"Itthon-Otthon"

Utolsó pesti látogatásomon egy este a Westend bevásárló központba mentünk moziba egyik barátnőmmel. Útban vissza a metróhoz, egy színes dobozokkal megrakott kocsi mellől, egy fiatal lány angolul szólította meg társamat, nincs-e kedve kipróbálni néhányat krémjei közül. Mivel a barátnőm nem tud angolul, én válaszoltam.  A lány kérdésére, helyiek vagyunk-e, azt válaszoltam, hogy csak a velem levő hölgy az, én izraeli vagyok. Hamarosan kiderült, hogy a kocsi az izraeli Seacret cég Holt tengeri termékeit terjeszti. 

Még sohasem hallottam erről a cégről, de internetes weblapja szerint, 600 eladó- kocsija van 500 bevásárló központban világszerte.  Kérdésemre, a lány elmesélte, hogy egy hónapja van Magyarországon és még három hónapig marad. Még két fiatal férfi eladó volt vele. Egyikük sem tudott magyarul, de már megtanultak néhány fontos szakmai kifejezést, bár kiejtésük pocsék volt. 

Az eladónő – egy valódi szakértő szakmájában – két krémet mutatott be kísérőtársamnak, az egyiket a szeme, a másikat a szája környékén.  Feladatuk az volt, ha nem is teljesen eltüntetni, de részben kisimítani a ráncokat, amelyek majdnem minden húsz évnél idősebb arcán képződnek, mint a hunyorgás, jóízű nevetés elkerülhetetlen velejárói és a kenőcsök csakugyan megfeleltek ennek a feladatnak. Perceken belül egyértelmű volt a különbség a kezelt és a nem kezelt oldalak között. Nem lehet tudni mennyi ideig tart a hatásuk, de a szimpatikus eladólány azt állította, hogy ha a kezelést folytatják és a készítményeket naponta használják, hatásuk sok óráig tart.  Azt is kifejtette, hogy a krémek használata előtt, egy másikat kell igénybe venni, amely megnyitja a pórusokat és lehetővé teszi, hogy a kenőcsök mélyre hatoljanak.

Ezzel elértük azt a pillanatot, amikor valakinek ki kellett nyitni az erszényét. (Fura, de ilyenkor mindig a férfihez fordulnak, anélkül, hogy fogalmuk lenne, mi a két személy kapcsolatának a jellege).  Amikor meghallottuk mennyibe kerülnek a kenőcsők, néhány másodpercre csak szótlanul hápogtunk. Az ára a három krém mindegyikének, amelyet a fiatal lány ajánlott barátnőmnek, 40000 forint volt, egy továbbinak pedig 26000, összesen 146000! Amikor az eladónő észrevette elképedésünket, gyorsan felajánlotta, hogy egy krémet ingyen ad oda, vagyis 40000 forint kedvezményt kapok. Valamivel később, eltávolította az egyik kenőcsőt, amely kevésbé volt fontos, de én továbbra sem álltam kötélnek.

Elmagyaráztam a fiatal hölgynek, hogy a barátnőmet csak moziba és utána esetleg egy kávézóba hívtam meg és nemcsak ő furcsállná hirtelen bőkezűségemet (és extravagánsságomat), hanem feleségem sem nézné jó szemmel, ha ilyen összegeket költenék nőkre.  Megkérdeztem a lányt, mit szólna ő, ha egy férfi ilyen értékű ajándékokkal próbálná levenni a lábáról? Minden elismerésem annak, aki ezt a fiatal nőt kiképezte az eladás művészetében.  Villámgyorsan visszapattant és most azt javasolta, hogy a krém-szettet feleségem számára vegyem meg.

Ezt a javaslatot is elvetettem.  A nejem beléphet a netre, vagy bemehet egy üzletbe és saját maga győződhet meg a termékek minőségéről és határozhat, melyik felel meg szükségleteinek és zsebének.

A fiatal eladónő nem hitt a fülének:

„Ez egy különleges ár, amelyet nem kaphat sehol máshol. Külföldi szabiról érkezik haza, nem vesz feleségének ajándékot?”

Azt válaszoltam:

„Minden tisztelet a meggyőző képességének, talán hibázok, de kitartok álláspontom mellett. Ha veszek ajándékot nejemnek, valami olyat találok, amelynek biztosan örülni fog.” 

Megköszöntük az érdekes élményt és elsétáltunk.  

(Annak a krémnek az ára, amely írásomat kíséri, 66748 forint a mai árfolyam szerint.  Sosem gondoltam volna, hogy egyesek képesek ilyen összeget kiadni egy tégely kozmetikumért, de persze vannak olyan asszonyok, akik mindent megpróbálnak azért – és meg is engedhetik maguknak ezeket az árakat – hogy megőrizzék fiatal kinézésüket).

 

 

 

 

A pesti Ildi, családunk egyik legjobb barátja. Számtalanszor volt nálunk – néhány éve izraeli barátja volt és nyaranta hónapokig lakott nála – mi pedig,  minden alkalommal, amikor Pestre látogatunk, élvezzük társaságát, igénybe vesszük útmutatásait, vagy együtt mulatozunk. Nemrég elhunyt unokanővérem Budapesten ünnepelte 80. születésnapját és Ildi mindent megtett érte, színházjegyeket szerzett, éttermeket ajánlott, éjjel kísérte, egy szóval: csodás volt. 

Ildi, kb. 50 éves, egy nagyon pozitív és tehetséges ember, intelligens, briliáns, tele van energiával és életerővel, hozzáadott érték minden társaságban. A jövőjével viszont nem sokat törődött. Vagy 15 évig dolgozott vezetői pozícióban egy ismert színházban, külföldre utazott a társulattal, részt vett nemzetközi fesztiválokon, szakmai műhelyeken, jó fizetése volt és mindig jól élt. Ezzel együtt, nem volt állandó alkalmazásban, csak szerződése volt, amelyet évente majdnem automatikusan felújítottak.

Ennek eredményeként, Ildi nem kapta meg azokat a szociális feltételeket, amelyekre minden alkalmazott jogosult. A lakásért, amelyben sok éve lakik, havi bért fizet. Amikor egy ideje lakást szándékozott vásárolni, nem kapott kölcsönt, mert nincs állandó munkaviszonyban. Autója sincs, de minek kell egy kocsi valakinek, aki három metróállomásra lakik irodájától, egy olyan városban, amelynek kitűnő tömegközlekedési rendszere van, de majdnem lehetetlen parkolóhelyet találni benne? Ildi sok éve elvált férjétől és van egy 24 éves lánya is. Amikor egyszer megkérdeztem, mihez kezdene, ha elveszítené munkahelyét, vállat vont és azt mondta, hogy akár mint kisegítő dolgozna kórházban. Egyetlen célja az volt, hogy lánya elérje a felnőttkort és befejezze az egyetemet és ez megtörtént. 

Szeretem idézni az angol közmondást: it never rains, but it pours, ami azt jelenti, hogy a bajok általában csőstül szakadnak az emberre. Sohasem felejtem el, hogy pont akkor, amikor gyógyíthatatlan betegségben szenvedő boldogult anyósom Amszterdamból látogatóba érkezett hozzánk, szegény anyámat is kórházba vitték és – ezekhez ugyan nem hasonlíthatóan, – a mosógépünk, egy elengedhetetlen eszköz egy gyerekes családban, is kiadta a lelkét. 

Ildi is egy sor katasztrófát tapasztalt, amelyeknek felhalmozódása egymás után, teljesen kisiklatta élete vonatát. Az első láncszem az volt, hogy munkahelyét bezárták. Pedig ez egy viszonylag sikeres intézmény volt, minden előadáson, amelyet megnéztem, teli volt a terem, de egy színház, amely nem részesül állami támogatásban, nem képes fennmaradni és amikor a kormány megvonta az évi támogatást, kénytelen volt bezárni és minden alkalmazottat elbocsátani.  

Körülbelül ugyanakkor, idős apja agyvérzést kapott. A kórházban az intenzív osztályra kerül, ahol, mivel légzési problémái is voltak, kénytelenek voltak gégemetszést végezni és feltették a lélegeztető gépre. Amint képes volt önállóan lélegezni, át akarták helyezni normális kórterem hat ágyas szobájába. Megint személyes emlékeim támadtak. Amikor anyám hasonló helyzetbe került, kórházában az ápolási szolgáltatás egyszerűen szörnyű volt (ellentétben az orvosival, amely viszont kitűnő volt) és ha azt akartuk, hogy valamilyen módon el legyen látva és megőrizze emberi méltóságát, a család tagjai váltakozva ágya mellett ültek. 

A helyzet a magyar kórházakban úgy látszik hasonló és az ápolóhiány globális, de Ildi apjának a helyzetét továbbra komplikálja az, hogy kómában fekszik, gégéjében nyílás van és az abban elhelyezett csövön át lélegzik. Ez a cső (kanül), időnként megtelik váladékkal és ha nem tisztítják ki, a beteg megfulladhat. Ezt a műveletet csak egy erre kiképzett nővér képes elvégezni, barátnőm apjának egy speciális ágyra és különféle szerkezetekre is szüksége van, úgyhogy Ildi egy külön szobáért fizet és két intenzív osztálybeli ápolónőt foglalkoztat, hogy apja az egész nap folyamán szakszerű felügyelet alatt álljon.

A szülei egész életükben dolgoztak és fizették a társadalombiztosítást, de most, amikor egyikük beteg, kiderül, hogy vannak esetek, amikor az állam csak a vállát vonja és a család lassan feléli szűkös tartalékait, csak azért, hogy az apát életben tartsák.

Ha ez nem lenne elég, Ildi lánya eltörte a lábát és otthon fekszik begipszelve. A napirendje mostanában a következő. Hajnalban felkel, kimos néhány dolgot, főz valamit lányának, segít neki megmosakodni, ágyát rendbe rakja. Azután taxit hív és anyjához siet, segít neki a házimunkában, a főzésben (anyja készíti a pépet, amellyel férjét táplálják), a vásárlásban. Aztán mindketten taxival a kórházba utaznak és néhány órát töltenek a betegágy mellett. A fennmaradó időben Ildinek munkát kell keresni, önéletrajzot elküldeni, megválaszolni az e-mailjeit és állásinterjúkra menni.

Ez aztán csakugyan egy lesújtó dolog. Egy dolog az újságban olvasni vadidegenek sorsáról és teljesen más közelről követni jó barátunk tragédiáját.

Tehetetlenek vagyunk tartalékai kimerülése, egészsége megrendülése, egymás után lecsapódó bajai láttán és nem sokkal többet tudunk tenni ezért az általában élénk, pezsgő nőért, mint megölelni és megpróbálni vigasztalni. Az apja még hónapokig feküdhet kómában és ha Ildi talál is munkát, a kiadások felemésztik munkabére egy részét.

A világ sajnos olyan egészséges fiataloknak van kitalálva, akiknek állandó munkahelye van egy gazdaságilag stabil nagyvállalatnál, de vajon létezik-e manapság egy ilyen munkahely? Nálunk is vannak cégek, amelyek inkább megbízási szerződéssel vesznek fel alkalmazottakat, minthogy végleges kinevezéssel foglalkoztassák őket. Ildit lehet talán azzal vádolni, hogy nem fektette be keresete nagyobb részét egy önkéntes nyugdíjpénztárba, de ki gondolhatta volna, hogy léte hirtelen összeomlik, mint egy kártyavár.     

Ha egy olyan tehetséges és energikus ember, mint Ildi barátunk, kerül olyan bajba, amelynek látszólag nincs megoldása, nincs más választásunk, mint megállapítani, hogy valami nagyon bűzlik a nyugati kapitalista rendszerben. Kell, hogy létezzen egy szociális háló, amely megakadályozza, hogy egy ember teljesen összeomoljon és a skandináv országok rendszere talán a legjobb példa erre.         

 

Néha irigylem az orosz bevándorlókat. Több mint egy millió érkezett hozzánk jó néhány éve és fantasztikusan beilleszkedtek az országba. Kitűnően beszélnek héberül – egy kis akcentussal, amely nekem, szláv ország szülöttének nagyon kedves – de ha valaha vágyuk támad anyanyelvüket gyakorolni, akármerre fordulnak, találnak olyanokat, akik szívesen elcsevegnek velük és ugyanolyan könnyen találnak orosz nyelvű rádió és TV állomásokat a legfrissebb hírekkel, fülbemászó dalokkal, szórakoztató programokkal és persze cirill betűs újságokat és könyveket is. 

