"Itthon-Otthon"

Előző írásom főszereplői a spanyol légitársaság megbízhatatlansága és a szállodai személyzet gondatlansága voltak, de nem töltöttük egy hetes szabink egészét elveszett kofferjaink keresésével, másfajta tapasztalataink is voltak.

A spanyol utazás ötlete véletlenül született. Miközben azon törtem fejemet, hol ünnepeljük meg Szilvesztert, beléptem egy üdülőjogokat áruló cég honlapjára. Szememet azonnal elkapta egy hirdetés, amely egy hetes bonusz szabit ajánl potom 380 dollárért. Nálunk semmilyen valamire való szálloda nem képes egy ilyen egy nevetséges árral versenyezni. (Ugyanott egy Thaiföldi szabit is ajánlottak 279 dollárért, de semmi kedvünk sem volt 11 kényelmetlen órát tölteni a repülőn, arról nem is beszélve, hogy a repülőjegy ára jelentősen megdrágítana az üzletet).    

Nagy hívei vagyunk az apartman szállodáknak, amelyeknek az ára nem foglalja magában az étkezéséket és már sokszor szálltunk meg ilyenfajta szállodában a világ minden táján. Costa del Soli szállodánk az 553 szobás Sunset Beach Club volt Benalmadénában. Szép lakosztályt kaptunk, háló és nappali szobával, verandával, amelyről egy csodaszép öböl látszott. A szállodának két külső és egy belső úszómedencéje, szaunája, edzőterme, étterme, bára, meg nagy klubhelyisége van. A reggeli olcsó ára (mindössze 6 euró), arra késztetett, hogy lemondjunk apartmanunk jól felszerelt konyhájának használatáról és inkább a szálló ebédlőjében reggelizzünk.

Az étel tárgya volt szabink legnagyobb meglepetése. A szálloda (és az egész város) angol hódoltság alá került és az étel is, ízlésüknek és szokásaiknak megfelelő. Az étkezések étrendjében egyáltalán nem szerepel spanyol étel. A reggeli büfé központjában a szalonna (bacon), kétféle kolbász, tükörtojás, sült bab, pirított gomba, sült paradicsom és krumpli tócsni virított. A kisszámú nem britek rendelkezésére szalámi, felvágott, sajt, gyümölcs joghurt, finom kompótok és friss körték, meg almák álltak, de zöldséget, salátát, sőt még olajbogyókat, nem tálaltak.

Ebédünkkel és vacsoránkkal is hasonló tapasztalataink voltak. Benalmadena a turizmusból élő, tengerpart hosszán terjeszkedő, kedves kis városka. Az Internet szerint 1300 étterem és bár működik benne. Szeretjük a spanyol ételt és különösen a tengeri gyümölcs után bolondulunk, de egy 5-6 kilométeres séta folyamán a város fő utcáján, az éttermek százai közül egyben sem volt spanyol étel. Nemcsak a menü volt tipikusan angolos – fish és chips, pásztor pite (shepherd’s pie), kenyér puding – de az intézmények neve szerint ítélve, Harry’s Bar, Joe’s Corner, Murphy’s Pub és hasonlók, mintha Angliában jártunk volna. Sétánk útvonalán három indiai és egy kínai éttermet is láttunk. Sok kirakat sportadásokat reklámozott, de erre még visszatérek a továbbiakban.

Nem adtuk fel. Feltételeztük, hogy a városkában él néhány helyi lakos is és nem hittük, hogy ezek is alkalmazkodtak az irányzathoz és véres hurkájukat (black pudding) Guinness sörrel öblítik le. Végül is egy mellékutcában felfedeztünk egy kellemes éttermet, amely otthoni andalúz ételt szolgált fel. A szakácsnő maga is kijött hozzánk és javasolta mit rendeljünk.                 

A Spanyolországban töltött hét alatt, csak pescadost és mariscot (tengeri gyümölcs) ettünk. Malagába utaztunk és ellátogattunk egy, a nap minden szakában tömött népies kifőzdébe, amelyet még a múlt februárban fedeztünk fel. Kipróbált módszerünk annak felderítésére – az egész világon működik – melyik a jó étterem: a helyiek kedvenceit pártolni. A favoritunk egy Torremolinosi (Benalmameda tőszomszédja) önkiszolgáló bár volt. A kiszolgáló pultokon tányérok sorakoztak, nyers, összevagdalt tengeri gyümölccsel. A vendég rámutat egy tányérra és 5-10 percen belül elkészítik választását. Az egész ínyencség, friss kenyeres kosárral együtt, 5 euróba kerül, egy pohár kitűnő spanyol bor 1.80. Kívánhat-e az emberfia ennél többet?

Aki Spanyolországba utazik és bele sem kóstol a gaspacho-ba, paellá-ba, az olíva olajos, fokhagymával kiadósan megfűszerezett tengeri gyümölcsbe, a tapas-ok óriási választékába, nem más, mint a híres dalban, Mad dog and Englishman.

Mint megígértem, visszatértem a sportadásokhoz. Tudjátok-e mivel töltötték az idejüket szállodánk angolszász turistái? Az időjárás kitűnő volt, 20-22 fokos, napos idő, de ezek a nap zömét a klubhelyiségben ülve töltötték, hátukkal a nagy ablakoknak, amelyek a tüneményes tengerpartra nyíltak és miközben számtalan palack sört vedeltek, a labdarúgó és más sport közvetítések adásait követték. Alig hittünk a szemünknek, kora délelőtt elindultunk nejemmel napi sétánkra és amikor késő délután visszatértünk a szállóba, semmi sem változott. Ugyanazok a csoportok változatlanul ott hevertek a kényelmes fotelokban a televíziós ernyők előtt, csak az üres palackok mennyisége lett nagyobb. A Happy Hour ideje alatt, 18.30 és 19.30 között, a tömegek csak növekedtek, de a terem éjfélig nem ürült ki. A kisgyerekek kocsijukban aludtak, a kissé nagyobbak hordozható DVD lejátszón rajzfilmet néztek, a felnőttek pedig tovább ittak és bámulták a képernyőket. Vajon tudták-e egyáltalán, hogy a Costa del Solon vannak, a világ egyik legszebb táján?   

Volt egy személyes jellegű élményünk is. A szállodában kis könyvtár volt, mint ilyen helyeken szokásos. Ha valaki befejezi zsebkönyvét, otthagyhatja a könyvtárban és elvihet egy másikat, amelyet más vendég hagyott ott. A könyvek többsége angol volt, de voltak német, holland és svéd kötetek is (magyar nyelvűt nem találtam). Nem hittem, hogy héber nyelvű könyv is lenne, de volt kettő is. A kettőből az egyik, az én könyvem volt, amely vagy tíz éve jelent meg. Ez a csodálatos véletlen nagyon bensőséges érzés volt számunkra, rövid dedikációt is írtam a könyvbe.

A csábító bonusz szabik továbbra is ott találhatók a cég honlapján. Aki megunta a havat, jeget, a borús eget és megengedheti magának, nem jár rosszul a Costa del Solon. A verőfényes napsütés, a csodás tengerpart, az ínyencfalatok (és a sportadások) garantálva vannak, csak tudni kell választani.                  

Megint külföldön vagyunk, újra a Costa del Sol-on, de ezúttal egy Benalmadena nevű kis városkában, vagy fél órára Malagától. Kérdezhetitek, miért utazik valaki, aki ennyire kritikus – mint a továbbiakban kiderül – egy évben másodszor Spanyolországba? Sok okom van rá. Az ország gyönyörű – ha látnátok eme szépséges öblöt, amelyet ebben a pillanatban csodálok erkély ablakomból, ti is a véleményemen volnátok – az emberek, dacára latin gyengeségeiknek, bájosak, nyitottak, népiesek, földközi tengeriek, mint az izraeliek, az étel fenséges, az árak alacsonyabbak, mint nálunk, szeretjük a spanyol nyelvet, az éghajlat télen is kellemes, hasonlóan a miénkhez és ezeken kívül, van-e valaki, akinek nincs szüksége időről időre levegőváltásra, távol a politikusok intrikáitól, a kisebb-nagyobb botrányoktól, feszültségektől? Kellenek-e további okok?

Az izraeliek, pont úgy, mint a magyarok, szeretnek kritizálni, panaszkodni. Minden, ami nálunk van pocsék, standard alatti, a szolgáltatások silányok, légitársaságunk gépein az ülések között nincs elégséges mozgástér. Mi viszont feleségemmel, a múlt szombaton, az Ibéria madridi járatán úgy találtuk, az üléssorok közötti távolság a legszűkebb, amelyet valaha is tapasztaltunk (és higgyétek el, jó néhány légitársaság gépein repültünk már), akárhogy próbáltunk elhelyezkedni, lábaink folyton az előttünk levő ülésbe ütköztek. A reggeli is az átlagosnál alacsonyabb minőségű volt. A zsemlye száraz és a személyzetnek esze ágában sem volt berakni őket néhány másodpercre a mikroba. Szeretem a tojást, de az omlettomat mintha csak a tojás mellett sütötték volna ki, meg aztán néhány gyanús szürke foltja is volt, a bizonyíthatatlan eredetű tócsninak mellette, pedig semmilyen íze sem volt. Nem lehetek teljesen tárgyilagos, mert ugye az El Al alkalmazottja vagyok, de azt hiszem, a mi társaságunk reggelije összehasonlíthatatlanul jobb.

További összehasonlítások? Az Ibéria gépein nem vetítenek filmeket ilyen rövid, ‘csak‘ 5 órás járatokon, nem árulnak vámmentes cikkeket, a további, egy óra, öt perces járaton pedig Madridból Malagába, még egy pohár vízzel sem kínálták meg az utasokat. A légikisasszonyok ugyan végigsétáltak a gép hosszán felszolgáló kocsijukkal, de akármi is volt rajta, pénzbe került. Az igazat megmondva, sem engem, sem ülésszomszédjaimat nem kérdezték meg, akarunk-e valamit, pénzért, vagy ingyen. 

Nagy általánosságban azt mondhatom – bár az általánosítások veszélyesek – a spanyolok nem nyújtanak tájékoztatást, harapófogóval kell kihúzni belőlük. A jegykiadó pultnál a tisztviselő úgy viselkedik, mintha minden szó pénzbe kerülne. Kénytelen vagy kérdezni és kérdezni és újra kérdezni. Tapasztalt világutazók vagyunk és tudjuk mit kell kérdezni, de mi lesz az újoncokkal? A legjobb esetben nem részesülnek mindazokban a szolgáltatásokban, amelyekre jogosultak, a legrosszabb esetben pedig komoly bajba kerülhetnek, például lekéshetik gépüket.

Ezen kívül, és megint kénytelen vagyok általánosítani, a 'manana’ szót ugyan senki sem használta, de minden sokkal lassabban intéződött. Nem sikerült megértenünk miért tart a becsekkolás a madridi röptéren, a világ egyik legmodernebbjén és legkorszerűbbjén, tovább, mint a világ többi röpterén. Az tájékoztató pultnál hosszú sorok voltak és újra nem fogtuk fel miért. Minden utas hosszasan időzött a tisztviselőnél, talán az élettörténetét mesélte el? Hasonló a helyzet a felszállásnál. A folyamat jól ismert. Átadod a beszálló kártyádat, letépik a megfelelő részt, továbbhaladsz az utas hídon, bejutsz a gépbe, mosolygó utaskísérő üdvözöl, megtalálod az ülésedet, elhelyezed kézi poggyászodat, elfoglalod a helyedet és reméled helyes nőt ültettek melléd. A folyamat Madridban semmivel sem különbözik, azon kívül, hogy tovább tart és az utasok hosszú sorban kígyóznak a folyosó hosszán.

December 26-án éjjel érkeztünk végcélunkra, de a poggyászunkat úgy látszik máshová irányították. Nem annyira rendhagyó dolog, más társaságoknál is megtörténik. Cégünk vezérigazgatója, aki persze jól ismeri a rendszert, egyszer kijelentette, nem azon csodálkozik, hogy a poggyász egy elenyésző része elveszik, inkább azon, hogy nagy része igenis rendben megérkezik.

Az Elveszett Poggyász pulthoz járultunk. Az idősebb tisztviselőnő feljegyezte két kofferunk részleteit, szerencsénkre megőriztük a feladást azonosító címkéket is. Utasított, próbáljuk még egyszer megtalálni poggyászunkat, nem csak járatunk futószalagján, hanem annak távoli környékén is. A késő éjjeli órákban hosszabb időt töltöttünk hiábavaló kereséssel és csak ezután kaptuk meg panaszunk jegyzőkönyvének a másolatát. Megígérték, kofferjainkat szállónkba kézbesítik, ha megtalálják őket. Vaskos célzásként megjegyeztem a hölgynek, váltó ruha nélkül maradtunk és még csak egy fogkefénk sincs, de ő alig, hogy bólintott, amíg feleségem meg nem kérdezte határozottan: „Kapunk alapvető cikkeket tartalmazó szükség készletet, ahogy ilyen esetekben légitársaságoknál szokás?”

Szép táskákat kaptunk az Ibéria cég logójával, pizsamával, házicipővel, mosdó holmikkal, borotválkozó készlettel (számomra persze) és nyomtatott bocsánatkérő levéllel, de csak azért, mert kértük! Ha feleségem nem tudta volna, hogy jogosultak vagyunk ilyen elsősegélyre, semmit sem kaptunk volna.

December 27. Azóta 24 óra telt el. Senki sem hívott telefonomon és tájékoztatott csomagjaink helyzetéről. Beléptem a panaszíven jelzett poggyászkereső rendszer weboldalára, beütöttem a hivatkozási számot, de panaszom mellett csak annyit találtam: „Nincs hír!” Ráadással, dacára annak, hogy a tisztviselőnőnek szájába rágtam telefonszámomat és biztonság okáért egy névjegykártyát is adtam neki, számom hibás volt.

Szerencsénkre a weboldalon van opció a tévesen rögzített adatok kijavítására, betápláltam helyes telefonszámomat és az egyik koffer típusát és színét is helyesbítettem. Most azon tűnődünk, mitevők legyünk. Jól tudjuk, ünnepek vannak, de a légitársaság teljes gőzzel dolgozik, sőt ez a legjobb idényük. Vajon poggyászunkat soha sem találják meg, vagy az itt szokásos lassú tempó miatt, még senki sem kereste őket? Másnap kénytelenek leszünk vásárolni néhány szükséges tárgyat, úgy, mint alsóneműt, inget, piperecikkeket. A továbbiakban más cikkekre is szükségünk lesz, pulóverre, kabátra és hasonlókra, de mi lesz, ha abban a percben, amint a pénztárosnő áthúzza hitelkártyámat, megcsörren a telefon és értesítenek, kofferjaink útban vannak a szállóba?

Mint minden utas, kártérítésre vagyunk jogosultak és egyáltalán nem sajnálnánk, ha ruhatárunkat felújíthatnánk, de mennyi ideig kell várnunk amíg biztosak lehetünk, hogy poggyászunk véglegesen eltűnt?

December 28. További 48 óra telt el, tehát összesen 72 óra leszállásunk óta Malagában. A légitársaságtól ugyan nem jött telefon, de amikor vásárlásaink után tegnap visszatértünk szállónkba, véget vetettünk a bevásárló kampánynak, miután a weboldalon kedvező értesítés jelent meg, miszerint: „A röptérre érkeztek. Elkezdtük a kikézbesítési folyamatot”. Az értesítés december 28-án kelt.   

December 29. A nap véget ért, 11 óra éjjel van, csomagjaink nem érkeztek meg a szállóba és az Ibéria társaság irányából teljes a csend. Feltételezem, alkalmazottai otthonukban ünneplik az év végét, mi pedig kénytelen vagyunk beérni a kézipoggyászunkban hozott dolgainkkal, kiegészítve azokkal. amelyeket tegnap vásároltunk. Ha holnap sem kapjuk vissza személyes poggyászunkat, újabb bevásárló útra kell indulnunk.  

December 30. Ma délben a legelképesztőbb dolog történt. Elhatároztam, a recepcióhoz megyek és megkérem őket, ejtsenek szót az Ibéria céggel. Másfél napon belül, péntek reggel korán, elhagyjuk a szállót és ha csomagjainkat addig nem kapjuk meg, újabb komplikáció keletkezik. Beszélgetésünk közben a fiatal szállodai alkalmazottal, Krisztoferóval, felnéztem és mit gondoltok, mit láttam a recepciós pult mögötti messzi sarokban? A kofferjainkat!

Oda akartam menni és közelebbről megtekinteni rég nem látott kincseinket, de a másik alkalmazott, egy idősebb ember, odakiáltott: „Ezek nem a magáé, ezek Kálmánné kofferjai!” Krisztofero kíséretében mégis odamentem és a címkék segítségével, meg az útlevelemmel, azonosítottam magamat és bebizonyítottam, hogy a kofferok a miénk. A másik úr még mindig nem adta fel és azt állította, nem is lakok ebben a szállodában, hanem egy másikban, de ezúttal is sikerült bebizonyítanom, hogy téved.

Végre megengedték, hogy szobánkba vigyem tulajdonunkat, de azelőtt még Krisztoferó elregélte a fejlemények egy részét. A kofferek két napja érkeztek a szállodába, 28-án. Egy izraeli hölgy, egy másik szállodából, felhívta a mi szállodánk recepcióját és megkérdezte, kofferjai nem érkeztek-e tévedésből a oda. Az egyik tisztviselő hanyagul megnézte a címkéket és elhatározta (S)hacham és Kalman (angolban ugye nincsenek ékezetek) ugyanaz és azt válaszolta a hölgynek, poggyásza náluk van. Végül is mi a különbség egy izraeli és a másik között? A hölgy aznap reggel újra felhívta a szállót és bejelentette, poggyásza megkerült. A recepciós alkalmazott azt válaszolta, igen, megkerült, itt van nálunk, de a hölgy erősködött, ez nem lehet az övé. Senki sem vette magának a fáradságot, elolvasni a címkéken neveinket és megnézze a szálloda vendéglistáját, vannak-e ilyen nevű vendégeik. Mellesleg, miközben Krisztoferóval beszélgettünk, a barátságtalan tisztviselő spanyolul szidta beszédtársamat, hogy velem vesztegeti idejét.

Összefoglalva: a vége jó, minden jó? Nem egészen!

Az Ibéria légitársaság felelőtlenül viselkedett, mert semmilyen módon sem lépett velünk kapcsolatba. (A MALÉV weblapja például azt írja a hibás poggyászkezeléssel kapcsolatban: „Amikor csomagja megérkezik, értesítjük Önt és egyeztetjük a kiszállítás időpontját.”) Úgyszintén, nem adta át a szállodai recepciósoknak a fuvarlevél egy példányát, amelyben egyértelműen megjelenik a nevünk.

A szálloda alkalmazottai felelőtlenek voltak, mivel nem azonosították a neveket a kofferok címkéin, még akkor sem, amikor az izraeli hölgy határozottan kijelentette, hogy a kofferok nem az övéi. Továbbra, a recepciós tisztviselő szemtelenül és gorombán viselkedett. Még jó, hogy Krisztoferó és két másik kolleganője, kedvesek voltak és segítettek.

Három és fél napig személyes poggyászunk nélkül voltunk, jelentős összegeket adtunk ki alapvető cikkekre és az üzletekben töltöttük az időnket, ahelyett, hogy szórakoztunk, kirándultunk volna. Jár nekünk ezekért valamilyen kártérítés? És ha igen, kitől?

Utószó: Egy nappal később elpanaszoltam az esetünket a szálloda kedves és rokonszenves műszaki igazgatójának, Az úr türelmesen meghallgatott, résztvevő mosollyal bólogatott, de nem voltam képes kihozni belőle még egy bocsánatkérő nyilatkozatot sem, Valószínűleg az én hibám volt. Nem voltam elég meggyőző. Vagy talán ordítanom kellett volna, meg az asztalra csapni?

Mint szokásom, azon a bizonyos napon is, vagy három hete, mielőtt elindultam a munkába, benéztem az újságba, de nem vettem észre a dátumot és főcímet sem láttam a nap jelentőségéről. Csak az irodában hívta fel figyelmemet egy kollega arra, hogy aznap november 29-ike van és 62 éve telt attól a naptól, amikor hosszas huzavona után 1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése felosztotta Palesztina területét a zsidók és az arabok között. E határozat alapján kiáltotta végül is ki David Ben Gurion Izrael államát 1948. május 14-én. Az ENSZ terv szerint a bibliai terület 57%-án zsidó állam jött volna létre, 43%-án pedig egy arab állam (a ’palesztin nép’ elnevezést csak 1964-ben kreálták). A konfliktusok elkerülése végett, kb. 100 négyzetkilométer Jeruzsálem körzetében, ENSZ igazgatás alá került volna.     

A javaslatot a közgyűlés 33 tagja támogatta, 13 ellenezte és 10 tartózkodott, ezek voltak az erőviszonyok az akkori ENSZ-ben. Amikor 1949. május 11-én Izraelt felvették a Világszövetségbe (mint annak 59-ik államát), 37 állam szavazott csatlakozásáért, 12 ellenezte és 9 tartózkodott. Ma az ENSZ-nek 192 tagja van, majdnem minden önálló állam a világon, közülük 60 muszlim és ezekből 24 arab. Ezek, együtt a Harmadik Világhoz tartozó államok nagy részével, gyakran szavaznak Izrael ellen.

