Ezekben a napokban, amikor a 56-os évfordulós tüntetések által a világ újra felfedezte a magyar nép tüzes vérmérsékletét (egy barátom irigykedve mondta a telefonon: „Ezek a magyarok igazán tökösek!”), eszembe jutott Emma.

Ellentétben velünk, akik a családunk nélkül, az ifjúsági emmigrációs program keretében kerültünk Izraelbe és a kibutzba, Emma a szüleivel érkezett hozzánk. Az apja magasrangú diplomata volt Magyarország egyik követségén Nyugat-Európában, a 1956 után disszidált és feleségével meg lányával Izraelbe emigrált. Mindenkinek aki egy rövid időt töltött a társaságukban, nyilvánvalóvá vált, hogy a Kerekesék nem voltak a pionírok fájából faragva, de mivel a teljes vagyonuk néhány koffer volt és ezekbe úgylátszik nem csomagoltak be pénzt, hálásak voltak a menedékért amelyet a kibbutz nyújtott nekik, élvezték a szokatlan paradicsomi csendet és készek voltak elvégezni minden munkát amelyet rájuk rónak.

Miútán beszéltem magyarul, megkértek, segítsek beilleszkedésükben. Egy kis másfél szobás lakást kaptak, amelynek egyetlen bútorzata három vaságy, egy asztal és három szék volt, kis kerttel a házuk előtt amelynek gondját  vehették, vagy elhanyagolhatták, ahogy kedvükre esett. Először egy tévhitemüket kellett eloszlatnom: Nem felejtettek el zárt szerelni lakásuk ajtajára. Minden kibbutzi ajtó hasonló és senki esze ágába sem esik megpróbálni bezárni őket. Megmutattam nekik a hullámos pléh falu közös tussolót, a mosodát és mellette a kommunát (ahogy nálunk a ruha raktárt nevezték), ahol törülközőket, ágyneműt és a kimosott, megjavított és kivasalt ruháikat fogják megkapni.

Délben elvittem őket az étkezőbe, beavattam őket az „asztal feltöltés” titkába (ha szabad hely marad valamelyik asztalnál, nem ülhetsz le a következőnél, amíg elő nem kerül egy megváltó személy aki betölti az üres helyet) és elmagyaráztam a „közönségi” (= asztali kuka) feladatát. Láttam arcukon, hogy a vendégeim nem túlságosan lelkesednek a kibbutzi étkezésért, hiányzottak a bőkezü otthoni húsadagok, de tetszett nekik a sok friss zöldség az asztalon. Megmutattam még a hirdetőtáblát, amelyre estente a munkabeosztást is kitették, a postaládákat az étkező mellett és végül egy olyan technológiai újjításal büszkélkedhettem, amelyet sehol máshol nem láthattak: Az étkező melletti csap amelyből hideg szódavíz pezseg, egy kifejezett áldás a forró nyári napokon, amikor ki szeretnél bújni bőrödből. (A mai napig megőriztem szeretettemet a szóda iránt. Nem is iszok mást ha szomjas vagyok, hacsak nem vörös bort).

Ferenc fülébe súgtam azt a fontos információt is, ha esetleg óvszerre lenne szüksége, ezeket a betegszobába vezető folyosón, a szekrény tetején találhatja. Miért pont ott? Mert csak ha elég magas vagy és eléred a szekrény tetejét, használhatod is őket.

Mindhárom Kerekes, beleszámítva a 19 éves Emmát, kemény dohányos volt, de amikor a személyi cikk raktárban felvettük a heti cigaretta adagot, meglepődtem. Ferenc a legolcsóbb, legsilányabb kapadohány fajtát választotta, ez volt a leghasonlóbb a francia Gitaneshez, amelyre rászokott külföldi szolgálata alatt.

Másnap kellett az első munkanapukat elkezdeni. Meggyőztem a család tagjait, hogy dacára annak, hogy a khaki ruha és kerek kalap amelyet a kommunában kaptak, furcsának tünik a szemeikben, sokkal furcsább lenne ha Judit jól szabott kosztümében szedné össze a tojásokat a tyúkólban és Ferenc angol posztóból készített nadrágjában kapálna a banán ültetvényben.

Vagy 10 éve hagytam el Magyarországot, az ifjusági társaságunkban héberül beszéltünk nyilvános helyeken és szlovákul magunk között, úgyhogy örültem a ritka alkalomnak felfrissíteni magyar tudásomat. Ferenc mellett dolgoztam - aránylag egyszerű munkánk volt, jutazsákokkal kellett betakarnunk minden banánfürtöt - és közben mesélt nekem munkájáról a követségen. Válaszolt is kérdéseimre Budapestről, a szeretett városról, amelyet el kellett hagynom amikor a háború következményként magámmé tettem az ideológiát, hogy zsidó embernek zsidó országban a helye. Én viszont a kibbutzi életformáról és a cionista eszméről meséltem neki. A szemeimben csodálatosnak látszott, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán az eszébe jutott Izraelbe kivándorolni, hiszen a kommunista rendszer a cionizmust mint egy faji tant bélyegezte meg és Izraelt mint amerikai csatlóst. Úgy látszik az agymosás a keleti blokk országaiban kevésbé volt hathatós mint gondoltam volna.  