Szlovákiában születtem, de magyar iskolákba is jártam, tehát két kisebb nyelvcsoport tagja is vagyok. Szülőhazámban eleve is kevés zsidó élt és azoknak a nagy része is elpusztult a Holokausztban. Izraelbe néhányszáz szlovák származású emigráns jutott el. A Szlovák Származásúak Szövetsége negyedévente kiad egy néhány oldalas héber bulletint, amelyben itt-ott egy pár szlovák mondat is megjelenik. Azon kívül, az itteni szlovák nagykövetség is néhanapján meghívja azokat, akik a listájukon szerepelnek egy előadásra, kiállításra, vagy filmre, de ennyi az egész. Nem lehet egy szlovák könyvet találni, újságot olvasni, vagy rádióállomást fogni (a neten persze mindez megtehető) és csak nagyon ritkán akad alkalmunk valakivel szlovákul beszélni. Legtöbbünk párja nem beszéli a nyelvet és azért a beszédnyelv általában héber. 

A második nyelvcsoport, a magyar, ennél sokkal nagyobb, bár az utolsó évtizedekben rohamosan csökken. A múlt század 50-es, 60-as éveiben élénk kulturális élet folyt nálunk, amely mögött néhány százezer magyar nyelvű bevándorló állt. Ez a jelentős kisebbség lassan kihal és néha úgy érzem magamat mint az utolsó mohikán. Van még egy kis példányban megjelenő magyar napilapunk, de igazán nem tudom kik az olvasói. Sem én, sem senki ismerőseim között nem olvassa és tartalma, meg nyelvezete főleg egy kihalt kultúrát tükröz. Cfáton működik a nagyszerű Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, de mint más ilyenfajta intézmény, a szerepe csak a múlt megőrzése.

Most hirtelen úgy tűnik, hogy a hírek az izraeli magyar kultúrának küszöbön álló kimúlásáról koraik voltak. A múlt év végén egy Tel Avivhoz közeli városban, elkezdett működni a "Drory" Izraeli Magyar Könyvtár, amelyet „Dávid Drory magyar származású izraeli újságíró emlékére alapította és működteti a Budapesten bejegyzett Diaspora Alapítvány”. Jelenleg vagy 2500 könyve van és egy magánlakás egyik szobájában működik. Nagyon jellemző a maradék magyar nyelvű lakosság helyzetére a könyvtár honlapján megjelenő mondat: „Idős olvasóinknak, vagy azoknak, akik valamilyen okból nem tudnak eljönni a könyvtárba, kérésre házhoz szállítjuk a kikölcsönzött könyvet”.

Tegnapelőtt, október 11-én, ennek a könyvtárnak egyik helyiségében részt vettem egy koktél partyn Szántó T Gáborral, a Szombat című folyóirat főszerkesztőjével, Édeshármas című regényének megjelenése alkalmából. Lehettünk vagy 25-en és meglepődtem, hogy volt köztük néhány szimpatikus fiatalember is, beleértve a háziakat is. Az összejövetelen élénk diskurzus folyt a magyar zsidó írók szerepéről a magyar irodalomban, amelyet a nagykövetség kulturális attaséja Novák Atilla moderált. A rendezvényen Szántó könyve is megvásárolható volt.

Nem hiszem, hogy a könyvtár szolgálatait igénybe fogom venni, de mégis örülök létrejöttének. Mivel családomban senki nem olvas magyarul, egyszer majd ez az intézmény fogja átvenni magyar nyelvű könyvtáramat. A véleményem szerint egy könyv csak addig él, amíg van valaki, aki forgatja lapjait és szomjasan issza be tartalmát. Nem akarnám, hogy szeretett könyveim elpusztuljanak. 

 

 

Már amikor vagy 50 éve először utaztam Ciprusra és Athénba, megismertem a görögök szeretetét népük zenéje iránt. Minden közlekedési eszközben, amelyben utaztam, a rádió alatt, vagy helyette, egy kis lemezjátszó volt beszerelve, 45 rpm sebességű lemezekkel, amely az egész úton görög népdalokat játszott. Amikor az egyik sofőr megkérdezte, mennyibe kerül egy ilyen készülék nálunk, szégyenszemre azt kellett válaszolnom, hogy ez a csodakütyü a mi országunkban nem kapható. Az utazás alatt, amikor egy fél éjszakát töltöttem egy ének klubban a Plakában (plaka=piac), én is lelkes híve lettem ezeknek a szép daloknak (és táncoknak), amelyek szinte izraelieknek hangzanak.

Házasságom óta a feleségem is megosztja velem szeretetemet a görög népi zene iránt. Írtam már a gyönyörünkről, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis két koncertjét mentünk meghallgatni, a csodálatos nyaralásról Rodoszon, amelynek egyik fénypontja volt éjjeli látogatásunk a híres óvárosi zenés kávéházban. Arról is beszámoltam, mennyire élveztük Glykeria fellépését a tel avivi kikötőben és Dalaras koncertjét a készáriai amfiteátrumban. 

Hű olvasóim – van néhány – talán arra is emlékeznek, hogy írtam szegény gyerekeimről, akik rákényszerültek elfogadni furcsa zenei ízlésemet, amely abban nyilvánult meg, hogy nappalinkban, a nap minden szakában, teljes hangerősséggel játszottam le váltakozva magyar cigányzenét, orosz dalokat, klasszikus műveket, vagy görög taverna zenét.

Ugyanezek az olvasók persze feltehetik a kérdést: ha mindezt elmondtam már, mi a fenének ismétlem magamat? 

Azért, hogy megosszak veletek egy kedves történetet. A napjainkban tért vissza a fiam Berlinből, ahova a munkájával kapcsolatban utazott és elmesélte, hogy egy nap taxival ment egy megbeszélésre és a sofőr megkérdezte hová valósi? Amikor azt válaszolta, hogy Izraelből jött, a taxis örömmel reagált, hogy ő meg Görögországból, Földközi tengeri szomszédunkból származik. Nyelvi korlátaik megakadályozták, hogy valóságos párbeszédet folytassanak, de fiamnak sikerült megmagyarázni, hogy gyerekkorában apja beavatta a görög népi zene rejtelmeibe. Azok a népszerű dalok, amelyekre fiam visszaemlékezett, hidat képeztek közöttük az utazás folyamán. 

A görögre, aki népe zenéjének nagy rajongója volt, úgy látszik mély benyomást keltettek fiam ismeretei és amikor céljukhoz értek, megajándékozta két nagyszerű új CD-vel, egyik kedvencem, Haris Alexiou dalaival, akit karrierje folyamán sok becenévvel láttak el, mint a „A görög ének királynője”, „A görög zene főpapja”, „Görögország hangja és lelke”, „A gyökerek hangja” és az „Isteni szirén”. Alexiou vagy 35 albumot jelentetett meg és ha kedvetek támad rá, a netről teljes albumait tölthetitek le. A feliratok a két CD-n, amelyet a berlini járművezető – akinek a nevét sem tudom – jóvoltából kaptam, görögül vannak, úgyhogy nem vagyok képes egy dalt sem ajánlani, de mind kitűnőek.  

Ugye, hogy szép történet? Egy taxisofőr, aki megajándékozza utasait. Kiderül, hogy néha megvalósul a bibliai ige és a víz színére vetett kenyered, sok nap múlva csakugyan megtérül.   

 

   

 

 

Párizs egy csodálatos város. Nem ruházom fel most új elnevezésekkel – aki csak tud írni és beszélni, de azok is, akik nem tudnak, megtették már – látogassátok ti is meg és adományozzatok neki szerintetek találó elnevezéseket. Nemrég tértünk haza öt szép nap után a fények városából, amely csakugyan ránk mosolygott, nem utolsósorban a kiváló időjárásnak köszönhetően.

Élveztük a szép házakat, a finom ételeket (nem részletezek, de lehetetlen kihagyni a kitűnő ropogós héjú baguettet. Friss vajjal, ez egy valódi csemege!), a páratlan francia hangulatot, a falfestményeket (graffiti) minden szabad falszakaszon és a sok történelmi helyet, beleértve olyanokat, amelyeket mostanáig nem ismertünk. Kevesen tudják például, hogy a franciák szobrot emeltek VII. Eduárd brit királynak a róla elnevezett téren, ahol egy hasonnevű színház is van. A francia főváros a király személyét nem kiemelkedő államférfiúi, vagy katonai cselekedetei következtében örökítette meg, hanem kicsapongásai és mérhetetlen torkossága miatt, amelyeknek a főszíntere Párizs volt. Ez az uralkodó, Viktória királynő fia, aki megkoronázása napjáig az Albert nevet viselte, csak 59 éves korában jutott hatalomra és feltételezem, hogy a nők után való koslatás, a szeretők tartása, a látogatások bordélyházakban, a korlátlan zabálás, megkönnyítették számára a trónra való várakozást. Ennek eredményeként ragadt rá, az akkori walesi hercegre, a Piszkos Bertie gúnynév.   

Párizs egyetlen problémája – és ezt a problémát minden turista tapasztalja – a rossz közlekedési viszonyok. A nap legnagyobb részében a város be van dugulva és csak cammogva lehet valahová eljutni. Egy megbízható forrás azt tanácsolta nekünk, hogy ne beszéljünk meg semmit a városban délelőtt 11 óra előtt, amikor is a forgalom jelentősen csökken, de az átlagos turista nem azért jön Párizsba, hogy délig heverjen az ágyban, ő egy korai reggeli után mindjárt útnak akar indulni, azért hívják turistának. A megoldás persze a metró. Párizs metróhálózata az egyik legjobb a világon, de csak jó testi kondícióval megáldott embereknek javaslom használatát, olyanoknak, akik a gyaloglás mesterei.

Vagy egy éve jártunk Prágában és a szállodánkhoz közeli metróállomáson lerobbant a lift. A földalatti vasút igazgatósága az utasok elnézését kérte, de rajtunk ez nem nagyon segített, majdnem megszakadtunk, amikor a súlyos koffereket le és felcipeltük a sok lépcsőn. A többi prágai állomáson a mozgólépcső az egyetlen módja a lejutásnak a föld alá és feljövetelnek az utcára, ugyanúgy, mint minden más nagyvárosban, akár Londonban, akár Budapesten. Úgy tűnik, hogy Párizsban még nem hallottak erről a találmányról – vagy talán azért nem fogadták el, hogy ne gyanúsítsák őket, hogy az angoloktól vették át az ötletet – és csak kevés helyen találtunk mozgólépcsőt.

Párizsnak alig van olyan csücske, ahova el ne lehetne jutni a metróval, rekordidő alatt és bosszantó torlódásoktól mentesen, feltéve, hogy nem kapsz szívrohamot a fárasztó úttól fel és le a lépcsők százain és a járkálástól a sok száz méteres végtelen szürke folyosókon át.

Miután szeretem a történelmet, érdekeltek a metróállomások nevei is. Sok név a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik. Csaták, amelyekben a császár volt a győztes, mint Wagram, Jena, Austerlitz, Rivoli, Pyramides (a Piramisok), a kampány Olaszországban (Place d'Italie) és az egyetlen, amelyben legyőzték, Waterloo.

További csaták, amelyek az állomások neveiben lettek megörökítve:

Alesia, Julius Ceasar idejében, Tolbiac, az V. században frank és germán törzsek között.

A XIX. században: Trocadero Spanyolországban, Vuelta de Obligado, Argentinában, Alma, a Krimi háború első csatája, Solferino, Olaszországban, III. Napoleon uralkodása idején.

A második világháborúban: Bir Hakeim, a Libiai sivatagban, Sevastopol, ma Ukrajnában és a hősies sztálingrádi csata. Fura, hogy az egyetlen hely a világon, amelyet ma Stalingrad-nak hívnak, egy párizsi metróállomás. A várost Oroszországban, ahol ez a háború fordulópontjának tekinthető csata lezajlott, ma Volgográdnak hívják. 

A párizsi diák számára a híres hadjáratok nevei nem idegenek, de meglehet, hogy ha egy történelem vizsgán megkérdezik, mit tud Waterlooról, a válasza az lesz, hogy ez egy metróállomás.  

 

 

A múlt héten Jaffán, egy öreg mozi épületében egy szép, modern, szcientológia központot avattak fel és eszembe jutott az egyetlen alkalom amikor összefutottam ennek a furcsa csoportnak a tagjaival.

