Körülbelűl egy fél éve ritka mázlim támadt és egynéhány 1940-ben és 1941 elején kelt levél által, amelyeket egy beer-shevai hölgy számára fordítottam  magyarról héberre, egy kis bekukkantatást nyertem szüleim kortársainak a világába. A meleg hangú és megkapó leveleket a hölgy nagyapja, akivel soha személyesen nem találkozott, írta fiának az akkori Palesztinába. 

Ez a nagyapa egy bizonyos mértékben előre megérezte a tőrténteket és ezért szerzett egy certifikátot (akkor nálunk az angolok uralkodtak és így hívták a bevándorlási igazolványt), elküldte fiát Palesztinába, finanszírozta tanulmányait a jeruzsálemi egyetemen és bár nagyon aggasztotta fia egészsége, megélhetése, beilleszkedési nehézségei az idegen országban, rábeszélte, hogy maradjon itt és semmi esetre sem térjen haza a meleg családi fészekbe.

A Világháború előtti napokban a cionizmus nem volt – enyhe kifejezéssel – túl népszerű. A múlt század 50-es éveiben, Érsekújváron született apámmal ellátogattam egy Genezáret tava menti kibbutzba.  Meglepetésére megtudta, hogy a településnek néhány a szülővárosából származó tagja van. Apám visszaemlékezett arra, hogy amikor valamikor a 30-as években néhány fiatal Palesztinába készűlt kivándorolni, bolondoknak nézték őket.

"Mit fogtok ott csinálni, homokot árulni, tevéket legeltetni?"

Az akkori kivándorlók azóta családot alapítottak, gyerekeik, unokáik születtek, boldogan éltek a pálmákkal körülölelt falujukban a festői tó partján, a háború borzalmairól Európában csak az ujságban olvastak, míg földieik java része családjával együtt elpusztult. Unokanővérem, szintén érsekújvári, nem hajlandó szülővárosába visszalátogatni. Soha sem fogja elfelejteni, hogy amikor 1944-ben, 16 és fél éves korában, összegyüjtötték a város zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kiváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigyúnyolták a riadt embereket akiket hirtelen kiűztek házaikbol és nyiltan kifejezték örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek). Unokatestvéremet anyjával és hugával vitték el, de csak ő élte túl az auschwitzi poklot.    

Miért írtam az előbb, hogy a levelek írója "egy bizonyos mértékben" előre megérezte a történteket? Mert mindennek dacára, ez az ember, egy kisvárosi molnár, nem volt képes borúlátó lenni, hitt abban, egy fiatal munkaszolgálatos szavaival, hogy "mindez csak rossz álom" – és előbb-utóbb jobb hajnalra ébrednek. A legtöbb rokona és ismerőse még nála is kevésbé komolyan vette a fekete felhőket amelyek a magyar zsidóság feje fölött sürűsödtek. Azon a kevesek is akik kivándorolni készültek, immel-ámmal, ráérösen intézték a dolgaikat, nem tettek erőfeszítést a bürokratikus folyamatok felgyorsítására, a felmerülő nehézségek eltávolítására és végül is a holokauszt hohérjai nagy részüket meggyilkolták – beleértve a nagyapát és nagyanyát is, e levelek szerzőit.

Megpróbáltam elképzelni mit gondoltak szüleim és a többi felnőtt a zsidóellenes törvényekről, az u.n. munkaszolgálatról amelyben annyian belepusztultak az embertelen bánásmódba, a zsidó származású egyetemi tanárok elbocsátásáról, a zsidó diákok számának drasztikus csökkentetéséről, a zsidó cégek kényszerű „árizálásáról” (mint a nagyapa malmával is történt), sejtettek-e valamit a jövőről? A 1940 és 1941-ben történtek csak aránylag enyhe élőjáték voltak azokhoz a szörnyű eseményekhez amelyek 1944-ben a március 19-i német megszállással és az október 15-i nyilas puccsal érték el hihetetlen csúcsukat. 