Jól emlékszem 1947. november 29-re, a csehszlovákiai (ahol akkor éltem) zsidóság örömére, erre a hírre. Ez a közönség azonosította magát a cionista eszmével és nagy részük Izraelbe emigrált.

Az ENSZ történelmi határozatát Pozsonyban, Szlovákia fővárosában, 1947 decemberében fényes összejövetellel ünnepeltük meg a Nemzeti Színházban. Az ünnepség hivatalos részében pazarul kiöltözött funkcionáriusok, politikusok, vettek részt, szónokoltak, poharat emeltek, de az igazi murit a cionista ifjúság rendezte a színház előtti havas téren. A mai napig megvan nálam a mozgalom levele, amelyben kérik, hogy jelenjek meg este 7-kor pontosan ünnepélyes cserkész öltözetben – fehér ing, rövidnadrág (vagy szoknya) és kék kendő. Néhány százan voltunk és a kötelező szónoklatok után, izraeli nemzeti zászlókat lobogtatva, viharos hóra táncra perdültünk a szökőkút körül. A közúti forgalom, a villamosok leálltak és a lakosok bámulva nézték a rövidnadrágos bolondok hancúrozását a hóban.

Úgy látszik a halhatatlan Fáma asszony Bratislavában is honos. Másnap reggel a munkában kollegáim arról faggattak, igaz-e, hogy az előző éjjel frenetikus zsidó huligánok tőrrel fogai között randalíroztak a város központjában.  

A zsidó nép a napokban ünnepli Hanukkát és mint évente, családunk ezúttal is rokonok házában gyűlt össze. Hagyományos ünnepeink között Hanukka a kedvencem. Nincs sem böjt, sem gyász, vezeklés, pászka, imádság, csak öröm: ez egyszer őseink győztek! Purim (a mi Farsangunk) is vidám ünnep, de manapság csak a gyerekek öltöznek jelmezt. Én is, aki büszkén lobogtatom a szabadelvűség zászlaját, megünnepelhetem Hanukkát, anélkül, hogy hűtlen lennék magamhoz. Egy kis akadályon kívül – a gyertyagyújtás áldása – amelyet könnyedén átszökellek, az est a fények ünneplése, sok jó kajával és nem utolsó helyen 10-15 hagyományos vidám dallal. Előzőleg sokszorosítottunk néhány lapot a dalok szövegével és aki forró burgonya tócsnit, lekváros fánkot, meg hanukkai ajándékot akart kapni, meg kellett szolgálnia hangos énekléssel, a sok gyertyatartó (minden gyerek sajátját hozza), a lobogó gyertyák és a terített asztal körül.

Az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre és az óta is élvezem, bár hangom nem túl jó. Emlékezek minden egyes a suliban, a cserkészeknél, a cionista mozgalomban tanult dalra. Annak idején, amikor még behívtak tartalékos katonai szolgálatra, de korom miatt már nem feleltem meg első vonalas beosztásra és néha hetekig végeztem kétszer négy órás őrszolgálatot egy isten háta mögötti lyukban, egyedül a sötét éjszakában, tudjátok miként harcoltam a rám törő álmosság ellen? Csendesen, hangtalanul, végénekeltem gazdag magyar, szlovák, héber dalrepertoáromat, néha hosszú percekig törve a fejemet a pontos szövegen, amíg beugrott.

Graham Welch professzor, a Nevelési Kutatás igazgatója az angliai Surreyi Egyetemnél, 30 éve tanulmányozza az éneklés különböző szempontjait. Úgy találta, akik énekelnek, egészségesebbek, mint akik nem. Az éneklés edzi a tüdőnket, megerősíti hasi, bordaközi és rekeszizmainkat, serkenti vérkeringésünket. Arra késztet minket, hogy mélyen lélegezzünk, mélyebben, mint akár egy kimerítő gyakorlat után, úgyhogy több oxigént veszünk fel, javul aerobikus kapacitásunk és ugyanakkor izomfeszültségünk is lazul.

Ennyit az éneklés hatásáról testünkre, de a dalolás több mint a szavak dallamos kimondása, zenei hangok létre hozása hangunkkal. Az éneklés érzelmi kifejezés, elfojtott vágyak, érzelmek megnyilvánulása, amelyeknek a mélysége azonosításunktól függ az adott szöveggel. A hazafias dalok az egyik legelterjedtebb ének műfajhoz tartoznak. Csak e héten olvastam egyik újságunkban, hogy a himnuszunk még mindig hatásos. Nem tudom milyen lakosságrétegekhez fordult a kutató, de a közvélemény kutatás eredménye pozitív volt. A kérdezettnek 91% azt vallotta, hogy a himnusz éneklése nemzeti érzéseket vált ki benne.

Amikor másokkal együtt dalolunk – mégha teljesen idegenek is, annál is inkább, ha családtagok, barátok – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza. A közösségi éneklés összeköti az embereket, barátságokat teremt, erősíti a nemzeti azonosságélményt, de fontos eszköze más népek megismerésének és megbecsülésének is. Nem véletlenül, katonai parancsnokok világszerte, menetelés közbeni éneklésre ösztönzik a legénységet.

További elterjedt ének műfajok a vallásos énekek és zsoltárok (gyülekezeti éneklés), népdalok, bordalok, ivónóták és természetesen a gyerekdalok. A kisgyerekek szeretnek énekelni. Az óvónők és tanító nénik ezt jól tudják és az éneklést, egyesítő, oktató és unalom feloldó tényezőként használják. Azon a bizonyos Hanukka bulin e héten, 6 éves unokám volt a legbuzgóbb kísérőm A nagyobbak sokkal kisebb lelkesedéssel daloltak, inkább csak azért, hogy elkerüljék a „Te miért nem énekelsz?” féle megjegyzéseket, mint élvezetből. Idősebb gyerekek számára az éneklés valamilyen okból gátlásos, talán attól félnek, hogy csecsemőknek tekintik őket. Az ifjúsági mozgalmak nagy plusza, megszokod, hogy másokkal együtt csinálsz dolgokat.

Sok népnél létezik a közösségi éneklés szokása. Görögországban például az ilyenfajta éneklés a mindennapi élet és az ünnepségek elválaszthatatlan része. Rodosz szigeti kirándulásom egyike volt a legélvezetesebbeknek. A zene-kávéházakban (musicafe) esténként, egész családok – néhány generáció – mulattak együtt és sokkal éjfél utánig énekeltek és táncoltak népi zenekar kísérettel.

Az egész, ú. n. fejlett világban, az emberek újra felfedezik, hogy az éneklés jó. A dalok vezérmotívumai a bölcsesség, tudás, történelem és a nép örömei és bánatai. Amikor egy nép elveszti dalait, gyakran az azonosságát, összetartását is elveszti, a nemzeti szellem drasztikusan csökken. Ebből a szempontból, a nyugati popkultúrának pusztító hatása van az etnikai kultúrákra.

Egy éve meg voltunk hívva Pestre, barátunk 65 éves szülinapjának ünnepelésére családja körében. Egy kis étteremben vacsoráztunk, természetesen cigányzene is volt. Az ünnepelt anyósa, egy rendkívül szimpatikus hölgy és kortársai külön asztalnál ültek és a dalokat vele énekelték a zenészekkel. Imádom a cigányzenét, sok dalt tudok dúdolni, de a szavaknak csak kis részét ismerem. Irigyen csodáltam ezeket az idős embereket, betéve tudták minden nóta szövegét. A hosszú est folyamán talán 30 nótát játszottak, az éneklők már berekedtek, de nem lankadtak el, amíg haza nem indultunk.

Barátunk és felesége, a fenti hölgy lánya, szintén ismerték a dalok nagy részét és a többi vendéggel együtt, időnként csatlakoztak az énekléshez, de lányuk, férje és két kislányuk, majdnem olyan közönnyel hallgatták a lelkes és zajos ünnepséget, mint feleségem (aki nem tud magyarul és nem lelkesedik túlságosan ezekért a [szerinte] érzelgős melódiákért).

Megkérdeztem a lányt – vele is nagyon jóban vagyok – „Nem ismeritek a nótákat, amelyeket nagyanyád olyan lelkesen dalol?” A válasz: „Természetesen ismerek néhányat, de jobban szeretem a Ledd Zeppelint.”

Vajon ilyen lesz a jövőnk? Franciák, japánok, magyarok, afrikaiak, oroszok, együtt fognak ülni és Ledd Zeppelint dalolni?   

“Cervantes és a Telenovellák Nyelve” című blogomban már említettem, vagy két évtizede úton Argentínából Európába, csak a gépen tudtuk meg, hogy a járat a brazíliai San Paulóban is leszáll. Azt latolgattuk, meglátogatjuk feleségem ott élő unokatestvérét, „de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Kíváncsiak voltunk, miért teszik ezt? A válasz: a brazil rablók kegyetlenek, a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét”. Mit mondhatok? Lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk”.

Repülőtársaságunk ez idén egyenes járatot indított Sao Paolóba és nejem megvalósította régi álmát, meglátogatta unokahúgát. Majdnem két hét után tért haza és mint kiderült, a valóság Brazíliában nem változott meg jelentősen. Megpróbálok tolmácsolni néhányat benyomásai közül, amíg még frissek emlékezetében. Közismert, hogy a szegény és gazdag rétegek közötti különbség Brazíliában, a világ legnagyobbjainak egyike. Ez társadalmi elidegenülést okoz, amelynek egyik mellékhatása az erőszak és bűnözés.

Nejem rokonának egy villanegyedben van nagy háza, kerttel és úszómedencével. A munkaerő az országban nagyon olcsó. A hölgy egyedül él és ezért csak bentlakó mindenese és kertésze van, aki az úszómedencéért is felelős, de gyerekes családoknak pesztrájuk is van és sokszor szakácsnőjük is. Mindamellett, a személyes kiszolgáláshoz hozzá kell szokni. Feleségem saját lakásegységet kapott használatára, külön fürdőszobával. Reggel fürödni ment és mire egy idő múltán kijött, ágya már be volt ágyazva és ruházata összehajtogatva. Kétségtelenül kényelmes, de egy bizonyos mértékben elveszíted a magánéletedet.

Az unokatestvér háza, mint a negyed többi háza, elektromos kerítésvédelemmel van ellátva. Az utca végén állandóan biztonsági jármű parkol és mielőtt az asszony autójával kihajt házából, három képernyőn megnézi nem ólálkodik-e valaki a környéken, a kapu nyitását pedig összeegyezteti a biztonsági őrrel. Öreg, ütött-kopott autót vezet, ne higgyék tehetős embernek, akit érdemes követni házába. Feleségem látogatása idején a légkondicionáló nem működött – 32-33 fokos hőségben – de az ablakokat nem szabad letekerni, az útkereszteződéseknél kéregető gyerekcsapatok miatt, akik nem vetik meg a csórást sem. Azon kívül, soha sem lehet tudni, nem rejtőzik-e a közelben egy felnőtt, aki csak az adódó alkalmat várja megragadni az uralmat a járműn.

 Dacára ezeknek a biztonsági rendszereknek, két hete sikerült két rablónak behatolni házába, valószínűleg amikor kinyitotta a kaput. Szerencsére nem bántották testileg, de késes fenyegetéssel, arccal lefelé a padlóra fektették, felfordították a házat és elrabolták minden ékszerét, köztük anyjától kapott emléktárgyakat. A rendőrségnek nem sikerült elcsípni a rablókat, de visszahoztak egy gyönyörű aranyozott nyakláncot, amelyet a tolvajok útközben eldobtak, mert nem volt valódi aranyból. Az unokahúg a nyakláncot feleségemnek ajándékozta, mert úgysem tudna egy ilyen szemet szúró ékszert hordani Brazíliában.

A nagyméretű bűnözés és a sok rablás miatt, a nyilvános helyek, mint a metró, a szórakozó helyek, a szupermarketek – ezek fényűzőbbek, mint nálunk – biztosítva vannak és mindenhol fegyveres őrök cirkálnak. Miután az utcán veszélyes forgolódni, a legtöbb személyi szolgáltatás, mint például a posta, vegytisztító, nyomda és nagyszámú étterem, ezeken a biztosított helyeken van összpontosítva és élénk társadalmi élet folyik bennük.

Ha már a metrót említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Brazíliában, a 60 éven felüliek (hasonlóan Magyarországhoz, ahol 65 év a korhatár) ingyen utaznak minden tömegközlekedési eszközön. A brazilok rendkívül udvariasak és átadják a helyüket idősebb embereknek, talán azért mert aránylag kevés van belőlük a lakosságban. Szomorú tény, hogy az alacsony státusú társadalmi-gazdasági rétegekben (ilyen Brazília lakosságának a legnagyobb része) a tiszteletben megőszült emberek gyakorisága aránylag alacsony. Amikor egy idősebbnek látszó ember érkezik a bevásárló központba, odalép hozzá egy alkalmazott, elveszi tőle a kocsi kulcsot és parkol helyette (valet parking). Haladott korú embereknek nem kell sorba állni. Bámulatos látvány a színházi pénztárnál és másutt, ahol az emberek sorban állnak, ahogy a várakozók mind arrébb állnak és az idősebb embert a sor elejére eresztik.

Utazása vége felé feleségem feltette magának a kérdést: miként lehet-e ilyen feltételek alatt élni, lakatra zárva fényűző gettókban, egy tengerparti séta lehetősége nélkül? Még a kutyusodat sem viheted ki levegőzni a ház elé.

 A válasz: minden szokás dolga. Azok számára, akik ott élnek, ez az életmód normális. Amikor nejem megkérdezte unokahúga gyerekeit – hason korúak, mint a mi gyerekeink – miért nem látogatnak el Izraelbe, azt válaszolták, félnek!

Az angol premonition – egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatos megérzés, nagyon gyakran figyelmeztetés – magyar fordítása előérzet, vagy előzetes figyelmeztetés. Azok szerint, akik hisznek az ilyenfajta előérzetekben, ez majdnem ugyanaz, mint a precognition, magyarul jövőérzékelés, (vagy előismeret, előzetes ismeret, prekognició) egy fogalom, mely meghatározása: olyan jövős információ birtokába jutni, amely a szokásos módon, valós adatok elemzése által, nem elérhető.

Szerény véleményem szerint az ilyenfajta előismeret már a parapszichológia területére tartozik. Tom Cruise 2002-es sci-fi filmjében, Különvélemény, a rendőrség Bűncselekmény Megelőző Osztálya természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező személyek (precogs) kinyilatkoztatásai alapján, még a gyilkosság bekövetkezte előtt letartóztatja a leendő elkövetőket, akik persze szenvedélyesen tiltakoznak, mert nem tudják még, hogy gyilkosságot fognak elkövetni. Egy másik film, egy meglehetősen izgi pszichológiai dráma, Megérzés, Sandra Bullockkal (amelynek plakátjából loptam az írásomat kísérő fényképet), teljesen képzeletbeli. Ha jól tudom, az Egyesült Államok katonasága parapszichológiai kísérletek sorozatát végezte el, de nem tudta bizonyítani, hogy a jövőérzékelésnek tudományos alapja van. Tény, senki sem jósolta előre meg a szeptember 11-es és más terrorcselekményeket.  

Ellentétben a jövőérzékelés tehetségével, amely csak keveseknek adatott meg és mint fent említettem, nem bizonyítható, az előérzés, a megsejtés adottsága, veleszületett minden emberrel. Mindegyikünk tapasztal időről időre, ilyen, vagy olyan mértékben megérzéseket. Hányszor történt meg veletek, gondoltatok valakire, akit nem láttattok, vagy akiről nem hallottatok hosszú ideje és hirtelen felcsörgött benneteket? Ezeknek a előérzéseknek sincs tudományos magyarázata és nem bizonyíthatók empirikus eszközökkel.

Miért létezik mégis az a tévhit, hogy az előérzések aránylag megbízhatók? Embereken, különösen nőken, sokszor páni félelem hatalmasodik el, bizonyosak abban, hogy valami szörnyűség fog történni gyerekeikkel/unokáikkal/párúkkal. Ez egy teljesen természetes érzelem és

drágáik iránti nagy szeretettükből, a sok személyesen megélt, vagy a médiában közölt rettenetes esetekből, származik. Ezek az előérzetek a legtöbbször nem valósulnak meg és az egész esetet rövid időn belül elfelejtik, de azokban a sokkal ritkább esetekben, ha csakugyan szerencsétlenség történik, a hír a beteljesült előérzésről, szájról szájra terjed. 

A Wikipédia néhány esetet említ, amelyekben az előérzés valóvá vált. Abraham Lincoln tíz nappal meggyilkolása előtt megálmodta közelgő halálát, Mark Twain megjósolta a Halley-üstökös megjelenését halála napján – hasonlóan, mint születésekor – sokaknak volt előérzete a Titanic elsüllyedéséről, de ezek a beteljesült jóslatokról szóló ritka és anekdotális esetekhez tartóznak, amelyeket azért jegyeztek fel, mert híres személyekkel/eseményekkel voltak kapcsolatban.

Engem azért kezdett foglalkoztatni a tárgy, mert elég gyakran vannak előérzéseim. Emellett, eszem ágában sincs azt állítani, hogy ezek megbízhatók, pont fordítva. Néhányszor engedtem a kísértésnek és sorsjegyet vásároltam, mert úgy éreztem, ezúttal nyerni fogok, de a szerencse sajnos továbbra is elkerült. Az egyik városon kívüli utazásom előtt az az erős érzésem támadt, hogy baj fog érni és jobb lenne, ha otthon maradnék, de elhatároztam, hogy ez csak krónikus lustaságom újabb rohama és kényszerítettem magamat útra kelni. Elképzelhetitek, kutyabajom sem lett (de talán azért, mert óvatosabban vezettem).

Az egyik legemlékezetesebb esetem, még boldogult anyám életében történt. Egyszerűen rühellte, hogy feleségem és én külföldre utazunk, ’egyedül hagyva őt‘ és mindent megtett, hogy meghiúsítsa terveinket. Egy utazásunk előtt Csehországba, azt a lehetőséget vázolta fel, hogy már nem találjuk életben, amikor visszatérünk. Nem tudom miért, de ezúttal sokkal jobban hatottak rám szavai, mint máskor és repülésünk egész ideje alatt szavai ott harsogtak a fejemben. Az eset még a mobiltelefonok kora előtt történt, privát lakásban laktunk, a nemzetközi beszélgetések ára borsos volt és eszem ágában sem jutott engedélyt kérni, a vendéglátóink telefonját használni. Másnap, amikor Prága központjába kirándultunk, ott hagytam a csoportot, megkérdeztem merre van a főposta és rohantam felhívni mamámat. Nemcsak, hogy nem volt baja, hangulata emelkedettebb volt, mint általában, kedvenc programját nézte a német TV-ben és vidáman kívánt nekünk további jó mulatást.

Az utána következő években is továbbra kézzel-lábbal tiltakozott utazásaink ellen, de még sok évet élt meg és 85 éves korában halt meg.  

Előérzéseim nem múltak el, de igyekezem semmibe venni őket és a mai napig nem sínylettem meg ennek következményeit. Felhívom olvasóimat, akiknek hasonló, vagy más tapasztalatai van, számoljanak be róluk.                      

Szülinapomra szép ajándékot kaptam, két jegyet egyik kedvencem, a Carmina Burana előadására. Ritkán láttam hasonló, mély benyomást keltő koncertet. A művet a Tel Avivi opera zsúfolásig megtelt termében,  a Rison Lecioni szimfonikus zenekar adta elő és a fenomenális Dan Ettinger vezényelt. (A koncert első részében a zenekar Mozart 25.-ik szimfóniáját játszotta). A színpadon, a zenekar tagjain kívül, egy száztagú kórus is helyet kapott és időnként egy gyerekkórus ötven tagja is csatlakozott.  

Carmina Burana egy cselekményes kantáta, amelyet a német Carl Orff szerzett 1935-36-ban. A mű 24, egy bajorországi kolostorban talált, latin–német–francia XIII-XIV. századbeli versre alapszik. A dalok világi tárgyak széles skálájáról szólnak. A sors és szerencse forgandóságáról, az élet csalóka, félrevezető természetéről, a tavaszi visszatérés öröméről, a zabálás, piálás, szerencsejátékok, testi vágy gyönyöreiről. A ciklus sok dalának erotikus jellege van. Sokszor hallgattam már meg a művet különféle előadás módon és néhány filmezett verziót is láttam. Említésre méltó volt egy, amely az énekelt és zenekari tételeket buja balettel egészítette ki, de számomra a legérdekesebb az a felvétel, amelyikben a Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli és egy japán kórus kíséri. Mindig újra és újra elbűvöl a ferdeszemű énekesek látványa, ahogy óriási igyekezettel adják elő Bach és más európai zeneszerzők műveit, amelyeknek a kultúrája olyan messze van az övéjüktől, mint a Föld a Holdtól, olyan nyelveken, amelyek teljesen idegenen hangozhatnak számukra (Carmina Burana esetében latin és középkori német).  

