"Itthon-Otthon"

Amióta áll a világ, a fiatal nemzedék mindig fellázad a megmerevült konvenció ellen, legyen az akár szülői, társadalmi, vallási, párti, vagy más. Ilyen a természete, megcsömörölni az „öregek” útjától és új, jobb, saját utat keresni magának. Kitörni a megszabott kerékvágásból, nem haladni a kitaposott úton, új ösvényt törni magának, olyan terepen, ahol más előtte nem járt.

Egy barátom felhívta figyelmemet a bibliai Teremtés könyvére, ahol a 12.-ik fejezetben az Úr arra utasítja Ábrahámot: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából, abba az országba, amelyet mutatok neked”.

A mondat rangsort képez. Búcsút kell mondania:

Az országától

A szülőföldjétől

Atyja házától 

Nemcsak egy totális elszakadás a helytől ahol született, ahol felnőtt, a tájaktól, amelyekhez érzelmileg kötődött, hazájától, nemzeti múltjától, anyanyelvétől, hagyományaitól, hanem személyes szakítás atyai otthonától, családjától, barátaitól, ismerőseitől, az emberektől, akikkel mostanáig kapcsolata volt, minden megszokottól.

És hová menjen? Menj magadnak (ez az eredeti héber ’lekh-lekhá’ pontos fordítása), a magad útján a bizonytalanságba és csak amikor odajutsz, fogod tudni, hogy megérkeztél.

Ábrahám apánk – ahogy a zsidó nép nevezi – minden fiatal nemzedék őspéldánya. Nem isten, egy belső hang parancsol ránk „menj” és egyszerre csak ott találjuk magunkat küszködve a pálya nehézségeivel, útban a nagy ismeretlenbe.  

Tudjuk, nem vallhatunk kudarcot, a jövőnek muszáj jobbnak lennie, de amíg elérjük ezt a jövőt, rengeteg akadállyal kell megküzdenünk. Hasonlítunk valakihez, aki elkezdett egy izgi könyvet olvasásába, engedett a kísértésnek és belekukkantott a záró lapokba. Már biztosan tudja, az elbeszélés happy enddel végződik, talán azt is tudja mi ez a befejezés, de a fejezetet, amelynél most tart, sok-sok lap választja el az utolsótól. Fogalma sincs mi ezeknek a tartalma, csak tudja, az út nem könnyű, hegyeken-völgyeken keresztül kanyarodik, a hős hatalmas nehézségekkel fog megbirkózni és hajmeresztő kalandokba keveredni.

A történelem sok esetet ismer a fiatal nemzedék lázadásáról, szembeszállásáról az apai akarattal, de a személy, amely rám annakidején a legmélyebb benyomást keltette, Sztálin lánya, Szvetlána Allilujeva volt, aki dacára apja tisztségének és kommunista nevelésének, a Nyugatra szökött és hithű katolikussá vált.

Ifi koromban én is fellázadtam őseim útja ellen és új, kövezetlen útra tértem, de nem tudok azzal dicsekedni, hogy e lázadás ötlete a saját koponyámban keletkezett. Ez volt a korszak szelleme nemzedékem zsidó tagjai körében. Békeidőben születtünk, megalapozott családokba, a gazdasági helyzet jó volt, jövőnk világos, előre megszabott. Beiratkozni az egyetemre, jogot, vagy orvostant tanulni és megvalósítva minden zsidó mama álmát, doktori titulust biggyeszteni nevünkhöz. Ha netán lázadói hajlamaink vannak, otthagyhatjuk a tanulást és színészé, zenészé, vagy újságíróvá válhatunk. Anyáink nem lennének túl elégedettek, de egy kissé fanyalogva, beérnék a 'szerkesztő', 'művész' úrral, vagy 'mester'rel.  

A világháború, amely 1939-ban tört ki, összezilálta a hagyományos értékrendet és ennek a biztos létezésnek az álmát eltüntette. Túléltük a holokausztot – mármint az egyharmadunk, amely mázlista volt – de amikor túl voltunk mindezen, a régi generáció tagjai az egész szörnyűséget rossz álomnak akarták tekinteni és ott folytatni életüket ahol abbahagyták. Mi, az akkori fiatalok, akiknek a gazdanemzetben vetett hitük megingott, máshogy láttuk a dolgokat. A régi értékeket a történelem kukájába kell hajítani és új kezdetbe fogni.

Mint már máskor is megírtam, kiutat keresve jutottam el a cionista ifjúsági mozgalomhoz, amelynek jelszava volt, ne hallgass apád szavaira és vesd el anyád tanácsait, mert ezek csak lelassítanak.

Nekem erős akaratom volt, sikerült lehengerelnem szüleim ellenzését, abbahagytam középiskolai tanulmányaimat és17 éves koromban egy ifjúsági csoporttal kivándoroltam Izraelbe, de sok más fiatal kénytelen volt hazudni, furfangot, vagy kalandos regénybe való trükköket használni, ahhoz, hogy megvalósítsa álmát. Egy barátom kedvenc családi legendája két nagynénijéről szól, aki tini korukban viszolyogtak szüleik kispolgári életmódjától és szintén a cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztak.

Amikor 1949-ben a kommunisták megszerezték a hatalmat Magyarországon, megtiltották a cionista mozgalom tevékenységét. Az ifjúsági mozgalmak utolsó határozata, röviddel feloszlatásuk előtt, az volt, minél több tagjukat Izraelbe juttatják. A határok zárva voltak és törvényesen nem lehetett többé elhagyni az országot. További nehézséget okozott, hogy a szülők egy része belépett a kommunista pártba, mert azt hitték, a párt ideológiája, az emberek közötti, vallás és fajkülönbség nélküli teljes egyenlőség, véglegesen megoldja az antiszemitizmus problémáját is.

Én már 1946-ban visszatértem szüleimmel Csehszlovákiába, ahol a gazdasági helyzet valamivel jobb volt. A cionizmus még nem volt letiltva és mindjárt csatlakoztam a mozgalom ottani fiókjához. 1949 első hónapjaiban mozgalmunk idősebb tagjai – én még túl fiatal voltam – hetekig a határ szlovák oldalán lesték a magyar mozgalmi bajtársakat, akiknek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült átszökni a határon. A legmegfelelőbb átkelő hely Miskolc környékén volt, onnan Kassára kisérték őket, majd az éjszakai vonattal Bratislavába. Ezután már ‘csak’ az osztrák határon kellett átjutniuk és Bécsből már törvényesen utazhattak tovább Olaszországba, ahonnan hajóval jutottak Haifára.

Nehogy azt gondoljátok, néhányszáz személyről volt szó! Több mint 10,000 ember jutott ilyen kacskaringós úton Izraelbe. Útlevelük persze nem volt, szlovákul nem tudtak és a mieink segítsége nélkül, hamarosan lefogták volna őket. Rendőröket, vasutasakat kellett megvesztegetni, taxikról, vasúti vagonokról, élelemről, ruházatról gondoskodni, nem volt könnyű megszervezni.

A két fent említett fiatal más-más csoporttal szökött el. Szombat, vagy vasárnap reggel felkeltek, otthon azt mondták, hogy kirándulni mennek és nyomtalanul eltűntek. A legjobb esetben néhány nap multán érkezett tőlük levelezőlap Bécsből. A titoktartás annyira szigorú volt, hogy nemcsak a szülők nem voltak beavatva az összeesküvésbe, hanem a lányok egymásnak sem meséltek róla. Képzeljétek el az ámulatot, amikor az Izraelbe tartó hajó fedélzetén futottak egymásba!

A szülők számára ez igazi csapás volt. (Ha ti is szülök vagytok, elképzelhetitek: szeretett csemetétek, nem csak későn jött haza a hétvégi randiről, hanem elnyelte a föld!). Esedeztek gyerekeik előtt, térjenek haza, de ezek a fiatalok, a háborús trauma végzősei – egy részük a koncentrációs tábort is megjárta – nagyon korán értek be lelkileg és nem hallgattak szüleik szavaira. Sok esetben, a végén a szülők adták be derekukat és amint lehetségessé vált (általában csak 1956-ban), csatlakoztak gyerekeikhez Izraelben.

Ez volt a mi nemzedékünk álma: új utat választani szüleink kudarcot vallott útja helyett, új, egyenlőségre törekvő, igazságos társadalmat alapítani, kialakítani az új zsidó prototípusát, aki kétkezi munkával keresi meg kenyerét. Azóta 60 éve telt el. Vajon sikeresek voltunk? Maga a tény, hogy önálló országban élünk, erős Védelmi Erőnk egy új holokauszt gondolatát is lehetetlenné teszi, sikert jelent. Mi még magyarul álmodunk, a magyar szavakra, zenére, illatokra, ízekre vágyunk, de gyerekeink hazája Izrael és az anyanyelvük héber. Sok eredményünkre vagyunk büszkék, de a társadalmunk sajnos nem igazságos és egyenlőséges (Az, hogy talán sehol a világon nem létezik ilyen társadalom, alig vigasztal meg).

Vajon a következő nemzedék eléri ezeket a célokat? Kétlem.

A mai fiatalok is fellázadtak szüleik ellen. Elhagyták azok értékeit, ideáljait és ahelyett, hogy jobb társadalomért harcoljanak, az anyagiasságot választották. Az ideál, nagyobb házak, anyagi javak gyűjtése, karrier megszállottság, magad felépítése az ország építése helyett, az önkéntesség nem divat többé, de azért nincs még minden elveszve!

A mai fiatalok későn alapítanak családot, de előbb-utóbb ők is a szülői státusba kerülnek és akkor egy szenzációs meglepetés vár rájuk. Egy szép napon az ő gyerekeik, unokáik is fel fognak lázadni ellenük és talán újra megfordul a kerék. Lehet, hogy ezek a fiatalok is elvetik szüleik kispolgári értékeit és új utakat fognak keresni, hogy társadalmunk igazságosabb legyen, nagyobb legyen az egyenlőség.

Csak azt remélem, még itt leszek és látni fogom a meglepetést gyerekeim arcán!

A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.

A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.

Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.

Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.

1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.

„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.

Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”

Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.

1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.

Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.

„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.

A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:

“Ma friss békacombok! “

Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:

“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.

Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.

Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:

“Ma friss békacombok! “

Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.

Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.

“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”

Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.

Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.

Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.

1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által. Egy nap unokájával, Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!

Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.

Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.

A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.

Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.

70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája Györgyi.

Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit is az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást. 

Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak  felmenőinkről és megkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.      

Mielőtt Magyarországra utaztam, megkértem barátnőmet, Ildikót, akit érdekli a misztika és mágia, szervezzen számomra egy spiritualista szeánszot. Néhány napon belül értesített, talált megfelelő személyt, egy Bujka Antal nevű médiumot és megbeszélte vele látogatásunk időpontját. Hamarosan kiderítettem, Bujkának weblapja is van, de találtam a Netten egy videó interjút is róla, amelyben kimerítően beszél életéről, munkájáról és megtörtént esetekről munkája keretében.

Bujka nem volt tudatában adottságainak, míg egy Ymola nevű titokzatos nő felhívta figyelmét arra, hogy "magas szintű spirituális energiával" rendelkezik és "képes arra, hogy a szellemvilággal kapcsolatba" lépjen. Apjának a szelleme volt az első, amellyel sikerült kapcsolatot teremtenie, aki azóta is, mint vezetője kíséri és segíti a szellemek királyságában. A szeánszokhoz egy pici háromlábú, fából készült széket használ, amely egyik lukas lábába egy ceruza van beillesztve. Történetei között a legérdekesebbnek a következőt találtam:

Egy nap szomorú házaspár látogatta meg, 17 éves lányuk életét vesztette autóbalesetben és két év után gyermekükkel egy szeánszban próbáltak érintkezésbe lépni. A kislány szelleme örömmel közölte, reinkarnálódott, vagyis újra született, méghozzá egy kisfiú testében. A bűvös kisszék a város nevét, sőt az utcanevet és a pontos házszámot is kibetűzte.

A házaspár elutazott a megadott címre. Szerencséjükre a hölgy, aki ajtót nyitott nekik, hitt a spiritizmusban és nem csapta be az ajtót orruk előtt. Amint az – akkor másfél éves – kisfiú meglátta őket, kibujt anyja karaiból, az ismeretlen nénihez futott és átölelte. Egy idő múlva a kisfiú meglátogatta őket Pesten. A gyerek a házban otthonosan mozgott, tudta hol a konyha, a mosdó. Amint kinyitották lányuk érintetlenül hagyott szobáját, a fiú bement és mindent, amit kértek, a helyéről vett elő, ismerte a szoba berendezését és a kedvenc játékok nevét is.

Eddig a történet és most térjünk át a mi látogatásunkra.

A közönséges lakószoba, amelyben a rokonszenves férfi fogadott, nem mutatta semmi jelét a misztériumnak, egy színes Jézus poszteren kívül a falon. A szoba nem lett elsötétítve, nem égtek gyertyák és rövid magyarázat után, nekiláttunk a szeánsznak. Bujka jobbnak látta, ha Ildikó is – akit nem ismert azelőtt – velem együtt részt vesz. A szellemidézéshez sok energia kell, különösen olyan szellemek esetében, akik haladott korban és rossz egészségi állapotban hunytak el. Egy rövid ideig dörzsölte a kis széket ("hogy feltöltse pozitív energiával") és aztán elhelyezte a fehér papírlappal fedett asztal közepén. A médium nem ért többet a székhez. Ildikó velem szemben ült, jobb kezünket lazán a székre tettük, míg bal kezünk az asztal szélén nyugodott.

"Kit akar hívni?" – kérdezte Bujka. Eleve elhatároztam, hogy Évit, az unokatestvéremet, akit Auschwitzban gyilkoltak meg, akarom felidézni és azért úgy válaszoltam: "Évát!" A férfi hangosan megkérdezte:  „Kedves Éva, itt vagy közöttünk?" Csak harmadszorra kaptunk választ, amikor a szék könnyedén megrezzent kezünk alatt. A médium megköszönte a szellemnek, hogy eljött és megkérte, ha valóban ő Éva szelleme, rajzoljon a ceruza segítségével egy kört, ha pedig nem egy háromszöget. A szék gyorsan egy körhöz hasonló ábrát rajzolt. Most azt kértük a szellemtől (csak kényelmi okokból nevezem 'szellem'nek, mint ki fog derülni, nincs egyértelmű magyarázatom a jelenségre, amelynek tanúja voltam), azonosítsa magát, de a ceruza csak értelmetlen ábrákat rajzolt a papírra.