Emmát is sikerült rábeszélnem, hogy a formátlan khaki öltözékben álljon munkába, de amikor a kezén és lábán kilakkozott körmökkel és kisminkelve szolgált fel az étkezdében, általános figyelmet keltett. Nála az alkalmazkodási folyamat hosszabb ideig tartott, de végül is megértette, hogy ami divatos és vonzó Pesten, a kibbutzban visszataszítónak tünhet. Engem ugyan egyáltalán nem taszított vissza a látványa, de persze nem a külsőségek érdekeltek. Mindig vonzottak a magyarajkú leányzók, de kitünő alakja is volt, édes kis pofikája és a humora nagyon hasonlított az enyémhez.  

Dacára a közöttünk levő korkülönbségnek, az első perctől mindenben közös nevezőre jutottunk. A kulturális hátterünk hasonló volt, nekem ugyan sok éves adat hézagom volt, de Emma úgysem lelkesedett a szocialista realizmusért és a 20–ik század első felének a népszerű alkotóit részesítette előnyben. Az aránytalanul számos magyar irodalmi mesterművek egyedüli baja, hogy olyan nyelven lettek írva, amelyik nem hasonlít egy európai nyelvre sem és sok írás forditásban elveszti különleges zamatát és illatát (Hogy mondják az olaszok? Traduttori, traditori, vagyis a forditók árulók. Ritkán sikerül a forditóknak más nyelvbe áttenni az iró stilusát, műve különleges légkörét is, de nézzétek meg például Márai Sándor óriási világsikerét. Úgylátszik tehetséges forditói voltak).

Felfrissítő újdonság volt számomra, aki csak társaságom begombolkozott lányait ismertem, Emma nyílt és teljesen szabad állásfoglalása a két nem közötti kapcsolathoz. Élvezte a nemi viszonyt és ezt szülei előtt sem szégyelte kijelenteni. Szülei is hasonlóan viselkedtek. Ilyet még nem láttak nálunk a kibbuzban: Négyesben sétáltunk az erdőben barátnőm szüleivel, miközben mindegyikünk saját kedvesét öleli, csókolja. Az is meglepett, hogy Emma, mint a többi tizenéves országában, nem hordott melltartót. Jóllehet fiatal volt, nálam sokkal nagyobb tapasztalata volt és kitünő tanitónő volt. Miért futott kapcsolatunk mégis zátonyra aránylag rövid idő múltán? Meg lesztek lepve: Politikai okokból.

Emma az 56-os forradalom idején az ELTE-en tanult. Amikor a magyar nép  felkeltek az orosz hóditó ellen, mi Izraelben a Szináj Kampánnyal voltunk elfoglalva. 40 napot szolgáltam a Negevben és a Gáza Övezetben és csak keveset tudtam a Magyarországon történtekről. Az egyetlen rádiókészülék egységünkben az ezrediroda ablakpárkányára volt állítva, de csak ritkán volt alkalmam meghallgatni a hireket amelyek amúgyis többnyire a térségünkkel foglalkoztak. Most szomjasan hallgattam Emma beszámolóját a tömeges megmozdulásról, tüntetésekről, az egyöntetü lelkesedésről amely magával ragadta az embereket, az utcai harcokról az orosz tankok ellen. Szemei ragyogtak, amikor elmesélte, hogy maga is résztvett a küzdelemben egyetemi diáktársai oldalán, de amikor hozzátette, hogy az Állambiztonsági Szolgálat állitolag diákok ezreit végezte ki, elkezdtem kétkedni szavaiban.

A Hasomér Hacairban, egy baloldali ifjúsági mozgalomban nevelkedtem és abban az időben meggyőződésem volt, hogy a Szovjet Únió és Kelet Európa országainak a rendszere azt a szocialista ideált teljesíti amelyben mi is hittünk. (Csak a cionizmusunk miatt volt vitánk a kommunista mozgalommal, de reméltük, hogy ez félreértésből származik és végülis megértik álláspontunkat). Annak idején mindnyájan megsirattuk Sztalin halálát és szeretett vezérünk Hazan, az érzelmeinket fejezte ki amikor a „Népek Napjának” nevezte, halálát pedig napfogyatkozásnak. Büszke voltam arra amit a rendszer eredményeiről olvastam és feltételeztem, hogy az 56-os felkelés hátterében a fasiszta reakció elemei rejtőznek (e hitemet megerősítette, hogy itt-ott antiszemita megnyilványulások csiráiról is beszámoltak) és nem voltam hajlandó hitet adni Emma verziójának. Haragban váltunk el, ajtócsapkodással és sértő jelzőkkel. Csakugyan sajnálom. Azokban a napokban még nem tanultam meg, hogy semmi sem teljesen fekete és a legfehérebb patyolaton is lehet foltokat találni.

A Kerekes család néhány hónap múlva elhagyta a kibbutzot. Nem tartottam kapcsolatot velük, de hallottam, hogy Ferenc, akinek csodálatos nyelvi adottsága volt és politikai történelmi diplomája, mindössze egy fél évvel Izraelbe érkezése után a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdett előadni. Judit neve néha megjelent az izraeli Új Kelet napilap – amelyet  szüleimnél olvastam - cikkei fölött, de volt barátnőmről hallottam a legelképesztőbb hírt, hogy egy ismert rabbihoz ment férjül.

Egy nap, amikor tartalékos katonai szolgálatot végeztem a Golan fennsíkon és hivatalos minőségben Safeden jártam, megdöbbenve láttam az utcán a gyászjelentéseket amelyekben mélységes fájdalommal tudatják az idő előtt örök létbe tért szentéletű  ..... rabbiné, született Kerekes Emma elhantolásának az időpontját.

A temetésre nem mehettem el, de mindig nagy szeretettel fogok megemlékezni az én kedves kis Emmácskámról.