Legalább 5-6 élő előadását is láttam a kantátának. Ha csak lehet, a zene élvezésének ezt a módját részesítem előnyben, amikor a hallás dimenzióját kiegészíti a látás is. Dan Ettinger karmestert először láttam és nagyon élveztem rendhagyó és virtuóz stílusát. Ettinger, aki soha sem tanulta a vezénylést az akadémián, ugrabugrál, táncol és minden mozdulatával átéli a zenét. A múltban gyakran kérdeztem magamban, minek szükséges egyáltalán a karmester? Mi a kapcsolat a férfi között a kis pódiumon, aki ritmikusan lóbálja a kezét és az zenekar között, amely magabiztosan végzi feladatát? Nem így van Ettinger esetében. Ő láthatóan uralkodik a zenészeken és minden feltörő szólamot, halk tónust, megfelelő karmozdulattal beint.

Amikor a szemeddel követed a zenekart munkájában, könnyebb megérteni a játszott művet és különbséget tenni különböző alkotóelemei között. Így például ezen a koncerten, hosszú perceken át szemeztem a dobost, amint különféle hangszereket szólaltatott meg. A dobok dörgését nem volt nehéz hallani akkor sem, amikor a zenekar és a kórus teljes hangerősséggel működött, de csak amikor a zenészre koncentráltam és láttam amint a tamburint rázza, vagy ráver a triangulumra, amelynek a hangja általában elenyészik a zenekar crescendójában, sikerült kivennem finom hangját.

Mint már említettem, Carmina Burana egyik kedvencem és feleségem meg jó barátaim is velem hasonló mértékben kedvelik. Azonkívül, mint jól tudjuk, minél inkább hallgatunk egy zenei művet, annál inkább válik ismertebbé és kedvesebbé, de nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nem osztják ízlésemet. Régebben, amikor még kutyatulajdonosok voltunk – mióta kedvencünk az örök vadászmezőkre távozott, nem volt kedvünk új állatot hozni házunkba – sétáltatás közben megismerkedtem egy angolszász hölggyel, aki szintén ölebét sétáltatta. Beszédbe eredtünk és egy kicsit meg is barátkoztunk. Néhányszor meghívott házába egy pohárkára és amikor két további jegyet kaptam a Carmina Burana egy előadására, meghívtam őt és barátját, tartsanak velünk.

Nem tisztáztam előzőleg zenei ízlését, de feltételeztem, hogy mint intelligens világfi (vagy inkább világnő), ő is kedveli a klasszikus zenét. Ami történt elképesztett. Néhány perccel a koncert kezdete után, a hölgy felemelkedett, odasúgta nekem, „Nem bírom tovább” és barátjával együtt elhagyta a termet.

Ezután a kínos eset után, kapcsolataink is lehűltek. Úgy sincsen kutyánk többé és nem futunk többé össze sétaink közben.          

 O Fortuna, Carmina Burana első részéből. A Berlini Filharmonikusokat Seiji Ozawa vezényli. 

A napokban véletlenül összefutottam egy régi barátnőmmel. Sok év telt el az óta – több mint 45 éve vagyok nős – de ma is gusztusosnak és kívánatosnak néz ki. A kapcsolatunk annak idején nem volt egy sorsszerű, dramatikus, fel-le szerelem. Élveztük egymás társaságát, moziztunk, buliztunk, parki padon, vagy  a lépcsőházban, mielőtt hazament a szüleihez, csókolództunk, egy kicsit tapiztuk egymást – azokban a napokban a sex fiatalok között inkább kivételnek számított, mint magától értetődőnek – de nem voltam még érett egy állandó, kötelező kapcsolatra és amikor megismert egy nálam komolyabb pasit (aki később el is vette), mint barátok váltunk el. Csak kellemes emlékeink vannak azokról a napokról, visszamaradt keserűség, harag nélkül és dacára a hosszadalmas szünetnek, mindketten úgy éreztük, a barátság, a kölcsönös érdeklődés, továbbra is fennmaradt. 

Beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, kiraktuk az asztalra a gyerekek, unokák fényképeit és kellemes terefere és kávézás között, az a gondolat ötlött a fejembe, mi lett volna, ha folytatjuk a kapcsolatot, ha elmélyítjük és összekelünk?

Mindjárt most le akarom szögezni, maradéktalanul boldog vagyok házasságomban, nejem legjobb pajtásom, gyerekeink jól sikerültek (szerény véleményünk szerint), soha sem fordult meg fejemben a megbánás gondolata, de hiszen a fenti barátnőt jó néhány évvel a jövőbelim előtt ismertem meg és ha tovább járunk, elhatározzuk összekötni jövőnket, valószínűleg egyáltalán nem ismertem volna meg mostani élettársamat. Furcsa, nem valószerű tulajdonságom,  érzelmileg képtelen vagyok azonosulni a kétdimenziós idő fogalmával, amely szerint a forgalom csak egyirányú lehet, a múltból a jövőbe és mindig azon morfondírozok „mi lenne ha?”

Nálam okosabbak és nagyobbak próbálták meghatározni a házasság intézményének minőségét, szavak százezreit írták és írják olyan címekkel, mint „a párkapcsolati kommunikáció fontossága”, „a boldog házasság titka”, „sikeres párkapcsolat” és hasonló tárgyú cikkeket, meg tanult könyveket, de egyben mindegyikük megegyezik: a sokszor fájós kompromisszumok a házasélet alapjai. Az élettársak kötelesek megegyezni a másikkal, igyekezni megelőzni a heves, gyorsan elfajuló szembeszállásokat, amelyek néha azt okozhatják, hogy az egész kapcsolat felbomlik.

A kompromisszumok sokkal a dátum kitűzése és a meghívók kiküldése előtt kezdődnek. Ha valaki kijelenti előttem, rátaláltam az ideális partnerre, gratulálok neki, magamban pedig egy jót röhögök. A nő lehet lélegzetelállító szépség, csodás szakácsnő, példás háziasszony, a férfi atlétikus, vonzó testű, kitűnő táncos, bűbájos udvarló, aki ajándékokkal halmozza el barátnőjét, de mindig van egy-két csomó a kákán. A férfi horkol, sportbolond, rendetlen, füstöl, mint a kémény, a nő órákig dumál a telefonon, kifogásolja párja barátait, folyton kritizálja, nem nevet a viccein stb., stb. Hát akkor miért kelnek mégis össze? Mert szerencséjükre létezik egy leleményes ‘fülig egymásba habarodás’ nevezetű automatikus mechanizmus, amely azt okozza, hogy az érintett személyek fittyet hánynak az ilyen kis zavaró mozzanatoknak, mi több, vakok, mint a bányaló és nemcsak képtelenek észrevenni bármilyen hibát partnerüknél, hanem meg vannak győződve arról, hogy ő a tökéletesség eszményképe. A hatása ugyan elmúlik egy idő után, de addig a pár már házas egy ideje, esetleg első gyereküket várja és ha a különbségek közöttük nem szélsőségesek, a vak szerelem lassan-lassan tágra nyitott szemű csendes szeretetté változik, amely sokszor évtizedekig megmarad: jól ismered élettársad gyengeségeit, bolondériáit, korlátoltságait, de dacára ezeknek, szereted őt.

Mindez átfutott a fejemen aznap, amikor búcsút mondtam volt barátnőmnek – természetesen telefonszámokat cseréltünk és biztosítottuk egymást a kapcsolat fenntartásáról – amikor hirtelen eszembe jutott egy elbeszélés, amelyet egyszer régen olvastam. Szeretem a fantáziákat, egy ilyenfajta elbeszélés lehetővé teszi eljutni olyan tájakra, amelyek kívül esnek az elfogadott kereteken, nem vagyunk megbéklyózva a konvenciók által és akármilyen helyzetet leírhatunk, mégha képtelenségnek is tűnik, hiszen végül is csak fantáziáról van szó.   

Meglehetően szexista elbeszélésünk hőse egy rendkívül mázlis fiatalember, hívjuk Mikenak, aki nemcsak két lányt szeret, hanem ők viszont szeretik őt. A férfinek nagy dilemmája: melyiket részesítse előnyben. Mindketten szépek. Az első, Sára, szerény, házias, utálja a sminket és egyszerűen öltözködik. Úgy készülődik a házasságra, mint mások az egyetem felvételi vizsgáira. Tud varrni, főzni, vasalni, makacs foltokat eltávolítani. Egy sikerült este számára egy olyan, amelyen meghallgatják együtt a Filharmonikusok heti koncertjét, vagy verseket olvasnak.

A másik, Ivonne, szöges ellentéte Sárának. Kihívóan öltözködik, az arcát vastag sminkréteg fedi, fülében óriási fülbevalók himbálóznak, karján karperecek sokasága és főleg megszállott bulizó. Az előkelő társaság egy buliját sem hagyhatja ki. Élvezet vele szórakozni, bugyborékol belőle a vidámság, csodálatos táncos és a hajnali órákban, amikor hazaérnek valamilyen szórakozásból, elegendő energiája marad, partnerének felejthetetlen nemi élményt ajándékozni, de egynéhány ilyen viharos nap után, Mike jóllakottságot, kielégültséget érez és szüksége támad egyedül tölteni néhány csendes napot.

Ez befolyásolta végső választását is. Családot akart alapítani és nyilvánvaló volt számára, hogy Sára jobban megfelel jövendő gyerekei anyjának. Az esküvőre Ivonnet is meghívta, de a lány ezt az egy rendezvényt kivételesen inkább kihagyta. Hiszen ő teljes egészében, testével és lelkével átadta magát Mikenak és nem tudta megérteni miért választott mást.

Az esküvő szerény volt, mint a házasok, a mézeshetekre Londonba utaztak, múzeumokba látogattak, néhány jó darabot megnéztek és a visszatértük után gyorsan elmerültek a házasélet rutinjában. Vagy 10 hónappal a lagzi után Sára megszülte első fiúkat, a másodikat pedig vagy 3 év múltán. Példás háziasszony, feleség és anya volt. A házban mindig rend honolt, Mike minden gombja fel volt varrva, ingei kivasalva, cipői kipucolva, a gyerekek jól neveltek és amikor férje megjött a munkából, felesége öleléssel, a papuccsal és kedvenc ételével várta.

Estéik csendesek voltak, nézték a TV-t, vagy könyvet olvastak, de 9.30 felé Sára elemei lemerültek és visszavonult a hálóba. Szombat este barátokhoz mentek, vagy azok jöttek hozzájuk, de ilyenkor is megőrizték a szolid kereteket. Az egyetlen alkoholos ital asztalukon a bor, vagy sör volt, a táncok szalonos jellegűek és éjfél előtt mindenki elbúcsúzott. A sex is kielégítő volt, de nem spontán, isten ments, Sára nem hitt a spontán cselekvésben. Házasságuk kezdetén négyszer hetente közösültek, az első gyerek után háromszor és a második után kétszer, ha csak Sára nem volt túl fáradt és az igaz az, Mike beérte ennyivel.  

A férfi soha sem képzelte el a házaséletet ennyire tökéletesnek. A szülei is szerették egymást, de a néha zajos veszekedések törtek ki közöttük és azután néhány napon keresztül puskaporos volt a levegő a házban. Nem így volt az ő otthonában! Sára nem létezett különálló személyként, minden, amit Mike szeretett, kedvelt, előnybe helyezett, akart, magáévá tette lelkesen és csak egyet kívánt magának: az embere legyen boldog! Az is volt, csak egy hülye panaszkodott volna ilyen ideális körülmények között és ha bármilyen kétség merült fel lelkében, Mike nagy dühösen hessegette el, de mint közismert, az érzelmeken nehéz uralkodni. Nem mintha boldogtalan, elégedetlen, kielégítetlen lett volna, csak unott. Egyre inkább, ahogy a napok múltak. Még állandó, biztonságos, jól jövedelmező munkahelye sem érdekelte különösebben. Ha a dolgok a maguk normális medrében folytatódnak, feltehetően 55 évesen a vállalat alelnöke lesz. Na és?

Kétségbeesetten kérdezte magától: „valóban erre születtem? Lassan kapaszkodni fel az élet létráján, nagyobb lakásba költözni, fényűzőbbre cserélni az autót, felnevelni gyerekeimet, egyszer évente Svájcba menni síelni és tiszteletben megőszülni ugyanazon az asszony mellett? És hol vannak az álmok, a kalandok, az országok, amelyeket nem láttam, az ízek, amelyeket nem ízleltem, a kipróbálatlan dolgok”?

Egy hétvégén hasonló terhes gondolatokkal feküdt le, miután órákig bambán bámulta a tévét, egyedül. Sára már rég az álmok világában volt és nem volt valakije, akivel megoszthatta volna a komikus, dramatikus, vagy főleg unalmas perceket. Arra gondolt, felébreszti, javasolja, változtassanak valamit szokásos életükön, de tapasztalatból tudta, élettársa ezekben az órákban nem vesz adást, ő egy reggeli ember, aki éjjel nem működik. Végül elnyomta az álom és amikor felébredt, mindjárt érzékelte – még mielőtt szemeit kinyitotta volna – valami történt, valami megváltozott.

Elsőnek parfüm átható illatát érezte, valahonnan ismerősnek tűnt, de egész biztosan nem volt Sára márkája. A feje zúgott és nem értette miért, hiszen nem ivott semmit rendes pohár borán kívül. Amikor kinyitotta a szemét, az első, ami szemébe ötlött, a lámpán lógó melltartó volt és mellette, az éjjeli asztalon, egy félig teli pohárka zöldes itallal, de a következő látvány mindennél meglepőbb volt: a mellette szundító összesen néhány tetoválás mintával borított érzéki női test, Ivonné volt. Egy kissé érettebb, telibb, de mégis az ő Ivonneja volt, akinek három éve olyan keserű csalódást okozott.

Nem fárasztalak benneteket a beszélgetés tartalmával, amely Mike első zavaros perceiben lezajlott a pár között, úgysem idézem szóról szóra a rég olvasott elbeszélést. Csak saját szavaimmal akartam leírni a helyzetet, amelyben hősöm találta magát. Kiderült, hogy Mike egy olyan világba ébredt, amely csak hasonlított az övéhez, de nem volt teljesen azonos vele és ebben az alternatív világban Mike és Ivonne néhány éve házasok. Gyerekük még nem volt, de hiszen fiatalok és annyi mindent nem próbáltak még ki. Ráérnek még intézményesedni és kakis popsikat törölni. Az utcán, háza előtt, olyan kocsi márkák parkoltak, amelyeket Mike nem ismert, a miniszterelnök, akiről a híradóban beszéltek, az ő világában elvesztette a választásokat és a polcon felfedezett két könyvet kedvenc írójától, aki néhány éve elhunyt és úgy vélte, minden könyvét ismeri, de kinek volt ideje olvasni!  

Ivonne nem változott meg, ugyanolyan lelkes bulizó maradt, mint azelőtt és az unatkozó férfi nagy lelkesedéssel vetette be magát a rendezvények napi fergetegébe. Ebben a világban Mike minden pénzét egy futurisztikus vállalkozásba fektette be és ez a befektetés annyira kifizetődött, hogy nem kényszerült többé reggelenként az irodába menni és így megengedhette magának akkor feküdni le, amikor kedve támadt. Ivonne fantasztikus volt az ágyban, sokkal jobb, mint megmaradt Mike emlékezetében, újból felélesztette benne a szexuális vágyat, amelyről azt hitte végleg elenyészett nála és a következő napokban olyan alkotó jellegű nemi tevékenységben volt része, amelyről fogalma sem volt, hogy létezik.

A közeli hétvégén a házaspár, néhány barátjával, egy üzletember privát repülőjén Las Vegasba repült, Mike egyik vágyálma, amely attól tartott, már soha sem fog megvalósulni. Digitális fényképezőgépében fényképeket fedezett fel egy szabiról, amelyre persze nem emlékezett, a fotókon ők ketten napoznak és smárolnak a mykonoszi nudista tengerparton. Mikenak nem volt többé ideje unatkozni, alig maradt ideje a pihenésre, de ezúttal sem volt teljesen megelégedve, zaklatta a gondolat, mit történt két helyes gyerekével és odaadó nejével, Sárával. Nem értette a szerkezetet, amelynek alapján működnek ezek az alternatív univerzumok. Vajon az ő eredeti világában Sára hajadon maradt, más férfi a férje, vagy az ő alteregója ül most mellette a vacsoraasztalnál, beszámol neki az irodában történtekről és élvezi a két kissráca egészséges étvágyát és gyerekes hancúrozását. Nem rossz ez az életmód, de ha csak módja lenne hazaugrani (igen, a másik házat tekintette igazi otthonának) néhány percre – egy tobzódás és a másik között – megölelni a feleségét és gyerekeit és megmondani nekik, hogy tiszta szívből szereti őket, ha csak lélegzetet vehetne, rövid szünetet tarthatna, de ez már nem volt a menü része.

Mike hamarosan felfedezte, az egyetlen módja ahhoz, hogy visszakapja előző életét és családját, az, ha úgy érzi, torkig van mostani életével, ha habozás nélkül ki tudja jelenteni, nem kívánja ezt az életet. Akkor működésbe lépett valamilyen láthatatlan szerkezet, amely csak rá hatott és nem tudta a titkát és reggel Sára oldalán ébredt fel, mintha misem történt volna. Gyerekei egy kicsit nagyobbak voltak, a babának új foga nőtt, nem emlékezett arra a kínos esetre a húsvéti ünnepi vacsorán, amelyet felesége említett, de különben minden visszatért a maga elolvasni és kezdetben még az irodába is új lelkesedéssel ment. Nem véletlenül mondtam ‘kezdetben’, mivel a forgatókönyv újra és újra ismétlődött,

Mike két felesége egyikénél sem volt képes huzamosabb ideig megmaradni, de ha elhatalmasodott rajta a kielégítetlenség, nem esett kétségbe. Tudta, egy privát forgóajtó áll rendelkezésére. Amint a pohár csordultig megtelik, egy szép reggel a másik nejét találja ágyában, vagy az elsőt, vagy a másodikat, vagy az elsőt…egy kielégítő elrendezés egy átlagos hím számára.

Ideáig a példa. Van tanulság is? Persze, hogy van, mint minden jó elbeszélésben. Egy fantáziában minden lehetséges, de a valóságban igyekeznünk kell kihozni a maximumot választásunkból. Mint már írásom elején megjegyeztem, ne keresd a tökéletest párodnál. Elégedj meg azzal, hogy összekötötte a sorsát sorsoddal, szeret téged és a maga korlátozott módján, dacára rengeteg hibájának, mindent tőle telőt megtesz a teljes boldogságodért. Próbáld megbocsátani párod gyarló botlásait, ne élezz ki minden vitát addig a robbanópontig, amikor mindkét fél, ne adj isten, olyat mond, amit később megsajnál és ha csak lehetne, visszaszívná. Néha mindenki kiborul, minden embernek lehet rossz hangulata, vannak mélypontjai, csak ne buzeráljátok, hagyjátok felocsúdni és visszatérni magához.

Mi az egész tan dióhéjban? A feleségem szavaival élve:

„Élj és hagyj élni!”  

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J).

Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat.

December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket.

Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten.

Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől.

Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.”

”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam.                                                                                   Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az e-mail listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük. Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

 További emlékeket a jövőről a „Jövő Emlékei blogon” olvashattok.

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy  bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.

Mint minden más nagyvárosban, a legdrágább telkek Tel Avivban is a város központjában találhatók. Az újságok gazdasági rovatai szerint, a spekulánsok egymással vetekednek, melyiknek sikerül több hasznot hajtható vételhez jutni, hamarosan magasházak fognak épülni a mostani két- három emeletesek helyett, de a legkívánatosabb körzet szívében van egy négy hektáros terület, a történelmi Szarona, amelyhez a fejlesztők nem nyúlhatnak hozzá. Néhány hete, két és fél órás túrán vettem részt az egykori német kolóniában. Hozzáértő idegenvezetőnktől sok új és érdekes részletet tudtunk meg városunk történelméről.

A 19.-ik század második felében az akkori Palesztinába emigrált az u. n. templomosok – a würtenbergi német protestáns egyház keretében működő Tempelgesellschaft-nak (= templomos közösség) nevezett, csekély jelentőségű mozgalom – néhányszáz híve. A mozgalom tagjai a bibliai önmegvalósításban hittek, szerintük az üdvösség előfeltétele, letelepülni a Szentföldön. A csoport céljának tűzte ki, előkészíteni az országot a Messiás jöttére és tagjai a tengerparti városokban telepedtek le, először Haifán és utána Jaffában. A Palesztinába érkezett emigráns csoportok közül, a templomosok voltak az egyedüliek, akiknek sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel és az első Világháború után is fennmaradni.

Így például egy keresztény szekta az USA-i Maineből, szintén abban hitt, hogy a letelepedés a Szentföldön fogja előkészíteni az Ég Királyságának jöttét és települést alapított Jaffán. 1866-ban 157 férfi, nő és gyerek érkezett Palesztinába egy vitorlás hajó fedélzetén. Szétszedett faházakat hoztak magukkal, amelyeket a településen állítottak össze. Rövid idővel letelepülésük után, belső viszályok, járványos betegségek, meg a súlyos gazdasági helyzet miatt, a település szétbomlott, tagjai pedig visszatértek az Egyesült Államokba.   

A majdnem teljesen elhagyott települést 1868-ban megvették a templomosok, akik további települési helyet kerestek. Ez volt a második kolóniájuk, a haifai után.