Bujka magyarázata szerint a szellem néha elveszíti képességét írott jelekkel kommunikálni, különösen, ha régebben búcsúzott el a földi léttől (a 'meghalt' szó tabu) és nekünk kell segíteni neki. Három vezetéknevet soroltam fel, amelyeket a médium a papírra írt: "Altmann, Schwarcz, Ungár". Meglepetésemre a szék megmozdult és habozás nélkül a helyes harmadikat körözte körül. Ezután három keresztnevet írt fel és megint helyesen lettem azonosítva, mint 'Robi' (szüleim és más rokonaim így hívnak). A továbbiakban a szellem azonosította nővérét Lillyt, az egyedülit a családból, aki túlélte a tábor szörnyűségeit, életkorát, amikor meggyilkolták (14) és szülővárosát (Érsekújvár). Úgy tűnt, hogy a lény már képes jobban kommunikálni és ezúttal én kérdeztem, emlékezik-e még a játékra, amelyet utoljára (vagy 12 éves koromban) játszottunk. A ceruza mintha lejegyezte volna a játék neveinek első betűit, de a folytatást nem tudtuk megfejteni. Azt is megkérdeztük találkozott-e anyjával, apjával. A válasz nemleges volt, a médium szerint, mert Évi már magasabb szintre került. A ceruza egy szívet rajzolt, majd egy virágot és a papírlap már annyira össze volt firkálva, hogy nem lehetett kivenni mi van ráírva, úgyhogy végül is tiszta oldalára fordítottuk a papírlapot.

Az utolsó kérdés, amelyet feltettem Évinek az volt, tud-e valamit mondani nekem a jövőről. Válasza "unoka, 2" nem volt túl meglepő, mivel fiúnk másfél éve nősült, de elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon úgy értette, hogy ikrek lesznek. Most érkeztünk el a szeánsz azon részéhez, amely számomra kétségessé tette teljes lefolyását. A 'szellem' búcsúszavai "szióka" és "légy jó", túl mainak hangzottak füleimnek. 1944-ben nem használtuk őket.

Ezután szükségét éreztem anyámat is hívni. A párbeszéd vele nem volt túl hosszú. Rövid azonosítás után, elmondtam, hogy szeretettel áldozunk emlékének és múlt év augusztusában családi látogatást tettünk szülőfalujában. Azután megemlítettem egyik lányunokánkat, Talt, aki családi vélemény szerint anyám reinkarnációja, nemcsak külső kinézésre, hanem ami személyiségét illeti is. 'Anyám szelleme' – a szék és a ceruza által – azt válaszolta, hogy a kislány nem rá üt, hanem anyjára, vagyis nagymamámra, akit nem ismertem, mert zsenge gyerekkoromban hunyt el.

Kérdésemre, akarna-e valami továbbit mondani, szegény anyám –  egész életében akaratos volt és ez csak fokozódott utolsó éveiben, amikor apám halála, az idegen ország, amelynek nyelvét és kultúráját nem ismerte és a különféle öregkori nyavalyák kombinációja, keserűvé tették – egy annyira jellegzetesnek tűnő mondattal válaszolt, hogy hangosan felkacagtam: "Nem írok!" – mondta kurtán. Így aztán elbúcsúztunk.

A szeánsz befejezése után, Ildikó kijelentette, hogy nemcsak homályosan látta a két jelenséget, amellyel kommunikáltam, hanem 'hallotta' is válaszaikat, mielőtt a papírra kerültek. Azt is megkérdezte, hogy unokatestvéremnek hullámos haja volt-e. (Én kurta, fekete hajúnak ismertem, de lehet, hogy utolsó életévében hosszabbra növesztette).

Sajnos, az egész érdekfeszítő eseményből csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy Ildikó tudat alatt befolyásolta a kis szék mozgását (és talán magam is bizonyos mértékben). Jól ismeri családunkat és legtöbb kérdésemre tudta a válaszokat, talán az Ungár vezetéknév kivételével. Távol áll tőlem, hogy jó barátomat csalással gyanúsítsam, de a szakirodalomban jól ismert a jelenség, amikor a szék, vagy másfajta szeánszok esetében a pohár, mozgását a résztvevők ujjizmai okozzák, ha teljesen akaratlanul is.

Számomra a szeánsz egy rendkívüli élmény volt és nem sajnálom az eléggé borsos összeget sem, amelyet Bujka Antal úrnak kifizettem (előre tudtam mi a szeánsz ára). Továbbra is kétkedéssel fogok viszonyulni a halál utáni léthez, de továbbra is tanulmányozni fogom a jelenséget, még ha szórakozáskép is, csak talán legközelebb olyan társat választok, aki kevésbé ismer.

Legújabb tapasztalataim nyomán ezen a téren, újra közlöm írásomat, amely eredetileg 2007. január 1-én jelent meg.

A “szellemek világát” gyerekkoromban fedeztem fel. A második világháború már a végét járta, amikor az akkori magyar kormány elkezdte a zsidó lakóság deportálását a haláltáborokba. A tervet csak a vidéken voltak képesek teljesíteni, mert – nagy szerencsénkre – amint a főváros zsidósága jutott volna sorra, a Vörös Hadsereg körülzárta a várost és nem lehetett sem be, se ki jutni. Azokat, akiknek nem sikerült hamis papirokkal, vagy barátoknál elbújni, a gettóba zárták és a kulcsot eldobták. Sok ezren pusztultak el az éhségtől, vagy betegségektől és mi, a többiek, csak azt remélhettük, hogy a háború véget ér, mielőtt a mi végünk is eljön. (Azok sem jártak jobban, akik a városban bújkáltak, a nyilasok ezrek rejtő helyét fedezték fel, sokszor árulkodás nyomán és vagy helyben lemészárolták őket, vagy a Dunába lőtték őket).

A sok hetes semmittevés ideje alatt a zsúfolt lakhelyeken, állandó bombázásoknak kitéve, elvágva mindennemü hirforrástól – rádió, újság, pósta, telefon – még az utcára sem mehettünk ki, külőnféle játékokkal próbáltuk az időt agyonütni.

„A legnépszerűbb, amelyben néha anyámmal és nénieimmel én is részt vehettem, a spirituális szeánsz volt. Egy nagy kartonlapra körbe az ABC betűi voltak felrajzolva, a belső kisebb körbe a számok 0-tól 9-ig. A lap közepén egy pohár nagyságú kis kör, az "IGEN" és "NEM" szavakkal két oldalán. A középső körre vékony poharat helyeztek és a négy résztvevő mindegyike, körülülve az asztalt, mutatóujjával könnyedén érintette a poharat, másik kezével könyökét támasztva. Valaki megkérdezte:

"Van itt valaki, kedves szellem?"

Ha az egyik újonc ilyenkor nevetésben tört ki, semmi sem történt. A veteránok megmagyarázták, hogy komolytalan magatartásunk miatt a szellem nem hajlandó megjelenni. (Könnyű volt nevetségest találni a furcsa ceremóniában. Az ember feltehette magának a kérdést: ha a pohár a "NEM"-re csúszott, ki volt az, aki a választ adta?) Azonban helyzetünk olyan reménytelen volt, hogy akartunk hinni. Ha sikerült megőrizni komolyságunkat, a pohár egy bizonyos idő múltán keringeni kezdett a karton lapon és a betűk és számok segítségével "válaszolt" kérdéseinkre. Máig sem tudom, mi mozgatta a poharat. Keringése néha olyan gyors volt, hogy elszökött ujjaink alól. A háború után anyám és nénikéim megesküdtek, hogy ők nem tolták a poharat.

Miket kérdeztünk?

Az adott helyzetben magától értődő kérdéseket. Mikor fejeződik be a háború? Mikor hal meg Hitler? És hasonlókat. A "szellem" – különféle szellemek jelentkeztek, köztük egy rabbi, aki a spanyol inkvizíció alatt halt máglyahalált –, válaszai általában nem váltak be, bár úgy rémlik, hogy Hitler halálának megjósolt időpontja (1944. július 20) kísértetiesen (!) összeesett az ellene intézett meghiúsult tiszti merénylet napjával.”  *

Azóta keresek ősvényt a szellemek világába, sajnos sikertelenül. Valahol azt olvastam, a szellemek csak azok előtt jelennek meg akik akarják látni őket, akik nyitottságot mutatnak az okkult tünemények iránt. Én teljes egészemben nyitott voltam, de nincs különös beszámolni valóm, csak iszonyúan normális események történtek velem  

Voltak időpontok az életemben, amikor nagyon egyedül éreztem magamat, mint pld. a túroczszentmártoni gimnázium internátusábán, ahol az egyetlen zsidó voltam sokszáz diák között. Nem mintha bántalmaztak volna, faji jellegű megjegyzéseket is ritkán hallottam, de egy fiún kivül, aki angol hajón született és külföldön nevelkedett (és egy zsidó családon, amelynél péntek esténként vacsoráztam), nem voltak barátaim. A lányokkal sem voltak sikereim, talán másokkal kellett volna próbálkoznom, de azok, amelyekkel randevúzni akartam, elutasítottak és nem a kinézésem miatt. Nem akartak egy zsidó társaságában mutatkozni és ezt nyíltan ki is jelentették.

Jól emlékszem, éjjel ébren feküdtem az alvóterem gyér megvilágitásában és a fehér menyezetet bámultam. Körülottem csend volt, csak ritmikus lélegzés, itt-ott horkolás hallatszott, én pedig koncentráltam Évire, unokanővéremre, akit édes testvéremnek éreztem (egyke vagyok) és a náci pribékek gyilkolták meg. Ádázul próbáltam felidézni a szellemét. Ha csakugyan léteznek szellemek, jelenjen meg, beszéljen hozzám, adjon valamilyen jelet – de semmi sem történt.  

Sok évvel később, amikor még nőtlen voltam, Londonba utaztam. „A Belgrave téren véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratú táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, mióta a szellemek segítségével próbáltuk megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.

Olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartáson. Ez a benyomás még megerősödött, amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől, akikkel ”kapcsolatba lépett”.

”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.

”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”

”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.

Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által, néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk, aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.

Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések, mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.

Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép, amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen Évi alakja, akit Auschwitzban puskatussal vertek agyon a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek számára ismeretlen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket, mert idegen nyelvet beszélnek. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemeit és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.”  **

Néhány évvel később újra Londonba látogattam, ezúttal a feleségemmel. Mielőtt Angliába érkeztünk, egy szép erdőbe kirándultunk Németországban és a családját is meglátogattuk Amszterdamban. Nejemet nagyon aggasztotta fiatalabb öccsének, egy érzékeny kamaszkorú fiúnak, a reakciója anyjuk minapi halálára.  

Még otthon meséltem neki az élményemről annak idején a spiritualista központban és temészetesen kiváncsi lett és ő is oda akart látogatni. 

Késésben voltunk, rohannunk kellett, hogy időben érkezzünk a kezdetre és ahogy történni szokott, amikor sietsz, a metró felmenő mozgólépcsője nem müködött. Feleségemnek a lépcsőmászás mindig nehezére esett és teljesen elfulladva érkezett meg a terembe ahol a seánszot tartották. A médium aznap is egy nő volt. Egy rövid ima után, becsukta a szemeit és transzba süllyedt. Nem kellett sokáig várnunk, amíg sorra kerültünk, de ezúttal a feleségem volt az, akihez a médium fordult. Röviden említette légzési nehézségeit, leírta a magas fákat, amelyek között néhány napja sétáltunk és ezután áttért „hozzátartozójára, aki gondot okoz neki”, vagyis az öccsére. A feleségem kikerekedett szemekkel hallgatta amint az idegen angol asszony úgy mesél róla, olyan részletekbe bocsátkozik, mintha az orvosi aktájából olvasná őket. A legfontosabb abban, amit a médium mondott az volt, hogy ez nem egy normális kamaszkorú zavar, hanem komoly lelki betegség, amellyel szakértőhöz kell fordulni.

Így is történt. Rövid idő múltán a család kénytelen volt a fiatal férfit korházba utalni. Körülbelül egy év után kiszabadult és ma is lelki problémákkal küzd és orvosságokat vesz be.

Izraelben is próbáltam spiritualistákat találni. Egy ezekben a körökben járatos hölgy engem is be akart hozni, de elhúnyt mielőtt teljesíthette volna ígéretét. Egy férfiről, aki állitólag szeanszokat rendezett és felírta a telefonszámomat, néhány nappal később az ujságban olvastam, hogy letartoztatták és szélhámossággal vádolják. Szerencsém volt, mert nagy összegeket sikerült kicsalni naiv áldozataiból.

Az utolsó tapasztalatom a szellemekkel másfajta volt, de ezt sem én kezdeményeztem. 

Egy este Pesten egy kedves elvált hölgynél vacsoráztam. Előzőleg egy alkalommal említette, hogy kisfia meghalt, de nem bocsátkozott részletekbe és én sem faggattam. Négyen voltunk: A házi asszony, barátja, egy barátnőm és én. Ettünk, ittunk az asztalnál és közös barátokról pletykáltunk. Hirtelen erős, de kellemes pipadohány illatot éreztem. Körülnéztem, kerestem az illat forrását. Senkisem kelt fel az asztalról, senkisem gyújtott gyufát, vagy gyújtott rá. 

„Ez az Árpika, eljött megtekinteni a vendégeket” – mondta a háziasszony.

„Amikor eljön, mindig ez az illat előzi meg” – tette hozzá a barátja.

Nagy zavarban voltunk, a barátnőm (ő is érezte az illatot) és én, de mivel a vendéglátóink az ügyet, mint egy közönséges, mindennapi eseményt kezelték, mi is úgy viszonyultunk hozzá és mégcsak a szempillánk sem rebbent. Ha a fiatal anya így birkózik meg a számunkra felfoghatatlan érzelmi megrendüléssel, miért játszanám én a hitetlen tamást.

Hangosan azt mondtam „Szia Árpika!” Nem kaptam választ, de ebben a bűvös pillanatban nem csodálkoztam volna, ha egy gyerekes hang válaszolt volna „Szióka!”

Nem félek a szellemektől, de én úgy látszik nem érdeklem őket. Ennek ellenére nem mondtam le arról, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni velük. Utolsó tapasztalataimról, egy további írásomban fogok beszámolni.  

*  A részlet „Itthon-Otthon” c. könyvemben jelent meg.

**  A részlet az egyik előző blogomban jelent meg.                 

Tisztelt Miniszter úr!

Útlevelem felújításának folyamatában vagyok és totálisan képtelennek találom megérteni, vagy elhinni, milyen hercehurcának vagyok kitéve.

Hogy lehet az, hogy a Basingstoki T. V. Rentals Bert Smithjánál megvan a címem és telefonszámom és ő ki tudja mutatni, hogy annak idején, 1994-ben, vásároltam tőlük egy műholdas tányért, de a kormány még mindig szülőhelyemről és születésem dátumáról faggat?

Hogy van az, hogy az a kedves nyugat-afrikai bevándorló fickó, aki minden csütörtök este idejár DVD kölcsönző kocsijával, pontosan tud minden filmről, vagy videóról, amelyet kikölcsönöztem amióta tizenegy éve nekikezdett vállalkozásának, de önök még mindig azt akarják, hogy emlékeztessem magukat utolsó három munkahelyemre, amelyek közül kettő olyan vállalkozóknál volt, akik a kormánynak dolgoztak.

Miként tudja a TV detektoros jármű kimutatni, hogy a televízióm be van-e  kapcsolva, melyik csatornát nézem és megfizettem-e, vagy nem a TV díjat, de viszont ha megnyerem az állami lottót, azoknak fogalma sincs arról, hogy nyertem, vagy merre vagyok és ha nem fogom időben követelni a nyereményt, megtartják maguknak a hitvány pénzt.

Emberek, vajon ti ezt kézzel csináljátok?