Sok-sok éve egyszer üzleti úton voltam Stockholmban. Miután befejeződtek megbeszéléseim, értekezleteim ottani kollegáimmal, estére program nélkül maradtam egy idegen városban, amelyben egy árva lelket sem ismertem és ha volt is barátságos arca aznap este, nem mutatta ki számomra. Ez nem volt Párizs, Róma, vagy Athén, közönséggel tobzódó kávéházakkal, kocsmákkal minden sarkon, amelyekből kipukkanó nevetgélések és vidám zene szilánkok szűrődnek ki az utcára és az asztalok majdnem az út széléig terpeszkednek. A néhány kívülről látható vendéglátó üzem ajtaja zárva volt az őszi szél ellen és a szőke fazonok, akik helyet foglaltak bennük, begubódzottnak és nem túlságosan vidámnak tűntek, mintha kijelentenék: én csak azért ültem ide be, mert enni, inni akartam valamit és nem szórakozni.

Kellemetlen eső szitált, felhajtottam kabátom gallérját, fázósan megigazítottam sálamat és tehetetlenül cserkésztem a majdnem üres utcákon egy hívogatóbb hely után.

Az egyik épület bejárata előtt helyes lány ácsorgott és mikor megnéztem magamnak, rám mosolygott és megszólított:

„Hűvös este van ma, nemde? Nem jönne be hozzánk egy teára?"

Meglepődtem. Nem volt utcalány kinézése és nem magyarázta meg mi az a hely, ahova beinvitált, de szívesen elfogadtam. Hiszen ha valamit el akar adni nekem, visszautasíthatom, ugye?

Hamarosan kiderült, hogy egy szcientológia központba kerültem, amelyről alig tudtam valamit, azon kívül, hogy az alapítója Ron Hubbard volt, akinek egy-két tudományos fantázia könyvét olvastam.

A lány ígéretét betartotta, kaptam egy csésze teát és utána meghívtak, nézzek meg egy filmet a szcientológia tan kitalálójáról. A vetítés befejezése után, leültettek a teremben levő sok asztal egyikéhez és megkértek, hogy töltsek ki egy kérdőívet. A 200 kérdésre a válasz csak „igen", „nem" és „talán" lehetett. A kérdések nagyon ügyesen lettek megfogalmazva, nem tudhattad melyik a válasz, amely kedvező lenne számodra.

Mi lenne például a válaszotok ilyenfajta kérdésekre „Lapozgat puszta szórakozásból vasúti menetrendeket, telefonkönyveket vagy szótárakat?"(szeretek szótárakban böngészni, tehát igennel válaszoltam), „Gyakran követ el tapintatlanságból baklövéseket?" (a „nem"-et jelöltem be, de ha lehetett volna, „nem gyakran"t írtam volna). A „Megrándulnak néha az izmai minden logikus ok nélkül?" kérdésre is nemmel válaszoltam, de csakugyan nem tudom. Talán a normális embernek vannak akaratlan izomrángásai. És mit szóltok a következő kérdéshez: „Ritkán gyanakvó mások tetteivel szemben?" Megint 'nem' volt a válaszom, de a frász tudja, ez azt jelenteti, hogy gyakran gyanakodok mások tetteire?

A szent igaz, hogy nem tartottam fontosnak a kérdőívet, csak egy időt akartam eltölteni meleg helyen, emberekkel, akik érdeklődnek irántam, beszélgetnek velem.

Most egy személyes tanácsadó ült asztalomhoz, az ő feladata volt kiértékelni válaszaimat a képességtesztben és elkészíteni profilomat. A férfi arra a következtésre jutott, hogy deprimálva vagyok és nem merítem ki teljes képességeimet (Mintha nem tudnék róla! Csak keveseknek sikerül). Hiába hajtogattam, hogy egyáltalán nem vagyok depressziós, az úr inkább hitt a betanult módszerének. A megoldás: néhány tanfolyam, amelyek természetesen egy csomó pénzbe kerülnek. Itt felkeltem, megköszöntem a kellemes estét és visszatértem szállodámba.

Ez után az este után olvastam egy kicsit a Szcientológiáról. Megtudtam, hogy ez egy vallás, vagy szekta, amely spirituális, elméleti és gyakorlati tant terjeszt és különböző kezelési módszereket javasol, amelyek állítólag feljavítják az emberek „személyes hatékonyságát" (a hangsúly az 'állitólag'on van, mert nem lett bizonyítva, hogy az „életjobbító tanfolyamok" csakugyan feljavítják résztevőik képességeit). A Szcientológia ellenfelei – és ezekből sok van – szerint, tanuknak nincs semmilyen tudományos alapja. Véleményük szerint, ez egy olyan szervezet, amely a csalás és szélhámosság módszereit veszi igénybe, hogy ellopja azon naiv hívők pénzét, akik jobbá akarják tenni az életüket.

Nem akarok véleményt nyilvánítani olyasmiről, amihez nem értek, de ha az ellenzőinek igaza van, miért működik a Szcientológia nyíltan a legtöbb országban és miért nem helyezik törvényen kívül?

 

Unokatesóm, Julika Magyarországon él, én meg Izraelben. Nagyon kedvelem, amellett alig maradt élő rokonom, de mit lehet tenni, egyikünk sem nagy levélíró. Talán már ez az egész romantikus szokás a múlt hagyatéka? Felírni a dátumot, megtalálni a helyes megszólítást – drága, kedves, vagy talán modernebb stílusban hellóka, szióka Juli – és ezután legalább egy fél oldalban (mert ennél kevesebbet nem illik írni) beszámolni különféle nem túl érdekfeszítő eseményről családunkban, környezetünkben, megkérdezni, hogy és mint vannak, milyen az új lakás, nem elfelejteni üdvözölni élettársát és aztán újból keresni a megfelelő befejezést – nagy szeretettel, sok puszi, őszinte barátsággal, szívélyes baráti üdvözlettel, vagy valami egészen mást – nekem mindez ma már patetikusnak tűnik és rég felhagytam a levélírással.  

Szerencsénkre megjelent a történelem színpadán a zseniális Mark Zuckerberg és feltalálta számunkra a Facebookot. Régi tagja vagyok. A múlt héten is beléptem és mindjárt a szemem elé került Julika friss és szép fényképe, lenyűgöző felnőtt szépségében, új háza kertjében ülve és a háttérben, az ajtófélfa keretében ott állt barátja, Tamás is. Ez a hírforma számomra többet ér egy hosszú levélnél. Csak rá kellett klikkelnem a like gombra a fotó alján és néhány szót írni unokatesómnak: „Köszi, hogy megosztottátok velünk ezt a fényképet. Szenzációsan néztek ki, sok szerencsét új házatokhoz és szép hétvégét!”  

Sok-sok éve hagytam el a kibbutzot, de azóta is hiányzott nekem egy, az ottani étkezdéhez hasonló szociális központ. A hirdetőtáblára kitett napilap és üzenetek által értesültél a helyi és világhírekről, megnézhetted másnapi munkabeosztásodat, megtudhattad az esti programot. Ott vetted át a postádat, találkoztál barátaiddal, ismerőseiddel, elmeséltétek egymásnak élményeiteket, bajaitokat, megmutattátok fényképeiteket, megtudtátok a legfrissebb pletykákat és csevegtetek étkezés közben. Esős napokon az étkezdében mutatták be a heti filmet, ott léptek fel a művész együttesek és ott hallgattátok meg mi a különféle előadók álláspontja az aktuális gazdasági, politikai kérdésekről. Időről időre az étkezdében ült össze a kibbutz taggyűlése is, amelyen életmódunkról határoztunk.

Most végre létesítettek egy hasonló központot, a Facebookot.

A taggyűlésen kívül, minden tényező, de még sok más is, megtalálható benne. A baráti listámban vagy 150 ember van, amelyeknek a legtöbbjét nemcsak a netről, hanem személyesen is ismerem. Belépek, megnézem, ki van jelen és ha kedvem támad,  cseveghetek is közeli, vagy távoli rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel és nemcsak megtekinthetem fényképeiket, a karikatúrákat, a cikkeket, meghallgathatom a zenei részleteket, amelyek tetszettek nekik, hanem kommentálhatom is őket és megoszthatom más barátaimmal is.

Elolvashatom unokáim „státuszát” is és mindezt úgy, hogy teljes módon vigyázok magánéletemre. Senki sem kényszerit a like-ra kattintani, reagálni egy véleménynyilvánításra, vagy cikkre, amely ismerőseimnek a világnézetére utal, nem vagy köteles bejelölni hollétedet és ha úgy akarod, úgy léphetsz ki a Facebookról, hogy senki sem  tudja, hogy ott voltál és megnézted albumát.

A legtöbbünk persze nem így viselkedik. Fiunk nagyon büszke fél éves lánykájára és az én mellem is dagad szépséges lányunokám láttára és majd minden új fotóját feltesszük a Facere. Élvezem az összehasonlításokat a mi csemeténk és másoké között, de ha meg is állapítom, hogy a miénk szebb, ezt a véleményemet megtartom magamnak. Teljesen magától értetődő, hogy egy apa, vagy nagyapa, a saját vérét szebbnek, tökéletesebbnek találja.

Nagyon érdekelnek az események Magyarországon, de nem annyira, hogy minden nap elolvasnám a napi lapokat. Megelégszem azzal a választékkal, amelyet magyar barátaim tesznek fel a Facebookra. Hírek, fényképek, videók, de az utolsó sláger is, vagy egy jól sikerült koncert, ária, vagy színdarab és persze egy szép dal kedvenc cigányzenekarommal.

A múlt héten egy helyi ismerősöm villámtüntetést akart szervezni az egyik miniszter háza előtt. Délelőtt jelent meg a meghívó a Facebookon és este 8-kor több mint 300-an tüntettünk a miniszter ablaka alatt.

Egy másik ismerősöm az állatok elleni kegyetlenséggel kapcsolatos anyagot tesz fel a Facere. A Facebookon petíció aláírást is lehet szervezni. Nem hiszem, hogy a kormány megijedne egy petíciótól, még ha néhány százezren is írnák alá, de ártani nem árt és talán jó érzés azok számára, akik szervezték és aláírták, hogy mégis tettek valamit az ügyért, amelyben hisznek.

Sokan játszanak is a Facebookon. Engem ez a rész nem érdekel és ha hívnak játszani, elutasítom, de a lányom mesélte, hogy annak idején vett három gyerekének néhány játékot, de aztán, amikor számítógépükbe betáplálták a Windows 7-t, a játékok nem voltak kompatibilisek. Elment a boltba és megkérdezte: ha megveszi a játékok új verzióit, ezek működni fognak Windows 7 alatt? Azt válaszolták, hogy ezt nem tudják garantálni. A megoldás: fia a Facebookban játszik, ott a játékok ingyenesek.

Szinte nincs határa annak, amit tehetünk a Facen. A média egésze dinamikusan fejlődik és nehéz megjósolni, milyen jövőbeli fejlemények, trendek, új eszközök nyílnak meg előttünk az elkövetkező években, a távolabbi jövőről nem is beszélve. Kétségtelen, hogy a modern ember számára ez a társadalmi központ, egy eseményektől nyüzsgő találkozóhely, ahol kommunikálni, hozzászólni, megjelentetni, érvelni, szórakozni, élvezni, befolyásolni és társadalmi tevékenységekben lehet részt venni. Aki nincs ott, nem tudja, mennyit veszít.  

 

 

A feleségem, Margalith, Hollandiában született 1943 áprilisában, a német megszállás és zsidóüldözés csúcspontján. Szüleinek sikerült megszökni a letartóztatás elől és a háború egész ideje alatt különféle helyeken bujkáltak, de az anya terhes volt és a szülők tudták, egy csecsemő sírása katasztrófát idézhet elő és azt okozhatja, hogy felfedezik rejtekhelyüket. Ezért mindent elkövettek, hogy még a szülés előtt biztonságos menedéket találjanak a babának. 

Egy jámbor és hajadon szülésznő, Hermina von Asten, vagy ahogy mi neveztük Tante (néni) Min, beleegyezett, hogy magához veszi az újszülöttet. Ezért elkezdett párnával járni felső ruhája alatt, amit időről időre kicserélt nagyobbra.

A szülés előtti napokban Min néni egy dupla falú szekrényben rejtette el nejem szüleit, levezette a szülést és amint az anya lábra tudott állni, a szülők elhagyták a házat. A néni már másnap büszkén mutogatta szomszédjainak újszülött "lányát".

A tett nagy bátorságot követelt. A németek halálbüntetést róttak azokra, akikről kiderült, hogy menedéket szolgáltattak zsidóknak. Tante Min bátyját ki is végezték ezzel a váddal, de ez úgy látszik egy különleges család volt, ellentétben más hollandokkal, akiket a kapzsiság arra késztetett, hogy feljelentsék szomszédaikat és ezzel halálukat okozzák (ez történt Anna Frankkal is). Dacára a veszélynek, ez a bátor holland nő a háború végéig és azután is odaadóan gondoskodott feleségemről, mintha saját lánya lett volna. Margalithnak zavartalan és boldog gyerekkora volt a városkában és vasárnaponként a templomba is elkísérte fogadott anyját.