1871-ben a templomosok Jaffától kb. 4 kilométerre 50 hektár földet vásároltak, a manapság Kirjának nevezett terület egyik dombján és egy Szarona – a bibliai Saron német változata – nevű mezőgazdasági települést alapítottak. A terület választása nem volt véletlen. Egy oldalról a fontos Jaffa-Nablusz kereskedelmi út határolja, a másikról az Ayalon folyó (Tel Avivot csak 1909-ben alapították). A telepeseket kezdetben különféle betegségek támadták meg, elsősorban a malária pusztította soraikat. Ezért eukaliptusz fákat ültettek – ezek voltak az első ilyen fajtájú fák Palesztinában – amelyek segítettek a mocsarak kiszárításában és ugyanakkor a levegőt is megtisztították.

A települést kereszt formában tervezték. A ’Tenger’ utca (ma Kaplan a neve), keletről nyugatra szelte át hosszában a falut és merőleges volt a mai David Elazar utcára.

1898-ig Szarona szegényes mezőgazdasági település volt. Ebben az évben látogatott a Szent Földre II. Vilmos német császár. Találkozott Herzl Tivadarral, a cionista mozgalom atyjával, aki felhívta az elképedt császár figyelmét arra, hogy alattvalói élnek Palesztinában. II. Vilmosra óriási benyomást keltett a Közel Keletre átültetett német falú és nagy összegekkel járult hozzá a település fejlesztéséhez.

A lakósok többsége a földet művelte, de egy részük a helyi bor és más termékek szállításával és értékesítésével foglalkozott. A 1893-ban felépült pincézetet és szeszfőzdét, Theodor Sandel építész tervezte, az ország első tervezőinek egyike. Épületei egy sor zsidó településen is láthatók. Szaronában egy olajprés és az első palesztinai modern kút is felépült.

A falu a szépség, rend és modern földművelés példaképe volt. A telepesek haladó kultiválási, addig ismeretlen, módszereket vezettek be, úgymint: kertészeti és palánta telepítési területek fejlesztését, trágya és műtrágya használatát a földeken, újszerű öntözési rendszert a parcellákban és a narancsültetvényeken, ciprusfa sorokat a parcellák megjelölésére. Korszerű mechanikus munkaeszközöket hoztak szülő hazájukból, cséplő és arató gépeket, szivattyút a víz felhívására nagy mélységből, rendezték a településen a víz tárolását és vízcsöveket vezettek be a házakba. A szőlőn kívül, a templomosok narancsot (tőlük származik a Jaffa narancs márkanév) és krumplit is növesztettek. Annyira sikeres volt Szarona, hogy mintatelepülés lett a zsidó telepesek számára.

Az első Világháborúban, az angolok váltották fel a törököket Palesztinában és mivel a templomosok mindvégig megtartották német állampolgárságukat és így ellenséges ország polgárai voltak, zömüket Egyiptomba száműzték. Csak a cionista vezetők beavatkozása után engedték vissza őket a hatóságok a húszas években. A házakat romokban, gazdaságaikat kifosztva találták, de a telepesek nem csüggedtek és nekifogtak újraépítésükhöz. Hamarosan Szarona látta el friss tejjel, gyümölccsel és zöldséggel Tel Avivot – amely a település házait teljesen körbenőtte.

A múlt század harmincas éveiben a nemzeti szocialista mozgalom elvei hatoltak be a templomosok soraiba. A szaronai fiatalok a náci ifjúsági mozgalom (Hitlerjugend) egyenruhájában masíroztak és a falutanács épületére a horogkeresztes zászlót tűzték ki. 1936-37 években sok német telepes nyíltan az arab lázadás mellé állt. Az arab bandákat fejlett technikával látták el és megtanították őket a modern fegyverek használatára is. A fiatalok, katonakoruk elérésekor hazautaztak és csatlakoztak a Wehrmachthoz. A harmincas években a nácik egy sor hivatalnoka látogatott a palesztinai németekhez, ezeknek egyik volt Adolf Eichmann, a magyar zsidóság főhóhéra, aki kétszer is itt volt.

Amikor kitört a második Világháború, a templomos telepesek nagy részét letartoztatták, kolóniáikat pedig – öt ilyen volt Palesztinában – az angol katonaság őrizte. Szarona szöges dróttal és őrtornyokkal körülvett internáló táborrá vált, a telepesek napközben kijárhattak földjeiket megművelni. Amikor a német hadsereg Palesztinához közeledett, a letartóztattok nagy részét Ausztráliába deportálták, egy másik részét zsidó hadifoglyok és a megsemmisítő táborok rabjai ellenében cserélték ki. Végül is az angolok lefoglalták a település házait és a csendes faluból katonai tábor lett. A függetlenségi harcok idején, a zsidó földalatti mozgalom meg is támadta ezt az angol bázist.

1947 decemberében a britek kiürítették a tábort és Szaronában kitűzték az izraeli lobogót. Az izraeli katonaság egy ideig továbbra is használta. A pincézet kiterjedt termeiben repülőket állítottak össze, amelyek később részt vettek a Felszabadító Háborús harcokban. Az állam kikiáltása után a kormányirodák ideiglenesen Szaronában kaptak helyet. Akkor nyerte el a „Kirja” (kormányzati negyed) elnevezést. Többek között Itt székeltek a miniszterelnöki és államelnöki irodák, a rendőrség főhadiszállása, az állami rádió (amely a mai napig ott van). A pincézetben működött az állami nyomda és az iskola épületében szülő korház létesült. 1962-ben Izrael állama 54 millió német márkát fizetett kártérítésül a telepeseknek.

Miután a kormány áttette székhelyét Jeruzsálembe, a területet a hadügyminisztérium használta céljaira. A történelmi épületeket nagy károk érték, a fák legtöbbjét kivágták. Csak a 80-as években nyilvánította a kormány a Kirja déli részét védett területnek. Az északi rész továbbra is az Izraeli Véderőt szolgálja. Az utolsó években megkezdődött a körzet tatarozása és öt házat, amelyek zavarták a forgalmat, vagy 100 méterrel arrébb toltak.

A túra keretében megismerkedtünk a 80 éves Jonatan Mamlukkal, akinek az apja volt Szarona zsidó gyógyszerésze 1924-1944 között. Gyógyszertára a falu központjában volt és miután a településen nem volt orvos, a naturopath patikus kezelte a betegeket.  

Mamluk többek között beszámolt 30 ausztráliai német templomos 2009. áprilisi izraeli látogatásáról. A delegációnak néhány, több mint 80 éves telepes tagja is volt, akiket a 40-es években száműztek és az óta nem látogattak Izraelbe.

„A fogadás a pázsiton Szarona központjában, különösen megható esemény volt számomra. A rendezvény idején hozzám fordult a látogatók egyike, a nyolcvan éves Steller Robert, aki Szaronában született és azt kérdezte, tudok-e arról, hogy Mamluk Izidor patikusnak volt egy fia? Emlékszik arra, hogy együtt játszottak az óvodában. Mindjárt felpattantam helyemről izgatottan és elmondtam, hogy én vagyok az a gyerek, az, aki mellette ül most. Mindketten nagyon izgatottak voltunk és beszámoltunk egymásnak életünkről 4 éves korunk óta.” 

A kiesen virágzó, sokszínű növényzettel tarkított, hatalmas fákkal körülvett, védett park 4 hektáros területén 37 templomos kőház van, amelyek – ha megvalósulnak a tervek – mint kávéházak, éttermek, butikok, galériák, múzeumok és látogató központ fogják szolgálni a nagyközönséget. A jövőben ez a terület lesz Tel Aviv-Jaffa szórakozó, kereskedelmi, kulturális, szabadidő, bevásárló központja. „A komplexum integrálni fog a történelem, a kezdeti palesztinai településektől kezdve, egészen az első kormányzati intézmények létesítéséig és a modern építkezés között és megőrzi a park egyedülálló karakterét”.       

Fényképek a túráról

Mint minden éven, a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeuma ez idén is megszervezte Safeden a Herzl napi rendezvényt, a magyar származású zsidóság impozáns összejövetelét. A program a Múzeum udvarában és a szomszédos kultúrházban érdekes volt, a magyaros ételek kitűnőek, de aki ismer, már tudja, engem leginkább a személyek érdekelnek, a találkozások más magyar ajkúakkal, régi jó ismerősökkel, az izraeli Magyar Fórum tagjaival és néhány új emigránssal is. Állandóan váltakozó asztalszomszédjaim közül egy kedves hölggyel folytatott beszélgetésem adott ötletet ez írásomra.

Ma már sajnálom, hogy kis korukban nem beszéltem gyerekeimmel magyarul. Feleségem ugyan nem érti ezt a nyelvet, de ha ő hollandul, én meg magyarul szóltam volna hozzájuk, legalább konyítanának egy kicsit mindkét nyelvhez. Fenti asztaltársam szintén itt született, de felnőttkorában tovább fejlesztette anyanyelvét és aránylag jól beszél magyarul. 

Mint elmesélte, nagy meglepetés volt számára, amikor először érkezett Magyarországra, mennyire élvezte, hogy magyar beszédűek veszik körül, de azt is hozzátette, nem nagy haszna van ezen elszigetelt nyelv tudásából. Ezt már nem hagyhattam válasz nélkül és megjegyeztem, a világon mindenütt élnek magyarok. Kerestem mindjárt néhány példát is:     

Amikor egyszer Londonban megjátszottam a turistát, elromlott az órám. Azt hittem könnyűszerrel megjavítathatom, de mint kisült, az angol fővárosban kihaltak az órások. Minden ékszeresnél azt mondták, javításokat csak a központi üzemükben végeznek és órám két hét múlva lesz kész. Ennyi ideig nem volt szándékomban Londonban maradni, de egy új óra vételét sem is engedhettem meg magamnak. Végül is véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre a városban, ahol az asztalára görbedve, nagyító üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származású is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.

Egy más alkalommal Amszterdamban voltam látogatóban feleségem családjánál és apósom egy öltönnyel ajándékozott meg. Ritka az olyan egyén közöttünk, akinek tökéletes a testalkata és az én új öltönyöm is könnyű átalakításra szorult. „Ja kérem”, - mondta az apósom - „egy ilyen városi szabónak sok a munkája és egy-két hetet várni kell, míg sorra kerülsz.” Vele mentem a szabóhoz, de a valóság még rosszabb volt ennél. „Három héten belül meglesz”, - morogta a varrónő hollandusul, de csak addig a pillanatig, amíg kimondtam a bűvös jelszót: „Holnap utazok Pestre és kéne az öltöny!”

Helyben áttértünk saját titkos, furcsán hangzó nyelvünkre, amelyből álmélkodó apósom egy szót sem tudott kivenni és míg kiderült ki honnan van, ki hová járt suliba és milyen közös ismerőseink vannak, a könnyű átszabás is be lett fejezve.

Amerre jártam a világon, találkoztam magyarokkal. Mint már említettem, a Hun Vannak a Magyarok (Skyex) nevű internetes oldal által sok emberrel barátkoztam meg a golyóbis minden tájáról és jó néhánnyal találkoztam is, de vannak kellemes meglepetések is, mint amikor Máltában feleségem szemet vetett egy szép és borsós árú ruhára az egyik kirakatban. Vonakodva léptem be a fényűző boltba, de amint kiderült a tulajdonosnő magyar, komoly engedményt kaptunk és a ruha bekerült nejem szekrényébe, a többi rongy közé.

Egy másik meglepi a Habimában ért, az izraeli Nemzeti Színházban. Egy régi jó barátom, aki társaságunkban a Hosszú névre hallgatott és kis szerepe volt a darabban, a héber szöveg kellős közepén, egy hosszú magyar mondatot hallatott. Nem tudom volt-e a teremben más magyar ajkú, én úgy éreztem, ez csak nekem szólt. A színész később elmondta, a rendező utasította, mondjon valamilyen értelmetlen szöveget, de ő inkább anyanyelvét választotta. A közönség nagy részének ez úgyis halandzsának tűnt.

A legsikerültebb magyar nyelvvel kapcsolatos történet, kedves jó barátom, Benda Iván fotográfusé, amelyet az „Az Élő Jeruzsálem” című könyvének Előszavában írt le. Szívélyes engedelmével, idemásolom:

"Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Egy félreeső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá. Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: "Eszter nővér, Jeruzsálemben az egyetlen magyar apáca".      

Ha valaki idegen országba emigrál, magától értetődő számára, hogy új hazájában sok változáshoz kell majd alkalmazkodnia. Nem csak a földrajzi körzet, amelyben lakik, fog megváltozni, hanem a nyelv, a szokások, az időjárás, sőt a konyha is – egy jelentős változás egy olyan személy esetében, aki nemcsak azért táplálkozik, mert éhes és jól akar lakni, de élvezni is szeretné azokat a dolgokat, amelyek bendőjébe kerülnek. Miután Izraelbe érkeztem, egy ideig tartott, amíg rátaláltam azokra az ételfajtákra, amelyek ízlésem szerintiek voltak. Mint régi olvasóim már tudják, egy ifjúsági csoport keretében érkeztem ide. Az első napokat sátortáborban töltöttük, de jövőbeli kibbutzunk hamarosan teherautót küldött értünk.

Az első sokk a reggelinél ért. Az asztalon tányérka volt, kis, zöldes, ártatlan kinézésű gyümölcsfélével. Kivettem egyet és gyanútlanul megízleltem. Majdnem mindent hajlandó vagyok megkóstolni, de nem rejtem véka alá a véleményemet is. Mindjárt kiköptem markomba és bedobtam az ételhulladék edénybe (a kibbutzokban minden asztalon van ilyen). „Mi ez az undorító izé?” – panaszoltam. „Olajbogyó” – válaszolták. Így ismerkedtem meg az olívzöld szín névadójával. Másnap az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem sötét bőrű testvérét is, amely még nagyobb csalódást okozott. Aszalt szilvához hasonló kinézése rábírt, hogy azt is megkóstoljam és újabb kiábrándulásban volt részem. Az olivák szeretete úgy látszik az itt töltött időtartammal van kapcsolatban, ma akár tízet is elfogyasztok vacsira, de a feleségemnek például Olaszországot kellett megjárnia, amíg rájuk szokott.

Az asztalon még egy ismeretlen cikk volt, egy nem túl nagy, téglalap alakú szilárd tömb, piszkosfehér színű rostos anyagból. Most már óvatosabb voltam és egy kibbutz tagnál érdeklődtem mi a fene ez a gyanús anyag. „Halva” – válaszolta. „Édesség, meglátod, ízleni fog!” Sohasem szerettem a túl édes dolgokat és ezúttal sem lelkesedtem, de legalább nem viszolyogtam tőle. A kibbutzunknak szőlőcukor, fructose és keményítő gyára volt és az asztalokon mindig volt halva.

A reggelinél nem értek további meglepetések. A többi étel az asztalon ’normális’ volt, barna szeletelt kenyér (a sarokban kenyérszeletelő gép volt), margarin, túró, joghurtféle, fél kemény tojás személyenként, sós haldarabok – túl sósak számomra – egy tál paradicsommal, uborkával, retekkel, hagymával, egy flaskakészlet ecettel és olajjal, reszelő – kibbutzban, ha salátát akartál enni, saját magadnak kellett elkészítened – só, feketebors és egy kancsó kávé. Hiányzott nekem a felvágott tál és a harmadik fűszertartó piros paprikával, de az étel ízletes volt és friss, egyenesen a termelőtől a fogyasztóhoz, én meg fiatal és jó étvágyú srác voltam.

Kibbutzunk alapítói szlovák, magyar, lengyel származásúak voltak és az Izraelben elterjedt keleti ételek, mint a humusz (csicseriborsó krém), tehina (szezámmag püré), padlizsán nem kerültek asztalunkra, csak később, amikor a városba költöztem, ismerkedtem meg velük. A falafel is idegen volt számomra és csak amikor szabira mentem Tel Avivba, mutatta be nekem nagybácsim ezt a népszerű gyorsétkező cikket, amely később szintén kedvencemmé vált. Alig tudtam héberül és feltételezte, nem fogom megérteni, amikor az eladótól kérte, hogy tetőzze meg adagomat kiadós mennyiségű erősen csípős szósszal. Bácsim meglepetésére, egy arcizmom sem rezdült. Számomra, aki imádom a halászlét, egy kis csípősség olyan volt, mint egy üdvözlet otthonról.

Az étel a kibbutzban általában elfogadható volt, de a jellege nem volt egységes. Azokban az években, amikor Izraelbe érkeztünk, lengyeles-oroszos stílus uralkodott a konyhában és az étel legalábbis tápláló volt, de néhány évvel később lecserélték a szakácsnőt egy magyar szármású hölgyre és vele az is ízek felszárnyaltak. A húsételek ugyan főleg szárnyasokból készültek és az adagok sokkal kisebbek voltak, mint Európában, de egy fárasztó munkanap után, mindent felfaltunk és még repetát is kértünk.

Voltak újdonságok is. Egyik kedvencem, a vöröses gyümölcsleves, amelyben egész barackok és szilvák úszkáltak, csak idényben készült, amikor nagy mennyiségű termék halmozódott fel, amelyet nem lehetett a piacra vinni. Mások is szerethették, mert óriási mennyiségeket főztek belőle. Mielőtt az asztalra került volna, a levest tejkannákban hűtötték a tehénistállói hűtőládákban.

Egyszer írtam már egyik kibbutzi barátnőmről, Sosannáról, Marokkó rózsájáról. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és egy nap elküldtek, hozzuk el a lehűtött gyümölcslevest az istállóból. Szomjasak voltunk, ittunk az egyik kannából, de közben hancúroztunk is, a kanna oldalra dőlt és egy kevés nem túl steril hűtővíz hatolt belé. Mit tegyünk? Csak nem öntjük ki és ezen a meleg napon megrövidítjük a kibbutz tagok egy részét ettől az hűsítő és ízletes desszerttől? Nem szóltunk senkinek és a ’megfertőzött’ kanna tartalmát is felszolgálták. Aznap néhány étkező megjegyezte milyen finom volt a leves.

Az első éveimben a kibbutzban az egyetlen hűsítő ital a hideg víz volt, amelyet ütött-kopott fémkorsókban tettek az asztalokra. A bennfentesek a tehénistállóban jéghideg friss tejet is ihattak. Néhány évvel később egy hideg szóda vízcsapot szereltek fel az étkezde előtt, felfrissítő újítás olyan emberek számára, akik az egész nap a tűző napsütésben robotoltak a mezőn. Egy másik szép szokás, amelyre jól emlékezek: azok, akik társadalmi munkában végezték a szalmabálák felrakását a teherautókra, a munka befejeztével egy-egy nagy üveg narancsszörpöt kaptak. Akkoriban vágyaim csúcsa volt, ha egyszer elhagyom a kibbutzot és jól fogok keresni, naponta veszek magamnak egy ilyen üveg szörpöt és este azt fogom szürcsölgetni. 

És még egy csemege azokból az igénytelen napokból, amelyet ma már talán senki sem ismer. Batátapüré, amelynek egy részét vaníliával, a másikat pedig kakaóval keverték, a nálunk ismeretlen gesztenyepüré szegényes rokona.

A kibbutzban szoktam rá az uzsonnára is, amely naponta kenyeret, lekvárt, egy „Teatime” elnevezésű halkrémet és teát tartalmazott. 

Azóta sok éve telt el. Minden szabványosítva lett és üzleti alapokra helyezve. A kibbutzi étkezdében is hitelkártyával törleszted számládat és az asztalokra – azok számára, akik még oda járnak és nem a szobájukban étkeznek – ugyanazok az ipari ételek kerülnek, amelyeket a városiak fogyasztanak. Ki fáradozna manapság túrót, joghurtot, falafelt készíteni, amikor a közeli szupermarket polcain, minden ízlésnek, egészségi állapotnak és zsebnek megfelelő termékek óriási választéka található.

Nem csak ízlésről van itt szó. Meg lett állapítva, hogy betegségeink túlnyomó többsége táplálkozás okozta civilizációs betegség. Olyanok, amelyek a civilizációtól és a kereskedelmi utaktól távol élő, így iparilag feldolgozott élelmiszereket nem fogyasztó népeknél nem fordulnak elő

Egy magyar példa az élelmiszercikkek iparosodására, a magyar konyhakultúra egyik hagyományos különlegessége, a lángos majdnem teljesen kiszorult az utcákról és csak itt-ott, piacokon kapható. A pékségek a metró bejáratoknál burékát, croissantot, muffint, pizzát árulnak és nem ezt jellegzetes, azelőtt népszerű magyar lepényt, amelyet a turisták ma hiába keresnek.  

Talán maradt még néhány elszigetelt zug, melegházak, amelyeket meg kell őrizni, ahol friss, házilag készült terméket lehet kapni. Mit is mondott nekem egyszer egy öreg szegedi úr mélységes megvetéssel, amikor elmeséltem, hogy egy bizonyos pesti étteremben ízletes halászlét ettem.

„Az a halászlé biztos konzervből került elő!”   

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

A kicsinyek tereferéjére fülelni,

Ne észleljék felnőtt jelenletét.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Gyerekeim lelkében a dalra figyelni,

Kideríteni boldogságuk igazát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Minisztereink rejtett gondolatait feltárni,

Leleplezni a kegyetlen valóságot.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Szépeket egyedüllétükben meglesni,

Megtudni belső szépségük titkát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Igazán közelről lencsémre kapni,

Félelemmentesen látni az állatvilágot.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Híresek szobájában lapulni és felderíteni

Életük drámáját, vagy komédiáját.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Természetellenes jelenségeket látni,

Nem emberi szemnek szánt látványt.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Átlagemberek mindennapi életét követni,

Megtalálni végre a bepillantást, a választ. 