Születésem dátuma megjelenik számos birtokotokban levő, rám vonatkozó aktában, beleértve a jövedelmi adó kérdőívekben, amelyeket több mint 30 éve töltök ki. Rajta van a betegbiztosító kártyámon, a vezetői jogsimon, az utolsó négy útlevelemen, azokon a hülye vámbevallási nyomtatványokon, amelyeket az utolsó 30 évben kellett kitöltenem mielőtt megengedték, hogy leszálljak a repülőkről és hajókról, azokon a kibírhatatlan népszámlálási kérdőíveken, amelyeket tíz évente küldenek ki, meg persze a választási regisztrációs kérdőíveken, amelyeket, mint a törvény megszabja, minden alkalommal, amikor az uraim és mestereim új választásokat hirdetnek ki, köteles vagyok kitölteni.

Kérném, valaki egyezze fel magának egyszer és mindenkorra: Maidenheadben születtem 1957. március 4-én, anyám neve Mary, leánykori neve Reynolds volt, apám neve Robert és rendkívül csodálkoznék, ha ezek valaha is megváltoznának mostantól addig a napig, amíg meghalok.   

Elnézését kérem miniszter úr, ma reggel láthatólag nem vagyok magamnál, de köztünk mondva, egyszerűen elegem volt! Elküldi a folyamodványt a házamba és azután megkérdezi mi a címem. Mi történik itt? Egy Neander-völgyi banda dolgozik ott magánál? Nézze csak meg az átkozott fényképemet. Vajon úgy nézek ki, mint Bin Laden? Az isten szerelméért, nem akarom kikiáltani az ötödik Reichet! Csak el szeretnék menni egy jól megszolgált szabira és vagy két hétig pihentetni fáradt fenekemet egy napos, homokos tengerparton, távol mindettől a szartól. 

Na jó, most mennem kell, mert vissza kell térnem Salisburyba egy további születési bizonyítvány másolatot szerezni, mert az előzőt maguk elvesztették. És mindezt 60 angol fontért! Micsoda panama ez! Vajon annyira komplikált lenne az összes szolgáltatásokat egy helyen központosítani és ez által lehetővé tenni egy új útlevél kiadását ugyanazon a napon? De neeeeem, ez túl átkozottul könnyű lenne és talán logikus is. Maguknak jobban megfelel, ha, mint fejetlen tyúkok össze-vissza rohangálunk, aztán meg találnunk kell valamilyen faszverőt, aki igazolhatja, hogy csakugyan mi vagyunk azok az istenverte fényképen – tudja… azon, amelyen nem szabad mosolyognunk, nehogy úgy nézzünk ki mintha élveznénk az eljárást.

Hej, tudja-e miért nem vagyunk képesek mosolyogni? Mert teljesen ki lettünk facsarva!

Több mint 25 évet szolgáltam a fegyveres erőkben, beleértve több mint tízet a Védelmi Minisztériumnál Londonban. Biztonsági átvilágításaim lehetővé tették számomra a Kormány Irodában való ülést, csak öt helyre a Miniszterelnöktől, aki pont eligazításban részesült az első Öböl Háborúról. Mióta otthagytam a katonai szolgálatot, önkéntes munkát végeztem a Brit Vörös Keresztnél. Dacára ennek, egy 'fontos' személyt kell találnom személyazonosságom igazolására – tudják, olyasvalakit, mint az orvosomat, aki mielőtt hat hónapja megkapta volna orvosi diplomáját, PAKISZTÁNBAN ÉLT…

Tisztelettel,

Egy haragos Brit polgár

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.  

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást.  Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat.  Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!             

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma  március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt új honlapja, felavatását és tájékoztatóját.

A múzeum 1986-ban alapult Cfat városában és a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai, bánáti és burgenlandi zsidó közösségek múltjáról és kultúrájáról mutat be anyagokat. Az állandó kiállítás mellett, a múzeum fontos rendezvényeknek és ünnepségeknek is helyet ad. A múzeumot mostanáig alapítói, Chava és Josef Lustig vezették, de az utolsó közgyűlésen átadták a tényleges igazgatás zászlaját a második generációnak, Roni Lustignak. Amellett továbbra is folytatják odaadó, önkéntes munkájukat a múzeumban.

A rendezvény első részében a közönség David Holics érdekfeszítő  előadását hallhatta, amelynek a tárgya „A munkaszolgálat és az orosz fogság – a Magyar Zsidó Holokauszt kevésbé ismert részei” volt. A második részben Roni Lustig, és munkatársai a honlap elkészítésében, Dr. Frojimovics Kinga és Dr. Szalai Anna mutatták be az új weblapot.

Nem fogok itt a munkaszolgálatról írni. Talán egy-két év választott el attól, hogy személyesen is tapasztaljam. Boldogult apám elbeszéléseit sem fogom itt elismételni. Fogait kiverték, csont soványan, de azon kívül egészségesen tért haza. Más ’muszosok’ kevésbé voltak szerencsések. „Nagy részük elpusztult a fronton, nem élték túl az embertelen körülményeket. Az éhség, a fagy, a kínzások, a betegségek, a kényszermunka végzett velük. És mindez a magyar törvények s rendeletek értemében történt.” Akit többet akar megtudni a „magyarországi zsidóság történetének egyik legmegrázóbb fejezetéről” gazdag anyagot talál a http://www.hjm.org.il/hol/labor/?Lang=hu alatt.

Írásom ezt a részét szeretném befejezni Radnóti Miklós megrázó soraival a Razglednicák című verséből. Ő is munkaszolgálatos volt és amikor már nem volt képes járni, a keretlegények agyonlőtték és testét egy árokba lökték. A verset zubbonya zsebében találták meg:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

********

Ezen a héten abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy egy másik magyar jellegű rendezvényen is részt vehettem. Mint már néhányszor említettem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a magyar nyelvűek százezrei éltek Izraelben, de ezek az évek elmúltak és az itteni magyar kultúra száraz ág, amely ritkán hoz gyümölcsöt.

Amellett vannak előnyei is annak, hogy egy ilyen backwater-ben élek. Amikor egy ismert magyar személység érkezik országunkba, nem kell tolakodnom, sorba állnom ahhoz, hogy meghallgathassam, kezet szorítsak vele és esetleg feltegyek egy-két kérdést is. Sok éve az ismert színész, Rónai András, aki akkor az Izraeli-Magyar Baráti Társaság elnöke volt, bemutatott egyik kedvenc írómnak, Moldova Györgynek, akinek jó néhány könyve van a könyvtáramban. Kérdésemre, az író elmesélte, hogy a „Szent Imre induló” részben saját élményeire alapszik. Hőse, Kőhidai Miklós, hasonlóan hozzám, a budapesti a gettóban, a Klauzál téren vészelte át a háború éveit és mint én is, a Zsidó Tanács egyik futára volt. Ki tudja, talán össze is futottunk azokban az életveszélyes napokban.

Néhány hete, a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásár keretében, nagy élvezettel hallgattam meg két másik kedvencemet, Eszterházy Pétert és Spiró Györgyöt, amint munkájukról beszéltek. A szerzők angolul beszéltek és a közönség között nem lehettek sokan, akik ismerték ezeket az írókat, csak én vigyorogtam elégedetten.

Két nappal a fenti rendezvény előtt a Tel Avivi egyetemen egy ismert magyar-zsidó író életéről hallottam részleteket. Az előadók két új könyv szerzői voltak. Szívós Mihály a Koestler Artúr, Tanulmányok és esszék című könyv szerzője, míg Marton László könyvének a címe Koestler, a lázadó. Szívós főleg Koestlernek a freudizmussal való kapcsolatait és intellektuális barátságát Polányi Mihállyal, a sokoldalú tudóssal, elemezte. Márton, aki oxfordi tanulmányai idején ismerte meg az írót és annak élete végéig 1983-ban, kapcsolatban állt vele, Koestler és a zsidóság viszonyáról, „a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozásáról”, adott elő.   

Az írókat Dr. Vágó Rafi egyetemi adjunktus, az ismert történész mutatta be és mélyenszántó kérdéseivel sikerült megvilágítania számomra néhány fejezetet e vitás író életében.

Egy kissé sajnáltam, hogy ezek az előadások is angol nyelvűek voltak, de mint a britek szokták mondani: beggars cannot be choosers, koldusok nem lehetnek válogatósak.          

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét. 

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.   

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.   

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Amikor Izraelbe érkeztünk, már várt a teherautó a kikötőben és a hajóról egyenesen a kibbutzba vittek, egy kis, zárt közösségbe. A katonaságba is együtt vonultunk be, egy olyan egységbe, amely megőrzi a kibbutzi társaságok keretét, úgyhogy alig volt alkalmam izraelieket megismerni. A kibbutzi ifjúság még gyerekcipőben járt és csoportunk vagy 15 lányán kívül, nem ismertem másokat.

Nagy örömmel fedeztem fel az alkalmi kapcsolat rovatot egy akkori politikai szennymagazinban, amely annak köszönhette népszerűségét, hogy zaftos pletykákat közölt különféle ’hírességekről‘ és országunkban először, meztelen fényképek is megjelentek lapjain.

Számomra ez a rovat nyitott ablakot a külső világba. Néhány lánnyal leveleztem, a legérdekesebbnek Malka tűnt, egy tanítónő Haifáról.

Néhány hónapos levelezés után, egy nap azzal jött elő, hogy Netanjába megy nyaralni és ugye jó lenne végre személyesen is talizni? Azon a hétvégén szüleimhez utaztam, a Netanjához közeli Herzliában és szombaton meglátogattam levelező partneremet szállójában. Amikor megláttam Malkát, sokkot kaptam. Puritán cserkészmozgalom neveltje voltam. A mi lányaink nem sminkelték magukat, a fiúk nem hordtak nyakkendőt, Malka vérző sebnek kinéző ajkai, kiabáló vörös lakkal bevont kéz és lábkörmei, számomra visszataszítónak tűntek.

Az ösztönöm azt sugalmazta „iszkolj el innen, amíg teheted”, de már késő volt. A küldött fénykép alapján Malka is felismert és lelkesen integetett felém. Ő és barátnője Szófi, kiemelt szeretettel vettek körül, úgy kezeltek, mint egy egzotikus díszállatot – és talán csakugyan az voltam számukra, egy naiv falusi fiú, akit még nem fertőzött meg a nagyvilág affektáltsága. Alapjában, a színpompás dekoráció alatt, Malka elég helyes lány volt.

Kettőig viháncoltunk a tengerparton, valahol megebédeltünk és utána a lányok azt javasolták, a délutáni sziesztára csatlakozzak hozzájuk szállodai szobájukban. Nagy zavarban voltam és ez még növekedett, amikor Malka és Szófi maguk közé fektettek a dupla ágyban. Ne aggódjatok, hozzám sem nyúltak, csak a hiúságom sérült meg zabolátlan és csípős nyelvüktől.

Dacára a feszültségnek két hiányosan öltözött nő közelsége miatt, a fáradság erősebb volt és már-már elnyomott az álom, amikor a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögül egy vékony vízsugár hangját hallottam. Valaki úgy látszik nem zárta be jól a csapot.

„A fürdőszobai csap csöpög” – motyogtam.

„Már csöpög a barátodnak” - mondta Szófi és a két lány vihogott.

Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és ez persze csak olaj volt a tűzre, a lányok még jobban kacarásztak. Imádom a nőket, de alig van a világon veszélyesebb dolog, mint amikor egy férfi két jó barátnő közé kerül. A délután azért valahogy elmúlt és este megérkezett Szófi amerikai barátja, egy Chevrolett luxus kocsiban, elektromos ablakokkal, bőrülésekkel, amelyhez hasonlót akkor alig láttak nálunk. Vacsorázni mentünk.

Az estét az azokban a napokban egyedüli Herzliai hotel, a „Sharon” bárjában fejeztük be. Ez is egy teljesen új élmény volt számomra, de amikor éjfél után kibotorkáltunk a bárból és leparkoltunk a sötét tengerparton, két Joan Collins után, aznap először lazának, fesztelennek éreztem magam és önbizalmam is  visszatért.  

A helyzet elég ismerős volt, egy kéjvágyó lány várja ölelésemet és az autó és a szénapajta sötétsége közötti különbség hirtelen jelentéktelennek tűnt. Amikor egy idő multán felbukkant az első ülés felett egy kócos fej és Szófi megérdeklődte mi a nagy helyzet, Malka (eléggé meglepetten) azt válaszolta:

„Tudod mit? Kibbutz tag barátom nem is olyan naiv, mint amilyennek látszik!”

Szófi barátja elvitt szüleim házáig. Malkának megígértem, hogy felhívom, de nem tartottam be ígéretemet és nem is írtam neki többé, de szájrúzsának édes zamata még sok évig velem maradt.

 Ti hisztek a csodákban? Én sem, de figyi ide mi történt velem e napokban.
Nettes postaládikómba lánclevél érkezett, abból a fajtából, amelyet általában olvasás nélkül törlök, de ez a bizonyos olyan bájosan volt megfogalmazva, hogy végigolvastam. Mint ilyen levelekben szokásos, kívánhatsz valamit és ha továbbküldöd tíz barátodnak, kívánságod megvalósul. Gyerekes, nemde?
Mint már említettem, nem hiszek az ilyen badarságokban, de ha már belementem, végig csináltam. Elképzeltem a leges-legkevésbé valószínű szcenáriumot, valami olyasmit, ami legvadabb álmaimban (és vannak ilyen álmaim, higgyétek el!) sem valósulhat meg és tíz személynek listámon továbbítottam a levcsit.
A legnagyobb elképedésemre kevesebb, mint 24 óra telt el és kívánságom teljesült. Most magyarázzátok meg nekem, mi a frász ez? Isteni csoda? Hiszen benne sem hiszek. Véletlen egybeesés? És mi történt volna, ha azt kívánom, hogy megüssem a főnyereményt?
Az már nem tartózik rátok mi volt a kívánságom. Elég, ha annyit mondok, hogy az utána következő napokban mintha a felhőkben libegtem volna. Úgy tűnt nekem, most már minden lehetséges és nincs semmi a világon, amire nem lennék képes. Sürgősen írtam a lánclevél tíz címzettjének, de már a kukába dobták. Okos palik, de így aztán nem tudom, mások kívánsága is teljesült-e. Ismerőseim körében nem láttam embereket fülig érő vigyorral és talán jobb is így. Nem mintha irigyeltem volna mások boldogságát, de egy olyan világ, amelyben minden fenékig tejfel, véleményem szerint kiállhatatlan lenne.
Csak akkor vagyunk képesek értékelni egy álom beteljesülését, ha amikor álmodunk, tudatában vagyunk annak, hogy ez mindössze egy álom!