A szörnyű veszély, a gyakori hurcolkodás egyik rejtekhelyről a másikra, alaposan megviselte nejem szüleit, különösen az anyját és szükségük volt egy bizonyos időre, amíg testileg, lelkileg (és gazdaságilag) talpra állnak. A mama újra terhes lett és feleségemnek húga született. Csak két évvel a háború befejezése után, kérték a szülők lányukat vissza.

Tante Min, akit a házában töltött négy és fél év után a lányka anyjának hitt, megpróbálta meggyőzni a szülőket, hogy hagyják nála a gyereket. Végtére is, van már másik gyerekük is és képesek további gyerekeket is világra hozni (és csakugyan, később feleségemnek még két öccse született), míg neki csak ez az egy gyereke van, és úgy szereti, mintha vér lenne a véréből. Végül megállapodás született, feleségem a szüleihez költözött, de minden hétvégét nevelőanyjánál töltött. Min néni soha sem ment férjhez, feleségemet lányának tekintette és gyerekeinket unokáinak. Pulóvereket kötött nekik, meglátogatott minket Izraelben, elzarándokolt a kereszténység szent helyeire és néhány évvel halála előtt feleségem erőfeszítése sikerrel járt, és elismerték a világ egyik igazának. A neve ott díszlik a jeruzsálemi Yad Vashém múzeum tábláján.

Valószínűleg sok hasonló történet van. A Yad Vashém tábláján nevek ezrei jelennek meg, dacára annak, hogy jól ismert ennek az intézménynek a szigora és merev szabályai a Világ Igaza kitüntetés elnyerésében. 

Az egyik előző írásomban meséltem Antonin Kalináról, akinek az elkötelezettségének köszönhetően, 904 gyermek menekült meg a haláltól a bergen-belseni koncentrációs táborban, ma pedig Jáél Lustig barátom, ­– akivel ugyanabban az ifjúsági csoportban  érkeztünk Izraelbe, – megható történetének szeretnék helyt adni.

Jáél, a szlovákiai Nyitrán, Beának született, mint a Dr. Presser nevű zsidó orvos lánya. Mint más jómódú családok, a Presser család is dadát foglalkoztatott, a szudétanémet Augusta Margarétát, akinek többek között az volt a feladata, hogy védenceit németül is megtanítsa. Azokban a napokban a tehetős családok nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy csemetéik egy további nyelven is beszéljenek és a német nyelvet előnyben részesítették.

Azután kitört a háború és a fasiszta szlovák állam, amely Hitlertől nyerte el függetlenségét, sietve egy sor zsidóellenes törvényt hozott (később pedig 500 német márkát fizetett minden zsidóért, akit a nácik „hajlandók voltak” Szlovákián kívüli táborokba szállítani).

A pesztonkának megtiltották, hogy tovább dolgozzon zsidóknál. Később, amikor az állam megállapítása szerint, Presserék lakása túl nagy volt számukra, a doktor – akit, miután nélkülözhetetlen volt az államnak, nem deportáltak – felajánlotta a nevelőnőnek és férjének, hogy osszák meg velük a lakást.

1944-ben megszüntettek minden mentességet és röviddel azelőtt, hogy az orvost és feleségét Auschwitzba deportálták, Dr. Presser Beát és húgát egy zárdában helyezte el. Egy idő múltán, az apácák is félni kezdtek a kegyetlen fasiszta rezsimtől és Augusta vette magához a lányokat, veszélyeztetve magát és családját (neki is volt két kis gyereke). Bea és húga tulajdonképpen saját lakásukban laktak, csak szüleik helyett Augusta nénivel és családjával.

Nagy szerencséjükre, a lakásnak abba a részébe, ahol azelőtt a Presserék laktak, német tiszteket költöztettek be (akiknek fogalmuk sem volt, ki az a két kislány a szomszédjukban). Ez volt a legjobb biztosíték azokban az időkben. Ki fog keresni elrejtett zsidókat egy olyan lakásban, amelyben német tisztek laknak? 

A két lány túlélte a háborút. Anyjukat meggyilkolták Auschwitzban, de az apjuk visszatért és négy évvel később Izraelbe emigráltak (mint említettem, Bea csoportom tagja volt). Egy ideig még leveleztek a volt dadával, de a kommunista rezsim nem jó szemmel nézte a kapcsolatokat Izraellel és a kontaktus megszűnt. Csak 1958-ban, amikor bizonyos "olvadás" volt a rendszer merevségében és a pesztonka lánya a padláson talált néhány régi levelet, újult meg a kapcsolat.

A két lány természetesen felnőtt az eltelt idő alatt. Bea, Lustig Tomi barátom (csoportunk egy másik tagja) felesége lett és Jáél néven ismerték családján kívül. A „prágai tavasz” idején Jáél ellátogatott Szlovákiába és újra megölelhette megmentőjét. A barátságuk azután is folytatódott miután a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, megdöntötték a liberális vezető Alexander Dubcek kormányát és megújították a diktatórikus uralmat. Jáél időnként csomagokat is küldött Augusta családjának. A „bársonyos forradalom” után, 1989-ben, a Lustig család meghívta a nevelőnő unokáját látogatásra Izraelbe.

Gabriella 1994 szeptemberében érkezett Izraelbe. A látogatás során felkeresték Ranit is, a Lustig házaspár fiát, aki éppen tartalékos katonai szolgálatot teljesített. A két fiatal szerelemre  lobbant, majdnem első látásra, de Gabriella, aki építészmérnök, nem döntött elhamarkodottan. 1995 januárjában ismét Izraelbe jött és csak akkor határozták el, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatot. Gabriella és Rani esküvőjét Szlovákiában tartották meg. Happy end a harmadik nemzedékben.

Gabi és Rani Lustig boldog házasságban élnek Izrael egy kis városkájában és néhány éve ikreik születtek, nagyszüleik nagy örömére. A dédnagyanya, Szőkené Augusta Margaréta, aki szintén elnyerte a Világ Igaza kitüntetést, egy évtizede meghalt, de a két kis szábre (izraeli bennszülött) gyerek – most 7 évesek – minden nyarat Szlovákiában tölt nagyszüleinél és elég jól beszél szlovákul.

Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy az emberiesség és az emberi érzelmek még a drakóni önkény törvényein is kívűl állnak. Ha valaki egyenként megírná ezeket a szép és lebilincselő történeteket, talán bestseller is kerekedhetne belőlük.

 

Az írás elkészítéséhez a Presser/Lustig családról, a Lustig Jaéltól kapott anyagot használtam fel, amely többek között, barátom, az elhalálozott Lahav Yehuda cikkét, amely 1995-ben jelent meg egy szlovák újságban, is tartalmazta.

A mellékelt fényképen Szőkené Augusta Margarétan kívül, unokája, Gabriella és Lustig Rani látszódik.

Mostani írásom egy sokak által kényesnek mondott kérdéssel foglalkozik.

A napokban egy olyan izraeli találmányról számolt be a sajtó, amely ezrek életét mentheti meg. A találmány arra az UNO kutatásra alapszik, mely szerint a férfiak körülmetélése 60-70 százalékkal csökkenti a HIV vírussal való fertőzés esélyét heteroszexuális nemi kapcsolatokban. A körülmetélés azért kritikus, mert a fityma körzetében különösen érzékeny területek vannak, amelyek könnyen fertőződnek.

A megoldást, amely arra hivatott, hogy megakadályozza az AIDS terjedését Afrikában, egy herzliyai (városka nem messze Tel Avivtól) irodaházban találták fel. A PrePex start-up vállalatban az elmúlt három évben kifejlesztettek egy kis és egyszerű orvosi eszközt, amely lehetővé teszi a körülmetélés végrehajtását vér, kés, altatószer, steril szoba, vagy orvosi felügyelet nélkül. A kutatási és fejlesztési szakasz, a klinikai és összehasonlító vizsgálatok befejeztével és miután az amerikai FDA megadta szükséges jóváhagyását, a vállalat ezekben a napokban elkezdte a készülék kereskedelmi forgalmazását Afrikában, mindössze 20 dollárért egységenként. 

Az ambiciózus program 2025-ig 3 és fél millió új hordozó megfertőzését próbálja megakadályozni, 20 millió afrikai férfi, a felnőtt férfiak 80%-nak a körülmetélése által 2015-ig, 14 AIDS- sújtotta országban. A program, amelyben a világ legnagyobb öt egészségügyi és a filantrópiával kapcsolatos szervezete vesz részt – beleértve az UNAIDS-t, a HIV-megelőző ENSZ-ügynökséget, az amerikai elnökségi vészhelyzeti tervet az AIDS gyógyítására (PEPFAR), a Bill és Melinda Gates Alapítványt és a Világbankot – költségét 1,5 milliárd dollárra becsülik. 2025-ig várhatóan 16 milliárd dollárt takarít meg, a csökkentett kezelési költségeknek köszönhetően.

Az eszköz három részből áll, a legfontosabb egy speciális gumigyűrű, amelyet a hímvesszőre húznak és a fityma szándékosan létrehozott elhalását okozza – hasonlóan a baba köldökzsinórjának az elhalásához. Az eljárást egy képzett nővér is elvégezheti, akár egy sátorban is, kórházak, orvosok és áram nélkül. A kis készülék ráillesztése csak két percig tart, az eljárás alanya egy hétig viseli azt, és ez idő alatt zavartalanul folytathatja élete normális menetét.   Az elhalt bőr néhány órán belül száradni kezd, egy héten belül el lehet  távolítani a kis gyűrűt, és véget vetni a folyamatnak. Az eljárás alig okoz fájdalmat, kivéve azt a rövid ideig tartó apró fájdalmat, amikor az eszközt eltávolítják. Eltávolítása után a seb beheged, mint egy normális körülmetélés után.  

Mostanáig több mint 5000 férfin végezték el az eljárást. Egy tanulmány szerint a PrePex használatánál egyáltalán nem voltak mellékhatások, míg a műtéti eljárás esetében hét esetben voltak komplikációk.

Az újságíró, aki furcsának találta, hogy egy nő, Cameret Fürst – a vállalat egyik alapítója – felelős az értékesítési tevékenységért Afrikában és ő a cég egyetlen forgalmazója a világon, megkérdezte Fürstöt:

„Ön egy fehér nő, aki azért jön Afrikába, hogy meggyőzze a férfiakat, essenek át ezen a kényes eljáráson. Milyen a fogadtatása?”

„Az első 10 másodpercben az emberek talán kényelmetlenül érzik magukat, de én profi módon viszonyulok a dolgokhoz és ők érzik mennyire fontos számomra a mai valóság megváltoztatása. Nem mondom, hogy könnyű, de megpróbálok közvetlenül és hivatásszerűen beszélni és ez azt hiszem semlegesíti a zavart. Férfi nőgyógyászok is vannak. Az egész témát nagyon természetesen kezelem. Nem mondom, hogy nem találom néha a helyzetet kínosnak, de ez nem állíthat meg.

Munkámban segít az is, hogy tudom, a világon minden 16 másodpercben meghal valaki AIDS-ben és ha ezt a tényt tartjuk szemünk előtt, nincs időnk. Minden másodperc számít!"

Ahhoz, hogy megkapja az Egészségügyi Világszervezet jóváhagyását a készülék forgalmazására, a PrePex-nek pozitív eredményeket kell felmutatni két országban. A ruandai kormány bejelentette, hogy egy nemzeti program keretében a férfiak 50 százalékát, azaz 2 millió embert, fognak körülmetélni június 2013-ig és azért úgy döntött, hogy nem várja ki az Egészségügyi Világszervezet hivatalos döntését és inkább máris megvásárolja a készüléket, Zimbabweban pedig a klinikai kísérletek majdnem befejeződtek.

Szerény véleményem szerint, ha emberéletről van szó, nincs helye a szeméremnek és prüdériának. El kell fogadni minden segítő szándékú megoldást, főleg ha az praktikusabb, mint a hagyományos.

 

(Akit pedig nagyon érdekelnek az eljárás pontos részletei és nem ijed meg egy csupasz férfi nemi szerv látványától, megnézheti a PrePex videót).  

Rossz a hangulata, petyhüdt a bőre, hajlamos a levertségre? Nyilvánvalóan napfény hiánytól szenved. Forduljon sürgősen az orvosához és kérje, hogy írjon fel magának napfény tablettákat.