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Náci gyilkosok agya rejtekébe behatolni,

Kísérletet tenni felfogni tetteik okát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Miként vélekednek rólam barátaim, megtudni,

Vagy talán nem érdemes, jobb a látszat.

Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?               

Meglehetősen utálok sorba állni, de mit tegyek, néha ez az egyedüli út az üdvösséghez. Egy nap, amikor türelmetlenül toporogtam egy végtelen sor közepén, meglepetten konstatáltam: a legtöbb előttem és mögöttem álló fiatal magasabb nálam. Soha sem tartoztam a hórihorgas srácok közé, de azért törpe sem voltam. Egy picit megszeppentem, a körülvevők átlagemberek voltak és nem kosárlabda játékosok: „csak nem kezdtem el zsugorodni?”

Amint módom támadt rá, megmértem a magasságomat és megnyugodtam. Változatlanul 1.73 cm vagyok, egy milliméterrel sem alacsonyabb, mint amennyi voltam mióta érett lettem. Ha ez így van, az egyedüli magyarázat az, a mai ifjúk magasabbra nőnek, mint az én generációm! Egy röpke böngészés a statisztikában megmutatta, az egész világon ez az irányzat, minden generáció magasabbra szárnyal, mint a megelőző. Kíváncsi lettem. Hol élnek a legmagasabb emberek?

A válasz más volt, mint elvárásom: Európában!  

Az Egyesült Államok ugyan a legfejlettebb és leggazdagabb állam a világon, de Európa sem kullog a második helyen minden téren. Így például, ami a testmagasságot illeti, nemcsak utolérte Amerikát, hanem túlhaladta. Ennek az egyik oka, a ’vén kontinens’ egészségügyi és szociális rendszerei, sokkal haladottabbak (ennek egy példája a brit „Nemzeti Egészségügyi Szolgáltatás”). Csak a múlt héten olvastam: a ’gazdag’ US -ben a lakosság 15%-nak nincs betegbiztosítása. Évente 20,000 ember hal meg amiatt a prózai és szomorú ok miatt, hogy nincs módjában megfizetni az orvosi kezelést! További 700,000 amerikait csődbe jutatják a szédületes magasságú orvosi költségek.

Századékok folyamán, az Egyesült Államok lakosai voltak a világ legmagasabb emberei, de a második Világháború vége óta lassan csökkent a különbség közöttük és az európaiak között, amíg végül az utóbbiak vették át a vezetést. Meglepő adat: a mindentudó Wikipédia szerint, a legmagasabb emberek a világon ma a Dinári Alpokban élnek (úgy látszik hiányoztam azon az órán, ez a hegység a volt Jugoszlávia hosszán vonul át és Albániában ér véget). A férfiak átlagmagassága ebben a körzetben 185.6 cm, a nőké pedig 171 cm.

A Social Science Quarterly című folyóirat szerint, a háború után felgyorsult az átlagos testmagasság növekedése, a 20-ik század közepe felé lelassult és 1975 környékén újra gyorsabb lett, de ezúttal csak a fehér lakosságnál. A dinári férfiak és a velük egykorú amerikaiak közötti magassági különbségek manapság elérik a 9.3 centimétert! Utánuk következnek 3.3 centis különbséggel a holland férfiak, a harmadik és negyedik helyen a svédek és németek vannak és az ötödiken, azok, akik a törökországi Izmir közelében élnek. A nőknél is a hollandok a másodhelyezettek (a feleségem, aki holland származású és a háborúban született, a legidősebb a családban, de egy fejjel kisebb húgánál és két öccsénél), utána meg Belgium, Ausztria és Németország következnek.

Az emigráció okozza azt, hogy az átlagos US lakos alacsonyabb termetű. Az amerikai fehérek átlagmagassága 2.65 centiméterrel haladja meg az országos átlagot. A fekete férfiak 0.9 és a nők 1.6 centiméterrel alacsonyabbak, míg a különbség a mexikóiak és a fehérek között 8.3 és 6.1 cm (de azok, akik az US-be emigráltak, jelentősen magasabbak azoknál, akik Mexikóban maradtak!)

A legalacsonyabb termetűek bolygónkon az 50-nél idősebb korúak Indonéziában élnek, ahol az e korú férfiak átlagmagassága 158 és a nőké 147 cm (a 19-23 korúak ebben az országban, férfiak és nők egyaránt, átlagosan 4 centiméterrel magasabbak!), ez után következik India, 161.2, illetőleg 152.1 centis magassággal, Vietnam és Mexikó.

A fenti adatok persze csak azokra az országokra vonatkoznak, amelyek többé-kevésbé pontos statisztikai adatokkal szolgálnak lakosságukkal kapcsolatban. Így például ellentmondó állítások vannak arról, hogy a világ legmagasabb termetű emberei a szudáni dinkák, de amíg országuk nem kezdi el a demográfiai adatok számon tartását és közlését, nem fogjuk tudni mi a valóság. A legalacsonyabbak köztudottan az afrikai pigmeusok, akiknél a férfiak is átlagosan 1.5 méternél alacsonyabbak.

A növekedés életünk három időszakában a legszaporább: a 9 hónapos fejlődés alatt a méhben, a születés pillanatától kb. 2 éves korunkig, valamint a pubertási periódus idején. A 2 évnél idősebb gyerekek testmagassága sokkal lassabban növekszik, de a teljes nemi érettség elérése után is, még néhány évig, általában 20-22 éves korig, is érzékelhető egy bizonyos lassú növekedés.

A felnőttek végső testmagasságát öröklött és környezeti tényezők határozzák meg. Az egyén által örökölt egyedi emberi gének, az első változó nagy része. A második determináns tényező környezeti és egészségügyi tényezők kombinációja, amelyek, mielőtt elérné a felnőttkort (amikor a növés megszűnik) hatnak fejlődésére.

Az egészséges növekedés alapfeltétele a rendszeres tápanyag-szolgáltatás, amelyeknek hiánya a fenti három időszakban jelentős fejlődési elmaradást okozhat. Nehéz anyagi körülmények között élő, vagy krónikus betegségekben szenvedő gyermekek és serdülők, akik nem részesülnek a szükséges tápanyagban, visszamaradnak fejlődésükben a hason korú fiataloktól. Amint viszont megjavulnak külső körülményeik, vagy felépülnek betegségükből, sok esetben hirtelen és meglepő előrehaladás tapasztalható fejlődésükben.

Ebben az esetben, mint sok másban, is a gazdagok ivadékai járnak jobban. Világos összefüggés található a jövedelem és a testmagasság közt: a többet keresők, többet képesek nyújtani sarjadékaiknak, akik azután új magassági rekordokat döntenek meg. Mint már említettem, Európában jobb az anyagi javak elosztása, mint Amerikában. Az európai állami egészségügyi rendszerek és szociális védőhálók jobb feltételeket biztosítanak az amerikainál – amely mellesleg kétszer annyiba kerül!

A testmagasság meghatározásában, az örökletes tényezők mellett, a hormonrendszer szerepének van döntő fontossága. A növekedés szabályozásáért az agyalapi mirigy által termelt növekedési hormon felelős, csökkent mértékű elválasztása törpenövést, túlzott mennyisége óriásnövést eredményez. Dacára annak, hogy testmagasságunk általában a húszas éveink elején eléri végső határát, szervezetünk egész életen át termeli a hormont és csak idősebb korban, 60 év felett, csökken a szintje. Termelődése napi ritmust és időszakos ingadozást mutat, de az éjjeli órákban a legintenzívebb. Ez is az egyik oka, miért fontos, hogy a fiatalok eleget aludjanak. Tartós kialvatlanság – például a katonai szolgálat idején – nem csak fáradságot okoz, hanem a normális növekedési folyamatot is megzavarja.

Vajon az ember magassága befolyásolhatja személyiségét, sorsát, életmenetét? Egy nemrég olvasott cikk azt állította, hogy az alacsony embereknek rosszabb a szellemi és testi egészsége, mint az átlagos magasságúaknak. Ennek az lehet az oka, hogy az alacsonyabb termetűek által tapasztalt nehézségek, olyan területeken, mint az iskolában, állástalálásban, kapcsolatteremtésben, kedvezőtlenül befolyásolják egészségüket.

A mai társadalom, főleg a férfiak esetében, a magasságot a szépséggel és sikerrel azonosítja, az átlagnál alacsonyabbak pedig a normától eltérőnek látják magukat és úgy érzik, kötelességűk folytonosan bizonyítani férfiasságukat.

A történelemben, de ismerőseink körében is, nem hiányoznak példák arra, hogy „az alacsony termetűek eltökéltebbek, energikusabbak, harciasabbak és elég gyakran agresszívebbek is, átlagos és magas felebarátiaknál”. Néhány pozitív és negatív példa (és elnézést kérek, hogy együtt említem őket): Atilla, a bibliai Dávid király, Napóleon, Ben Gurion, Husszein király, Deng Xiaoping, Hitler, Lenin, Sztálin, Mussolini, Rákosi és a maiak közül Sárközy és Ahmadinezsád, biztos vannak még néhányan. A nők esetében viszont az alacsony termet nem hátrány. Edith Piáf hírnevét, mint a sanzonok királynője, egyáltalán nem befolyásolta, hogy alig volt 150 cm magas.

A magas emberek élete sem problémamentes. Itt az örökös keresés a megfelelő öltözék után, a túl rövid ágyak, a kényelem hiánya a tömegközlekedésben, a nehézségek megfelelő pár találásában, de napjaikban, sok sportágban, mint a röplabdában, futásban, úszásban, vívásban stb., a magasok rendkívül keresettek. A kosárlabda játékosok pedig civilizációnk szupersztárjai.

Vajon a testmagasság változása csakugyan lezárul a pubertás utáni években?

Nem teljesen, a haladott korban megújul, csak fordított irányban. A normális öregedés tünetei közé tartozik a testmagasság-zsugorodás, amelynek okai többek között, a rosszabb poszturális kontroll, ízületi kopás, a csontsűrűség változása, az izomzat mennyiségének és a testsúlynak csökkenése, lágy szövetek sorvadása.

Ritka esetekben ez a folyamat már a 55-60 éves korban is elindulhat. Szerencsémre, haladott életkoromnak köszönhetően, ez az egy veszély már nem fenyeget.       

Jelenleg úgy néz ki, hogy minden generáció 5-10 centivel túlnövi az előzőt. Ük-ükunokáink már 250 centi magasak lesznek és potom néhányezer év múlva az átlagemberi magasság 3-4 méter lesz. Mi lesz ebből?  Óriások fajává válunk? Nem értek hozzá, de azt hiszem egy idő után azért ez a folyamat vagy megáll, vagy megfordul.

Egy Peter Menzel nevű fényképész néhány éve egy érdekes kutatást kezdeményezett. 24 országba látogatott el és 30 átlagos családot, fényképezett le, együtt azzal az “élelmiszeradaggal”, amelyet tagjai egy hét folyamán fogyasztanak és ennek árával dollárban. Munkájának eredménye az „Éhes Bolygó” című könyvben jelent meg. Én csak egy prezentációt láttam, amely csak e családok néhányát mutatja be, de a szemnyitogató fényképek így is gondolatokat keltettek bennem az országról országra és családról családra különböző ételkultúráról. (Szerény véleményem szerint, ahelyett, hogy azt mutatták volna fel, minden család mennyit adott ki élelemre, a dollár helyi vásárlóerejét kellett volna felmutatni. Németország és Lengyelország szomszédos országok, de biztos vagyok abban, ha a lengyel család ugyanazt az élelmiszerkosarat kívánná meg, mint a német, sokkal kevesebbet fizetne érte, mint az500$ -t, amennyibe ez a kosár Németországban került).  

Így például, lehetetlen nem észrevenni, milyen sör, bor, gyümölcslé és ásványvíz mennyiségeket fogyaszt a német család, szemben az olaszokkal, akiknek asztalára kevesebb hús és sokkal több pasta, liszttermék és kenyérfajta kerül. A lengyelek és angolok az egyedüliek, akik sok édességet fogyasztanak. A japánok – mint közismert – sok halat esznek, kevés zöldséget, gyümölcsöt és tartózkodnak a tejterméktől, míg Kuvaitban a zöldségek gazdag változata és egy tojástálca játszanak sztárszerepet a bemutatóban. Az amerikai fekete család, úgy látszik nem a legtehetősebbek egyike, tápláléka kevés hús, hal, zöldség és sok gabonanemű, pizzák meg szirupok. A mexikói család is sok gyümölcsöt, zöldséget és halfélét fogyaszt és kevés húst, de kénytelen egy bizonyos összeget szánni egy víztartályra és sok üveg kólára is. A víz Kínában sem iható és az ottaniak egy víztisztító készülékkel büszkélkednek, meg különféle édesített italokkal. Az egyiptomiak sok zöldséget és kevés húst esznek, a mongolok sok vörös húst, kenyeret, süteményféléket és kevés zöldséget és gyümölcsöt. Ami az ecuadoriakat és a butánokat illeti, ezek talán nem éheznek, de nem engedhetik meg maguknak a húst, halat, tejtermékeket és kenyeret, táplálékuk, zöldségen és gyümölcsön kívül, maguk sütött tésztafélékből és kásákból áll. Az ecuadori élelmiszeradagban egy zsák batáta is szerepel.

Különösen szánalomra méltó a csádi család, úgy látszik egy menekült tábor lakói, 1.6$ értékű (feltételezem, hogy a csádiak számára ez egy komoly összeg) szegényes heti adagja. Ezek a szerencsétlenek csak kásákat és talán hüvelyeseket tartalmazó alap élelmiszerből tartják fenn magukat.

Ez után a lenyűgöző prezentáció után, elkezdtem gondolkodni a különféle élelmiszercikkeken, amelyek néhányszor naponta tűnnek el bendőnkben és arról mennyire találó az ismert mondás ”azok vagyunk, amit eszünk”, vagy magyaros változata, „azzá leszünk, amit eszünk”.

Látszólag telibe talál. Baj van az egészségünkkel? Villámgyorsan kiderül, a legtöbb egészségügyi panasz mögött helytelen táplálkozás rejtőzik. Mi, a nyugati kultúra fiai, akik a történelem legbőségesebb korszakában élünk, nemcsak azért eszünk, mert éhesek vagyunk, hanem a hangulat javítására is, időtöltésként, családunkkal, vagy barátokkal.

Élvezzük, ha beülhetünk egy chef étterembe, vagyont adunk ki egy néhányfogásos ínyenc menüért és ízlelő szemölcseimnek új kulináris élményeket nyújthatunk. Saját otthonunkban is, a normálisoknál (véleményem szerint) közülünk, az ünnepies alkalmak jó kifogással szolgálnak egy kiadós lakoma rendezésére. Zaftos bárányborda, zsírtól csöpögő malacsült, tükörtojás néhány tojásból, friss szelet kenyér megkenve vastag vajréteggel, camembert sajt sok-sok százalékos zsírtartalommal, de mit lehet tenni, a gonosz, ünneprontó orvos bácsi megfenyeget ujjával és tudományos kutatásokból idéz, melyek szerint a telített zsírok nemcsak súlytöbbletet okoznak, hanem fogyasztásuk hatására növekszik a vérben lévő káros koleszterin (LDL) mennyisége, felgyorsulnak az érelzáródási folyamatok, szív- és keringési betegségek állnak elő és növekszik a trombózisok gyakorisága. A végeredmény sokszor halál, vagy ’legjobb esetben’ részleges rokkantság.  

Az is bizonyítva lett, világos kapcsolat áll fenn az általunk fogyasztott étel és a magas vérnyomás között, ma a leggyakoribb idült betegség, amelytől a nyugati világ lakosságának a negyede szenved. 

Helytelen táplálkozás, zöldség, gyümölcs nem-fogyasztása, sok betegséget okozhat, mint például a skorbutot, amelyet súlyos C vitaminhiány hozhat elő (hajósokra volt jellemző, akik sok hetet töltöttek a tengeren) és vérszegénységgel, foghullással, bőr alatti bevérzésekkel jár. B3 hiányú táplálkozás pellegrát okozhat, amelynek a szimptómái a bélrendszeri zavarok, étvágytalanság, fáradékonyság, fejfájás, levertség és végül akár halál is. Azok is, akik lemondanak a húsfogyasztásról, nem válnak védetté a betegségekkel szemben. Vegetáriánus éttrend B12 vitaminhiányt okozhat és az eredmény: vészes vérszegénység és az idegrendszer elkorcsosulása. A berí-berí Távol-keleten, a hántolt rizs fogyasztása következtében fordul elő, de fejlettebb országokban is ismerik, ott az alkoholbetegség okozza. A tünetek (többek közt), gyengeség, izomsorvadás, idegbénulások, a végtagok reszketése, a beidegződések lelassulása és szívelégtelenség.

Néha az a (hülye) ötletem támad: ha teljesen felhagynánk az evéssel, ellenállóvá válnánk betegségekkel szemben és egészségesen halnánk meg, de a tudomány még nem találta fel az étel nélküli fennmaradás módszerét. Mi tehát a megoldás? Arról nincs vita, a táplálkozási változások hozzájárulnak a veszélyokozók csökkenéséhez, de a nagy kérdés az, mik a helyes táplálkozás alapjai? Naponta jelennek meg új, egymással ellenmondó kutatások, minden klinikusnak mások a javaslatai, de egy pontban mind megegyeznek: majdnem minden élelmiszeri cikk fogyasztása, mérsékelt mennyiségben és időközönként, nem ártalmas. Egyensúlyra kell törekedni és semmit sem eltúlozni, még a javasolt élelmiszerek, mint a zöldség, gyümölcs fogyasztását sem és bizonyosan nem a vitamin tabletták nyakló nélküli nyeldekelését. Nem hiszek az aszketikus életmódban, amely azokat a nyomorultakat, akik hirtelen szívrohamot kaptak (és sajna sok ilyen van) kenyérre és vízre ítéli, viszont, nem csak azért táplálkozunk, hogy ne haljunk éhen. Ízletes, esztétikus, változatos étel, kulturális szükséglet és az étkezésnek nemcsak jó lakatónak kell lennie, hanem élvezetesnek.

Én is átestem a traumán, amikor testem hirtelen 'elárult'. Az esemény maga nem volt rémítő, fogalmam sem volt, hogy egy szívroham kellős közepén vagyok, nem éreztem fájdalmat. Külföldön, a hegyekben, hirtelen bénító fáradalmat éreztem, csak nagy nehezen vonszoltam el mázsás testemet a szállómba, úgy estem az ágyra, mint egy fatuskó és néhány órát aludtam. Azután felkeltem és folytattam programomat. Aznap este bulira mentem és hajnalig mulattam.

Megdögölhettem volna ott a vadidegenben, de tény, nem történt meg! Csak egy fél év múltán, rutin EKG vizsgálat keretében, a doki félig magának motyogva megjegyezte: „Aha, látom, szívrohama volt.” Felháborodva tiltakoztam. „Nekem? Soha!”, de amikor megkérdezte történt-e velem valami rendkívüli körülbelül hat hónapja, eszembe jutott az a szokatlan kimerültség Svájcban és felfogtam: a szívbetegek nem annyira zártkörű klubjának tagjává váltam. 

A jó az egészben az volt, nem kellett többé tartalékos katonai szolgálatot végeznem, de a következő évek folyamán egyre több és több tablettát voltam kénytelen nyeldekelni. Dacára ennek, helyzetem nem javult. Pont fordítva, nehezemre esett a járás és minden erőkifejtés szorító fájdalmat okozott mellemben. Katéterezésre küldtek, az orvosok megállapították, nem lehet ballont bevezetni koszorúerembe, sztent beültetésére sem vagyok alkalmas és hármas bypass műtétre jegyeztek elő. Eléggé kétségbe voltam esve. Valamilyen okból nem imponált nekem, hogy felhasítják testemet és minden alkalommal, amikor fürdőruhát öltözök, mindenki észreveszi a 'cipzárt' szőrős mellkasom közepén. Buta férfias büszkeség minden bizonnyal, hiszen számtalan személy esett át hasonló műtéten és visszatért normális életmódjához, de a fő ok, amely meggyújtotta nálam a piros lámpát az volt, hogy megtudtam, a bypass műtét csak ideiglenes megoldás. Az érdugulások évek, néha már hónapok múltán visszatérnek és még a legjobb esetben is 10-15 év után, a paciens új operációra szorul. 

Két hónappal a műtét előtt, feleségem egy bácsijától hallottam a német Dr. Mayer gyógymódjáról, amely böjtökre és helyes étkezési szokások kialakítására alapul. A bácsi egy Dr. Finger nevű orvosnőnek, aki azokban az években Izraelben dolgozott és erre a módszerre specializálta magát, köszönheti, hogy egyik lába megmenekült az amputálástól, az erek teljes eldugulása miatt. A doktornő vissza készült utazni Németországba és kezeltjei társulatot alapítottak, hogy helyettesítőt találjanak, aki a gyógymódot folytassa.