*********
Mit mond az ősi kínai mondás? Jól gondold meg, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül. Fenti írásom 2005 áprilisában jelent meg. Nem magyarul, mert kívánságom beteljesülése egy olyan személlyel volt kapcsolatos, aki érti e nyelvet és nem akartam tudomására hozni milyen reményeket táplálok iránta. Azóta négy év telt el. Ma már elolvashatja: Ő is tudja már, az álom és a valóság között áthidalhatlan űr tátong. Nem igaz, hogy nem lehet szél ellen vizelni, csak nedves leszel. Szent igaz, nagyot csalódtam, de mégsem sajnálom a történteket, érdekes évek voltak ezek, tanultam egy-két dolgot magamról, másokról és ami a legfontosabb számomra: egy másik álmomat sikerült megvalósítani, elkezdtem írni!
Fenti írásommal indítottam el héber blogomat. Azóta 198 további elmefuttatásomat közöltem és az utolsót, amely két napja jelent meg, közel 400 olvasó tisztelte meg figyelmével. Nem akarom - és még ha akarnám is, sem tudnám - megváltoztatni a világot, csak óriási elégedettséget érzek, mert módomban van megosztani gondolataimat, élményeimet, apró történeteimet, azokkal, akiket érdekel az ilyesmi.
Kívánhat egy ember ennél többet?

Az izraeli hébernyelvű Magyar Kultúra Fórum tagjainak - a legtöbbjük második, vagy akár harmadik generációs magyar nyelvű családok leszármazottai, akik csak néhány szót tudnak magyarul - kedvenc beszédtárgya a magyar konyha. Sok hagyományos recept található a Fórumon és gyakran viharos viták dúlnak arról, miként készített el bizonyos étel kedvenceket a mama, vagy nagymama. Sokszor még az is vitás, mi a pontos neve egy-egy fogásnak és ilyenkor nekünk néhánynak, akik beszéljük a nyelvet, kell pontot tenni a vitára. Áprilisban a Fórum egy ételfesztivált is rendez, amelyre minden résztvevő a saját főztjét hozza el.  

A napokban egy új Fórum tag egy fogas kérdést tett fel: „mi a ’pozol’ receptje?” Zavarba jöttünk. Ilyen nevű ételről senki sem hallott, de aztán hirtelen valaki kapcsolt. A pacalról van szó (angolosan kiejtve a ’pozol’ pacalnak hangzik) és a pacal pörköltöt persze sokan ismerik, bár sokan viszolyognak tőle. Mit is mond róla a mesterszakács Halász István: „sokan szeretik, de aki nem szereti, nagyon nem szereti!”

Gyerekkoromban Kassán, szüleim egy társaság tagjai voltak, amely havonta más tagok házában jött össze pacal lakomára. Alaposan bevésődött az emlékeimbe az eset, amikor a társaság hozzánk volt hivatalos és villanyszünet támadt. Mire a rövidzárlatot megjavították, odaégett a pacal. Micsoda blamázs! Az este a társaság étteremben kényszerült csillapítani az éhségét.  

Az 50-es években Izraelnek még sok százezernyi magyar lakosa volt, amelyek megőrizték kultúrájukat is. Az „Új Kelet” - a mai napig az egyetlen magyar napilap Magyarországon kívül - virágzott, itt turnéztak a legnevesebb magyar művészek és a Karmel piacon üzemelő magyar hentesboltokban, a legismertebb közülük „Bobi”volt, a sok magyar hús különlegesség között, pacalt is lehetett kapni.

Anyám már sok éve nem él, Tel Avivban nincsenek már magyar hentesek és a pacal csak, mint ’kirse’, iraki, vagy marokkói nevén kapható, nem is minden boltban. Néha azért rávásik a fogam és megkeresem. A családomban rajtam kívül csak fiam kedvelte a ’padlórongyokat’ (ahogy viccesen hívta a pacalt), de mióta vegetáriánus lett, csak egyedül élvezhetem ezt a különleges zamatú ínyencséget.

Jiddisül a pacal neve ’flacske’. Sok éve volt a Shenkin utcában, nem messze lakásomtól, egy étterem, ahol a hagyományos zsidó ételek egyike pacal volt. Bő és sűrű fehér szósszal készítették péntekente, jó volt kitunkolni friss barchesszel. Ma csak kevés helyen lehet pacalt enni. Egyszer ettem bolgár étteremben egy elég ízletes ’skembe’ nevű pacal levest (a törökök is ezen a néven ismerik). Az iraki és konyha művészei állítólag csípősen, csicseriborsóval készítik el. A legnagyobb meglepi ez év januárjában Madridban ért, amikor egy étterem étlapján a ’pacal madridi módra’ tételt fedeztem fel. Persze azt rendeltem, de a madridi mód teljesen olyan volt mintha magyar szakács főzte volna.

Minden Magyarországi látogatásomon igyekszek legalább egyszer pacalt enni. Miért csak egyszer? Mert sok más kedvenc ételem van és alig győzöm őket végigkóstolni. Haza is szoktam hozni magammal néhány pacal pörkölt konzervet. Nem rosszak, de persze az otthoni főzte jobb. Amikor egyszer barátaim Pestre utaztak és megkérdezték mit hozzanak nekem, azt válaszoltam pacalt, de úgy látszik nem magyaráztam magamat meg kellően és egy kiló fagyasztott húst cipeltek magukkal szegények. Megfőztem és nagyon élveztem.

Magyar barátaim ismerik ízlésemet - ha nem is osztják mindig. Jó néhány éve síelni mentem az olasz Dolomitokba és kétszobás lakásra tettem szert. Mivel a nejem hadilábon áll a síeléssel és nem szeretek egyedül lenni idegenben, egy magyar barátnőt és két gyerekét hívtam meg, csatlakozzanak hozzám. A hölgy autójával jött Magyarországról és életem egyik legszebb ajándékát hozta magával: egy nagy lábos pacal pörköltet, amelyet külön nekem főzött (nem olvadt fel a mínusz 10 fokos hidegben).

Nagyon finom volt, de nekem kellett egyedül elfogyasztanom. Barátaim ilyesmit nem esznek.

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.

Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.

A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.  

Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?

(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).

Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng. 

 Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.

Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.

Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.

És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.       

Letelt a második hetünk is Malagában, jövő hétfőn kezdődik a végső. Az egész idő alatt kizárólag spanyol nyelvűek vesznek körül. Az angolt csak kevesen értik és iskolánk tanítói, bár egy részük valószínűleg beszéli a nyelvet, megtagadják használatát. Alapfokon képesek vagyunk már kommunikálni, bevásárolni, megkérdezni járókelőket merre van a Picasso múzeum, de nem áltatjuk magunkat: a teljes három hét után is csak dadogni fogunk tudni spanyolul. A törekvés, megmagyarázni valamit idegen nyelven, egy frusztráló élmény. Az iskola egy este grillsütést szervezett. A tanári kar is részt vett. Szangria poharakkal a kezünkben ott álldogáltunk a pázsiton és csevegni próbáltunk. Mindenki kíváncsi volt életünk körülményeire, múltunkra, de miként magyarázzuk meg nekik a kulcseseményeket életünkben, a demógrafikus valóságot szülőhazáinkban, a  világháborút, a gettót, mi is az a cionizmus, emigrálásunk okait, a politikai helyzetet Izraelben, stb. szegényes spanyol szókincsünkkel?

Sikerült megismerkednünk néhány további diáktársunkkal (zömük beszél angolul), akik más osztályokban tanulnak. Egy dán fiú, aki mint Kristóf mutatkozott be, rövid beszélgetés után kibökte, hogy anyja zsidó. Meglepődött, amikor elmondtam, ha Izraelbe akart volna jönni egy néhány hónapos tanfolyamra (spanyol helyett héberre), ez szüleinek lényegesen kevesebb pénzébe került volna. Bizonyos esetekben a kormány szubvencionálja a diákok kiadásait. 

Egy délután az iskola keretében egy golfklubba látogattunk. Egy óránk volt igyekezni eltalálni a labdát és valamicske távolságba elrepíteni – higgyétek el, nem könnyű feladat – miközben a helyi oktató megpróbálta mutatni miként kell fogni az ütőt és mi a helyes beállás a labdához. Kicsi az esély, hogy én leszek a következő Tiger Woods, de egyszer talán elviszem családomat egy itteni klubba, bár feltételezem, a belépő ár nálunk magasabb lesz. Malagában egy eurót fizettünk személyenként.   

Lakónegyedünk bankja egy számunkra érthetetlen élménnyel szolgált. Összesen néhányszáz dollárt akartunk felváltani, egy rutin transzakció ugyebár, de a bankfiók pénztárosa számára ez úgy látszik valami teljesen más volt. Amikor átnyújtottam neki útlevelemet azonosításra, elvörösödött, ideges lett, kezei reszketni kezdtek, legalább négyszer megszámolta a bankjegyeket és a végén, az eurókkal együtt, a dollárjaimat is visszaadta. Természetesen nem fogadtam el az ’ajándékot’, de az eset furcsának tűnt nekünk. Talán a közelmúlt eseményei befolyásolták, a szörnyűségek, amelyeket a híradó esténként feltálal nappalinkban és azt hitte, felrobbantjuk a bankát? Soha sem fogjuk megtudni mi járt a fejében azokban a percekben.  

Néhány mondatot az új nyelvről, amelybe egy kis betekintést akarunk nyerni:

Lakhelyünkön a televíziós állomások csakis spanyolok. Esténként bekapcsoljuk a híradót (telediario) és már amennyire értjük az elmondottakat, követjük az eseményeket otthon és a világban. Január 20-án például megtudtuk, hogy Casa Blanca nincs Marokkóban és hősei nem Ingrid Bergman és Clark Gable, hanem Washingtonban és Barack Obama játssza a főszerepet.

Kellemesen érintett, amikor az üzletben egy hölgy caballero-nak nevezett, de azután megtudtam, hogy ez a szó összesen az ’uram’ helyi ekvivalense. Ezzel szemben, amikor a házinéni megkérdezett, molesztál-e (nemileg, isten ments?), túl vehemensen protestáltam, amíg aztán megint felvilágosítottak. A ’molest’ ige értelme spanyolul sokkal kevésbé szigorú, mint magyarul (és angolul). Az asszonyság csak azt kérdezte udvariasan, zavar-e.

A suliban sikerült meglepni a tanárnőnket, amikor kérdésére kijelentettem, rózsaszín (rossa) a kedvenc színem. Választásomat atipikusnak találta egy férfi számára. Csak később derítettem fel, ez csak olaszul jelent vöröst. Azok, akik Spanyolban kedvelik ezt a színt a 'rojo'-t használják.

Az egyik lányunokám neve Tal (héberül Harmat). Telefonon elmeséltem neki, ¿que tal? spanyolul azt jelenti, ’Hogy vagy?’ A lánykának (10 éves) ez nagyon megtetszett és mindjárt el kezdte gyakorolni az új kifejezést. A beszélgetést a telefon hangerősítője közvetítette és pont, amikor a kis Tal visszakérdezte que tal?, arra járt háziasszonyunk és válaszolt is, muy bien (nagyon jól), mintha ennél nem lenne természetesebb, hogy egy izraeli kislány spanyolul kérdezi, hogy van.

Egy olyan esettel fejezem be, amely rámutat, az átlagos ember milyen keveset tud és mennyire nem érdekli, mások országa. Egy reggel a tanárnő felrögzítette a táblára azon tizenhárom ország királyainak a fényképét, amelyekben ez az államforma létezik (igen, még mindig van legalább tizenhárom). Az osztály négy csoportra lett osztva és abban versenyeztünk, melyik csoport tud több országot azonosítani, amelyeknek ezek a koronás fői. Erzsébet királynőről mindenki tudta ki az, a holland Beatrixet, is a legtöbbünk ismerte (a diákok fele Hollandiából származott), de a norvég, svéd, dán, belga uralkodókra viszont főleg az odavalósi diákok ismertek rá. A szaúdi arábiai király, Abdullah, szakállas és kefiás fényképét csak a mi csoportunk azonosította helyesen, a többiek azt írták 'Irak', 'Dubai' és 'Izrael'!

Ettől teljesen ledöbbentünk, különösen, miután ezt a marhaságot olyan diákok írták, akik két hetet töltöttek velünk az osztályban, ahol mindegyikünk bemutatta magát, mesélt országáról, életmódjáról, az ottani hírességekről és a mindennapi életről. A nejem például még az első napokban előadást tartott államelnökünkről, Simon Pereszről, Béke Nobel-díjas politikusunkról.

Elképesztő, nemde?

Második hetünket fejezzük be Malagában és úgy véljük, választásunk helyes volt. Útinaplóm előző részleteiben említettem már, az időjárás egy kis csalódást okozott, hűvösebb van, mint otthon nálunk, de ez mégis csak egy mediterrán táj, mint az utcák mindkét oldalán sorakozó narancsfák tanúsítják. Nem is tudom, a tel avivi városház miért nem utánozza Malagát, vagy Athént például és nem szépíti utcáinkat ezekkel a festői fákkal, amelyek még olyan turisták csodálatát is felkeltik, akik nem Európa havas, jeges más részeiről érkeztek ide, hacsak az ok nem az, hogy amikor az érett gyümölcs lehullik a fákról – a narancs ez a fajtája nem ehető – gyakrabban kell tisztítani a járdát, nehogy a járókelők elcsússzanak.

Attól félek, még párszor kell majd azt kérdeznem, mi miért nem cselekszünk hasonlóan a spanyolokhoz, mert ebben a szép és pezsgő városban egynéhány dolgot láttunk, amelyet érdemes lenne utánozni. A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja legjobban le. A buszmegállók néhány fokkal magasabban szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!

A spanyol buszok nem különböznek a nálunk használatosoktól, de bennük is van kijelző, amely felmutatja a vonal végállomását és a következő megállót. A mi buszsofőrjeink általában előzékenyek és ha megkérik őket, hangosan kihirdetik a kővetkező megálló nevét, de nem lenne jobb, ha minden utas, minden megállóról informálva lenne? Az utazásért hasonló módon fizetnek, mint azt Londonban láttam, egy újra és újra feltölthető elektronikus kártyával, amelyet az olvasó felett kell elhúzni és amelyből a rendszer automatikusan levonja az utazás árát.

Ezekben a tömegközlekedési eszközökben  egy további csodálatra méltó berendezést is találtunk. Az egyik megállónál egy tolószékes hölgy várakozott. Amikor a busz megállt, kísérője megnyomott egy gombot a központi ajtó mellett és a lépcső alól egy rézsútos feljáró gördült ki, lehetővé téve a tolókocsi számára bejutni a buszba. A leszállásnál a feljárót hasonló módon hozták működésbe belülről.

A gyalogjárók kényelméről is gondoskodnak. A város központjában, sok közlekedési lámpás útkereszteződésnél, a jelzőlámpa alatt számláló van, amely piros számokkal mutatja hány másodperc múlva változik zöldre. Amint a lámpa zöld lesz, ezúttal zöld számok mutatják hány másodperc áll a járókelők rendelkezésére a kereszteződés átkelésére. A számok alatt egy gyufaszál figura is látható, piros és mozdulatlan, amikor a lámpa piros és komótosan haladó, amikor zöld. A zöld fény utolsó 6-7 másodpercében a figura hirtelen futni kezd. Muris, de főleg hasznos, nemde?

Más városokról nem tudok véleményt nyilvánítani – voltunk már előzőleg Spanyolországban, de ezúttal nem hagytuk el Malagát – de ez egy kellemes, európai jellegű városnak tűnik, amelyet nem fertőzött meg a lázas amerikai tempó. A központjában esténként sok ezrek kószálnak, élvezik az idényvégi (milyen idény vége, nem tudom) kiárusításokat, bámulják az utcai fellépéseket, hallgatják a zenészeket, vagy étkeznek a sok taperia egyikében.

