volt a terem, de egy színház, amely nem részesül állami támogatásban, nem képes fennmaradni és amikor a kormány megvonta az évi támogatást, kénytelen volt bezárni és minden alkalmazottat elbocsátani.  

Körülbelül ugyanakkor, idős apja agyvérzést kapott. A kórházban az intenzív osztályra kerül, ahol, mivel légzési problémái is voltak, kénytelenek voltak gégemetszést végezni és feltették a lélegeztető gépre. Amint képes volt önállóan lélegezni, át akarták helyezni normális kórterem hat ágyas szobájába. Megint személyes emlékeim támadtak. Amikor anyám hasonló helyzetbe került, kórházában az ápolási szolgáltatás egyszerűen szörnyű volt (ellentétben az orvosival, amely viszont kitűnő volt) és ha azt akartuk, hogy valamilyen módon el legyen látva és megőrizze emberi méltóságát, a család tagjai váltakozva ágya mellett ültek. 

A helyzet a magyar kórházakban úgy látszik hasonló és az ápolóhiány globális, de Ildi apjának a helyzetét továbbra komplikálja az, hogy kómában fekszik, gégéjében nyílás van és az abban elhelyezett csövön át lélegzik. Ez a cső (kanül), időnként megtelik váladékkal és ha nem tisztítják ki, a beteg megfulladhat. Ezt a műveletet csak egy erre kiképzett nővér képes elvégezni, barátnőm apjának egy speciális ágyra és különféle szerkezetekre is szüksége van, úgyhogy Ildi egy külön szobáért fizet és két intenzív osztálybeli ápolónőt foglalkoztat, hogy apja az egész nap folyamán szakszerű felügyelet alatt álljon.

A szülei egész életükben dolgoztak és fizették a társadalombiztosítást, de most, amikor egyikük beteg, kiderül, hogy vannak esetek, amikor az állam csak a vállát vonja és a család lassan feléli szűkös tartalékait, csak azért, hogy az apát életben tartsák.

Ha ez nem lenne elég, Ildi lánya eltörte a lábát és otthon fekszik begipszelve. A napirendje mostanában a következő. Hajnalban felkel, kimos néhány dolgot, főz valamit lányának, segít neki megmosakodni, ágyát rendbe rakja. Azután taxit hív és anyjához siet, segít neki a házimunkában, a főzésben (anyja készíti a pépet, amellyel férjét táplálják), a vásárlásban. Aztán mindketten taxival a kórházba utaznak és néhány órát töltenek a betegágy mellett. A fennmaradó időben Ildinek munkát kell keresni, önéletrajzot elküldeni, megválaszolni az e-mailjeit és állásinterjúkra menni.

Ez aztán csakugyan egy lesújtó dolog. Egy dolog az újságban olvasni vadidegenek sorsáról és teljesen más közelről követni jó barátunk tragédiáját.

Tehetetlenek vagyunk tartalékai kimerülése, egészsége megrendülése, egymás után lecsapódó bajai láttán és nem sokkal többet tudunk tenni ezért az általában élénk, pezsgő nőért, mint megölelni és megpróbálni vigasztalni. Az apja még hónapokig feküdhet kómában és ha Ildi talál is munkát, a kiadások felemésztik munkabére egy részét.

A világ sajnos olyan egészséges fiataloknak van kitalálva, akiknek állandó munkahelye van egy gazdaságilag stabil nagyvállalatnál, de vajon létezik-e manapság egy ilyen munkahely? Nálunk is vannak cégek, amelyek inkább megbízási szerződéssel vesznek fel alkalmazottakat, minthogy végleges kinevezéssel foglalkoztassák őket. Ildit lehet talán azzal vádolni, hogy nem fektette be keresete nagyobb részét egy önkéntes nyugdíjpénztárba, de ki gondolhatta volna, hogy léte hirtelen összeomlik, mint egy kártyavár.     

Ha egy olyan tehetséges és energikus ember, mint Ildi barátunk, kerül olyan bajba, amelynek látszólag nincs megoldása, nincs más választásunk, mint megállapítani, hogy valami nagyon bűzlik a nyugati kapitalista rendszerben. Kell, hogy létezzen egy szociális háló, amely megakadályozza, hogy egy ember teljesen összeomoljon és a skandináv országok rendszere talán a legjobb példa erre.