Képtelen ötlet? Talán nem annyira. Egy jó nevű francia cég pont ezt a cikket hirdeti. A Sunset Laboratories (Naplemente laborok) a napfény széles skáláját ajánlja tablettákban: BoraBora, Bahamas, Seychelles stb., amelyek „visszaállítják a szükséges életkedvet”. Kérdezze meg a gyógyszerészét, a tabletták fényerőssége (Lumen) alapján válassza ki azt, amelyik a legjobban megfelel, olvassa el figyelmesen a mellékelt tájékoztatókat, és ne haladja meg a javasolt napi bevitelt.

Még jó, hogy a cég figyelmeztet: „Ez a kiegészítő napenergia nem helyettesítheti teljesen a természetes megvilágítást” és „kerülje a hosszadalmas használatát”.

(Sajnos nem olvasok franciául és nem tudom, a fenti cég milyen más érdekes árut hirdet honlapján, - az egyik oldalon például egy bizonyos „kísértet bútorról van szó - de talán egyik olvasóm felvilágosít).

Ki tudja, mit hoz a jövő. Országunkban, turista emléktárgyboltokban hamisítatlan szentföldi levegőt lehet vásárolni szardíniás dobozokban és vizet kis üvegcsékben, de ezek inkább tréfás átverések és az áruk sem magas, de ha már komoly üzleti vállalkozások is belemennek a játékba, talán hamarosan ózondús romlatlan hegyi levegőt is fognak árulni az Alpokból, vagy trópusi esőfelhő foszlányokat a Nílus forrásából.

Lesz vevőjük? Valószínűleg, általában minden bóvlinak van keletje.

 

 

2011 decemberében 1102 új ügyvéd csatlakozott az ügyvédi kamaránkhoz, ami azt jelenti, hogy 49279 bejegyzett ügyvéd van országunkban. Ez egy világrekord. Izraelben jelenleg minden 157 lakosra esik egy ügyvéd. Összehasonlításképpen, az arány az Egyesült Államokban 1 ügyvéd 270 lakosra, az Egyesült Királyságban 400 lakosra és Németországban, mintegy 600 lakosra.

Ha ennyi fiatal választja ezt a foglalkozást, biztos úgy vélik, hogy ebből meg fognak tudni élni, de ez az ő dolguk. Engem az érdekel, jó-e ez nekünk, az átlagos polgárnak? A neten találtam egy cikket, amely néhány példát mutatott a kárról, amelyet az ügyvédek özöne okozhat:

• A kemény verseny azt eredményezi, hogy az ügyvédi tiszteletdíjak csökkennek – számomra, mint lehetséges ügyfél, ez pozitív fejlemény.
• A szakmai színvonal csökken. Ez már nem jó. Azért veszem igénybe egy ügyvéd szolgáltatásait, hogy megnyerjem a peremet. Ha az én ügyvédem tehetségesebb, mint az, akivel szembekerül a bíróságon, akkor is felmentenek, ha megátalkodott gonosztevő vagyok. Ezzel szemben, ha egy tapasztalatlan, tehetségtelen ügyvéd képvisel, még akkor is elmarasztalnak, ha ártatlanságom a Napnál is világosabb. 
• A peres eljárások száma növekszik – a jogászok a semmiből próbálnak új büntetőügyeket teremteni és ez volt tulajdonképpen az ok, amiért a tárgyhoz hozzászóltam.

A múlt héten egy munkatársam felesége izgatottan hívta férjét az irodában, azzal a hírrel, hogy büntetőjogi eljárást indítottak ellene, mert állítólag néhány millióval tartozik, mint egy csődbe ment cég volt tulajdonosa és a jövő hónapban meg kell jelennie a bíróság előtt. Természetesen téves identitásról van szó, egy azonos nevű, más emberről van szó. Kollegám az egyik leggyakoribb név tulajdonosa, olyan, mint Nagy József, Kovács István, Tóth Tamás, de pechje is van, mert ugyanabban a városkában lakik, mint a keresett személy.

Barátom helyben becsinált, ügyvédet fogadott és leperkált neki vagy 400 eurót. A bíróságon persze köteles megjelenni, de beérhette volna egy ügyvéd által aláírt (az aláírás ára jelentéktelen) írásbeli nyilatkozat benyújtásával, amely a teljes nevét, címét, azonosító számát és egy nyilatkozatot tartalmaz, miszerint soha sem dolgozott a szóban forgó cégnél és nem volt kapcsolata sem vele.

A jogi állapot nálunk, mint mindenütt a nyugati világban az, hogy "Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg”. Ebből az következik, hogy a bizonyítás terhe, mely szerint minden kétséget kizáróan, a munkatársam az a személy, aki ellen követelései vannak, teljes egészében a felperesre hárul.  

A téves identitásnak vannak természetesen ennél sokkal súlyosabb esetei is, amikor meggyilkolnak, megvernek, letartóztatnak valakit más helyett, de a jelen eset is súlyos sokkot okozott barátomnak és családjának. A közösség egy törvénytisztelő tagja nincs hozzászokva, hogy a bíróságra hurcolják, arról nem is beszélve, hogy a szívében ott lappang a félelem a körmönfont ügyvédi praktikáktól, hogy nem fogja tudni bebizonyítani igazát és elveszíti otthonát, vagyonát.

Nem tanultam jogot, de a kevés tapasztalatom, ismerősök történetei és olvasott cikkek alapján, igyekeztem megnyugtatni kollegámat. A bírák pártatlanok és az ártatlan polgár oldalán állnak. Kis vigaszként hozzáfűztem, hogy mivel a téves identitás költségekbe verte, perelheti az okozóját rágalmazás, lelki gyötrelem, elvesztett munkanapok és a bírósági költségek miatt.

 

 

   

 

A napokban megint nagy munkába vágtam fejszémet: boldogult anyám receptjeit szeretném lemásolni és kinyomtatni, pusztán családi használatra. Anyukám még lány korában elkezdett egy szakácskönyvet írni. Ez úgy látszik szokás volt egy ‘jó házból származó’ lány számára. Kapott (vagy vett magának) egy kemény borítós vastag füzetet, nagybetűs címkés fülecskékkel, olyanokkal, mint ‘ELŐÉTELEK’, ‘HALAK’, ‘SŰLTEK ÉS HÚSFÉLESÉGEK’, ‘SALÁTÁK’, ‘UTÓÉTELEK’, ‘KOMPOTOK’, ‘SÜTEMÉNYEK’ és így tovább, mindez németül, anyám, szülei és kultúrkörének a nyelvén.

A füzet ránk maradt, de silány állapota hűen visszatükrözi a kavarodásokat és a zűrzavaros időket szüleim sorsában, a háborút, gettót, a költözéseket országból országba. A lapjai viseltesek, szakadtak, foltosak (érdekes lenne megvizsgálni ezeket a foltokat, mi a vegyi összetételük, milyen esemény okozta anyám életében? Valami tragédia, vagy csak kivitte a konyhába és egy szósz odaspriccelt?) sarkai elnyűttek, szamárfülesek. Egy lap hiányzik, és ami a legrosszabb számomra, aki megpróbálom fejteni az írást, anyám gót betűkkel kezdte írni receptjeit és ismerőseim között nincs senki, aki ezeket olvasni tudná.        

Szerencsémre, a legtöbb oldal olvasható – csak itt-ott van egy olvashatatlan szótag. A receptek nyelvezete rámutat az időpontra, amikor íródtak. Azokban a napokban, Európában nem lehetett télen friss gyümölcsöt és zöldséget kapni, a háziasszony befőzte az idény termékét és hétvégi étkezéseinkben választhattunk milyen savanyúságot, kompótot, vagy lekvárt fogyasztunk. Minden lakásban volt spájz, amelynek polcain sorakoztak a pergamenpapírral bekötött befőttes üvegek. A tartósító szer azokban a napokban szalicil volt, ma már más készítmények pótolják ezt. A receptek nagy részében a befőtt gyümölcsök, zöldségek helyett, frisseket lehet használni, amelyek manapság az egész év folyamán beszerezhetők.

Sok helyen utalás van bizonyos márkákra, amelyek úgy látszik akkor népszerűek voltak, de ma csak a Googleben lehet megtalálni, mik voltak ezek. Era úgy látszik valamilyen zsiradék volt, míg Vitello egy ismert margarin márka. Anyám előszeretettel használta Dr. Oetker termékeit is, de nem biztos, hogy ezek még mind kaphatók (mandulaízű sütőolaj).

Egy bizonyos receptben az áll „fél órát keverni”, de ennek manapság már nincs értelme, hiszen minden háztartásban van konyhai robotgép. A főzésben használatos zsiradékok is gyökeresen megváltoztak. Napjaink háziasszonya, legalábbis nálunk, liba-, disznózsír, vagy margarin helyett, inkább olajjal, vagy esetleg vajjal süt, főz. 

Anyám osztrák németet beszélt és miután a német tudásom nem elégséges, csak egy kedves magyarországi némettanár barátnőm segítségével tudom a recepteket helyesírási hibák nélkül lemásolni. Ismeretlen szavak esetében a szótárt is igénybe veszem, de sajnos az anyám által használt szavak ebben nem mindig jelennek meg. Hogy csak egy ismert példát hozzak, fasírt osztrákul Faschierte, a németországi németek viszont a Gehackte-t használják. (Egyszer, Németországban, Faschiertet rendeltem étteremben, de a pincér, nemcsak nem értette mit akarok, hanem nevetségesnek is találta a szót. Német tudásommal egy paradicsomlevest, gombapörköltet sem tudnék rendelni és legközelebb talán jobb lenne angolul beszélni).

A receptekben szerepelő gyümölcsök és zöldségek egy része, nálunk majdnem ismeretlen, mint például a meggy, az egres, a málna, a kelkáposzta, a sóska, de mivel a receptek töredéke már Izraelben íródott – az 50-es, 60-as években – hirtelen megjelent bennük a narancs, banán, padlizsán, avokádó.

Nagy meglepetésemre, felfedeztem, hogy vagy 30 recept apám kézírásában van. Feleségem egy kicsit csodálkozott, hogy tud egy ember, aki nem is konyít a főzéshez, receptet írni? Persze, hogy tud, ha olyan ínyenc, mint az apám (vagy a fia). El tudom magamnak képzelni a párbeszédet szüleim között. Valahol lakmároztak és apukám azt mondta:

„Talán egyszer nekem is főzöl ilyet?”

Erre anyukám az válaszolta:

„Ha azt akarod, hogy ilyet készítsek neked, szerezd meg a receptet”. 

Valójában anyám – egy fenséges szakácsnő – főztjei otthoni étlapunk abszolút uralkodói, az ősrégi szakácskönyv használata nélkül is. Továbbadta művészetét feleségemnek, legidősebb lányomnak és kis mértékben nekem is (bár én csak ritkán főzőcskézek). Már említettem egy elbeszélésemben, hogy egyszer megpróbáltam felidézni egy kedvencemet, a kelkáposzta főzeléket (valahol szereztem kelkáposztát) és iraki származású sógorom, aki beleszeretett a kelet európai konyhába és imádja a gulyást, volt az, aki megjegyezte, hogy kifelejtettem a köménymagot.  

Sokan irigylik a nyugdíjasokat, mert alhatnak reggel és nem kell korán felkelniük és a munkába menniük, de még a legidősebb embernek is be kell vásárolni, néha elballagni a bankba, a postára, a barátait is látogatni akarja és természetesen, sokkal inkább, mint a fiatalabb korosztály fiainak, el kell jutnia az orvosához, vizsgálatokra, kezelésekre! Azon kívül, egy nyugdíjasnak nem kell senkitől szabadságot kérnie, és ha egészségi állapota tűrhető, végre időt szentelhet kedvteléseinek, legyen az akár pecázás, kirándulások, operalátogatás, vagy külföldi utazások, és ami mindennél fontosabb: megőrizve függetlenségét szeretné űzni ezeket a tevékenységeket, úgy, hogy ne kelljen másoktól szívességeket kérni. 

Túl ezeken a fent említettem önző elfoglaltságokon, ha annyira szerencsés az idősebb ember, mint mi vagyunk és van néhány unokája is, minden alkalmat megragad, hogy hasznossá tegye magát. Segít nekik leckéjükben, elviszi őket tanfolyamra, barátjukhoz, vagy mikor még kicsik (vagy kölyökkutyájuk van!) babysitterkedik. Igaz, hogy országunkban jó tömegközlekedés van, de nem mindig áll rendelkezésünkre, amikor szükségünk van rá, és időrabló. Azon kívül, a busz, a villamos, a metró, a Hév, nem mindenhová jut el, csak sajnos a haladott kor egyik velejárója, hogy a lábak nem úgy műkődnek, mint ifi korunkban. A saját kocsi még mindig a legjobb megoldás a fenti szükségletekre, de vajon az ember meddig alkalmas a vezetésre?  