Mi a Pedregalejo (ottlétünk utolsó napjáig nem tudtam megjegyezni nevét) negyedben lakunk, vagy 25 percre busszal a városközponttól. Nagy élvezetet okoz nekünk a negyed szép egyedi, de egyszerű építkezési stílusa. A házak nem fényűzők, hivalkodók, az okker és finom világoszöld színek uralkodnak, itt-ott az égett téglák vörösével tarkítva. Minden ház különbözik szomszédjától, tornyocskák, bejárati kis oszlopcsarnokok, ablakaik fölött ív, színes kerámiacsempe sávok.  A háznak, amelyben laktunk, kiterjedt belső udvara van, csempékkel borított falakkal, úgyhogy jó időben a család kint étkezhet, megőrizve magányát.

A mi negyedünknek és a szomszédos EL Palonak – csak egy kiszáradt folyó medre választja el őket egymástól. Ez a vidék is vízhiánytól szenved, de Malaga központi utcáit mégis magas nyomású vízsugarakkal tisztítják – néhány kilométeres közös tengerparti sétánya van. Az egyik oldalán egy-emeletes családi házak, a másikon a tenger véghetetlen tükre. Turista idényben sok házat kiadnak, másokban népies éttermek működnek, egy részük csak néhány szék és asztal, sütőrostély, vagy nyitott tűzhely körül. Ízletes és friss sült szardíniákat, más tengeri finomságokat – hangsúllyal az olíva olajra és foghagymára – meg persze paellát, a valenciai régió tipikus rizs ételét, lehet kapni bennük. A kiszolgálás szívélyes és az árak alacsonyak (például 12 euro négy pompás tapas és két pohár borért, vagy egy óriási tengeri gyümölcs és haltál, saláta, olajbogyók, kenyér és bor 19-ért). A pincérek barátságosak, bőbeszédű magyarázattal szolgálnak minden ételhez, a javasolt borhoz és ha esetleg nem értetted gyorstüzelő beszédüket, széles mosollyal kárpótolnak.

Mint máskor is, most is sajnáljuk, hogy nincs módunkban megosztani családunkkal, barátainkkal kirándulásunk élményét, az elbeszélések csak a közvetlen tapasztalat egy apró részét képesek átvinni. Malaga mindig népszerű volt az angoloknál, de azt hisszük, mások is élveznék és úgy találnák, hogy ez egy kellemes és olcsó hely tavaszi, vagy őszi szabira. Nyáron ugyan még nálunknál is magasabbak a hőmérsékletek, de a vastag falak, amelyek most a rovásunkra vannak, nyáron talán megőrzik a házak hűvösségét.      

Malagai fotóalbum

Eljött a pénteki nap és ezzel véget ért első hetünk az EF (Education First) nyelviskola hálózat malagai fiókjában. Szombaton és vasárnap szünetel a tanítás. Vajon tanultunk-e valamit? Azt hiszem, igen. Amikor megérkeztünk, csak kevés spanyol szót ismertünk és őt napos tanulás után, szókincsünk gyarapodott és képesek vagyunk egész mondatokat képezni, bár csak jelenben. A múlt és jövő elsajátítása még előttünk áll, ha egyáltalán elérjük ezt a fokot, hiszen csak egy nap híján három hetet fogunk itt tölteni. Haladásunk egy részét annak köszönthetjük, hogy háziasszonyunk, Rafaela, akivel megérkezésünk estéjén találkoztunk, még az első napunk előtt a suliban, semmilyen idegen nyelvet nem tud. A kezdeti nehézségek, dadogások, a jelbeszéd használata után, meddő igyekezetünkben bemutatni magunkat, mesélni családunkról, az övéről hallani valamit, megérteni magyarázatait a házirendről, az első dolog, amelyet rohantunk megszerezni külföldön, egy spanyol-angol szótár volt. Csak ennek gyakori böngészésével tudtuk áthidalni az alapvető megismerkedés szakadékát.          

   Az első szavak természetesen a családdal, gyerekekkel, unokákkal voltak kapcsolatosak és mindjárt azután az időjárás jött sorra. A házinéni szerint, a mostani, az egyik legnehezebb tél a helyiek emlékezetében. Eleve a miénkhez hasonló klíma miatt választottuk Malagát, de mint már előző írásomban említettem, az itteni házak különösen vastag falai hosszabb ideig megőrzik hőmérsékletüket. A hét kezdete óta, a higany a kinti hőmérőkben egy kissé feljebb kúszott, de a ház belsejében az olvadás alig érezhető. Az időjárás prognózis szerint a melegedés a következő napokban is folytatódni fog és reméljük, olvasni fogunk tudni a konyhában – amelyet ideiglenes lakhelyünk nappalijának neveztünk ki – anélkül, hogy kesztyűt kelljen húzni.

Dacára a fentieknek, a kommunikációhoz nem mindig szükséges a szótár. Előre beharangozták, a lakáskiadók – az iskolának terjedt hálózata van olyan családokkal, amelyek megélhetésükre, tanulóknak adnak szállást – hétvégén nem kötelesek étkezéseket szolgáltatni, de nem tudtuk a ’mi’ Rafaellánk miként fog viselkedni. Eddig reggelente 8-kor találkoztunk a konyhában, ahol pirítóssal, lekvárral, kávéval, vagy teával és gyümölccsel traktált, de szombaton reggel nyoma sem volt. Az elején azt hittük, elaludt, hiszen ő is jogosult a hétvégi pihire, de aztán hirtelen leesett a tantusz. Ezen a módon próbálta tudomásunkra hozni: „a konyhai szolgáltatások ma szünetelnek!”

Vásároltunk egynéhány dolgot a szupermarketben, gulyást főztem, a feleségem galuskát és palacsintát készített, jól laktunk és még a házinénit és egyik fiát, aki látogatóba jött, is megkínáltuk.

Az iskola kitűnően van megszervezve. A módszer az izraeli ulpánokban (=héberül intenzív nyelvtanfolyam) használatoshoz hasonló: az első perctől csak spanyolul beszélnek veled. Fel voltunk készülve arra, hogy mi leszünk a legidősebbek, de a valóságban, a tanári karon kívül, majdnem az egyedüli felnőttek vagyunk. Tanulótársaink túlnyomó része 18-19, sőt 17 éves, Hollandiából, Belgiumból, a skandináv országokból, Német és Franciaországból, akiket szüleik küldték el világot ismerni és nyelvet tanulni. Van néhány idősebb diák is – azok sem érik el a 30 évet – akik munkájukból megspórolt pénzükből fizették ki a tandíjat.

A diákok nagy része egy fél évre jött ide, de egy részük már előzőleg elvégzett egy hasonló sulit Angliában. A legdrágább program keretében három nyelvet lehet tanulni kilenc hónap alatt, potom 15,000 euróért. E program résztvevői, Malaga előtt három hónapot töltöttek az US -ben, Miamiban és ezután a francia Niceben folytatják. A korkülönbség nem okoz problémát. Feleségem és én néhány nyelvet beszélünk, sok spanyol szónak csak az írásmódja tér el a más nyelvekben használtaktól és még amikor az órarend olyan diákokkal hoz össze, akiknek néhány hetes fórjuk van, megálljuk a helyünket.

Az iskolában számítógép szoba van, a tanidő óráiban ingyen Internettel (fontos számomra, mert nem tudom miért, de laptopom nem kapcsolódik a nettre), de hétvégen sajnos ez a szolgáltatás is szünetel. Vannak meleg és hideg ital automaták és diákszálló is azok számára, akik nem akarnak privát lakásban megszállni. A tanítók profik, de nem veszik magukat túl komolyan és nagyokat röhögünk a leckék alatt. Az iskola néhány túrát is rendezett Malagában, de nagy csalódásunkra, mindenki saját maga felelős hétvégi programjaiért, pénzbeli lehetőségei, ízlése és az időjárási viszonyok szerint.

Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor az iskola akadémiai igazgatójának, Manolonak, bemutattam kiterjedt gyűjteményemet a Spanyol Polgárháború (1936-39) dalaiból. A mai spanyol fiatalok alig ismerik ezeket a dalokat. Manolo nagyon lelkesedett a dalokért, átmásolta őket saját számítógépére és megígérte, a következő héten ez lesz egyik leckénk tárgya. Végül is, énekek megkönnyítik, színesebbé teszik a nyelvtanulást. Mégis, egy kicsit furcsállottam, hogy én, az izraeli vendég, származtatom vissza a spanyoloknak történelmi örökségük egy fontos részét, hogy általam térnek haza ezek a megható dalok.                    

Az év minden szakában nyitott ablaknál alszom. Ezzel ugyan kiteszem magamat a külvilág zajának, de házunk mögött kis park van, környékünk csendes és a zajküszöb ritkán éri el a pihenésemet megzavaró szintet. Másfelől viszont van egy-két háttér-zaj, amelyet szívesen látok hálómban. Télidőben reggelente sötétben kelek, de az év nagy részében ébredésem előtt hajnalodik és ilyenkor madárdalra ébredek, kétségtelenül szívmelegítő hangok, amelyek azt okozzák, hogy széles vigyorral arcomon kezdem el a napot.  

Van egy ennél sokkal ritkább hang amelyet – sajnos – csak e héten volt végre valahára módomban hallani, márpedig ez is nagy örömöt okoz (és álomba ringat): az ablakom feletti tetőcskét harsogva verő mintha dézsából ömlő zápor hangja.

Mielőtt elnyomott az álom, arra gondoltam, mennyire felbecsülhetetlen értékű szomjasan lihegő országunkban ez a csapadék, amelynél csak a levegő, amelyet lélegzünk, fontosabb. Régi néphiedelem szerint az eső az istenek könnye és tartós szárazság idején a sámánok varázslással próbálták megríkatni az egeket. A zsidó vallásban külön fohászkodás létezik az esőért, amelyet az őszi nagy ünnepek után mondanak el, de mivel ez idén az esők elmaradtak, december elején, a Genezáret tó partján, egy rabbi, pap és imám közös imát tartottak az esőért.  

A május elejétől októberig tartó teljes esőszünet jellegzetes minden szubtrópusi klímához tartozó területen, de ezek, a Bibliából származó kifejezések, a jore, a tél eljövetelét híresztelő első eső ősszel és a malkos, az utolsó eső tavasszal, úgy látszik, csak a héberben léteznek.

Honfitársaim aggódva követik a híreket a Genezáret tó szintéről. Néhány centis emelkedése jobban érdekli a nagyközönséget, mint a részvény árak ingadozása a tőzsdén és süllyedése a fenyegető 'vörös vonal' felé komoly gondot okoz, de hát mi egy fura nép vagyunk. Az országúton kocsizol és egyszerre, a semmi kellős közepén, autók százait látod parkolni – törvényellenesen – az út szélén. Történt valami? Hogyne történt volna! Az íriszek virágzanak és a sok városi balek a dombokon csetlik-botlik, hogy lefényképezze a világeseményt.  

Az ilyen záporokat, mint amelyek ezekben a napokban zúdultak országunkra, 'áldott' esőnek nevezik nálunk, de sok más helyen kellemetlenségnek, vagy akár átoknak is tekintik az esőt. 

A mérsékelt égövű országokban, amelyekben az esőzések nem hagynak fel huzamosabb időre, mint nálunk és az egész év folyamán várható eső, senki sem örül jöttének. A háziasszony, aki ki akarja teregetni mosását, a pasi, aki kirándulást tervez a hét végére, vagy barátaival szalonnát akar sütni kertjében és persze a földműves, akinek egy hirtelen záporeső tönkreteheti termését aratás közben, aggodalommal néznek minden apró felhőt a láthatáron és az időjárási előjelzés fontosabb számukra, mint majdnem minden más hír.

Bár nálunk is az időjárás lenne a legfontosabb!

Európában, az US -ben, az eső a szomorúságot szimbolizálja. A szürke felhők, a nap, amely néha hetekig nem mutatja orcáját, a napközben is bekapcsolt világítás a házakban, az utcákon, krónikus levertséget okoznak, szélsőséges esetekben komoly lelki problémákkal.  Az angol „esős nap” szűkös, rossz napokat jelent, a „teljesen vizes vagy” kifejezés fordítása, marhaságot mondasz. Ingmar Bergman egyik legelső filmje az „Esik a Szerelmünkre” volt, magyarán, befellegzett szerelmünknek. Amikor egyúttal esik és süt a nap, az szokták mondani „Az ördög veri feleségét”.

Az időjárás fontosságát mutatja hány különböző „megfigyelést jegyeztek fel, amelyekből az eső jöttére lehet következtetni. Például esőt jósolnak: a réten nyugtalanul, mohón legelő állatok; a levegőt szaglászó és az orrukat nyalogató tehenek; a homokba hempergőző kutyák; a vízparton sétáló varjak; a szótlan fülemüle; a nyüzsgő hangyák. Ha úszás közben verdes a kacsa a szárnyával, akkor is esőre lehet számítani.” (Terebess Ázsia Lexikon). De hasonló következtetésre lehet jutni akkor is, ha felebarátjaidat figyeled meg. Ha levertek, idegesek, fejük fáj, egy régi sebhelyük sajog, ízületi fájdalmaik vannak, vagy a megszokottnál ingerlékenyebbek, ezek is a közelgő vihar világos jelei. 

Tropikus országokban a pusztító intenzitású zivatarok átokká válnak. Az égiháború – különféle jelmezben, mint tájfun, tornádó, vagy ciklon – amelyet rendkívül heves szelek kísérnek, majdnem mindig katasztrofális következményekkel jár. Egész házakat, járműveket, repít nagy távolságra, kiterjedt területeket áraszt el, százezrek maradnak hajlék nélkül. A "Katarina" hurrikán csak a leghíresebb volt közülük, az óriási pusztítás miatt, amely közel kétezer ember életét követelte, de kevésbé híres testvérei évente visszatérnek az Atlanti, Indiai és Csendes óceán körzetébe.

Egy kuriózum. Praktikus okokból a meteorológusok személyneveket adnak a trópusi ciklonoknak 1979-ig női névvel ruházták fel ezeket a kellemetlen és pusztító légköri jelenségeket, talán anyósukra gondolva. Ekkor úgy látszik a feminista szervezetek felocsúdtak és azóta, felváltva nők és férfiak a hurrikánok névadói.

Ki nem látott a TV híradóban képeket elárasztott városnegyedekről Bangladesben, embereket Indiában, akik fákba kapaszkodva, vagy kunyhójuk tetején várják a mentőket. Sok írót befolyásoltak a heves záporok, amelyek teljesen mások, mint azok, amelyeket hazájukban tapasztaltak.

Somerset Maugham „Az eső” c. elbeszélésében, amelyből film is készült, az eső egy nyilvánvaló metafora a hősnő által elszenvedett elnyomásra és irgalmatlan kínzásra. Az író azt írja: „Az eső könyörtelen volt és valahogy szörnyű, érezted benne a természet primitív erőinek rosszindulatát. Nem szakadt, ömlött. Olyan volt, mint egy áradat az egekből és a hullámvaslemez tetőt őrjítően rendületlen szívósággal döngette. Úgy tetszett mintha saját dühe lenne. És időnként úgy érezted, hogy sikoltanod muszáj, ha nem marad abba és akkor hirtelen erőtlenséget éreztél, mintha csontjaid elpuhulnának hirtelen és nyomorúságos lennél, meg reménytelen”.  