A jelek ott voltak, de a magyar zsidóság megszokta, hogy a szembe köpést könnyű esőnek tekintsék. A muszosok még kaptak egyenruhát és nem saját ruhájukban szedték fel az aknákat az orosz fronton. Apámnak elvették az ipari engedélyét, de egy keresztény cégben folytathatta szakmáját. A zsidó iskolák még nyitva voltak, de a „zsid-gim”ben a matekot Strasser professzor úr tanította, akit vallási hovátartozása miatt menesztettek az egyetemről. Cserkész lehettem, de a 311-es Vörösmarty csapatnak csak zsidó tagjai voltak. 

Sokkal súlyosabb volt lengyel rokonaink helyzete. Lengyelország megszállása után, a németek nekiálltak az ottani zsidóság módszeres kiirtásához. Az akkori ujságok nem írtak erről és nem tudom, mennyire volt a magyar zsidó közönség a tényekről értesülve, de mi tudtunk az ott történtekről. Sok lengyelnek sikerült Magyarországra szökni. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Ukrajnába deportáltak őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni. Mint már megírtam „Itthon-otthon” cimű könyvemben:

„Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki.  A szegény Herbst család (nénim Oly, férje, Felek és unokatestvérem Georgie, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.

Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok, és mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor még majdnem normális életet éltünk.

Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén megtaláltam azt a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levelet.

A háború után valaki elmesélte, hogy állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam. Vonakodtam elhinni, hogy egy család csak így nyomtalanul eltűnhet. Csak néhány fénykép az albumomban tanúskodik arról, hogy létezett egy Herbst család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak”.

Randolph L. Braham könyvében „A Magyar Holokaust”, azt írja hogy a magyar zsidók „történelmük ’aranykorában’, vagyis 1867 és 1918 között elért eredményeik és a konzervatív-arisztrokata uralkodó elithez fűzödő szoros kapcsolataik tudatában elhessengették maguktól a világ zsidóságának aggodalmait és hamis biztonságérzésbe ringatták magukat. Az utolsó pillanatig becsapták magukat, azt próbálták elhitetni magukkal, hogy a szomszédos országok zsidóságától eltérően sorsuk nem lesz azonos azzal, ami hitsorsosaik nyakába szakadt a környező országokban, hogy ők viszonylag sértetlenül vészelik át a háborút, s a legrosszabb esetben is csak gazdasági megszorításokat kell elviselniük. S amikor arról hallottak kósza híreket, hogy milyen szörnyűségek történtek a lengyel zsidósággal, azt hajtogatták, hogy a civilizált Magyarországon ilyesmi nem eshet meg, hiszen itt ezeréves sorsközösség fűzi össze a zsidóságot a magyarsággal”. 

Eddig a történész szavai. Én akkor csak gyerek voltam és a felnőttek nem osztották meg velem gondolataikat, gondjaikat, de amint olvasom a 67 éve megírott leveleket és tudatában vagyok azon hátborzongató eseményeknek amelyeket minden ujságolvasó, rádióhallgató megtudott a jeruzsálemi Eichmann per folyamán a magyar zsidóság holokausztjáról, nem vagyok képes egyértelműen elitélni a zsidó vezetőséget. Csak egy beteges fantáziájú valaki képzelhetett el magának egy ilyen hátbozongató szcenáriumot. Hogy egy nép amelynek fiai oly sok kulturális kincset adtak a világnak, összeesküdjön egy másik nép abszolút megsemmisitésére? Hiszen ilyesmi soha azelőtt nem történt meg és biztos vagyok abban, nem is fog mégegyszer megtörténni. 

A képzeletemben találkozok is a megható levelek szerzőjével és megpróbálom győzni, hogy tudom mi fog történni vele és családjával. Fel kell használnia minden rendelkezésére álló eszközt – legyenek akármilyen szegényesek – és családjával együtt megszöknie a házából, városából, országából, mielőtt késő lenne. Vajon hinne-e nekem, vagy kételkedően nézne rám és azzal gyanusítana, hogy túlzok, kitalálok dolgokat?

Kár, hogy ez csak a képzeletemben történhet meg. Mindent megtennék, hogy meggyőzzem ezt az ismeretlen urat akihez levelei által közel kerültem. Őt és minden családtagomat és barátomat akiknek a füléhez elérne a gyenge hangom és akik elpusztultak abban az országban amelyet szerettek és hazájuknak tekintettek.