Tagadhatatlan tény, hogy az életkor növekedésével, bizonyos élettani adottságok, mint a látás, a hallás, a rugalmasság, az összpontosítás, a reakció idő, az előzés biztonságos távolságának megítélése, fokozatosan csökkennek. Ezért a felnőtt sofőrnek ismerni kell korlátait, hogy ne veszélyeztesse magát és a környezetét. A szaklapokban néhány cikk jelent meg erről a tárgyról, de azt hiszem ezek a tanácsok nemcsak az idősebb vezetők figyelmét érdemlik, hanem minden olyan személyét, akinek romlik az egészségi állapota, vagy családi, üzleti, pénzügyi gondjai vannak, amelyek elterelik figyelmét vezetéstől:

1.     Tartsuk magunkat formában rendszeres fizikai tevékenység által, amely javítja a rugalmasságot és az éberséget, és lassítja az öregedés folyamatát.

2.     Kerüljük a túl hosszú utazásokat és 45 perces vezetés után tartsunk egy 10 perces szünetet, pihenésre és felfrissülésre (beleértve a kiszállást az autóból egy kis mozgásra és valamilyen frissítő elfogyasztására).

3.     Csak jól ismert utakon vezessünk, hogy ne kelljen jelzőtáblákat és útmutatást keresnünk vezetés közben. Ha mégis egy ismeretlen helyre kell utaznunk, érdemes megtanulni az utat, mielőtt nekivágunk és pontos jegyzeteket készíteni magunknak.

4.     Részesítsük előnyben a vezetést reggel vagy kora délután és ne vezessünk délután, este és éjszaka.

5.     Tartózkodjunk mobiltelefon beszélgetésektől vezetés közben. El lehet és el kell halasztanunk minden hívást, amíg megérkezünk célállomásunkra.

6.     Ügyeljünk arra, hogy fenntartsuk a távolságot az előttünk levő járműtől. Idősebbek számára az ajánlott távolság 3 másodperc.

7.     Vezessünk lassabban, és ha egy bizonyos időpontban kell eljutnunk egy bizonyos helyre, induljunk korábban, hogy ne kelljen rohannunk.

8.     Igyekezzünk a jobb sávban vezetni, hogy ne akadályozzuk a többi vezetőt és ne késztessük őket arra, hogy a jobb oldalon előzzenek meg minket.

9.     Ne oktassuk a többi sofőrt az úton. Lehet, hogy gyorsan hajtanak, türelmetlenek és csúnyán beszélnek, de nincs értelme a vitának. Az eredmény csak az lesz, hogy elveszítjük a nyugalmunkat és az összpontosítást.

Dacára a legjobb tippeknek, a fenti szabályok szigorú betartásának, a sofőr sokéves tapasztalatának és szakértelmének, minden ember életében eljön a pillanat, amikor abba kell hagynia a vezetést. Ez egy nehéz döntés, különösen azoknak, akik évtizedeket töltöttek a volán mögött és jó sofőrnek ítélik meg magukat, balesetek és közúti kihágások nélkül. Néha a személy maga dönt, mert úgy érzi önbizalma megrendült és egyre nehezebbé válik számára a vezetés, ritkábban, ez egy viszonylag könnyű, vagy isten ments, súlyosabb baleset miatt történik, néha pedig a hatóságok vonják vissza jogosítványát. A jogsi elvonásához vezető folyamatban orvosok is részt vesznek, de kívánatos, hogy döntésük tényeken alapuljon és ne előítéleteken.

Az alábbi cikk, amely egy ilyen előítéletet próbál eloszlatni, egy kanadai barátom cikkén alapszik, amely 2012. április 2-án jelent meg a MedicalXpress "Egészségügy" rovatában:

„Az idősebb vezetők védelmében 

Az az elképzelés, hogy az idősebb vezetők rovására nagyobb arányban írhatók balesetek, mert rosszabb vezetők, a CMAJ (kanadai Orvostudományi Egyesület folyóirat) magyarázata szerint, nagy részben tévhitre alapszik.

»Az idősebb vezetők felülreprezentáltsága halálos közúti balesetek esetében, elsősorban a „törékenységük”- ből származik, - az életkorhoz kapcsolódóan emelkedik a valószínűsége, hogy egy baleset eredményeként meghalnak« - írja Dr. Ezra Hauer, a torontói egyetem építőmérnöki osztályának professzor emeritusa. »Nem szabad összetéveszteni ezt a törékenységet, mint a felülreprezentáltság okozóját, a biztonságos vezetés képességével«. 

Az a szerény arány, amely visszamarad a törékenység figyelembevétele után, több tényező eredménye. Először is, a nyugdíjasok többet vesznek igénybe sok kereszteződéssel megszakított útvonalakat, ahol a balesetek aránya magasabb, mint az autópályán.

Másodszor, nagyobb a hajlamosság jelenteni a rendőrségnek az olyan baleseteket, amelyek idősebekkel történnek, mert ezek csak ritkán egy-kocsis karambolok és gyakran okoznak sérülést a vezetőnek.

»A fenti okok miatt, az idősebb vezetők balesetei nagyobb arányban jelennek meg a hivatalos statisztikákban, ez is hozzájárul az aránytalansághoz, és semmi köze a biztonságos vezetési képességhez«, írja Dr. Hauer. Ha az idősebb járművezetőket összehasonlítjuk olyan nem idősekkel, akik hasonló időt töltenek a volán mögött, ez az aránytalanság teljesen eltűnik, kivéve azoknál, akik nagyon keveset vezetnek.

»Ha a vezető 85 éves vagy annál idősebb, a halálos áldozatoknak több mint négyötöde a vezető maga. A 16 és 59 éves közötti vezetők körében, az áldozatok kétharmada más ember. Ellentétben a fiatalabb vezetőkkel, az idősebb vezetők elsősorban önmagukra jelentenek veszélyt«.

Azonban, dacára az adatoknak, sok kanadai úgy véli, hogy az idősebb járművezetők jelentős veszélyt jelentenek a közlekedés biztonságára. Az orvosok ajánlásait az idősebb vezetők jogosítványainak a megvonására azonban tényekre kell alapozni, és nem a hibás hiedelmekre”.

Ennek az egész írásnak a folyamán magamra gondoltam. Én még naponta vezetek autót munkahelyemre és megbízok képességemben, hogy nem veszélyeztetem magamat és másokat, de remélem, amikor eljön az a nap, amikor ez a biztonság megrendül, képes leszek magamtól eljutni a helyes döntésre és nem lesz szükségem arra, hogy mások kényszerítsenek rá. 

Riportok Dr. Hauer cikkéről:

In defense of older drivers

Seniors are safer drivers

Azok, akik ismernek, vagy követik blogomat, tudják már, hogy a jó kaja rajongója vagyok. Nem utasítok vissza semmilyen ételt, ha csak esztétikus a kinézése és nem visszataszító. Házasságunk folyamán, feleségem ízlése is hasonlóvá vált az enyémhez és csak ritkán történik meg, hogy valamiért lelkesedek, neki pedig nem ízlik. (Ezek között az első helyet foglalja el a német limburger sajt, vagy magyar testvére, a pálpusztai, amelyeket imádok, de ritkán merek hazahozni, mert féltem a bőrömet. A második helyen a pacalpörkölt áll).

A jó étel szeretete, a kíváncsiság és a vágy, hogy új dolgokat próbáljunk ki, külföldi útjainkon is kifejezésre jutnak. Minden országnak megvannak a maga nemzetközi ételei és úti programunkba, a szép tájak, történelmi emlékhelyek, múzeumok oldalán, a jó éttermek is be vannak ütemezve.

Néhányszor voltunk már Spanyolországban és különösen megkedveltük a gaspachot – hideg paradicsomleves, feketeborssal fűszerezve és minden étteremben más az íze – meg a paellát – dús rizses étel, sáfránnyal és olívaolajjal ízesítve. Különböző változatai léteznek, csirkével, csak zöldséggel, de mi azt szeretjük, amely bő mennyiségű tengeri gyümölcsöt tartalmaz. Nálunk is kapható mindkét étel, de főleg drága éttermekben, borsos áron, míg hazájukban ezek népies ételek.

Egy másik jellegzetes jelenség Spanyolországban, amely világszerte óriási sikert aratott, a tapas. Ellentétben a két fentivel, a tapas nem egy bizonyos ételfajta. Gyakorlatilag minden étel tapasnak tekintethető, ha apró adagban van tálalva, amelynek nem az a célja, hogy jól lakasson, hanem módot adjon az étkezőnek megkóstolni a különféle ízű, átlagú, jellegű, tartalmú előételek sorát, akár 7-8 félét is az est folyamán, ha megengedheti magának a kiadást. 

A múltkori rövid utazásunk folyamán is igyekeztük élvezni kedvenc ételeinket, kitűnő spanyol Rioja bor, vagy egy kancsó Sangria kíséretében. A városkának, amelyben laktunk, Puerto Banús, hosszú és szép tengerpartján egymás mellett sorakoznak a jó (és drága) éttermek. Egy este kiváló paellát lakmároztunk, miközben az előttünk korzózó turistákat, meg a mögöttük elterülő gyönyörű tájat és a fényűző jachtok sorát szemeztük, de gazpachot nem volt alkalmunk enni. Ottlétünk utolsó napján, más irányba sétáltunk és felfedeztünk egy szabadtéri éttermet, amelyet addig nem láttunk. 

Helyet foglaltunk egy asztalnál. A konyha talán 2 méterre volt tőlünk és láttuk a szakácsot – egy szőke pasit, teljesen eltérő a spanyol sztereotípiától – tepsijei között szorgoskodni. Valóban nem volt helyi, hanem angol, egy a sokak közül, aki beleszeretett a napos Spanyolországba és már 12 éve ott él. A konyhai illatok alaposan felkeltették étvágyunkat. A hátunk mögötti táblára kiírt menüből feleségem szarvasgombás gazpachot választott, én pedig tengeri sügér tatárt uborkával és avokádóval. Az előzékeny pincérnőnek megmagyaráztuk, hogy szokásunk szerint mindegyikünk megkóstolja a másik adagját is.

Egy idő múltán a pincérnő elénk tett egy hosszúkás fatálcát négy kiskanállal, mindegyik kanálkán valami olyasmivel, ami leginkább egy fürjtojásra hasonlított. Úgy bámultuk ezt a furcsa ételt, mint a borjú az új kaput. Egy kissé haboztunk, nem akartuk, hogy falusi bugrisoknak tekintsenek minket, de végül mégis a chefhez fordultunk és megkérdeztük: „Ezt a leveshez eszik?”

Mindenre felkészültünk, csak erre nem: „Ez a leves!” – mondta a mesterszakács, a humor minden jele nélkül. Csak amikor nagyon óvatosan betettük a tojást szánkba, derült ki, hogy vékony jégből van és folyadékot tartalmaz. Az íz, amely szánkban elterjedt, fenséges volt. További kérdésünkre a szakács megmagyarázta, hogy ezt a rendhagyó adagot (sajnálom, de nem fogadom el a meghatározását, hogy ez egy leves) folyékony nitrogénnel készíti el. Valóban újfajta élmény volt. 

Ez a picike előétel csak felkeltette étvágyunkat és kíváncsian vártuk a másik fogást. Ez sem felelt meg elvárásainknak. Két kis darab összehajtott sült tésztába volt rakva az ízes töltés, amelyet az étlap leírt. Az egészet 2-3 harapással eltüntettük. A pincérnő, amikor látta, hogy letettük az evőeszközeinket, megkérdezte, miért hagytuk ott a virágokat? Ismét meglepődtünk.

„Ezeket is meg szokták enni?”

„Igen, igyekszünk ehető nővényeket választani.” 

Most már csakugyan farkasétvágyunk támadt. Nem maradt más választásunk, mint megrendelni a paellát. Beértük az olcsóbb csirke változattal és ez szerencsés választás volt, mert ebből dupla adagot hoztak asztalunkra. Ezúttal nem csak az ízeket élveztük, hanem jól is laktunk. 

A számla, egy-egy pohár borral, 68 euró volt, sokkal drágább, mint terveztük, de az étkezés minden mozzanatát élveztük. A hangulatot, a tájat, a kiszolgálást, beszélgetéseinket a szakáccsal és a pincérnővel és természetesen mindenekelőtt a finomságokat, amelyeket alkalmunk volt megkóstolni.   