Egyszer családommal Svédországba utaztam. A füllesztő nyár közepén, az ottani időjárás egy különösen esős téli izraeli napra hasonlított, de a helyi gyerekek számára ez mégis nyárnak számított. Szegények egyszerűen nem ismernek másfajta nyarat. Míg a mi gyerekeink kabátban, sapkában, sállal nyakuk körül fagyoskodtak, a szőke srácok rövidnadrágban és szandállal lábukon lesték egy tető alul az eget és amint egy rövid esőszünet támadt, kirohantak és azt tették, amit minden normális gyerek tesz, ugrabugráltak, hancúroztak, körbe rohangásztak, pajkoskodtak, labdába rúgtak. Csak akkor fogtam fel micsoda egy áldás az, egy olyan paradicsomban élni, ahol a napocska az ég legnagyobb részében ránk mosolyog (mégha néha egy kicsit el is túlozza).  

Itt értettem meg az ismert angol gyerekdal igazi jelentőségét is: „Eső, eső, állj odébb, jöjj vissza máskor!”   

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.

Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.

A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.

A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.

Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”

Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.

Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.  

A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.

Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:  

Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások  operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.       

Izraelben, még azokban a ritka időközökben, amikor nincs aktív háborúskodás, minden egészséges férfi 45-50-ik életévéig – attól függően mi a rangja – évente 35-40-50 napot, mint tartalékos katona szolgál. Ahogy nálunk mondják: mindenki katona, csak 11 havi szabin van. Az ezredben, amelyben szolgáltam, Smulík egyike volt legjobb barátaimnak. Ugyanabban a sátorban aludtunk, az 1956-os Szináji kampányt és 1967-es hat napos háborút együtt vészeltük át (rádiósok voltunk, nem mondhatom ’átharcoltuk’), aztán egyikünket, már nem emlékszem melyikünket, más egységbe helyezték át és elváltak utjaink.

A szakaszunk, kb. 20 tartalékos, egy nagy bázisban szolgált, sok átlagos katonával. Furcsának találtam a kapcsolat hiányát a két csoport között, amely majdnem ugyanazt a feladatot teljesítette. A bázis telefonközpontja tőszomszédságában volt a rádiós központnak, amelyben sok órát töltöttem éjjel és nappal, de a fiatal telefonista lányok számára, mi 30-35-40 évesek mintha nem léteztünk volna. Udvariasan jó reggelt, jó estét kívántak, szépen megköszönték, amikor rá akartak gyújtani és tüzet kaptak, vagy kölcsön kérték az esti lapot, de ezeken felül ignoráltak minket.

Teljesen más volt Smulík helyzete, aki azzal büszkélkedett, hogy a kézelemzés mestere. Fogalmam sincs mennyire volt képes a jövőt megjósolni, vagy egészségi diagnózisra, mert nem voltam egyik kuncsaftja, de amikor nem volt szolgálatban, mindig két-három lány várakozott sátrunk előtt (a fiúkat nem érdekelték az ilyen elemzések).

Smulík adottsága elképesztő volt. A civil életben nem voltunk kapcsolatban, de amikor behívtak tartalékos szolgálatra és kb. egy éve nem láttuk egymást, soha sem tett fel sablonos kérdéseket, mint „Hogy vagy?”, „Miz ujs?”, egyszerűen megmarkolta a kezemet és tenyeremből mindent tudott! 'Látta' gyerekeim születését, a családi betegségeket, örömteli eseményeket, úgy tetszett nincsenek titkaim előtte, úgy olvassa életemet mint egy nyitott könyvet. Eleinte nem hittem túlságosan képességeiben, de amikor egyszer megkérdeztem pontosan mit lát tenyeremben, elkezdte visszaadni – más katonák jelenlétében – egy beszélgetésemet néhány napja feleségemmel és olyan személyi részletekbe bocsátkozott, hogy kénytelen voltam félbeszakítani. Amikor legközelebb behívtak minket, már csak kezet szorítottam Smulíkkal (pedig képzett emberek számára már ez is sokat árul el személyiségedről) és nem hagytam, hogy tenyeremet elemezze.

Életemben először láttam ilyesmit és nem tudtam hová a csudába tegyem? Ez egy elsajátítható tudomány, vagy pedig barátom különleges adottsága, természet adta bölcsessége, veleszületett tehetsége a pszichológia terén, az emberi viselkedés rendkívüli ismerete, a testbeszéd olvasni tudása? A kézelemzéssel (szak nevén chirológia) foglalkozók szerint, a kézfej formája, vastagsága, a tenyér vonalai, a bőr minősége és barázdái, az ujjak szerkezete, hossza, rugalmassága és a körmök alapján tanulni lehet az emberek sajátosságairól és tulajdonságairól, a múltjáról, jelenéről és jövőjéről, alapvető egyéniségéről, egészségéről és sorsáról. Azt is állítják, képesek betegségeket és fájdalmakat megállapítani és segítséget nyújtani a hagyományos orvosoknak a test és a lélek gyógyításában.

Ellentétben a chirológiával, amelynek kétlik tudományosságát, a reflexológia elismerésben részesült, mint alternatív gyógymód, amelyet a nyugati orvostudomány hagyományos módszereivel kombinálva használnak. A reflexológusok szerint, „talpunk a test mikrokozmosza. Minden szervünk, testrészünk összeköttetésben áll a lábunkon található ú. n. reflexpontokkal, melyek masszírozásával a legtöbb betegség eredményesen kezelhető”. (Talpak igen és tenyerek nem? Furcsa, nem?)

„A módszer lényege: bőrterületek, pontok, zónák ingerlése. Az ingerre reflex, visszahatás keletkezik a hozzá tartozó szervben, testrészben, növelve az adott zónához tartozó szerv anyagcseréjét, vér- és nyirokkeringését. Amikor még nincs kimutatható szervi elváltozás, nincs szubjektív panasz, csak energiazavar, a masszázs meg tudja szüntetni az ezeket és harmonizálni tudja a szervezetet, tehát betegségmegelőző hatású”.

A párom rendszeresen jár reflexológushoz és csodálattal számol be, hogy jobb diagnózist ad, mint a háziorvosunk. Mindjárt amikor el kezdi kezelni, kitapogatja feleségem minden apró fájdalmát és még egy könnyű székrekedés sem kerüli el figyelmét. Számomra az ilyesmi ördögönségnek tetszik, mert eltérően nejemtől, aki már akkor is az egekben érzi magát, amikor esetlen és képzetlen ujjaimmal masszírozom talpait (vagy vállait), én úgy látszik érzéketlen fatuskó vagyok, mert azon felül, hogy élvezem, ha valaki velem foglalkozik, a nyomások, dögönyözés, masszázs, nem okoznak semmilyen élvezetet.

Egy másik ismert módszer az akupunktúra, a bőr tűszúrással való ingerlése, a Távol keletről származott át hozzánk és bár ha csak rágondolok, libabőrös leszek, a hathatósága a fájdalmak kiküszöbölésében, jól ismert. Egy filmben láttam egyszer egy férfit, akit a szokásos érzéstelenítés nélkül, csak tűszúrásos eljárással operáltak és látszólag nem érzett fájdalmat. Feleségemet az utolsó időben, reflexológusa su jok terápiával kezeli, amely kombinálja a kéz és láb reflex zónáit tűkkel, mágnesekkel való stimulálását, a magvakkal és színterápiával való gyógyítás módszereivel, sőt időnként a fül, vagy akár a skalp kezelésével is. A feleségem szerint, a kezelés nem túl kellemes, de nagyon eredményes.

Az aki a netten keres gyógyulást betegségének, enyhülést fájdalmainak – és ki nem keres manapság válaszokat az Interneten, az új delphi-i Orákulumnál – a gyógy készítmények, egészségjavító szerek, eszközök, módszerek és kúrák elsöprő áradatára talál, amelyeknek mindegyike látszólag kielégítő és teljes választ ad minden bajára. Healing (gyógyítás kézrátevéssel), vagy reiki, különféle masszázsok – mint a siacu, vagy akupresszúra, svéd, thaiföldi, kínai (tuina) és mások – aromaterápia (gyógyítás illóolajokkal), apiterápia (a méhek termékeinek gyógyító célú felhasználása), meditáció és thai chi, joga, növényterápia és Bach virágterápia, bioenergetika, mágneses termékek, chiropraktika ( az ízületek és a gerinc funkciójának oszteopatikus kivizsgálásával foglalkozó gyógymód), kínai gyógymódok, a Feldenkreis módszer, naturopátia (természetgyógyászat. a betegség kialakulásának megelőzése a helyes életmód, étrend tanításával) és még sok más.

Mindez összekapcsolódik a sok éve dúló vitával a holisztikus és a konvencionális orvostanok között. A holisztikus orvostan az embert a maga teljességében: testi, lelki, szellemi egységében látja és minden baját ezen a három szinten próbálja megoldani.

Itt a helye megemlíteni személyes tapasztalatomat is. Sok-sok éve, egy könnyű lejáratú szívroham következtében, megállapították, hogy beszűkült ereim miatt hármas bypass műtétre van szükségem és már a dátumot is kitűzték. Lemondtam a műtétről. Ehelyett nagy sikerrel kezeltek az u. n. Mayer-kúrával (kezdve béltisztítással keserűsóval a szervezet méregtelenítésére, néhány hetes böjtöléssel és végül a helyes táplálkozás szabályainak elsajátításával). Az orvos, aki ezt a kúrát Izraelben bevezette, a módszert ’kés nélküli műtét’nek nevezi és tény, műtét nélkül is kitűnő az életminőségem. 

Mira, orvosnő barátunk, aki ma vezető pozíciót tölt be az egyik betegsegélyzőben, azelőtt Nyitrán a korház onkológia osztályát vezette. Amikor ide érkezett vagy 15 éve, mindjárt észlelte, az izraeli orvos a nyugati irányzat híve, a számítógépes technológia és szupermodern műszerek szerelmese, aki elfelejtette az orvosi tudomány hagyományos képességeit: diagnózis megállapítása tapintással és a paciens külső megfigyelése. 

Egyszer meghívtuk egy másik barátnőnket péntek esti vacsorára. Aznap délután sírva felhívott minket és azt mondta nem tud eljönni. „Mi történt?” – kérdeztük. Az asszony elmesélte, hogy mellrákot találtak nála, meg fogják műteni és semmi kedve társaságra. Majdnem erőszakkal elcipeltük orvos barátnőnk lakására. Mira kávét tett fel számunkra és míg a víz felforrt, kiment a hölggyel a konyhába, megtapintotta a mellét és kategorikusan kijelentette: „Nincs rákja!” Megfigyelése alátámasztására, a következő héten megvizsgálta barátunkat rendelőjében és ott véglegesen megállapította, az előző diagnózis hibás volt. 

A fenti alkalommal valamelyikünk tett egy kijelentést, amely talán felbosszantja az orvosok egy részét, de biztos vagyok benne, van alapja: „A sebészek sokszor elhamarkodva határoznak műtétről.”

Nem vagyok orvos és nem is tartom magamat orvostani szakértőnek, de sokat olvasok és érdeklődési köröm tág. Úgy látom, az utolsó időben változási hajlam érezhető a konvencionális orvosok hozzáállásában. A normális orvosi kezelés keretében ők is több hangsúlyt fektetnek a betegségek korai felfedezésére, megelőzésére, a kórokozók felderítésére, a helyes táplálkozásra és emberközi kapcsolatokra. Sok módszert, amelyek azelőtt a holisztikus szemlélet tartományához tartoztak, a legtöbb orvos átvett. A betegsegélyzők pacienseknek alternatív gyógyászati szolgáltatásokat is nyújtanak.

Nincs szándékomban rábeszélni valakit a modern orvostan hatalmas vívmányaiknak feladására. A röntgen, ultrahang, EKG, MRI és más műszerek, a modern diagnosztika fő pillérei. Nem érdemes lefitymálni az orvosokat, a kukába hajítani minden orvosságot az u. n. nagymama-orvosságok javára, de ami az emberi testet és működését illeti, még mindig több az ismeretlen az ismertnél. Szerény javaslatom azoknak, akik ezzel foglalkoznak, ne tartsák az összes tojást egy kosárban és ne vessék el könnyedén a szokatlan módszereket. Járjanak nyitott szemmel, keressenek új utakat, kutassanak, kísérletezzenek, próbálkozzanak, adjanak esélyt a másnak.

Az alternatív gyógymódok feladata nem a konvencionális orvostudomány helyettesítése, hanem kipótolása, mint további eszköz, testi és lelki egészségünk javára.

Élénken emlékszem még azokra a napokra, amikor az első számítógép megjelent irodámban. Mindjárt melegen felkaroltam, mert gyökeresen megváltoztatta munkámat. Nemcsak könnyebbé tette, de eredményesebbé is. Régebben egy okirat elkészítése hosszadalmas és fárasztó folyamat volt, kezdve a gépírónők kegyeire és helyesírási képességeire való támaszkodással, követve egynéhány korrektúrával és végül az okirat sokszorosításával a kézpiszkító Gestetner stencil készülékkel. Egyszerre saját magam voltam képes előállítani olyan formájú okiratot, annyi példányban, amelyre a kedvem szottyant, de a szortírozásuk és későbbi megtalálásuk is gyerekjátékká vált. Manapság néhány billentyű lenyomásával minden irat megtalálható -- akkor is, ha jó néhány éve kelt és olyanoktól ered, akik rég nyugdíjba vonultak -- könnyen olvasható és kinyomtatható, mintha csak ma keletkezett volna.   

Azóta persze a számítógép behatolt életünk minden zugába, otthonunkba is és a fiatalok el sem tudják képzelni maguknak, miként boldogultunk valaha nélküle. Óvodás csöppségek a számítógép és más elektronikus készülékek használatát előbb sajátítják el, mint az írás-olvasás fortélyait. A suliban az összeadást, kivonást, szorzást, osztást még a hagyományos módon tanítják, de a mindennapban inkább a kalkulátorhoz nyújtjuk ki kezünket. A ‘számítógép üzemzavar’ kifejezés életünk szerves része lett. Ha megtörténik, úgy tűnik, mintha leállna az élet. Közhasznú szolgáltatások, bankok, posta, klinikák, állami hivatalok, repülőtársaságok, szupermarketek, leállnak. 2003-ban például olyasmi is előfordult, hogy szoftverhiba miatt „Észak és Közép-nyugat Amerikát áramszünet sújtotta, amely hozzávetőleg 50 millió embert érintett és közel 6 milliárd dolláros kárt okozott”.

Néhány további találomra kiválasztott hír:

„Az adatbázisszerver merevlemezeinél felmerült probléma a vártnál komolyabbnak bizonyult, ezért a rendkívüli üzemszünet kedden 17:00 órától előreláthatólag szerdán 06:00 óráig fog tartani. Az okozott kellemetlenségért elnézést kérünk a felhasználóktól.”