A választás Dr. Yossi Dayanra esett, egy általános orvosra, aki nagy frusztrációt élt át, amikor, miután apósát alaposan kivizsgálta és korához képest egészségesnek nyilvánította, a férfi jókedvűen hazament, összeesett és meghalt. Dr. Dayan arra a véleményre jutott, hogyha ez minden, amit a modern orvostudomány képes tenni egy emberért, akit tisztelt és szeretett, más módszereket kell keresni, amelyekkel hatékonyabb eredményeket lehet elérni. Lemondott a posztjáról a városi korházban, a társulat küldetésében Németországba utazott, kitanulta a Mayer metódust és visszatérte után Izraelbe, kinyitotta a privát Dr Dayan's Integrated Medicine klinikát. A klinikában az orvos túlsúlytól szenvedő betegeket kezel, meg a közvetlenül és közvetett módon ettől származó betegségeket, mint a magas vérnyomás, cukorbetegség, szívbetegség, derékfájás, fejfájások és rákos jellegű betegségek is.   

Dr. Dayan fogadott klinikájában és miután megvizsgált, felügyelete alatt elkezdtem otthon a kúrát, amely hat hétig tartott. Nem bocsátkozok részletekbe, a metódus Magyarországon is ismert és orvosi dolgokról inkább a hozzáértők írjanak. Az itteni nagyközönség jól ismeri Yossi Dayan nevét. Gyakran meginterjúvolják, előad, cikkei megjelennek a sajtóban és a Neten. Néhányszor meghívott előadásaira, de udvariasan visszautasítottam. A teória nem nagyon érdekel, csak az, hogy az én esetemben, a módszer teljes mértékben bizonyította magát. Azóta 26 év telt el, lemondtam a műtétet, abbahagytam az orvosságok egy részének szedését, munkába járok, utazgatok és élvezem az életet.

Nehogy félreértsetek, Dr. Dayannak tarsolyában nincs csodaorvosság a szívgörcsre, de módszere – amelyet ’szike nélküli műtétnek’ nevez – kívánatosabb, mint a bypass operáció, mert a kezeltek visszakapják az életminőségüket és nemcsak10-15  évre! Továbbra is beteg vagyok és ha az utolsó busz álmaim országába, másodperceken belül indul a tőlem néhányszáz méterre levő állomásról, nem szakadok meg az utána futástól és nagy sajnálattal lekésem, de nem élek remeteéletet és nem vonom meg magamtól az élet gyönyöreit. Néhány éve még síelni jártam, majdnem mindent eszek, de mérsékelt mennyiségekben és többé-kevésbé rendszeres időpontokban. Kávét cukor nélkül iszok, este sokkal kevesebbet eszek és a mai napig betartom a Mayer metódus legfontosabb részét.

 Kollegáim és barátaim elnézően kezelik e furcsaságomat (ez nem az egyedüli), de tudják, egyszer a héten böjtölök és aznap nem ebédelek velük és nem fogadok el vacsora meghívásokat.

Vagy húsz éve egy kedves kétgyermekes házaspárral ismerkedtem meg Svájcban. Meghívtak a házukba és megbarátkoztunk. Egy évre rá, feleségemmel és gyerekeimmel látogattam meg őket. A baráti kapcsolat a mai napokig fennáll, de ezúttal arról akartam beszámolni, miként jutottak ők el hozzánk.

Terjedelmes házuk egy magas hegy lábánál terül el és valószínűleg ez volt az oka odaköltözésüknek is. A svájciak a gyalog túrák bolondjai. Hétvégeken több a túrázó az erdőkben, mint a fa. Leparkolják az autót a hegy tövénél, kiveszik a poggyászból a túracipőt és az egész család – nagyi, papi, szülők, kisded gyerekek – menetelni kezd. Ép azért, amikor barátaink megkérdezték, akarunk-e lakást cserélni, tudtuk, hogy három szobás kis lakásunk Tel Aviv egy forgalmas lakónegyedében, nem fog megfelelni szükségleteiknek. Azokban az években feleségem nénijének szép, narancsligetekkel körülölelt háza volt vidéken és neki javasoltuk, cserélje el házát svájci barátainkkal. A néninek és férjének kapóra jött javaslatunk. A svájci hegyek tiszta és hűvös levegője pont az volt, amire vágyakoztak az izraeli nyár nyomasztó hőségében. 

Az egy havi házcsere sikeresen lebonyolódott. Mindkét fél megtalálta számítását. Az izraeliek élvezték az elkábító tájat, az örökzöld erdőket, mezőket, a kellemes időjárást, de miután dolgos emberek voltak és nem szerették a tétlenséget, a háziak beleegyezésével, egy kis tatarozást is végeztek barátaink házában. A svájci család pompásan érezte magát a számukra szokatlan lángoló napsütésben, tetszett nekik, hogy hirtelen zivatarveszély nem fojthatja vízbe kirándulási terveiket, habzsolták a sok olcsó zöldséget, gyümölcsöt. Rövidnadrágban, szandálban végigcserkészték a környéket és szombatonként, amikor szünetel a tömegközlekedés, gyalog mentek a tengerpartra – kb. egy órás út minden irányban. Szép emlékekkel, lelkesen tértek haza és néhány év múltán, megismételték ugyanazt a házcserét. 

Feleségem amszterdami rokonai is gyakran cserélik el házukat más házaspárokkal olyan országokban, amelyekbe szívesen utaznának szabadságra. Egy nagyon különleges hajóházban laknak a város egyik folyóján és soha sincsenek nehézségeik cserepartnert találni. A közeli európai országokon kívül, rövidebb-hosszabb szabit töltöttek már, két apró lányukkal, Indonéziában, Mexikóban és Floridában is.

Kétségtelenül ez más országok látogatásának az egyik legolcsóbb módja és mivel ottani lakósok házában, lakásában lakunk, lehetővé válik – sokkal jobban, mintha a turistaszállásban időznénk – belsőséges ismeretséget kötni a hely szokásaival, életmódjával, a jellegzetes ételekkel, az árakkal, a nyelvvel stb. Ha még olcsóbban akarunk utazni, kocsit is cserélhetünk. Amellett, a szabizás ez a módja megköveteli, hogy résztvevői alkalmazkodó természetűek legyenek, türelmesek, bizakodók, nyitottak és olyanok, akik hajlandók bizonyos mértékben kompromittálni magánéletüket. Elvégre szélesre tárod házad 'titkait' csak levelezésből és talán néhány telefonbeszélgetésből ismert vadidegenek előtt és csak hazaérted után fogod felderíteni az esetleges károkat tulajdonodban. Ugyanakkor viszont kötelezed magadat olyan helyen lakni egy ideig, amelyről fogalmad sincs mennyire fog megfelelni szükségleteidnek, szokásaidnak. A matrac kényelmetlen, a lakás dermesztően hideg és nincs benne megfelelő fűtő alkalmatosság (mint velünk történt februárban Malagában), vagy túl meleg és nemcsak, hogy nincs lég kondi, még egy ventilátor sem, a konyha felszerelése erősen hiányos, minden koszos és egy szélsőséges forgatókönyv szerint, a szobákban hemzsegnek a poloskák!

Személyesen soha sem cseréltük el lakóhelyünket mással, de néhányszor, amikor külföldre utaztunk, barátaink rendelkezésére bocsátottuk lakásunkat. Egy esetben vendégünk romantikus hangulatot akart teremteni, gyertyát gyújtott a nappaliban, elszundított és amikor felocsúdott, látta, a gyertya tövig égett és kiégette az asztalt. Más esetben példás rendben kaptuk vissza lakásunkat, de azután, megdöbbenésünkre, a villanyszámla csillagmagas volt. Mint kiderült, barátaik szerettek hűvös lakásba jönni haza és a légkondit akkor is működtették, amikor hosszabb ideig voltak távol. Ha az egyezségben járműcsere is szerepel, kész kell lenni arra, hogy új karcolások lesznek a kocsin és ez még a jobbik eset. Ez talán városi legenda, de hallottam egy amerikai turistáról, akihez a kézi sebességváltó híre nem jutott el és az egész száz kilométeres, erősen meredek utat Jeruzsálembe, egyes sebességgel tette meg.

Mostanság, a gazdasági válság idején, a lakáscsere ötletét hirtelen egyre többen találják vonzónak. Láttátok véletlenül a „Holiday” című filmet, amely a tárgyat idillikus módon mutatja be? Ha minden otthoncsere ennyire sikerült lenne, talán mindannyian híveivé válnánk. Két nő (Kate Winslet és Cameron Diaz), aki soha sem találkozott és 6000 mérföldre lakik egymástól, megismerkedik on-line és impulzívan elhatározzák, házat cserélnek. Az egyik a másik házába repül a napos Los Angelesben, a másik a havas Angliába érkezik. Nemcsak, hogy mindketten élvezik a helyzetet, de ráadásul olyan valamit is találnak, amelyre egyikük sem számított: új szerelmet.

Budapesten, a turistaszezon csúcsán, sokan ideiglenesen máshova költöznek – nyári lakásukba, vagy rokonhoz – és lakásukat kiadják. Néhány éve családommal csodás háromszobás lakást találtam az V. -ik kerületben. Úgy tűnt, a lakosok csak néhány perce mentek el. Modernül volt berendezve, korszerűen felszerelve, a falakon képek, ruhák lógtak a szekrényekben, a nővények megöntözve, fogkefék a fürdőszobában. Vagy 30 rokont, barátot láttunk vendégül a lakásban és amikor eltörött egy borospohár, leszakadt egy fali lámpa, könnyűszerrel találtunk módot arra, hogy kártalanítsuk a tulajdonosokat.

A legtöbb országban on-line hálózatok vannak, amelyek kevesebb, mint $100 évi tagdíjért, lehetővé teszik megfelelő partnert találni és az otthoncserét lebonyolítani. Ehhez természetesen nyelvtudás és internet elérhetőség szükséges. A legnépszerűbb hálózatokon (ilyen például a  www.homeexchange.com) több ezer lakás és ház közül válogathatsz. Sajnos nem sikerült egy hasonló magyar nyelvű hálózatot találnom, ha valamelyik olvasóm ismer egyet, szívesen közlöm itt a címét.

Izraelben néhány ilyen hálózat van. Találomra kinyitottam az egyiket és külföldi javaslatok százait találtam a nyári hónapokra. A felajánlott házak egy része úszómedencével, jacuzzival, néhány hálószobával van felszerelve és a javaslók úgy látszik hasonlóra szeretnék kicserélni a sajátjukat, de az otthoncserének nem okvetlen feltétele, hogy a csere feltételei egyenrangúak legyenek. Láttam például olyan ajánlatot, amely kitűnően megfelelt volna nekünk (ha elhatároznánk, hogy a nyaralás ezt módját választjuk), valaki, aki 4 szobás Los Angelesi lakását szeretné kicserélni egy 3 szobás észak Tel Avivire (ahol mi lakunk). Egy újságcikkben egy még sikerültebb ügyletről olvastam, amelyben egy asszony kicserélte manhattani kis lakását egy tengerparti villáért. A villa tulajdonosai módot kerestek egy ideig lányuk – aki nemrég szülte meg első unokájukat – közelében lakni és ebben az esetben a földrajzi közelség fontosabb volt, mint a lakás minősége.  

A hálózat néhány hasznos tanácsot is tartalmaz. Többek között:

Fényképeket és minél több adatot kérni a házról, úgy, mint: a pontos fekvés, a szobák száma, a távolság a városközponttól, parkolási lehetőségek, tömegközlekedés, stb.

Írásban előre megállapodni mit szabad használni a házban és mit nem.

A telefonon zárolni a nemzetközi hívásokat.

Beavatni a szomszédokat a csere részleteibe.

Mint már említettem, fontolóra vettük ezt a (számunkra) új opciót, mint egy olcsó és érdekes lehetőséget, olyan helyekre utazni, ahová máshogy nem jutnánk el. Feleségem nálam nyitottabb, úgy látszik hajlandó lenne egyszer megpróbálni megfelelő cserepartnert találni. Én még habozok. Nem tudom hajlandó lennék-e arra, hogy idegenek kotorásszanak fiókjaimban, mocskos kézzel lapozgassanak könyveimben, használják számítógépünket és olvassák postánkat, parkolási bírságokat halmozzanak autónkon, vagy isten ments, karambolt csináljanak! Túl konzervatív vagyok? Idővel kiderül.  

Ne menj szeliden abba a jó éjbe.

Dylan Thomas

(Fordította Shacham Avri)

Ne menj szelíden abba a jó éjbe,

Az aggkornak izzani és tombolni kéne napzártán;

Dühöngj, dühöngj a kihaló fény ellen.

Bár bölcs emberek tudják a végükön a sötét helyes,

Miután szavaik nem hatottak villámcsapásként ők

Nem mennek szelíden abba a jó éjbe.

Jóemberek, a végső hullám nyomán, siratják gyarló tetteik

Mily fényesen táncolhattak volna egy zöld öbölben,

Dühöngjetek, dühöngjetek a kihaló fény ellen.

Vademberek röptében fogták el és dicsőítették a napot

És túl későn megtudják, elszomorították pályáján,

Ne menjetek szelíden abba a jó éjbe.

Zord emberek, közel halálukhoz, vakítóan látják

Vak szemek meteorként loboghatnak és vigadhatnak,

Dühöngjetek, dühöngjetek a kihaló fény ellen.

És Te, Atyám, ott a bús magaslaton,

Átkozz, áldj meg most ádáz könnyeiddel, fohászom,

Ne menj szelíden abba a jó éjbe.

Dühöngj, dühöngj a kihaló fény ellen.

Vannak emberek, akiknek sosem nő be a fejük lágya és azt hiszem, én is hozzájuk tartozok. Mindig azt mondták, a korral majd megváltozok, stabilabb leszek, felnövök, de nagy örömre ez nem történt meg. Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy életemet irányítsam és önállóan határozzak mindenben, ami engem és családomat illeti, de mégis megőriztem egy bizonyos tágszemű gyerekességet. Mindig minden érdekel és néha ‘nem a koromnak megfelelően’ J viselkedek. Tegnap például 9 éves unokámat kézen fogva, ugrabugrálva haladtunk a forgalmas bevásárló központ kijárata felé és egyáltalán nem érdekelt, ha néhány járókelő azt gondolta ’vén hülye‘ (rá volt írva az arcukra). Arra is kész vagyok minden javaslatot objektíven megfontolni, anélkül, hogy azt elvileg elutasítanám, mint nem praktikusat, veszélyeset, kalandosat, esztelent, vagy társadalmilag elfogadhatatlant. Korom persze korlátokat állít elém, nem kezdhetek új pályafutást, mint cirkuszi akrobata, vagy önkéntes az ejtőernyősöknél, de ha például felajánlanának nekem egy híradói beosztást – katonaköteles koromban, mint híradós szolgáltam –egy fiatalt mentesítve ez által olyan feladatra, amelyhez jó testi kondíció szükséges, komolyan figyelembe venném. Ez persze csak haszontalan álmodozás. Ki tesz egyáltalán ajánlatokat egy idősebb embernek, hacsak nem szülői otthon, vagy sírhely eladásról van szó?

Egyik kedvtelésem az utazás külföldre. Sajnálatomra, mint a köznép más tagjai, költségvetésem nem teszi lehetővé olyan gyakran űzni ezt a hobbimat, mint szeretném, de nem panaszkodok. Elég sok helyre eljutottam és még nem tettem pontot terveimre. Egyik tulajdonságom, hasonlóan feleségemhez, kevés időre van szükségünk a csomagoláshoz és más úti előkészületekhez.   

Szeretem megünnepelni Szilvesztert. Nem feltétlenül szükséges, hogy ez egy zajos buli keretében történjen, beérem néhány jó barát társaságával, de lehetnek akár rokonszenves idegenek is. A fő, jó hangulatban tölthessünk egynéhány órát, éjfélkor pedig megölelhessem nejemet és poharat üríthessünk egy boldog újévre. Régi baráti köröm az utolsó években kifogyott a szuszból és ötletekből. Egyszer, amikor december 30-án éjjel baráti vizitről hazafelé tartottunk, megkérdeztem  páromat, mi a programunk másnap éjjelre. Amikor kiderült, hogy nincs semmi, a szokásos fantáziátlan, kókadó összejövetelen kívül, amelyet még bulinak sem lehet nevezni, javasoltam, utazzunk családjához Hollandiába.

Feleségem öccsét csak 22.30-kor értük el telefonon és miután igazolta, otthon lesznek és megszállhatunk náluk, felhívtuk a gyerekeket is és bejelentettük, másnap reggel külföldre repülünk. Hajnalkor kiutaztunk a röptérre, jegyet vásároltunk, beszálltunk a gépbe és 5 és fél óra múltán már külföldön voltunk. Az éjjelt Amszterdam utcáin töltöttünk. Egyszeri élmény volt, ami azt jelenti, nem hiszem, hogy meg fogjuk ismételni, de egyszer érdemes volt megnézni. A hollandok óriási összegeket adnak tűzijátékok vásárlására és gyártására. Éjfélkor az egész város fülsiketítő robbanásokkal és vakító felvillanó fényekkel telt meg – egy katonai akció ehhez képest egy aggok házában rendezett bulihoz hasonlít – de ezen kívül más alig történt. Kb. 3-kor indultunk aludni, de amikor reggel felébredtem, a dörejek és durranások még folytatódtak. Január 2-án értünk haza egy élménnyel gazdagabban. Megünnepeltük az Új Év jöttét és a családdal is találkoztunk.     

Egy nap egy kolleganőm elmesélte, hogy lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat város egyik éttermében. A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre. Lakást béreltek Élatban és a szerelem virágzott. Azután, a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába és felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje konzervatív szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez.

A bírósági tárgyalás a válóperes eljárásról két nap múlva volt esedékes és a fiatalasszonynak 12-kor délben kellett megjelennie a bíróságon. Miután én voltam az egyedüli ismerősei között, aki Szlovákiában született, az anya velem tanácskozta meg az útvonalat. Apja akarta elkísérni a lányt, de beszéd közben hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha te kísérnéd el? Hiszen ismered a nyelvet, a körülményeket. Persze fedezzük kiadásaidat.”  

Elfogadtam a javaslatot. El Al járata valamivel 9 óra után szállt le Ferihegyen. Taxit vettünk, sikerült elérnünk a vonatot Keletin és másfél órán belül Komáromban voltunk. Még korán volt, védencem pedig nem akart túl hamar érkezni a szlovák városba, ahol esetleg férje barátaiba fut. Beültünk egy kávéházba. A tulajtól megkaptuk egy szlovák taxis telefonszámát, felhívtam és megkértem, jöjjön értünk röviddel a tárgyalás kezdete előtt. A taxis persze magyar volt.  

A taxi időben értünk jött. Még pénzt sem kellett váltani, mert a pasi magyar pénzt is elfogadott. Átkeltünk a Dunán és tíz percen belül a bíróságon voltunk. A férj nem jött el a tárgyalásra. „Nem tudott elszabadulni munkahelyéről”, de írásban kijelentette, nem ellenzi a válást. Csak négyen voltunk a teremben,.a bíró, tisztviselőnője, kolleganőm lánya és én. Az asszony csak néhány szót tudott szlovákul, a helyiek nem beszélnek angolul és az én feladatom lett volna fordítani. Mint kiderült, szlovák tudásom nem elegendő jogi dolgok megtárgyalására, de ez egyáltalán nem okozott gondot a rövid hivatalos eljárás lebonyolításában.

A szlovák kormány képviselője hamarosan rájött, hogy kommunikációs nehézségeink vannak, körülnézett és amikor megállapította, hogy nincsenek idegen elemek a környéken, áttért a magyar nyelvhasználatára. A tisztviselőnő is értette a nyelvet, úgyhogy nem okozott számára gondot a jegyzőkönyv vezetése az állam nyelvén. A bíró kijelentette, ha a felek egyike sem fellebbez, a válás 30 napon belül érvényes lesz és egy fél óra múlva újra a taxiban ültünk útban a magyar oldal felé. Pestre a délutáni órákban érkeztünk, az aznapi El Al járat már rég felszállt és rengeteg időt kellett elütnünk a Málév gép indulásáig 23.40-kor.

Kísérőnőmnek egy villám körsétát rendeztem a fővárosban – ez volt első látogatása – aztán elkapott minket a fáradság és egy Váci utcai cukrászdában próbáltunk felocsúdni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, most éreztük igazán,  alig aludtunk, mert már hajnalban kint kellett lennünk a röptéren. Valószínűleg úgy néztünk ki, mint egy pár zombi, akik az álom ellen küzdenek a cukrászdai székeken és időről-időre kudarcot vallanak.  Végre este lett. Taxival elvitettük magunkat az egyik ismert pesti étterembe és egy koleszterin-dús lakoma után amelyhez hasonlót úgy látszik csak magyar és francia éttermekben lehet fogyasztani, egyenesen a röptérre ingáztunk.

A gépen végre el tudtunk aludni és 21 óra és 40 perces távollét, 14 óra és 35 perces külföldi tartózkodás után, hazaértünk. Egy hosszú nap volt mögöttünk, de a feladatot elvégeztük és még egy kis turizmusra is maradt időnk.

Ez az a kalandfajta, amelyet hajlandó vagyok akármikor megismételni. Ha valaki azt kívánná, kísérjem el gyerekét, házastársát egy rövid kiruccanásra Ausztráliába (ott még nem voltam), vagy akárhová, nyugodtan forduljon az alulírotthoz.                            