Tegnap este félelmetes élményem volt. Kisebbik lányunokám bat micváját ünnepelte (a fiúk 13 éves, a lányok 12 éves korukban ünneplik felnőtté avatásukat) anyjával, nővérével, barátaival – a nagyok csak szombatra vannak meghívva – és a lányok rám bízták legdrágább kincsüket, új kutyusukat. Hoppi egy édes kutyalányka, vidámságtól túltengő szőrpamacs, gombszerű helyes orrocskával, és én persze tárt karokkal fogadtam, de ki tudja milyen gondolatok jártak pici agyában, amikor hirtelen egy ismeretlen helyen kötött ki, egy idegen bácsi társaságában:

„Talán rosszul viselkedtem és más gazdinak adtak?”

Kedvelem a kutyákat, azt hiszem, tudok is bánni velük. Hamarosan megbarátkoztunk kis vendégemmel, szeretettel fogadta, amikor füle tövét vakargattam és készségesen hancúrozott velem a lakásban, de mégis úgy látszott, hogy erősen sóvárog otthona és a három lány kényeztetése után. Az egész lakásban egy fikarcnyi ismert szagot sem fedezett fel. Nem mintha nem próbálkozott volna. Fáradhatatlan kíváncsisággal behatolt minden sarokba, minden polcra megpróbált feljutni, szaglászott, tüzetesen megvizsgált minden tárgyat. Megkaparintotta egyik szandálomat és ide-oda cibálta a padló hosszán, játék közben el is végezte dolgát a törölközőre, amelyet azért készítettünk neki, hogy kényelmessé tegyük vackát.

Attól kezdtem félni, hogy éles fogacskáival megrongálja az egyik kábelt számítógépem alatt és végül is becsuktam dolgozószobám ajtaját. A vendégszoba ajtaja is csukva volt, oda raktuk be a szőnyegeket, amelyeket előzőleg felszedtünk, de a nappali és a konyha elegendő teret hagyott, hogy kijátssza magát. Vagy két órás hancúrozás után, lehuppantam néhány percre a díványra és belelapoztam az újságomba, de hirtelen arra ocsúdtam, hogy már egy jó ideje nem érzem a kutyus nedves nyelvét lábamon, körmeivel sem karcolja a kijárati ajtót és még csak nem is sírdogál csendesen.

Ide-oda néztem, de nem láttam sehol. Nevén szólítottam, fütyültem, de lehet, hogy nem tanult még meg eleget tenni hívásoknak, vagy ha igen, nem ismer el olyannak, akinek a hívására oda kéne jönnie. Felkeltem és körüljártam a lakást, lehajoltam az asztalok, szekrények alá, benéztem minden sötét sarokba, de Hoppit sehol sem találtam meg. Még a szekrényajtót is kinyitottam, hátha beugrott, amikor kivettem valamit. A dolgozószobába is benyitottam, hátha ott maradt, amikor becsuktam az ajtót. Negyed óra telt el hiábavaló kereséssel és komolyan aggódni kezdtem.  

22-23 éve, amikor lányom leszerelt a katonaságból, egy kis gazdátlan nősténykutyát hozott magával táborából. Abban az időben, nekünk is volt még kutyánk. Egy nap, amikor lányom házon kívül volt, kivittem kutyámat sétálni, pórázon megkötve, ahogy kell. Lányom kutyáját otthon hagytam, de valahogy sikerült neki kijutni és anélkül, hogy észrevettem volna, követett minket. Falusi jószág volt, nem volt hozzászokva a nagyvárosi lármára, forgalomra és általában félősen a ház közelében maradt, de amikor látta, hogy átkelünk a fő útvonal túloldalára, utánunk szaladt. Én csak akkor vettem észre, amikor már túl késő volt. Egy fék csikorgására és egy mellbevágó állati sikításra fordultam csak oda, és láttam meg a szegény párát elterülve a kocsi előtt az aszfalton. A megrendült sofőr, maga is kutyatulajdonos, kiszállt autójából és majdnem elsírta magát. A megzavarodott kutyus ott rohangált a száguldó járművek között és nem lehetett elkerülni.

Nem volt már mit tenni. Ásót hoztam a kertből és elhantoltam a tettemet, mielőtt lányom hazatért.

Most már attól féltem, hogy újabb hióbhírrel leszek kénytelen fogadni lányomat és unokáimat. A pajkoska talán egy elektromos drótot harapdált el és élettelenül fekszik egy sarokban. Kétségbeesve folytattam a kutatást. Hiszen a mi kis lakásunkban, csukott bejárati ajtóval és ablakokkal, nem lehet csak így egyszerűen eltűnni! Végül rátaláltam, nagy örömemre nagyon is elevenen. Íróasztalom alatt egy nagy szerszámláda van, majdnem a fal mellett. A kis résbe mögötte bújt be a kicsike és talán el is szundított. Kihoztam onnan és újra könnyen lélegeztem.

Nem tudom, miként fogom ezt elmondani lányomnak. Örülök, hogy hasonlóan hozzám, ő is szereti az állatokat és ezt a szeretetét lányainak is átadja, de nem hiszem, hogy megfelelek bébiszitternek kedvencük számára.         

Nem először vagyok Spanyolországban, de itt is, mint mindenhol a világon, még a legtapasztaltabb utassal is történnek néha olyan esetek, amelyek meglepik, személyi kárral járnak, megijesztik, kellemetlenségbe keverik, vagy mint a jelen esetben, azt okozzák, hogy idiótának érezze magát.

Repülővel érkeztünk Malagába és onnan busszal kellett volna eljutnunk Marbellába. A buszállomás nem lehetett volna jobb helyen – vagy 50 méterrel az érkezési terminál bejárata előtt. Megvettük a jegyeket, csak 6 euróba került kettőnknek és miután volt még egy fél óránk a busz indulásáig, beültünk egy közeli kávézóba. 10 perccel a busz indulása előtt, áttelepedtünk kofferjainkkal a buszállomás padjára és vártuk a jármű befutását. Néhány más ember is ott ült, de nem kérdeztünk tőlük semmit. Miután a megálló üvegfalán levő menetrendjén is az állt, hogy az időpont 11.30 óra, biztosak voltunk, hogy néhány percen belül itt lesz a busz.

Jó tapasztalatunk volt eddig a spanyol tömegközlekedéssel. Mit is írtam róla két éve? „A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja le a legjobban. A buszmegállók néhány fokkal magasabb szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!”

Vagy 10 méterre tőlünk vesztegelt egy busz, de rá sem hederítettünk, amíg pont 11.30-kor a sofőr beindította a motort, becsukta az ajtót és útnak indult. Csak amikor elhaladt mellettünk vettük észre a táblát az oldalsó ablakon ‘Marbella‘. Felháborodva rohantunk a buszirodához és panaszoltuk el a fiatal hölgynek, hogy ott voltunk időben a megállóban, de a busz nem állt meg. Az alkalmazott vállat vont: „A megállóban más buszok is megállnak, a marbellai járatnak úgy látszik nem volt helye és távolabb állomásozott.”

Kijelentésünk, hogy a hosszú percek alatt, amelyeken ott ültünk, egy busz sem állt a megállóban, nem tett rá semmilyen benyomást. Csak annyit mondott, hogy új jegyet kell vásárolnunk. Szép szóra fordítottam a beszédet és végül meghosszabbította jegyünket. ‘Muchos grazias‘al nyugtáztam szívességét és visszatelepedtünk a közeli padra, egy további órát várakozni a következő járatig.

Ha nem vontuk volna le a tanulságot, ezt is lekéstük volna. A busz ezúttal is távol az álláshelytől parkolt, a bejárati ajtó zárva volt, de a poggyásztér ajtói nyitva voltak. Már jóval az indulás előtt, az utasok berakták kofferjaikat a poggyásztérbe és sorba álltak a bejárati ajtó előtt. Erre a hosszú sorra lettünk figyelmesek, odamentem, megkérdeztem mire várnak és mikor azt mondták, a marbellai busz indulására, mi is hasonlóan cselekedtünk. 2 perccel az indulási időpont előtt megjelent a sofőr, kinyitotta az ajtót, kezelte a jegyeket és pontosan időben útnak indult. 

Az esetről egy másik jutott eszembe, amikor feleségem jó néhány éve, mint egy izraeli küldöttség tagja utazott Olaszországba. „Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a meghatározott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményezést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett, mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevét hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott”.

A különbség az, hogy a fenti sofőr legalább türelmesen bevárta utasait. Nem tudom, milyen tanulságot vonhatok le a fenti esetekből. Talán csak azt, hogy a latin népek mentalitása kicsit más és azt is, hogy külföldön mindig várni kell a váratlanra és nem kell szégyellnünk magunkat, ha kérdezősködünk. Senki sem akarja, hogy butának tekintsék, de ha tudatlansága miatt lekési a buszát, vonatát, gépét, nem találja meg szállodáját, illetlenül viselkedik, rossz evőeszközt használ, még rosszabb benyomást kelt a helyiekre, akik persze biztosak abban, hogy az ö életmódjuk, szokásaik természetesek, logikusak és magától értetődők és az idegenek azok akik furcsák.  

.  

E héten is folytattam időutazásomat és ezúttal apai nagyanyám őseiről próbáltam valamiféle új adatokat felfedezni. Kevés adat áll rendelkezésemre, egyrészt azért, mert a háború idején a zsidó anyakönyvi feljegyzések nagy része meg lett semmisítve, másrészt, mert azok is, amelyek megmaradtak, még nem lettek digitalizálva. A különböző levéltárak munkatársai nagyon szívélyesek, néhány napon belül válaszolnak, de segíteni nem tudnak. Dédnagyapámról például csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton élt, meg, hogy úgy látszik ott született nagyanyám is és hét testvérének nagy része, de születésük dátuma ismeretlen. Írtam a Nógrád Megyei Levéltárnak és hamarosan kiderült, hogy a balassagyarmati anyakönyvek Salgótarjánba kerültek, de csak ha személyesen megyek oda, fogom tudni kideríteni, milyen adatok maradtak vissza nagyanyámról és testvéreiről.

Dédnagyapám maga Vágújhelyen született és ott éltek szülei is, de róluk is csak édeskeveset tudok, nevükön kívül. Mivel Vágújhely ma Szlovákiához tartozik, feliratkoztam a Bratislavai Levéltár genealógiai fórumába, beírtam őseim nevét, azt a kevés adatot, amely birtokomban van és megkérdeztem, tudnak-e segíteni.

A válasz csakugyan meglepő volt. Egy Mario nevezetű úr azt tanácsolta, hogy „próbáljam meg a szerencsémet a mormonoknál” és két vágújhelyi és egy balassagyarmati linket is csatolt leveléhez. A linkek által egy családkereső (FamilySearch) weblapra jutottam, amelynek az alján az állt, hogy ez egy a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza által nyújtott szolgáltatás („a service provided by the Church of Jesus Christ of Latter-day Saints”). 

Mormonok? Mi a frászt keresnek az oroszok a spájzban? Alig tudok valamit róluk. Azt tudom, hogy Mitt Romney, aki valószínűleg a republikánus elnökjelölt lesz, szintén mormon. Egy barátom szerint, aki az amerikai Utah állam fővárosában, Salt Lake Cityben lakik, a mormonok nagyon kedves emberek és a bűnözés náluk lényegesen alacsonyabb, mint az US más államaiban, de mi a köze ennek a XIX. században alapított „történelmi keresztény” vallási mozgalomnak az én feltehetően pajeszos, szakállas őseimhez?

Akit a mormon egyház tanai érdeklik, könnyűszerrel megtalálja ezeket a neten, engem csak az része érdekelt, amely megmagyarázza, miért másolták le mikrofilmre a világ minden táján az egyházi és polgári anyakönyvi adatokat és létesítettek egy 4500 intézményt átölelő Család Történelmi Központ nemzetközi hálózatot, többek között Pesten, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen és Debrecenen is, amelyekben akárki hozzáférhet az összegyűjtött genealógiai adatokhoz és lekérheti a mikrofilmeket. 

A Wikipédia szerint „az egyház tagja a szent templomban a halottak lelki üdvének érdekében szertartásokat végezhet el, beleértve a keresztelést, konfirmálást, papsági felszentelést, felruházást és családi összepecsételést (örökkévaló házasság, szülő-gyermek összepecsételés). A szertartásokat nem csak a saját őseikért végezhetik el, hanem mások őseiért is…E célból az elhunyt elődök nevének a felkutatása szükséges”.

