Bonnban látogattam egyszer el a legnagyobb szaunába, amelyik egy nagy lakóház teljes alagsorát foglalta el. A szaunából lift repítette fel az arra vágyókat, egyenesen a majdnem futballpálya nagyságú napozó tetőre.  

Egy másik, sokkal kisebb szaunában is voltam néhányszor Bonnban, még azokban a napokban, amikor ez volt Németország fővárosa. Barátaim laknak ott és ők vittek el a „Bristol” szálló szaunájába. Ide csak a szállóvendégek, vagy azok, akiknek bérletük van, járnak, csakhogy ennek a szállodának volt néhány különleges vendége is. Líbia állami betegsegélyzője oda utalja be azokat (a valószínűleg pénzes) pasikat, akik a betegségük miatt külföldön szorulnak kezelésre.

Ezek az egyik legmaradibb társadalomból származó, többnyire idős arab férfiak – nem hiszem, hogy arab nő bemerészkedne a szaunába – nem zavarták meg a közrendet. Órákig üldögéltek csendben a kis medence mentén nyugágyukban, egy nagy törülköző takarta az ölüket és kimeredt szemmel bámulták a palástalan jövés-menést. Látható zavarban voltak, de semmiért sem mondtak volna le a szállodai szolgáltatás e különleges részéről.                                                       

Csak egyszer voltam tanúja egy botránynak ezekkel a rendhagyó vendégekkel kapcsolatban. Egy idősebb, hölgy kacsázott ki visítva a tussolóból és azzal vádolt egy arab bácsit, hogy megleste amint mosakodott. Ki tudja milyen logika volt ebben a furcsa panaszban, hiszen  mindenki úgyis ruhátlan volt. Az események hirtelen felébresztették a hölgy szégyenérzékét is és egy törülközőt tekert a dereka köré, de ez csak részint takarta be illemeit. Nem tudtam elhatározni mi murisabb: A testes nő pucér ülepe, vagy a szegény férfi zavara amint törött angolsággal magyarázza, hogy csak az illemhelyet kereste és esze ágában sem volt kukucskálni.

Az egyik legérdekesebb szaunás élményem egy másik síparadicsomban történt meg. Az árva villanykörte fényében néhány nehezen kivehető meztelen alak henyélt a fapadkákon. Beállítottam magamnak az egyik homokórát és én is lehevertem a törölközőmre. Néhány perc múltán az egyik alak – egy vörös hajú fiatal nő – nem jellemző módon felém hajolt és megkérdezte:

”Where are you from?”
"From Israel.”
A meghökkenés fizikailag észrevehető volt. Néhány hosszú másodperc után:

„Nem tudtam, hogy izraeliek is járnak ilyen helyekre.”

„Te is izraeli vagy, (héberben nincs magázás) nem?”

„Igen, de...”

Most következtek a szokásos kérdések. Mióta vagy itt, hol laksz, mivel foglalkozol, stb. Amikor kiderült, hogy mindketten az izraeli repülőtársaságnál dolgozunk, beszédtársam zavara a tetőig hágott. Megesküdtetett mindenre, ami szent nekem, hogy nem árulom el senkinek, hogy az összes lehető helyek közül pont itt és méghozzá pucéron hozott vele össze a vak véletlen.

A cégünknek néhányezer alkalmazottja van. Ismerősöm a szaunából, mint légikisasszony dolgozott és még csak közös ismerőseink sem voltak. Betartottam az ígéretemet és nem árultam el senkinek ‘sötét’ titkát, de amikor néha összefutottunk a folyosón, vagy az üzemi étkezőben, mindig elfordította a fejét.

Nagyvilági nő volt, nem szégyellte feltárni rejtett bájait minden idegen előtt, csak a honfitársának nem volt képes a szemébe nézni.