„Egy számítógépes hiba miatt csökkent hirtelen a magassága egy Qantas gépnek közölték ausztrál légi biztonsági szakértők. A légitársaság Szingapúrból az ausztráliai Perth városába tartó gépe először kétszáz métert zuhant, majd a magasság visszanyerése után nagyjából 120 métert. A hirtelen magasságcsökkenés miatt 13 utas és egy légiutas-kísérő súlyos sérüléseket szenvedett és a fedélzeten lévő további 313 ember nagy része kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet. A gép egy katonai bázison hajtott végre kényszerleszállást.

Az eset körülményeit vizsgáló szakértők pénteken nyilvánosságra hozott, előzetes jelentése szerint, a számítógépes rendszer egyik eleme egy hiba miatt rossz adatokat küldött a repülés-ellenőrző egységnek, a robotpilóta leállását eredményezve. A szakértők azt azonban még nem tudják, hogy mi okozta a hibát az egyébként nagyon megbízható berendezésben.”

„Egyik levelezőszerverünk meghibásodása miatt az azon tárolt adatokat másik rendszerbe telepítettük át. Az áttelepítés folyamán  bizonyos POP3, MAIL RELAY, FTP és WEB szolgáltatások időszakosan nem elérhetőek. Kérjük azon ügyfeleinket, akiknél a felsorolt szolgáltatások valamelyikében zavarok tapasztalhatóak, azt mihamarabb jelezzék ügyfélszolgálatunkon.”

„Hibás számítógépes modellezés okozta a Columbia vesztét. A Columbia katasztrófáját vizsgáló bizottság szerint hibás adatokat tartalmazott az a számítógépes modell, ami meggyőzte a mérnököket, hogy az űrsikló biztonságosan visszatérhet a Földre.”

„Több mint 40 nagyobb amerikai reptéren okozott komoly fennakadásokat az FAA számítógépes hálózatának összeomlása. Egyes járatok több órát is késtek és további problémák várhatóak.”

„Az előző napi szerver meghibásodás kapcsán felmerült zavarokat elhárítottuk. Probléma esetén feltétlenül hívják ügyfélszolgálatunkat.”

Néhány napja feleségemmel egy új lámpát akartunk vásárolni lakásunkba. Találtunk egyet, amely tetszett és azon a bizonyos hétvégén 70%-os kedvezménnyel árulták. Jelentős kedvezmény, ugyebár? A kiválasztott áruval a kasszához járultunk, de a pénztáros valamilyen okból nem tudta bejegyezni a vásárlást számítógépébe és kérte, hogy térjünk vissza másnap.

A következő estén újra megjelentünk az üzletben, de aznap is nehézségek merültek fel vásárlásunk megvalósításában. Megtudtuk, hogy az árcsökkentés véget ért és a számítógép, amelybe az új adatokat táplálták be, nem volt hajlandó elfogadni a kedvezményes árat. A pénztáros felhívta a központot, szakértők utasítása alapján különféle kódokat ütött be gépébe, de az csökönyösen csak a teljes árat mutatta fel, a nekünk járó kedvezmény nélkül.

Az üzletvezető elnézésünket kérte, feljegyezte telefonszámunkat és megígérte, felhív minket amint megoldást találnak a problémára. Még két nap telt el, amíg szólt a telefon, harmadszor is elmentünk az üzletbe és örömmel jelenhetem, hogy végül is megkaptuk a lámpát 125 sékelért 420 helyett.

Ez az ügy tehát a mi részünkről sikeresen befejeződött, de ez alkalommal feltettem magamnak a kérdést: „Ki itt tulajdonképpen a főnök?” Az üzlet érdeke nekem valamit redukált áron eladni és a készülék, amelynek egyedüli célja az emberiséget szolgálni, ezt megakadályozza? Hová a csudába jutottunk és hová fogunk még jutni?

 A felgyorsult számítógépesítési folyamat bizonyára folytatódni fog, de nehéz előre látni miként fog az életünk kinézni egy-két generáció múlva. Ne felejtsük el, a mobiltelefonos forradalom például összesen vagy 30 éve tört ki (hol, ha nem Japánban?) és a készülék tömeges elterjedése csak a 90-es évek közepén kezdődött el. Ma még a legszegényebb és visszamaradottabb országokban is minden felnőttnek és majdnem minden gyereknek van mobilja és dacára a zajártalomnak nyilvános helyeken, mint a tömegközlekedésben, a liftekben, a legfanatikusabb környezetvédő harcosok sem javasolják megtiltani használatát. Hamarosan az Internet is bárhol elérhető lesz, éppúgy, mint ma a rádióadások és a telefonkapcsolat.

Felvetődik a kérdés: nem fogjuk-e fokozatosan elveszíteni alapvető adottságainkat, az uralmat életünk felett, határozó képességünket mindennapi ügyekben és rabszolgájává válunk egy gépnek, amely csupán azért keletkezett, hogy életünket könnyebbé tegye? Nem fog-e eljönni az a nap, amikor valami harapnivalót fogunk keresni a hűtőszekrényben és a háztartásunkat vezető számítógép nem fogja megengedni a kivételét az egészségünkre ártalmas élelmiszereknek, amelyek megnövelhetik a koleszterin szintet vérünkben, vagy lezárja a bejárati ajtókat és nem engedi meg, hogy munkába menjünk, amikor lázasak vagyunk, antibiotikumot kever az italunkba, saját ‘akaratából ’ kihívja az orvost? Vajon a számítógép autónkban nem fogja meggátolni a hajtást törvényen felüli sebességgel?

Azt fogjátok mondani, túlzásba viszem a dolgokat, ezek csak egy SF rajongó fantáziái. Talán túlzok egy kicsit, de csak azért, hogy figyelmeztessek a veszélyre. Aki ismer, tudja, esküdt híve vagyok a számítógépnek és naponta sok órát töltök a billentyűzetén pötyögtetve, de néha azon tűnődök, mennyire volt a reakciója annak a bizonyos frusztrált német számítógép felhasználónak (az eset alább van leírva) túlzott, kivételes, vagy inkább egy olyan érzelmet fejezett ki amelyet időnként mindannyian érzünk?

„Mindegyikünkkel megtörténhet: a számítógép leáll, magától kikapcsol és minden jel szerint megkergül. Részünknek káromkodás szalad ki száján és remélik, minden jóra fordul, de vannak olyanok, akik a gépet kidobják az ablakból. Ez volt az, ami Hannoverben, Németországban történt. A számítógép tulaját mindjárt megkérdezték miért tett ilyen szélsőséges lépést. Megmagyarázta, hogy a számítógép idegesítette és azért hajította ki az ablakon.

„Ki nem akart már ilyesmit tenni?” – tűnődött a rendőrség szóvivője. A rendőrök szolidaritást vállaltak a szerencsétlen technofóbbal és nem tettek ellene lépéseket a közcsend megzavarása miatt. Csak utasították, takarítsa el gépe roncsait.”     

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.

A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.  

Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?

Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.

Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.

Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.

Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték. 

Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.

Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.

Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.

Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb,  hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.  

Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Feltételezem, mindenki, akinek e-mail címe van – és kinek nincs manapság? – kapott már levelet vadidegenektől Nigériából, vagy más afrikai országból, amelyben segítségét kérik egy mesés, sokmilliós vagyon kimenekítésére országukból, vagy elhalt/meggyilkolt rokonuk által rájuk hagyott csillagászati összegű bankbetétének átutalására más országbeli bankból. A levél szerzője a címzettnek búsás,15-30 százalékos jutalékot ígér, egy szerény (aránylag a csaliban említett összeghez) előleg ellenében, a pénzügyi transzakció lebonyolítására szükséges különböző költségekre, mint ügyvédi honorárium, kormányhivatalnokok megvesztegetése, stb. Az effajta átverést nigériai csalásnak nevezik, mert legtöbbjük eredete Nigéria. Furcsa, nem? Egy 130 millió lakosú országnak ez az egyik fő exportja. További neve is van, 419-es csalás, a nigériai büntetőtörvénykönyv az ilyen visszaéléseket büntető paragrafusára utalva.

Léteznek más változatok is. Így például gratulálnak a címzett váratlan örökségéhez (tök ismeretlen rokona után), vagy lottó nyereményéhez, de persze, mielőtt az összeget átutalhatnák bankszámlájára, borsós adót kell fizetnie.

A beugrató üzik nagy részét a szolgáltatók spam filterjei kiszűrik, de még így is, évente hoax levelek százai érkeznek minden címre és dacára a figyelmeztető cikkeknek az Interneten, az újságokban, sok hiszékeny hullámlovas bekapja a horgot, remélve, hogy az ő saját esetében nincs csalásról szó és jelentős összegeket utal át a szélhámosok számlájára. Ennek az is lehet az oka, hogy a levelek szerzői egyre újabb és rafináltabb módszereket találnak ki. Ha senki sem ugrana be nekik, a levélözön hamarosan megszűnne.

Az Internet feltalálása előtt is ismerték a tarhálókat. Az egyikről, azt hiszem Antonio volt a neve, az izraeli lapok sokat cikkeztek a -70es években. Módszere az volt, fényűző kocsija mellett állva, leszólított arra járó turistákat és elpanaszolta, táviratot kapott az apja, vagy anyja súlyos betegségéről és sürgősen haza kell térnie, de ideiglenesen likviditási nehézségei vannak. Nem akar koldulni, de autója csomagtartójában van ’véletlenül‘ egy vadonatúj bőrkabát – feleségének vette ajándékul –amelyet most kénytelen eladni a benzinköltségek fedezésére. Az egészben az a furcsa, néhányan honfitársaim közül, akik megvették a kabátot, azt írták, nem érzik becsapva magukat, mert jó minőségű árut kaptak nagyon jutányos áron.

Meglepetésemre, egyszer Párizsban, nem messze az Eiffel toronytól, én is összefutottam az említett pasival. Egy szimpatikus, jól öltözött úr, szép Mercivel, előzékenyen fordult hozzám – először franciául, aztán németül és végül angolul – de amikor elkezdte panaszát ecsetelni (beteg családtag, pillanatnyi fizetésképtelenség), akaratlanul elmosolyogtam magamat. A férfi kissé sértődötten kérdezte, mi ebben a muris.

„Ön híres ember nálunk” – válaszoltam – „segíteni sajnos nem tudok, mert nincs szükségem kabátra, de örülök, hogy megismerhettem”.

Antonio kevésbé örült, de veszteségét, mint úriember fogadta el, beült kocsijába és elhajtott.

Ami a csali leveleket illeti, azt hittem könnyen felismerem őket, akármilyen formát is öltenek. Általában már az első választékosan megfogalmazott angol mondat után rájövök, milyen fajta küldeményről van szó és egy billentyűnyomással a kukába küldöm, de a múlt héten valami egész másnak lettem kitéve, amikor egy weblapon, amelyre feliratkoztam, személyes jellegű levelet kaptam. Megpróbálom visszaadni jellegét:

„Szia. Nagyon elvezet írni neked a xxx.xxx.com-ban a te profilolvasás után. Fontos jó komunikáció, mert sok dolog vannak megosztani egymás. Meg lehet ismerhetni egymás és megtudni mi történt énben. Jövőben újra posta neked, én cím xxxx@yahoo.com. Utána látni én fenyképem, hogy te tudni milyen én. Kérem probal írni e-mail címre, mert én nem mindig tud lenni ott weblap. Várni te hamar helybenhagyás és lehet isten megáld te, hogy válaszol. Szeretettel és öszinte, Rosie.”

Már az is újdonság volt, hogy a levél héber nyelvű volt – még ha silány nyelvezetű is – (alatta volt egy angol verzió is, egy kicsit kevésbé torz stílusú) és nem tartalmazott semmilyen pénzügyi célzást. Angolul válaszoltam Rosienak, megmagyaráztam, idősebb ember vagyok, családos és megkérdeztem, nem tévedett-e amikor hozzám fordult. Nem hinném, hogy érdekelné a levelezés velem. Válaszában elmondta, 23 éves lány, akinek el kellett menekülnie Libériából, miután meggyilkolták szüleit és most egy szenegáli menekült táborban él. Csatolt két fényképet is. Én is újra válaszoltam, kifejeztem részvétemet és megértésemet, mert magam is a holokauszt áldozata voltam. Még most sem sejtettem, hogy a zsebembe akarnak nyúlni. Ha volt egyáltalán valamilyen gyanúm, inkább az volt, hogy egy pornó weblapra akar betoborozni és a következő leveléhez mutatósabb fotókat csatol, de akkor egyszerre kibújt a szög a zsákból.

Nem másolom ide le az egész levelet, de a szélhámosnő (aki persze éppúgy férfi is lehetett volna) megköszönte istennek, hogy behozott engem az életébe, leírta nehéz életét a táborban és elmondta, a helyi pap az egyetlen személy, akiben megbízhat. Megadta a pap telefon számát és kérte, hívjam fel 15 órakor szenegáli időszámítás szerint. Most jött el a lehúzási kísérlet ideje. A levél szerint, apja 5.3 millió dollárt hagyott rá, a pénz egy titkos bankbetéten van Londonban és külföldi partnerre van szüksége, hogy kézhez kapja jussát. Ha megsegítem, együtt élhetünk gazdagon és boldogan, akármelyik általam választott országban és ő egész életemben gondomat fogja viselni. A levél szerzője megesketett, ne áruljam el titkát, mert ha a tábor többi lakosa megtudja, ez életébe kerülhet.

E levél után, persze véget vetettem kapcsolataimnak ’Rosieval‘, de utólag rájöttem, hogy sokkal kevésbé vagyok értesülve a nigériai csalók legkorszerűbb módszereiről, minthogy gondoltam volna. Miután a keresőgépbe betápláltam a „menekült tábor, Szenegál” szavakat, a http://www.joewein.de/sw/419-penpal.htm weblapon megtaláltam majdnem szóbeli másolatát levelezőtársam utolsó levelének.

Az egyedüli újdonság, amelyet mégis felmutathatok, a Rosie név. A weblapon szerepelő levelek aláírói Miss clara, miss saratu, toya dani, Miss Trecy Bongo és más női nevek voltak. A Rosie név mintha számomra lett volna kitalálva.

És még egy tény, amelyet a fenti weblap nem említ: egy helyes fekete lány két fényképe is a birtokomban maradt.

A múlt héten végre eljutottunk feleségemmel Glykeria egy koncertjére. Ő és más ismert görög énekesek rendszeresen látogatnak Izraelbe és többször is tervbe vettük elmenni az egyikük koncertjére, de aztán lemondtunk róla és nem csak a jegyek magas ára miatt. A készáriai amfiteátrum, ahol a fellépések egy részét tartják, ugyan festőien szép (utoljára Otellót láttuk ott), de az ülések kényelmetlenek és a forgalmi dugók miatt, az estére kb. öt órát kell szánni. Ezúttal nem messze tőlünk, a tel avivi kikötőben, volt az előadás és ára is elfogadható volt. Sokkal intimebb, tavernákra emlékeztető légkörben élvezhettük a több mint két órás fellépést, a kitűnő művésznő hangját, melegségét és kiapadhatatlan energiáját. Programjában néhány héber dal is volt, amelyeket tökéletes kiejtéssel, de a közönség repertoárja görög részét is ismerte és vele dúdolta. A tíz személyes zenekar is izraeli volt.

