Az egyik panaszuk azt volt, hogy a csinos szőke énekesnő, spanyol, olasz, angol nyelvű dalokat énekel. Még az sem lágyította meg szívüket, amikor kedvükre egy izraeli dalt is elénekelt. Nem azért jöttek ide, hogy nyugati, vagy akár otthoni dalaikat hallják, ők szívesen kapnának ízelítőt a magyar kultúrából. Amint megtudták, hogy én is izraeli vagyok és egy keveset kiismerem magamat Pesten, kérdések garmadával árasztottak el. Én is kíváncsiskodtam, megkérdeztem tőlük, hogy jutottak el pont ebbe a kávéházba? A válasz: a Facebook által.

Megmagyaráztam nekik, hogy ha magyar nótákat szeretnének hallani, a Komédiás nem a megfelelő hely. Van Pesten néhány étterem, kávéház – sajnos egyre kevesebb – ahol cigányzene szól, de ezek főleg a turisták kedvére szolgálnak és könnyű klasszikus, orosz, német és más zenét játszanak, itt-ott tarkítva egy „Az a szép"-pel, vagy más népszerű magyar nótával. Felajánlkoztam, hogy mutatok nekik egy éttermet, ahol igazi cigány zenét hallhatnak. (Tudom, vannak különbségek a magyar és a cigány dalok között, de nem ismerek egy helyet sem, ahol csak magyar zene szól).

Az egyik férfit elvittem a közeli Paulay Ede utcába és megmutattam neki a kis pincei étterem lejáróját, ahol esténként autentikus cigányzene szól. A társaságuk még néhány napot marad Pesten és egy este elmehetnek oda is. Nem tudom, mennyire fogják élvezni a számukra idegen zenét, de a férfi számára óriási élmény volt a Liszt Ferenc téri kávéházi miliő, a nyüzsgő ifjúság zsivaja, az éttermek színes fényei, az itt-ott kiszűrődő zene.

Útban, vissza társaságunkhoz, még bevittem az izraelit az Alexandra könyvesház első emeletén levő kávézóba. Olyan büszkén mutogattam neki a csodálatosan felújított Lotz termet, mintha a saját érdemem lett volna, de mit lehet tenni, szívemben örökké pesti fiú maradok és mindig részese leszek mindennek, ami még szebbé és érdekesebbé teszi ezt a gyönyörű várost.

Amikor újra helyet foglaltunk asztalunknál, kávéházi ismerőseink további kérdéseket tettek fel. Olyanok voltak, mint a falusiak, akik először vannak nagyvárosban. Tágra nyitott szemekkel hallgatták magyarázataimat. Azt is tudni akarták, milyen magyar ételt lenne érdemes megkóstolniuk. A gesztenyepüréről például soha sem hallottak. Javaslatomra, egy adagot rendeltek és mind a hatan lelkesen csámcsogva fogyasztották el ezt az egzotikus különlegességet. Az is új volt számukra, hogy minden szupermarketban árulnak fagyasztott gesztenyepüré masszát és vihetnek belőle haza, otthoni használatra. A repülőn a poggyászt a nem légkondicionált, -50 C° hőmérsékletű raktérében szállítják és így a fagyasztott holmi nem olvad el hazaérkezésükig. Feleségem elmesélte, hogy amikor váratlan vendégek érkeznek, kivesz egy ilyen tömböt a mélyhűtőből és egy konyhai reszelő segítségével nyolc adagot képes varázsolni belőle, Csak a tetejét kell díszíteni tejszínnel.

A következő kérdésük még furcsább volt, egy olyan városban, amelyben minden második sarkon van egy 24 órán át nyitva tartó szupermarket: hol találunk egy szupermarketet? Javasoltam, hogy kérdezzék meg szállójuk portását.

Ez a találkozás megmutatta, mi a különbség az útikalauz és a személyes ismeretek között. Pesten persze fölényesen fitogtattam tudásomat, de amikor más országba utazok, tudom, semmi sem ér fel egy tapasztalt helyi lakós tanácsával, ha szerencsés vagyok egy ilyent megismerni.