Pénteken, a déli órákban, ellátogattam országunk egyik legfestőibb városkájába, Zichron Jákovba. Az időjárás kellemes volt, nem volt túl meleg és komótos séta közben a turistáktól nyüzsgő „Alapítók” utcájában, engedtem egy plakát hívó csábításának és beültem egy hárfa koncertre. Nem sajnáltam meg. A nemzetközileg ismert művésznő, Adina Haroz, játékát magyarázatokkal kísérte. A hárfa számomra addig a percig csak egy zenekari hangszer volt, amelynek a hangját a legtöbbször elnyelik nagyobb és lármásabb kollegái. Talán egy kicsit unalmasnak is tűnt számomra. Az amerikai mondást jutatta az eszembe „don’t harp on it”, amely azt jelenti, ne lovagolj ezen, ne vesztegess túl sok időt vele. Meglepett, mennyire élvezetes lehet egy hárfa szóló és milyen dallamos a hangja.

Miközben a koncertet hallgattam, elkezdtem gondolkodni a hárfával, az emberiség egyik legrégibb hangszerével, kapcsolatos tárgyakon. Az első, amely eszembe jutott természetesen a bibliai Dávid király volt, aki a hagyomány szerint a hárfa mestere volt és apród korában játéka segítségével űzte el a gonosz szellemeket elődjéből, Saul királyból. Néró császár állítólag a hárfán játszva nézte Róma égését.

Otthon megnéztem az Interneten mit írnak a tárgyról és kiderült, hogy a Biblia szerint Dávid "kinor"on zenélt, ami a mai héberben hegedű, hanem ókori értelmezésében, a lantféle pengetős citerák családjához tartózó nem merőleges húrú lírán. Egy idézet szerint „kinor lógott Dávid ágya fölött és amint éjfél lett, megjött az északi szél, belefújt és az magától muzsikált” és ezt persze nehéz elképzelni egy hegedűről. Dávid kora óta sok ezer év telt el és mint sok történelmi tárgyban, az úgynevezett szakértők más-más képen azonosítsák a hangszert. A bibliai fogalmak azonosítása nem könnyű feladat, sokszor nem is fordítják le a nevüket, hanem héber eredetijükben hozzák őket. 

Jeruzsálemben van egy „Dávid hegedűje” elnevezésű szobor, amely egyáltalán nem hasonlít a hárfához mai alakjában. A három hangszer közül, amelyet Haroz asszony bemutatott nekünk Zichron Jákovban, a legkisebb hasonlított hozzá legjobban. Ez egy kelta, vagy ír hárfának nevezett tízhúrú hangszer volt, amelyen nem lehet túl komplikált zenét muzsikálni. A művésznő csakugyan néhány ismert ír dallamot játszott el rajta.

A két másik fajta hárfa inkább zenekari művek lejátszására alkalmas. A nagyobbik, a legnagyobb létező fajta a világon, 47 húros, alapjában pedálsorozattal és nagy rezonánsa felerősíti, teltebbé teszi hangját. A kisebbik hárfa, ha jól emlékszem, 36 húros volt.

Az ókorban is ismerték a hárfát, de kevés volt a hasonlatosság az akkori primitív hangszerek között és azok között, amelyeket nekünk bemutattak. A modern hárfát a 17-ik században fejlesztették ki és annak idején zenei csodának számított. Hangja és hangterjedelme jelentősen gazdagabb és bővebb volt a kevesebb húrú és rezonáns nélküli régi hárfáknál.

Innen rövid volt az út az asszociációig a hárfa gyönyörű hangja és a mennybéli birodalom leírhatatlan szépsége között. A középkor jámbor embere hitt abban, hogy az üdvözült lelkeket hárfázó angyalok serege fogadja a Mennyország kapujában, mert semmilyen más hangszer nem képes a mennyei békességet felidéző hangokat felidézni. Az iszlám ennél fantáziadúsabb és legalább 70 szüzet ígér hívőinek. Ez lenne a jutalom (vagy büntetés)? A földi élet után évmilliókat tölteni egy felhőn hárfázva (vagy rotyogva az üstben)?

2009 októberében rendezik meg Jeruzsálemben a 17.-ik nemzetközi hárfaversenyt, amelyen a verseny 50-ik születésnapját fogják ünnepelni. Israel fővárosa a megfelelő hely egy ilyen esemény megtartására, végül is a hárfa a Közel Keletről származik. Egy éve avatták fel a Jeruzsálem bejáratánál épült óriási Hárfa-hidat is, amely nemcsak Izrael, hanem az egész Közel-Kelet legnagyobb függőhídja.

Kétségtelen, a hárfa muzsika lágy hangjainak nyugtató hatása van, sikeresen használják meditációra, lazulásra, alvási zavarok kezelésére, de van olyan teória is, mely szerint az élő zene – nem hangfelvétel – visszhangzó rezgései hathatósak a szívütem zavarok szabályozására. Az Egyesült Államokban legalább egy zenei gyógyász van, aki pacienseit hárfazene hallgatással kezeli.

Mint már említettem, Dávid király hárfa-zenével gyógyította ki Saul királyt a depresszióból. Egy rossz napomon talán nekem is hárfa zenével kéne lazulni, de ha egy CD nem segít meg, hol találok egy angyalt, aki hárfázik nekem és elrepít mennyei szférákba?      

Egy év telt el az óta, mióta egy szürkehályogot távolítottak el jobb szememről. Az orvos akkor azt tanácsolta, amíg nehézségek nélkül tudom olvasni az alcímeket a TV-ben, nem szükséges másik szememet is megműteni. Ez sajnos hamarosabban történt meg, mint vártam volna és most, amikor megkönnyebbülten jelenthetem, egy hét telt el a második műtétem után, elhatároztam, frissítem írásomat.  

Néhány éve, rutin vizsgálaton a szemorvosnál, megtudtam, hogy hályog keletkezett mindkét szememen. Az állapotom egyelőre még nem tette szükségessé az operációt, de évente vissza kellett jönnöm ellenőrzésre. Meglepődtem. Addig a napig feltételeztem, hogy ez csak a „valóban öregek” aránylag ritkán előforduló betegsége. Mindkét feltevésem gyorsan megdőlt. Kiderült, a hályog ugyan csakugyan korhoz van kötve, de már rég elértem azt a korosztályt, amelynek tagjai hajlamosak a betegségre. Sokkal gyakoribb is, mint feltételeztem és fiatalok is megkaphatják. A hályog keletkezési okai között – a koron kívül – fel lehet sorolni a dohányzást, a túlhízást és a napsugárzásnak való kitettséget.

E hiób hír után, a számítógéphez siettem, hogy megtudjam, mi vár rám. Teljesen ignoráns voltam, még attól is féltem, hogy megvakulok.

A hályog, teljes nevén szürkehályog, a pupilla mögött rejtőző természetes szemlencse elhomályosodását okozza. A szemlencse legfontosabb tulajdonsága az átlátszóság. Szervezetünk úgy állítja be e lencse fókuszát, hogy a retinán megjelenő kép akár közelről, akár távolról mindig éles legyen. A hályog tünetei: az átlátszóság elvesztése, látási problémák – főleg TV nézésben és vezetésben – káprázás erős fényben és nehézségek színek azonosításában és emberi arcok felismerésében, főleg távolról.

Azoknak, akik a betegség haladottabb stádiumában vannak, állandó köd homályosítja el látását, mintha piszkos ablakon, vagy függönyön keresztül látnák a világot. Mint jól ismert mondásunk is mutatja: „Leesett a hályog a szeméről”, a betegséget már őseink is ismerték, próbálták gyógyítani is – alacsony siker-rátával.

Sajnos a harmadik világ országai, amelyekben a szürkehályog a vakság fő okozója, ezen a téren is hátrányos helyzetben vannak, mivel ma már létezik egy aránylag egyszerű műtét, amely után a szem visszanyeri látásélességét. A forradalmi új módszert az angol Sir Harold Ridley találta fel 1949-ben, a műtétet fájdalommentesen, altatás nélkül, csak helyi érzéstelenítő cseppekkel végzik. Egy kis, 3 milliméteres nyíláson, ultrahangos tűvel behatolnak a szembe, szétzúzzák a kemény lencsemagot, kiszívják és a pici résen egy összehajtható műlencsét ültetnek be a lencse tokjába. Mivel nincsenek varratok, a gyógyulás gyors. Ez az egyik legsikerültebb operáció az orvosi tudományban, nagyon magas siker-rátával.

A leggyakoribban használt lencsék a rögzített fókuszúak, amelyek beültetése után, a szem alkalmazkodó képessége megszűnik, tehát csak egy bizonyos távolságra képes élesen látni. Ezen kívánnak javítani a multifokális műlencsék, amelyek egyszerre egy közeli és egy távolabbi képet is vetítenek az ideghártyára, de ezek a lencsék nagyon drágák és nem minden szemnek felelnek meg.

Mint már említettem, amikor először vizsgáltak meg, szemeim még a betegség korai stádiumában voltak, de egy éve a hályog „beérett” és az orvos javasolta a műtétet. Kitűnő korházaink vannak, de mivel nem akartam egy tapasztalatlan – isten ments gyakornok – orvos kezeibe kerülni, előnyben részesítettem azt a lehetőséget, hogy magam választok egy szakképzett orvost, akit a műtét előtt jól megnézhetek magamnak. Furcsa dolog. Természetesen nincs kapcsolat a szimpátia és egy ember szakmai ügyessége között, de szívesebben bízzuk rá magunkat valakire, aki jó benyomást tesz ránk. Ilyen volt a „csodás kezű” Dr. B., akihez barátnőm Rochele, akit néhány hónapja mindkét szemén műtött meg, forró ajánlása alapján jutottam el.

Találkozásunk a sebésszel minden aggályomat eloszlatta. Az orvos, aki 25 éve dolgozik a szakmában, nemcsak, hogy felvázolta feleségem előtt és előttem az emberi szem működését, a műtét lefolyását és a gyógyulási folyamatot, hanem felszerelt minket egy színes füzetkével amelyben további információ is volt. Mindennél jobban felbátorított a sok köszönőlevél klinikája falain.

A műtét napján néhányszor megkérdeztek, melyik szemet kell operálni és az orvos tussal megjelölte homlokomat a megfelelő szem fölött. Maga a műtét így folyt le: korházi köntösbe bujtattak és a hátamra fektettek a kényelmes műtőasztalon. A műtőben nagyon hideg volt, de a személyzet testemet egy előre melegített lepedővel burkolta be. Csak a szemem maradt szabadon. Az egész idő alatt lehallgatták pulzusomat és csuda jól esett a hangerősítőn hallani, hogy nem gyorsult fel az egész idő alatt. Teljesen éber voltam és a halk zenén kívül, hallottam a sebész minden utasítását a nővéreknek. Az első műtétem alatt, a sebész – egy vallásos ember – miközben megműtött, folytatta előzőleg elkezdett beszélgetésünket és elmagyarázta egy bizonyos bibliai mondat jelentőségét.

A második műtétem alatt a beszédtárgy kényesebb volt. A doktor  kijelentette, nem lesz túl nagy baj, ha egy-két napig nem fogok tudni újságot olvasni. Elmondta, baloldali beállítottsága miatt megszüntette az előfizetést egy bizonyos napilapra, én pedig azzal vágtam vissza, hogy nekem pedig ez a kedvenc lapom.

Nagyon különleges élmény volt ez – bár szívesen lemondtam volna róla – ott feküdni a műtőasztalon, annak tudatában, hogy beszédtársam ugyanakkor az egyik fontos szervemben „turkál”! Semmit sem éreztem, sem fájdalmat, sem kényelmetlenséget. Nem is láttam semmit. A mikroszkóp fénye a fejem fölött elvakított és azon kívül, folytonosan vizet permeteztek a megműtött szemre. Amikor a mikroszkópot egy percre eltávolították, a sebész megnyugtatott, nehogy megijedjek, hogy megvakultam.

Vagy húsz perc után a két nővér gratulált az orvosnak a sikeres műtéthez és én a megkönnyebbüléstől majdnem felkacagtam. Az első operációm előtti éjjelen alig tudtam aludni és íme fölöslegesen izgultam. Amikor elhagytam a műtőtermet – és a következő paciens jutott sorra, aznap Dr. B. nyolc műtétet végzett el – megkérdeztem az egyik nővért, miként reagált volna, ha az operáció nem lett volna sikeres. „Hallgattam volna, mint a csuka!” – válaszolta. 

Megmérték vérnyomásomat, felöltöztem és hazamehettem, de a szememet kötés takarta, „hogy a beteg ne vakarja akaratlanul (például álmában) a műtött szemet”. Másnap délelőtt a paciensek az orvos várótermében hasonló ’maskarában’ díszlettek: óriási kötés volt mindegyikünk egyik szemén. Amikor elérkezett a sorom, az orvos levette a kötésemet, megvizsgált és miután meg volt elégedve az eredménnyel, hazaküldött.  

Mik voltak az utasításai? Elsősorban, két hétig naponta négyszer, három különféle cseppet csöpögtetni a szemembe. Nem szabad úsznom, dörzsölni a szemet, de „minden további figyelmeztetés és tilalom, amelyet hallani fogtok szomszédoktól, ismerősöktől, miszerint nem szabadna lehajolni, megmosni az arcot, olvasni, tv-t nézni, főzni, hajat mosni, a megműtött oldalon aludni (és ki tudja mit még …), a szürkehályog műtétek előző generációjához tartozik és helytelen.”

Néhány másik orvos ennél sokkal szigorúbb. Egy weblapon azt olvastam: „az első napok kritikusak a felgyógyuláshoz. Óvakodni kell a fej és a test hirtelen mozdulataitól, a testi erőfeszítéstől, a vezetéstől és a házimunkától”. Szerencsémre ezeket csak néhány nappal első operációm után olvastam, mert még aznap amikor kötést levették, autót vezettem és másnap munkába mentem, de legalább volt jó kifogásom, hogy otthon ne segítsek egy ideig. És mi lett a látásommal?  

A válaszom összetett. Az elsőnek megműtött szemem eleve „lusta” volt és soha sem láttam jól vele (ezt csak akkor tudtam meg amikor az első jogsim megszerzése előtt megvizsgálták látásomat), de ez soha nem zavart. Tény: nem kellett pápaszemet hordanom a vezetéshez.

Három héttel az első sebészi beavatkozás után, a megműtött szem jobban látta el hivatalát, mint előzőleg, de még valami megváltozott: a színek, főleg a kék, élénkebbnek látszanak.

A második szem volt az, amelyik egy évvel azelőttig a fő látási feladatokat látta el. Miután két szemem különböző képességű, az orvos e szembe is csak rögzített fókuszú lencsét ültetett be. Ebben az esetben a gyógyulás tovább tartott. Csak három nappal a műtét után tudtam a munkába visszatérni és csak egy héttel utána éreztem, hogy a szem többé-kevésbé normálisan működik.

A füzetkében, amelyet a klinikában kaptam, hangsúlyozzák, hogy a műtét egyedüli célja a szürkehályog eltávolítása és nem a látás feljavítása. Két hét múlva fogok végső vizsgálatra menni az orvoshoz, de ahogy látom (vagyis nem látom!), valószínűleg szemüvegre fogok szorulni a vezetéshez.   

Összegezve: tisztábbnak, élénkebb színekben pompázónak, szebbnek látok most mindent. Bár ez történne a világgal kapcsolatban is. Talán létezik egy csodálatos műtét, amely eltávolítja a vezetők szeméről a hályogot, úgyhogy sikeresebben, biztosabban fogják tudni kormányozni sorsunkat egy szebb és tisztább jövő felé!     

Azok, akik ismernek, tudják, esküdt filmrajongó vagyok. Igyekszek a moziban minden jónak mondott filmet megnézni (bár néha a rossz kritikát kapottakat is megtekintem és saját következéseimre jutok), a TV-ben régi filmeket nézek és időről időre egy DVD kölcsönző szolgálatait is igénybe veszem.

Olyan filmeket részesítek előnyben, amelyek nem válaszolnak meg minden kérdést, amelyek miután élvezetet okoztak, felizgattak, felkavartak, megnevetettek, az END után is tovább foglalkoztatnak, néha napokon át.  

A kommunista rezsim találta ki a szocialista realizmus (szocreál) fogalmát a művészetben. Az alkotó feladata oktatni a tömegeket, követendő példákat állítani eléjük, a politikai céloknak alárendelni a művészetet. A hollywoodi filmipar egyetlen feladata a közönség szórakoztatása, de a Nyugaton is mindig voltak önálló, a nagy stúdiók befolyásától szabad alkotók, akiknek a kezében a film eszköz, rámutatni egy társadalmi problémára, harcolni negatív jelenségek ellen, vagy pedig támadni az intézményeket.

Ilyen rendező Michael Moore, a globalizáció, a nagyvállalatok, Bush elnökségének éles kritikusa, a lőfegyver eladás ellenőrzésének propagálója, akinek a filmje Fahrenheit 9/11 az amerikai választásokat is befolyásolta. Egy másik ilyen rendező volt Michael Kramer, aki több nagyfokú társadalmi tudatosságot tartalmazó filmet készített, amelyekben támadta az olyan jelenségeket, mint a fajgyűlölet, vagy a rosszemlékű amerikai szenátor McCarthy által indított boszorkány vadászat a múlt század 50-es éveiben.

Az MGM csatorna múltkor Kramer egy nukleáris holokauszt eredményét dramatikus módon felvázoló filmjét mutatta be. A Parton (On the Beach, 1959) című apokaliptikus filmben, amely Nevil Shute regényének adaptációja, a többek között Ava Gardner, Gregory Peck, Anthony Perkins és Fred Astair szerepelnek, egy olyan világot ír le, amelyben a két tömb közötti atomháború megsemmisített minden élő lényt a földgömb északi felében. A déli földgömbön, Ausztráliában, az élet folytatódik. Emberek munkába járnak, barátaiknál vendégeskednek, művelik a földet, sőt egy autóversenyt is rendeznek, de mindezen, látszólag normális életvitel felett Damoklész kardjaként függ a fenyegetés, a szennyeződés miatt nincs hová menekülni, öt hónapon belül őket is eléri a rádioaktív sugárzás, minden élet kipusztul és ezzel az emberiség léte véget ér.

Dacára annak, hogy a filmben egy lövést sem adnak le, nem látni halottakat, sebesülteket, romokat, mindenki kulturáltan viselkedik (talán túl kulturáltan, a valóságban sokkal több erőszak, hisztéria lenne) és ez az egyik legszomorúbb és borúlátóbb film, amelyet valaha is láttam, engem mégis optimizmussal töltött meg. Miért? A filmben felvételek látszódnak a háború utáni San Franciscóból. A Golden Gate híd és az összes épületek épen állnak, az automatikus gépezet által irányított erőmű tovább működik, a közlekedési jelzőlámpák monotonon váltakoznak, de a híd, az autópályák, az utcák elhagyottak, sehol egy ember, jármű, élőlény, csak a szél pörget megsárgult, szakadozott újságlapokat, de ez csak egy fantázia, a valóságban mindez nem történt meg!

A totális háború veszélye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és az atom-holokauszt rémképe, amelyek négy évtizedig fenyegette a világot, elmúlt és az emberiség fennmaradt. Az 50-es és 60-as években az amerikai borúlátók atom biztos óvóhelyeket építettek, azt hitték, még a 90-es éveket sem érjük el és íme 2009-t írunk. Vajon ez nem elegendő ok az optimizmusra?         

Az atomfegyverek sajnos nem lettek megsemmisítve és Pakisztán, India, Észak-Korea és más államok, köztük Izrael, kezében jelentős atom arzenálok vannak. Komoly veszély áll fenn, hogy hamarosan Irán is kifejleszti az atombombát. Újabban az is gondot okoz, hogy egy napon az Al-Qaida vagy a Tálibán is ehhez a fegyverzethez jut.

Sok más veszély is fenyegeti leszármazottaink egészségét és az emberiség jövőjét, kezdve az ökológiai katasztrófával, a Föld fokozatos felmelegedésével, a sarki jég rohamos olvadásával, a tengerszint emelkedésével, tavak és folyók kiszáradásával a klímaváltozás következtében, teljes állatfajok kipusztulásával, az esőerdők kiirtásával, lyukak keletkezésével az ózón rétegen, a génmanipulált ételek ártalmasságával és így tovább, befejezve a celluláris telefonok ártalmas hatásával.

Nehogy félreértsetek! Tökéletesen tisztában vagyok ökologikus problémáinkkal és lelkesen támogatok minden zöld kezdeményezést, amelynek célja a környezetünknek okozott kár csökkentése. Csak egy Földünk van és kötelességünk vigyázni rá a jövő generációk számára, de egyszerűen nem vagyok hajlandó túl komolyan venni azokat, akik a fejünk felett az elkerülhetetlen világkatasztrófa ostorát csattogtatják.