Soha sem tanultam görögül, de az első perctől kezdve, amióta először hallottam Arisant énekeit a jaffai „Arianna” klubban, kedvemre volt a görög népzene. (Mint már említettem, görögül nem tudok, nem kell ismerni egy nyelvet ahhoz, hogy élvezhessük a dalait, de azt hiszem nincs olyan görög dal, amelyben legalább egyszer nem jelennének meg a sagapo, szeretlek és appose, éjjel, szavak). Jó néhány éve, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis (dalát a Zorba a görög című filmből, úgy vélem mindenki ismeri) Izraelbe látogatott, egymásután két koncertjére mentünk el és számomra a mai napig Maria Farantouri az egyik legimádottabb énekesnők egyike, akit képes vagyok mindig újra és újra meghallgatni. (Később más énekeseket is felfedeztem, olyanokat, mint Nana Muskuri, Nanos Hajidakis, Jorgos Dalaras, Haris Alexiou, Eleni Tsaligopoulo és természetesen Glykeria, de véleményem szerint éneklésük nem annyira megkapó, erős, izgató, mint Farantourié, talán különleges kapcsolatai miatt Theodorakisszal. Miközben e sorokat írom, egy koncert felvételét hallgatom1985-ből Belgiumban. Theodorakis vezényel és Farantouri (akinek fényképe írásom fejlécén díszeleg), egy részletet dalol a különösen felkavaró Mauthausen kantátából, amelyet Iacovos Kambanellis, akinek sikerült túlélni a haláltábort, szavaira írt. https://www.youtube.com/watch?v=4NKLZnpc0Sg

A 60-as években, eúrópai krándulásom keretében, néhány napot töltöttem Athénben is és kombinált túraprogramot dolgoztam ki magamnak: napközben a régiségeket néztem meg, este meg a Plakában (plaka=piac) levő ének klubokba látogattam. Egy barátom, aki jól ismerte Athént, azt tanácsolta, hogyha igazán élvezni akarom a népdalokat és táncokat, anélkül, hogy ezt az élményt kénytelen-kelletlen meg kellene osztanom az amerikai és német turisták százaival, a klubokba való látogatást érdemes az éjfél utáni órákra halasztani.

Nagyon élveztem az atmoszférát, azokban az években még dívott az azóta letiltott szokás, amikor népszerű énekes lépett fel, vagy az egyik vendég táncra perdült, a közönség nem tapssal, hanem a tányérok tömeges összezúzásával nyilvánította ki a tetszését. A pincérek külön e célra gyártott tányérok garmadát hozták be és a lelkes vendégek – amennyire a zsebük bírta – tucatjával hajították a tányérokat a színpadra. Amikor már túl sok volt a cserép a színpadon, a takarító seprővel egy kicsit oldalra tolta azokat – anélkül, hogy a fellépés abbamaradt volna – és a dobálás folytatódott. Ma csak virágokkal szabad megdobálni az énekeseket és az ének klubok is máshova kerültek. A Plakában csak drága üzletek maradtak.

Vagy öt-hat éve egy emlékezetes kirándulást rendeztünk Rodoszba. A sziget csakugyan gyönyörű, csodálatos tengerpartjai vannak, ott az ismert Lepkék völgye, egy szép kis zsinagógát is felfedeztünk (a templomszolga látta, habozunk, bemenjünk-e rövidnadrágban és szandálban és azt mondta, a rabbi szívesebben fogadja a látogatókat akármilyen öltözetben, mintha egyáltalán nem jönne be senki), de látogatásunk fénypontja a híres „Café Chantant” zenekávéház volt az óvárosban, amelyről minden ismerősöm azt mondta nem szabad kihagyni. A dalok közül sokan ismerősek és még azok is, amelyeket nem fordították le héberre, majdnem izraelieknek hangzanak. A helynek különleges atmoszférája van. Az asztalokat még a késői órákban is egész családok – nagyszülők, szülők és gyerekek – foglalják el. A népszerűbb dalokat a közönség is énekli, és egyesek, vagy egész családok táncra perdülnek a zenekar előtti térségben.

Szegény családom rákényszerült elfogadni furcsa zenei ízlésemet és azon véleményemet is, hogy olyan zenét, amelyet meg akarunk próbálni érteni és élvezni (vagy elhatározni, hogy utáljuk) teljes hangerősséggel kell meghallgatni. Háttérzene lifteknek és parkolóknak felel meg. Csapongóan változó hangulatom szerint, nappalink néha klasszikus művektől, máskor pedig nosztalgikus cigányzenétől, szentimentális orosz daloktól, vagy éppen görög taverna zenétől visszhangzott. Különösen gyakran játszottam le a „I Margarita I Margaro” című dalt (Theorodakis szerezte mind a szöveget, mind a dallamot), mert címe Margalith nejem nevére hasonlít.  

   Magyarországon sok görög emigráns él, sőt van egy Beloiannis nevű falú is, néhány kitűnő görög étterem és zenekarok is, amelyek görög népzenét játszanak, de nem hinném, hogy lenne még egy ország, honán kívül, ahol a görög zenének annyi bolondja van, mint nálunk. Az „Arianna” klub már nem létezik, de sok más hely van, ahol szolid áron görög folklórt lehet élvezni. Nemrég voltunk egy bolgár étteremben, ahol a kitűnő pacallevesen (skembe) és más helyi finomságokon kívül, minden kedden görög zenét is lehet hallgatni. Nem nagy produkció, összesen két zenész és egy énekes, de a hely csakugyan intim, a hangulat az egekig hág és a vendégek közül néhányan táncra is kelnek. A görög tánc általában szóló, nem páros.             

 Amikor megkérdeztem az egyik törzsvendéget ki az a hölgy, aki olyan megigézően ropja a görög táncokat, azt a meglepő választ kaptam: „egy lengyel származású ügyvédnő”.

Gondoltattok-e valaha arra: a legtöbb cselekedetünk a nap folyamán nem akarati, hanem csak reakció külső eseményekre, ingerekre? Reggel felébredünk, mert kintről beszűrődik a pirkadat fénye, kialudtuk magunkat, az ébresztőóra cseng, vagy a háziak közül valaki felébreszt; a nyomás hólyagunkban (vagy a csikarás beleinkben) megszabja, hogy első utunk a budiba vezet; a kíváncsiság a legfrissebb fejleményekre a globális faluban mialatt forgalmon kívül voltunk, a rádió bekapcsolására, vagy a sportrovat fellapozására késztet; a szükség kimosni a csipákat szemeinkből, felfrissülni, fogat puccolni, vagy megborotválkozni, lépteinket a fürdőszoba felé irányítja; az éhség, a kávészenvedély, vagy a szokás, a konyhába visz és ez így folytatódik az egész álló nap, az egész élet folyamán.   

Lehet-e egyáltalán valamihez hozzáfogni saját kezdeményezésből, spontánul, nem külső, vagy belső ingerből kifolyólag? Amikor a géphez ülök és nekikezdek egy új íráshoz, általában csak reagálok, egy filmre, amelyet nemrég láttam, olvasott cikkre, könyvre, valamire, amit egy barát mondott, vagy emlékre, amely egy élményem felidézett. Feltételezem, hogy ez így van mindenkinél. Az egész életünk egy feltételes reflex.    

Ez a gondolatsorozat is akkor született meg, amikor azzal akartam kezdeni írásomat „Azt olvastam a Time magazinban…” Már sok-sok éve vagyok ennek a hetilapnak az előfizetője, de nem csak azért, mert szerintem ez a hetilap a legelsőrendűbb forrása a hírösszefoglalóknak világ minden zugából, hanem a tudományról, turizmusról, sportról, művészetről, divatról – az élet minden területéről – beszámoló, kitűnő háttér riportázsainak köszönthetően. Sokszor, amikor nem értem mi a frászról van szó az újságban, azt mondom magamnak: „Nem baj, majd a Time-ban megmagyarázzák a jövő héten.”

Ezúttal egy átfogó riportázs a tudatról keltette fel az érdeklődésemet. Már a bekezdés is gondolatkeltő volt (ez a bekezdések feladata, nem?):

„Létezel, ugye? Bizonyítsd be. Miként idézi elő 100 milliárd fecsegő agysejt annak a tudatát – vagy illúzióját – hogy itt vagy?”

A továbbiakban pedig:

„Az agysejtekkel foglalkozó tudósok szerint, a legkevésbé kétséges jellegzetesség az, amely sok laikus számára a legmegrázóbb. A gondolataink, érzéseink, örömeink, fájdalmaink, egyedüli forrása, fiziológiai tevékenység az agyszövetekben. A tudat nem lakozik egy légies lélekben, amely az agyat személyi digitális asszisztensként (PDA) használja, a tudat maga az agy tevékenysége. A tudat minden aspektusa az agyhoz vezethető vissza és amikor az agy fiziológiai tevékenysége abbamarad, amennyire meg lehet ítélni, a személy tudata megszűnik létezni”.

Nem foglalkozok agysejt kutatással, de meglepett, mennyire biztosak magukban a szakértők. Holtbiztonsággal kijelentik, a halhatatlan emberi lélek fogalma merő kitalálás, amely csak vigaszt nyújt azoknak, akik a közeledő elkerülhetetlen nemlét gondolatát elviselhetetlennek találják.

Távol állok a vallástól, de egy pár misztikus hitnek, mint a lélekvándorlásnak, úgy látszik mégis sikerült átfurakodni világi vértemen. A tárggyal sok éve ismerkedtem meg, amikor rábukkantam a „Bridey Murphy nyomában” c. bestsellerre, egy amerikai nőről, aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken. Csak egy látogatás a washingtoni ír követségre és egy részletes térkép tanulmányozása, szolgáltak bizonyítékkal, hogy csakugyan létezik egy ilyen nevű város.

Az indiaiak, drúzok, de a zsidóság egy része is (a Kabbalisták, a haszid irányzatúak), abban hisznek, hogy a lélek nem enyészik el a halállal, hanem újraszületik egy másik ember testében, de engem inkább befolyásolt néhány pszichiáter kutatása, akiknek hipnózis alatt sikerült felhozni emlékeket pácienseik múltbeli létéből, amelyeket állítólag más testben éltek át.

A módszert – mint sok más találmányt – véletlenül fedezték fel. Sigmund Freud, a modern pszichológia és a pszichoanalízis atyja szerint, a lelki blokkok gyökerei a betegek gyerekkorában történt traumatikus események, amelyeknek emléke a tudat alatt (szintén Freud felfedezése) van eltemetve, úgyhogy a paciens nem is tud létezésükről.

Mint ahogy tudja mindenki, aki valaha néhány filmet látott, a viselkedési zavarok kezelése, az elfojtott traumák, a tudatalatti okok feltárása, feloldása, a terapistánál történik. A beteg heverőn fekszik és u. n. „szabad asszociációs” módszerrel beszámol gondolatairól, amint azok elméjén áthaladnak. Ez persze lehetővé teszi a kezelője számára rátapintani a tünetek gyökereire, de már maga a nem tudatos emlékek feltárása a páciens által, az első lépés a gyógyuláshoz.   

Bizonyos esetekben, amikor a terapista nem képes feltárni a lelki zavar gyökereit, megpróbálja hipnózis által a gyerekkorába visszavezetni alanyát. Egyszer véletlenül – talán amikor egy hölgy nem vallotta be tényleges korát – az pszichlógus a születése előtti  időpontba vezette vissza a páciensét és – csodák csodája – voltak emlékei erről az időről is. Ezekben az emlékekben le tudott írni valódi eseményeket, amelyekről nem tudhatott és helyeket távoli országokban, amelyeket soha nem látott, épületeket, amelyek ma már nem léteznek, de a helyi lakosok igazolták, hogy a múltban léteztek. 

Ezután, a kísérleti alanyok már szándékosan lettek visszavezetve a születési idejük előtti időszakokba, de voltak olyan esetek is, amelyekben nem is volt szükség hipnózisra. Így például Dr. Ian Stevenson, kanadai orvos és pszichiáter, 40 évet szentelt olyan esetek tanulmányozására , amelyekben gyerekek olyan tárgyakról, fogalmakról és személyekről beszéltek, amelyekről normális körülmények szerint fogalmuk sem kellett, hogy legyen. Az események, amelyekre „emlékeztek”, olyan személyek életében történtek, akik néhány évvel a gyerekek születése előtt meghaltak. Más kutatók is írtak hasonló esetekről és számos könyvben számoltak be munkájukról. 

Dr. Stevenson mindig nagyon elővigyázatos volt következtetései levonásában és a fentiekre, mint „esetek, amelyek látszólag a reinkarnációra mutatnak” utalt. Tudatában volt kutatása egy alap hibájának: nincs tanúság egy olyan folyamatról, amely lehetővé tenné az egyéniség túlélését és reinkarnációját más testben.   

A tudományos közösség egésze szkepticizmussal fogadta ezeket a beszámolókat, de tény, ezek a jelenségek soha sem lettek alaposan tanulmányozva. Így például, a déja-vu érzésnek nincs egyértelműen bizonyított tudományos magyarázata. Veletek is biztos megtörtént, hogy egy teljesen új hely ismerősnek látszott és úgy tetszett, valaha már ott letettek volna; furcsa közelséget, vagy éppen megmagyarázhatatlan undort éreztettek egy vadidegen személy iránt; filmet látattok, amely valamire emlékeztetett, csak nem tudtátok mi az a valami; találkoztattok valakivel, akit mintha valahonnan ismertettek volna, de sehogy sem tudtattok rájönni honnan; visszatérő álmaitok vannak egy olyan eseményről, amelyet soha sem éltettek át. Vajon nem lehetséges, hogy ezek felvillanások előző reinkarnációinkból?

Most ez a jól megfogalmazott, meggyőző cikk a „Time”-ból egyszerre tönkreteszi ezt a kényelmes, megnyugtató hitet, hogy van élet a halál után és nem minden fejeződik be, miután búcsút mondunk földi létünknek. Egy teljesen világi személy számára logikusnak hangzik az elmélet, amelyet írásom elején fejeztem ki: összességünkben csak egy ingerekre reagáló, legmagasabb fokú rendszer vagyunk és az u. n. tudat, amelyre annyira büszkék vagyunk, maga egészében csak az agysejtek milliárdjainak egyedi, véletlen kombinációja. A valószínűség, hogy egy azonos kombináció valaha újra létre jöhetne más testben, sokkal, de sokkal kisebb a lottó főnyereménye megütésének az esélyénél.

Másrészt viszont, amikor hetente kitöltöm a lottószelvényt, nem érdekelnek a nyereség esélyei. Tudom, esélyeim majdnem egyenlők a nullával, de összehasonlítva azzal, aki nem pazarolja pénzét ilyen marhaságokra, nekem legalább van valamilyen esélyem! Mint fent említettem, feltehetőleg nincsenek esélyeink a lélekvándorlás létezésére, de ha mégis összefutunk egyszer egy másik életben és úgy fog tűnni nektek, hogy valahonnan ismertek, mondjatok szépen egy sziát és kockáztassatok meg egy mosolyt.

Mégha tévedtettek is és nem én vagyok az, a mosoly jót fog tenni a másiknak és nektek is.