Ahogy magyarul mondják, nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik. Krízis, váltság idején (mint az ázsiai szökőár után), az egész világ mozgósít, hogy megsegítse azokat, akiket a szerencsétlenség sújtott. Hiszek a common sense-ben, a józan észben, az egészséges emberi értelemben, a tudomány képességében megoldásokat, válaszokat találni, abban, hogy dacára a szerencsétlenségeknek, a háborúknak, a kudarcoknak, az elmulasztott alkalmaknak, az  elcseszett teóriáknak, egy jó világba születtünk és az emberi faj fennmarad és virágozni fog (hacsak egy Bush, vagy Ahmadinezsád szerű balfasz nem nyom meg egy gombot és egyben pozdorjává zúzza, légbe repíti az egész mindenséget).       

A cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma (http://www.hjm.org.il/) egy alkalommal érdekes kirándulást szervezett Jeruzsálembe. A kirándulás célja: betekintést nyerni az ultra-ortodoxok (charédik) világába, magyar hangsúllyal. A kiruccanás zavartalan lefolyásának biztosítására, a résztvevőket felkérték, szerény öltözetben jelenjenek meg, nők: fejkendő, hosszú szoknya (nem nadrág!), hosszú ujjú blúz, testhez tapadó, vagy átlátszó ruha és szandál mellőzve, férfiak: kipa (én sapkát viseltem), nem t-shirt, vagy szűk ing, nem rövid nadrág és cipő, nem pedig szandál.

Kitűnő idegenvezetőnőnk nagy hozzáértéssel kalauzolt minket a szűk sikátorokban, sötét házbejáratokban és tudást, meg humort mutatott ki magyarázataiban a számomra addig ismeretlen társadalomról.

Nem fogom részletezni túránk minden mozzanatát. Egy négy órás séta a Mea Seárim negyedben nem tett a charédi világ szakértőjévé és a hangsúly itt a világon van, mert ez egy teljesen különálló, miénkkel párhuzamos világegyetem, saját törvényeivel, szokásaival, öltözékével, sőt nyelvével is és e két világ között csak kevés ponton van érintővonal. 

A térképen országunk alig látszik. Néhány hete amerikai házaspár vendégünk és egy idő multán torkig voltam néhányszor ismételt mantrájukkal: „milyen kicsi itt minden!” Egy barátnőnk azért vándorolt ki, mert „az ország szűk számára”, de a véleményem szerint minden a szemszögünktől függ. Vannak tudósok, akik az életüket a világűr és a csillagok kutatásának szentelik, de léteznek mások, nem kevésbé kiválóak, akik saját pirinyó kertjük élettől hemzsegő mikrokozmoszára összpontosítanak. Tudjátok-e, milyen kincsek rejtőznek a mi ’kis‘ országunkban? Az utolsó fél évben alkalmam volt  ellátogatni Dimonába, az izraeli-afrikai központjába, Rahatba, az egyetlen beduin városkába és most a charédik fellegvárába. Új világokat fedeztem fel, pedig el sem hagytam Izrael határait.

Látogatásunk legfontosabb pontja a „Ungarin (Magyar) Házak” lakónegyed volt, amelyet a 19.-ik század 90-es éveiben alapított „A Falak Őrzői Közössége” nevű magyar ortodox haszid emigráns csoport. E hermetikusan zárt közösség soraiba a mai napig nem vesznek fel olyanokat, akik nem magyar származásúak, de a származás megítélésére nem a mai határok számítanak, hanem a volt Monarchiáé.

Csoportunkat feltűnő szívességgel fogadta Lebovics rabbi, aki Izraelben született, de magyar az anyanyelve. Amellett, mint a Mea Seárim többi askenázi lakosa, sőt a szefárdok egy része is, akiket askenázi rabbik tanítottak a szent tudás alapelemeire, a rabbi a mindennapi életben a jiddist használja és gyerekei nem tudnak már magyarul. A szívélyes fogadtatás szöges ellentétben állt elvárásainkkal, de a rabbi elmagyarázta, hogy ő azokat is megérti, akik haragszanak ránk – mi is összeakadtunk egy pasival, aki ránk ordított, hogy takarodjunk a lakónegyedből – a közösség nem akarja, hogy életükhöz, mint egy előadáshoz viszonyuljanak, lefényképezzék ünnepeiket, szokásaikat, öltözéküket, gyerekeiket. Példaképen elmesélte, hogy a turisták miatt nem tudják megtartani szokásukat, kint a szabadban gyújtani Chanukka gyertyákat. A zsúfoltság, a zaj, a fényképezőgépek vakuinak csattanásai, nem teszik lehetővé, hogy a Teremtővel kommunikáljanak.

A továbbiakban egy barchesz (ünnepi fonott kalács) pékségbe látogattunk, majd egy szentkönyv boltba, betekintettünk néhány készétel üzletbe (gefillte fisch [töltött hal], húsleves kreplach-al [derelye] és kugli). Nem lehetett nem észrevenni a híres paskvilusokat, ahogy a fali plakátokat, az ultra-ortodox tömegkommunikáció egyik legnépszerűbb módját hívják. Ezek a nagybetűs plakátok minden szabad falat beburkolnak Mea Seárimban és epésen megbélyegeznek, megrágalmaznak minden jelenséget, nemcsak a világi körökben, hanem magában a charédi közösségben is. Idegenvezetőnőnk elmondta, hogy ezek a plakátok általában röviddel a szombat bejövetele előtt jelennek meg, mert akkor már egy vallásos ember nem tépheti le őket a falról.

Egy nagy üzletben, amelyben a vallásosok szerzik be fekete kalapjaikat (a Kabbalisták pedig a fehéreket), egy alkalmazott rövid előadást tartott a változó divatokról és különféle stílusok jelentőségéről. Így például a litván származású charédik körében az olasz Borsalino népszerű. A közösségeket a kalap perem szélessége különbözteti meg. Viccnek hangzik, de igaz történet: egy híres rabbi annak idején elítélte az askenázikat és megállapította, hogy a 9 centiméter peremű kalap megszentségteleníti a Sábátot, mert ez olyan méretű, mint egy sátor és szombaton természetesen tilos sátrat építeni.

A charédik fején több mint 30 féle különböző kalap díszlik. Kiemelkedő közöttük a széles és lapos, amelyet főleg a régi jeruzsálemi udvarokhoz tartozó haszidok viselnek. Európából a 19-ik században az első szervezett csoportban érkezők bevándorlók, a fent említett magyar haszidok voltak. Ezek az Osztrák-Magyar királyság polgárai voltak, amely azokban az időkben egy befolyásos nagyhatalom volt. Egy rendőr, vagy polgár sem merte volna bántalmazni őket. Miről lehetett megismerni őket? Széles és lapos kalapjaik alapján. Látták Jeruzsálem zsidai, hogy a kalap megvéd és ők is elkezdték hordani. 

Néhány nevet kapott ez a fejfedő. „Szuper kalap” a gyártó neve alapján, „Repülő tányér”, kinézése miatt, vagy egyszerűen „Jeruzsálemi kalap”. Ma kevesen tudják, honnan származik kalapjuk, de büszkén viselik, mintegy kiáltványként: „jeruzsálemiek vagyunk és jeruzsálemiek leszármazottai generációk folyamán!”

A litvánokat a kalap tetején levő gyűrődés alapján ismerik fel. A belzi és vizsnici haszidok ugyanazt a fekete bársony masnis szalagú kalapot hordják, csak a belzieknél a masni a kalap baloldalán van, a vizsnicieknél pedig a jobb oldalon.

És még egy érdekes tény kirándulásunk tárgyával kapcsolatban: az üzletben, amelyben jártunk, a kalapok 90 százalékát Magyarországon gyártották! 

Erős benyomásokkal fejeztük be e furcsa világ látogatását. Útban hazafelé azon méláztam, hogy a gyors iramban szaporodó charédi közösség egyszeri világi kerületekbe terjeszkedik és megváltoztatja azok jellegét. Feltételezhetően, hamarosan ultra-ortodox többség lesz Jeruzsálemben és azoknak a világiaknak, akik továbbra is ott akarnak élni, alkalmazkodni kell majd egy olyan többséghez, amelynek a türelem és megértés más közösségek életmódja iránt nem az egyik erőssége.

Egy további nyugtalanító gondolat: Vajon az ultra-ortodox Jeruzsálem, amelyben a lakosság összetétele annyira más lesz, mint az ország többi részében, továbbra is Izrael fővárosa maradhat?

Fényképek Mea Searimból 

Az Internetes chatet már néhányszor említettem, de a tárggyal bővebben nem foglalkoztam. Amikor vagy tizenöt éve felfedeztem a Nettet, ösztönösen megéreztem, ez a technikai vívmány úgy fog rám illeni, mint kesztyű a kézre, de azt is tudtam, ahhoz, hogy kihasználjam a benne rejlő lehetőségek teljes skáláját, szabad időt kell teremtenem. Azért nem is csatlakoztam a nethez, amíg nem menesztettek munkahelyemről korom miatt és egyszerre túl sok szabad időm támadt. (A US -ben nem ismerik a ’nyugdíj korhatár’ fogalmat? Az alkalmazott elbocsátása vallása, neme, származása, bőrszíne, faja, szexuális irányultsága, vagy akár életkora miatt, tiltott megkülönböztetés. A Boeing cég belső újságában olyanok nevét láttam, akik több mint 51 éve dolgoznak a vállalatnál).

Amint csatlakoztam a Világhálóhoz, felfedeztem, hogy ez a sokfejű hidra egy csomó téren hasznosítható. Mint legtöbbünk manapság, én is cserbenhagytam a csigapostát és e-maillel kommunikálok családommal, barátaimmal, kollegáimmal. On-line szótárak, mondatokat nyelvről nyelvre fordító software, háttéranyag és fényképek a kereső gépeken, majdnem túlságosan megkönnyítik az írást. További tevékenységeim? Zenét, dalokat, videókat, néha egész filmeket töltök le és ami csakugyan befolyásolta életemet, csettelek.

Chat angol szó, beszélgetést, csevegést jelent. Magyarul csettnek hívják. Azelőtt is összeültünk szombat este valakinek a nappalijában és itallal markunkban, megtárgyaltuk a világ bajait, de az Internet lehetővé teszi más szörfözők megtalálását akárhol a világon, minden kívánatos profil alapján, közös hobbi, nyelv, vallás és persze nemi preferencia és a csevegést velük egy virtuális nappaliban. A legjobb az egészben az, hogy a csetten olyan emberekkel ismerkedsz meg, akikkel normális körülmények között elhanyagolható esélyed lenne összefutni és beszélgetni.

A csett résztvevői általában becenévvel (’nick’) azonosítják magukat, de én nem szeretek fedőnevek mögött rejtőzni és saját nevemmel lépek be. A Világhálónak köszönhetően, a világ globális faluvá zsugorodott. Bármilyen isten háta mögötti helyén élsz, módodban van kommunikálni akárkivel, aki tőled sok ezernyi kilométeres távolságban van, bár az időszámítás-különbségek nehézségeket okozhatnak. Csak a kupica ital hiányzik. Arról minden csettelőnek egyedül kell gondoskodnia.  

A 12 év alatt, amely azóta eltelt, sok chaten vettem részt, de hű maradtam az első chat szobámnak is, a Hun Vannak a Magyarok nevű oldalnak, a Skyex–nek, amely „1997 márciusától ad otthont azon a külföldön, illetve a szülőhazában élő magyaroknak, akik az interneten keresztül szeretnék megismerni más országokban élő honfitársaikat”.

Ezekben az években az Internet világában szélsőséges változások zajlottak le. Az egykor népszerű chatek elenyésztek és újak, korszerűbbek foglalták el helyüket, különféle társadalmi hálózatokhoz (mint a Facebook) a használók néhányszáz milliója csatlakozott, de Skyex, majdnem változatlanul fennmaradt.

Valahol azt olvastam, hogy a nettes csett magányos, szerencsétlen, korlátolt, félénk embereket szolgál, akiknek nehézségeik vannak emberi kapcsolatok létesítésében. Ez talán így van bizonyos esetekben. Egy barát, akit ott szereztem hallássérült és mint maga is bevallotta, a valóságban nehezen tudna kommunikálni velem. A csetten viszont képességei egyenlők minden más résztvevőivel és senki sem tud korlátoltságáról. A szörfölők némelyike csakugyan szenved az egyedülléttől és szomjas a jó szóra, főleg ha anyanyelvükön van. Egyszer egy olyan felhasználóval csevegtem, aki magas lázzal feküdt otthon egyedül és csakugyan szarul érezte magát. Megpróbáltam lelket önteni bele, de ugyanakkor tudatában voltam a szomorú ténynek, hogy még egy csésze teát sem tudok neki készíteni.

A csett nem szükségszerűen helyettesíti a való életet. Néhány Skyex összejövetelen vettem részt Pesten és máshol, amelyekre nemcsak a helyiek jöttek el, hanem külföldiek is. Az egyik veterán csettelő, Fifike, a napokban szervez egy észak-amerikai talit Las Vegasban. Mindenki számára, aki csettelő helyiségben ismert meg valakit, igazi élmény (beismerem, nem mindig kellemes) végre szemtől szembe találkozni olyanokkal, akikkel évekig csak a hálózatban beszélgetetett.

Sok embert ismertem meg a világ minden tájáról a Skyexen és egy részük igaz barátommá vált. Jó néhánnyal találkoztam is és csak nagyon ritkán csalódtam. A csettelők néha fényképet cserélnek, de nélküle is jól meg lehet ismerni valakit, abból miként fejezi ki magát írásban, milyen a világnézete. Egyszer Burgenlandi barátom hívott meg hozzájuk. Családjának borászata van, ő is nagy borszakértő és sokat tanultam tőle. Máskor, útban hazafelé, megszakítottam utamat Csehországban, egy barátnő kérésére, aki végre meg akart győződni arról, létezik-e a drót végén (’drótocska’ voltam számára), amely a mondatok sorait teremti a gépernyőn, egy hús és vér személy.

Amikor Vancouverben AniBC-vel kávéztunk Joe’s Caféjában, már jól ismertük egymást sok-sok éves csettelés után. Nem tudom össze fogunk-e még egyszer jönni, de on-line találkozásaink most sokkal közvetlenebbek, mert el tudjuk képzelni magunknak beszédtársunk arckifejezését. Feleségemmel és két barátunkkal nagyon élveztük Rongybaba társaságát Anchorageben. Megmutatta nekünk a várost, segített sok mindenben és néhány hasznos tanácsot is adott.

Egyik legjobb barátommá vált Vince László. Laci gerincsérülést szenvedett, amikor az uszodában fejest ugrott és élete utolsó 27 évét tolószékben töltötte. Dacára annak, hogy mind a négy végtagja megbénult és ujjait sem tudta megmozdítani, megtanulta a számítógép kezelését – keze fejével pötyögtetett – és nemcsak kiterjedt levelezést folytatott barátaival a világon, hanem megtanult programozni, kiadott egy geolexikont, amelyhez ő maga készítette a fényképeket, a grafikát, a kísérő audiót és ebből tisztességesen megélt.

Laci volt az első, aki írásaimat olvasta, magán kritikusom volt és mindig bátorított, adjam ki őket könyv alakban. Miután a könyv megjelent 2004-ben, 25 példányt vett meg és elosztotta őket családjának, barátainak. Sokat csevegtünk, leveleztünk, mindent megbeszéltünk és mikor Magyarországon voltam, meglátogattam, de sajnos három éve elhunyt. Érzem hiányát.  

Készülő könyvem szerkesztője a szegedi Magdi volt és amikor megjelent, a pesti Zsidó Fesztivál keretében megrendezett Könyvbemutatón, több mint 20 skyexesnek aláírtam könyv példányát. A sikerült fényképek nagy részét jó barátom peetr készítette, ő is tette fel őket a Nettre és neki köszönhetem, hogy a mai napig láthatók. A szerzők könyv heti bemutatkozásán, Szegeden, is jó néhány csett barátom volt a közönségben. A csetten ismertem meg a szombathelyi Katót, Pippát és Edinát is, akiknek vendégszeretetét egy felejthetetlen hétvégén élveztük feleségemmel.

Az évek folyamán különféle programokat fejlesztettek ki a két személy közötti érintkezés megkönnyítésére. A skyex féle csettek tömeges események és gyakran kedved támad a nélkül beszélni valakivel, hogy további tíz ember olvasná az elmondottakat és talán bele is kotyogna (a kukkolókat, akik láthatatlanul jelen vannak, nem is említve). Mint tudjuk, a szerelem mindenhol kivirágzik, ahol kétnemű társaság összejön és persze így van a csevegő szobákban is. Sok pár a Netten ismerkedett meg – és később össze is házasodott – és ahol romantikus légkör terem, egy harmadik ember társasága már csődületnek számít.

Az első csevegő program, amely lehetővé tette két internetezőnek, hogy egymással teljes magányban beszélgessenek – eleinte csak a billentyűzet segítségével – az izraeli ICQ volt, amely forradalmasította a személyes üzenetküldés terét és annak idején a legnépszerűbb alkalmazás volt. Sok évig használtam, azután is miután az amerikai AOL jelentős áron megvásárolta.

Az ICQ-n ismertem meg egy kínai nőt, három gyerek anyját, aki egy kis városban él Maléztában. Phui Sim olyan mértékben volt szégyenlős amilyet még nem tapasztaltam. Csak ritkán mozdult ki házukból. Barátjának nevezett, de nem szabadott azt mondani neki, hogy kedvelem, vagy puszival búcsúzni tőle. Férje, aki kínai éttermet igazgatott (természetesen, mi máshoz kezdjen egy kínai?), hajnalban járt haza, neje pedig csevegéssel próbálta enyhíteni rettenetes egyedüllétét, az Internet teljes ismeretlenségének álarca mögé bújva. Amikor feleségem öccse Maléziába utazott, egy kis ajándékot akartam neki küldeni, de Phui Sim nem volt hajlandó találkozni vele, nemcsak azért mert idegen, hanem mert soha fehér embert nem látott.

Amellett, szeretném figyelmeztetni a tapasztatlanokat, ne hígyenek túlságosan az Netten hallottaknak. Vannak olyanok, akik kihasználják azt, hogy ismeretlenek és megjátsszák magukat, hogy megfeleljenek mások elvárásainak. A kereső gépek lehetővé teszik, hogy a világ legromantikusabb verseiből idézzen, udvarlása tárgyát csodálatos virágokkal halmozza el, a leggyönyörűbb zenei részleteket játssza le számára és úgy tűnjön, ő a lovag a fehér lovon, akiről minden lány álmodik.

Nemrég mesélt kollegám egy ilyen esetről, amikor egy fickó elcsavarta egy asszony fejét és tönkretette az életét. Kiderült, hogy a pasi akkora paraszt, amilyet a világ még nem látott. Komoly könyvet soha sem olvasott, költészetről nem is beszélve, a zene csak elaltatja, de ezen felül, lelkiismeretlen gazember és hazug fráter, aki a tönk szélére jutatta a nőt.  

Az ICQ után más programokat fejlesztettek ki, amelyekben már mikrofonunk és videokameránk segítségével hangos és képes párbeszédet is folytathatunk. Az ICQ megpróbált haladni a korral és korszerűsítette programját azzal, hogy hozzáadta ezeket az opciókat is, de már nem tudta visszaszerezni az elsőbbséget. A Világhálón ma sok nyilvános videokamerás csevej fórum létezik, bár a zömük sex oldal, de én már meguntam a közös, nyílt csevegést és előnyben részesítem az olyan progikat, amelyek lehetővé teszik a privát beszélgetést.

Az azonnali üzenetküldő programok között a legrégibb a Microsoft Messenger. Léteznek további, hasonló programok, mint például a Yahoo Messenger, de úgy vélem, a legbarátságosabb és legismertebb a Skype. A hang és videó minősége jelentősen feljavult az évek folyamán és a felhasználók folyamatosan szemmel követhetik, hogy a listájukon levők be vannak-e jelentkezve. Ha hinni lehet a Skypenak, ebben a percben több mint 16 millió csevegő veszi igénybe.

Be vagyok iratkozva a Facebookba is és időről időre benézek, elolvasom az üziket, amelyeket barátaim hagytak, megtekintem az új fényképeket és kommentálom is őket, ha a tartalmuk megkívánja, de a fő kommunikációs alkalmazásom a Skype. Listámban vagy 60 név van, köztük két gyerekem, más családtagok, régi jó barátok, újak, akiket a Netten ismertem meg és még néhány kollegám is. Véleményem szerint, befellegzett a vonalas telefonoknak. Kinek nincs állandóan a hálózatba bekötött számítógépje és minek kell további összegeket költeni arra, hogy családunkkal és barátainkkal beszéljünk otthon, vagy külföldön?

Választhatunk, lehet a billentyűzeten pötyögtetni – az előnye, időd van jól meggondolni és megfogalmazni mondanivalódat – mikrofonon beszélni – az előnye, hallod partnered hangját és néha a tónusból jobban ki lehet olvasni mondanivalója tartalmát, mint a szavakból – és végül a videokamerát is igénybe venni. Itt az előny még nyilvánvalóbb, különösen, ha egy kedvelt személlyel beszélsz. Olvashatod az arckifejezését, láthatod mosolyát (vagy esetleg könnyeit), úgy kommunikálsz vele mintha egymással szemben ülnétek. De hiszen tulajdon képen csakugyan szemben ültök egymással és a távolság közöttetek nem nagyobb, mint a kamerától való távolságodnak és beszélőpartnered távolságának az összege.

Ez egy nyerő software. A jövőben azt hiszem minden mobil telefon a Skype-al és hasonló programokkal lesz felszerelve.