A Mormonok úgy vélik, a helyettes általi keresztelés egy végső esélyt ad az elhunytnak, aki a túlvilágon, mint tudatos lélek létezik, hogy csatlakozzon a mormon egyházhoz és így hozzáférést nyerjen a Mennyei Királysághoz.

Hamarosan további híreket is találtam a tárgyról. Így például egy esetben „írásban kért bocsánatot a Jézus Krisztus Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza, amiért haláluk után megkeresztelte a híres Holokauszt-túlélő és náci vadász, Simon Wiesenthal szüleit”… „A mormonoknál létezik ’visszamenőleges hatályú’ keresztelés halottakat illetően, a közlemény szerint azonban a mormon egyház bármely tagja kizárólag a saját egyenes ági felmenőit részesítheti ilyen kvázi-keresztelésben.”

Egy másik esetben, a náci koncentrációs táborban meggyilkolt és naplójáról világhíres Anna Frankot keresztelték meg. A hírforrás szerint „1995-ben egyezmény született a zsidók halál utáni keresztelésének leállításáról”…„a hivatalos álláspont ellenére azonban a tevékenység tovább folyik. Mindmáig 650 ezer zsidó származású és többségében zsidó vallású holokauszt-áldozatot kereszteltek meg, évtizedekkel a haláluk után. Emellett számos közismert személy elhalálozott rokona, köztük a jelenlegi elnök, Barack Obama anyja is a helyettes által megkereszteltek közé került”… sőt 1993-ban Adolf Hitler is újra meg lett keresztelve.

A fenti hírek igazi örömet okoztak nekem. Jobb későn, mint egyáltalán nem. A kedves és buzgó mormonoknak köszönhetően, őseim lelkei a szentség posztumusz felvételével, a haláluk után is elnyerik az üdvösséget.  

A zsidó húsvét, Pészach, többféle névvel is meg van áldva. Maga a pésach szó elkerülést jelent, mert a tíz csapás, amely a Biblia szerint Egyiptom népét érte, házainkat elkerülte. Ez az ünnepünk, akárcsak a keresztény húsvét, tavaszkor köszönt be, úgyhogy a tavasz ünnepe névvel is illetik. Ezen kívül, a szabadság ünnepének is nevezik, mert emlékeztet a kivonulásra Egyiptomból – ahol a zsidó nép rabszolgasorban sínylődött. Amellett vannak, akik egyszerűen a kovásztalan kenyér (pászka, macesz) ünnepének hívják, mert a fogságból menekülő zsidóknak sem ideje, sem módja nem volt megkeleszteni a tésztát.

A maceszgombócot, a húslevesek legfinomabb betétjét, persze azok is ismerik, akiknek a többi, fent elmondott nevekről fogalma sem volt. Ezúttal azonban nem egy jókora, habkönnyű, remegős gombóc receptjét szeretném megosztani veletek, hanem – egy előadás alapján, amelyet a napokban hallottam – inkább az egyiptomi kivonulásról szeretnék néhány gondolatot elmondani.

A történészek között vita dúl, mennyire megbízhatók bizonyos hagyományok részletei, mint például az említett tíz csapás, az átkelés a Vörös Tengeren, Jerikó falainak a leomlása és hasonlók. Senki sem vonja kétségbe az egyiptomi kivonulás fontosságát, mint a leigázás elleni harc jelképét, de a kérdés az: miként folytak le az események a valóságban?

Hogy csak egy példát említsek, nincs túl nagy logika az Ószövetségben megjelenő Egyiptomból kivonulók számában. Képzeljetek el magatoknak egy karavánt, amelyben „hatszázháromezer-ötszázötven katonaköteles férfi” van, vagyis legalább 2.400.000 férfi és nő, gyerek és öreg! (Egész Izrael népessége a bibliai időkben valószínűleg még a virágzása csúcsán sem haladta meg az egy és negyed milliót). A Sinai sivatag, amelyben az elbeszélés szerint népünk negyven évig vándorolt, ennek a számnak a tizedét sem tudta volna eltartani és hol vannak, a sírok, csontvázak, régészeti leletek, amelyek ezt a tömeges exodust támogatnák?

Dr. Avigdor Shachan, egy vallásos történész új könyvében azt állítja, hogy a kivonulás a Sínai-félszigeten keresztül ésszerűtlen. Nem csak, hogy az egyiptomi hadsereg nagy erőket tartott készenlétben észak-keleten, de az út abból az országrészből ahol a zsidók laktak, a Jebel Musá (Mózes hegye)-ig, lassan sétálva is csak tíz napig tarthat, márpedig a Biblia kifejezetten azt írja, hogy csak egy hónap múltán érkeztek a Zin sivatagba és további két hét után a Sinai sivatagba. A Biblia azt is megírja, hogy útjukba öt sivatag esett és már csak ebből is világos, hogy hatalmas utat tettek meg. 

A kutató szerint, Izrael fiai dél-nyugat felé fordultak és Egyiptomból, Afrikán keresztül, a mai Csád és Niger felé vették útjukat. Onnan a földrész észak-nyugati része felé fordultak, majd vissza keletre, a mai Szudán és Etiópia felé, ahol a Szuezi-csatornán átkelve Ázsiába értek és végül északról érték el Palesztinát. Kutatásai régi és modern térképekre alapoznak, valamint számos történész adataira és bizonyítékaira épülnek.

A történész szerint Afrikában, az általa javasolt útvonal mentén nemcsak héber nevű helyek találhatók, amelyek az évezredek előtti eseményekre utalnak, hanem afrikai törzsek is, amelyek a mai napig betartják a zsidó vallás bizonyos szabályait.

Miért írtam le a fenti érdekes teóriát? Fogalmam sincs, hogy a tanult doktor úrnak mennyire van igaza. Azoknak, akik többet értenek a tárgyhoz, mint én, biztos nyomós érvei vannak megdönteni Dr. Shachan állításait és talán új, még ennél is forradalmibb teóriákat szőni. Ami engem illet, csak a hagyományokhoz való fundamentalista ragaszkodást utálom, a vak hitet a bibliai szövegek szó szerinti valódiságában. Minden kutatásnak összhangban kell lennie a modern tudomány megállapításaival és ha egy vallásos történész képes egy ilyen teóriával előjönni, minden tiszteletem az övé.

Mint már említettem, az utolsó hetekben a családfámon próbálom betölteni a hézagokat. Ezzel kapcsolatban, valakitől megkaptam a „Budapest Főváros Levéltára Központi Kereső elektronikus levéltári segédletét, amely különböző szempontok szerint tesz kutathatóvá, hozzáférhetővé iratokat (ügyeket, aktákat)”. Sajnos, egyetlen rokont sem sikerült felfedeznem, de más, kutatásomtól teljesen eltérő szempontokból, egy valódi kincsesbányára leltem, amelyben akárki, akinek egy kis türelme van, érdekes tényekről kap sokat mondó betekintést.

Az első felfedezésem a levéltárban való keresgélés közben az volt, hogy néhány aktában a ’Jogcím’ alatt az „állam és társadalmi rend erőszakos felforgatása” jelenik meg. Amikor a ’Részletes keresés’-be ezt a szempontot tápláltam be, 227 aktára találtam rá, amelyekből kiderült, hogy 1930 és 1936 között, nemcsak a „Kommunista „szervezkedésben való részvétel”, „kommunista sajtótermékek terjesztése”, „kommunista jelszót tartalmazó transzparens készítése”, a „Vörös Segély röpiratainak előállítása és terjesztése” volt tilos, hanem a „ Magyarországi Szociáldemokrata Párt röpiratának terjesztése” is. 

Az ügyészség aktákat nyitott és 20-tól 120 oldalig terjedő vádiratot nyújtott be az adatlapokon megnevezett személyek ellen – akiknek a születési éve, anyja neve, vallása, lakcíme, (de nem a bíróság ítélete!) is rögzítve van – nemcsak „A sztrájkoló építőmunkások melletti házi agitáció”, „Az 1934 május 1-jei tüntetések előkészítésében való részvétel” „Az Oroszország küzdelme a bűnözés ellen című brosúra”, a „Harcot a katonai börtönökben sínylődő munkástestvérek kiszabadítására kezdetű”, valamint a „Munkásegységért agitáló” röpiratok kiadása és terjesztése miatt, hanem „Tüntetésben való részvétel”, „Baloldali kijelentések”, „Feljelentési kötelezettség elmulasztása”, sőt „Kiránduláson az Internacionálé éneklése” miatt is.

Az utolsó vádpont, amely néhány személy adatlapján jelenik meg, helyben stimulálta a fantáziámat. Ki lehetett az, aki feljelentette őket? A titkos rendőrség spiclije, vagy egy ártatlan résztvevő, akit csakugyan felháborított az irredenta dal éneklése?

A vádlottak zömének a kora a huszadik és harmincadik évek között van, csak kevesen érték el a negyvenet, de a röplapterjesztők, a fentinél is fiatalabbak. Az adatlapok egy érdekes pontja a vádlottak foglalkozása: asztalossegéd, géphímzőnő, orvosi asszisztens, gyári munkás, egyetemi hallgató, varrónősegéd, kesztyűkészítő, műszerésztanonc, órássegéd, grafikai munkás, vaskereskedő, napszámos, munkanélküli kereskedősegéd, ószeres, betűszedő, bányász, varrónő, aranyozó segéd, ácsmester, háztartásbeli, nyomdász, magánhivatalnok, magántisztviselő, esztergályos segéd, cipészsegéd, munkanélküli kifutó, napszámos, fémcsiszoló, kerékgyártó, bronzműves segéd. Valaki meg tudná mondani, a fentiek közül melyek tűntek el teljesen a mai munkaerőpiacról?

A fenti adatlapok foglalkozás rovatának csak az egyikében jelent meg az ’író’, de amikor ezt tápláltam be szempontként a keresésben, újabb kincsestárra akadtam. 

Az egyedüli, akinek a jogcíme alatt „sajtó útján elkövetett állam és társadalmi rend erőszakos felforgatása” és „izgatás” van bevezetve, Kassák Lajos, aki ellen 1924-ben „Az Álláspont c. röpirat kiadása”, 1931-ben a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetben megjelent versek” és 1934-ben az „Egy ember élete. Kommün című könyve” miatt nyitottak aktát, de a levéltárban 576 további akta található magyar írókról.

Van néhány teljesen köznapi akta:

Kecskeméthy Aurél 1876: „különös meghatalmazás”, „végrendelet”

Kiss József 1892: „engedmény”

Rákosi Jenő 1888: „nyugta és bekebelezési engedély”

Bródy Sándor 1898: „adásvételi szerződés”

dr. Jókai Mór (író, főrendiházi tag) 1901: „ajándékozási szerződés”, 1902:  „jegyzőkönyv végrendelet letételéről”

Jásznigi Sándor (írói neve: Oscar von Krücken)1914: „szerződés lexikon készítéséről”

Sas Ede 1918: „levélközlemény tanúsítása, címzett: Berkes Béla zeneművész”

Herceg Ferenc, 1929: „aláírás hitelesítés meghatalmazáson”

Az irodalomtörténet kedvelőit sokkal jobban fogják érdekelni a további adatlapok:

Karinthy Frigyes 1910: „vallás elleni vétség”, 1918: „istenkáromlás”, 1924: „szemérem ellen való vétség és vallás ellen való kihágás”

Babits Mihály főgimnáziumi tanár (nyugalmazott)/író 1920: „Az Új Világban megjelent írásai”

Szász Zoltán 1921: „A Jövőben megjelent cikkei. A Bécsben megjelenő Garami Ernő és Lovászy Márton szerkesztette Jövő című lapban tudósításokat és cikkeket írtak, abból a célból, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam elleni ellenséges cselekvésre indíttassék”

Szabó Dezső 1923: „izgatás, sajtó útján elkövetett nemzetgyalázás vétsége”

József Attila 1924: „Istengyalázás”, „ A Lázadó Krisztus c. verse”, 1933: „Az egyetemeken és főiskolákon kifejtett KIMSZ szervezőmunkájuk”

Tersánszky J. Jenő 1924: „szemérem elleni vétség”

Kóbor Tamás 1925: „tiltott közlés vétsége”

Tersánszky József Jenő 1925: „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség”

Vér (Walter) Imre 1926: „királyság intézménye ellen elkövetett bűntett”

Tamás Aladár 1930:, sajtórendőri vétség. „A 100 százalék bejelentés nélküli kiadása”, 1931: sajtó útján elkövetett vétség. „Magánvádja a Magyarságban 100 százalék címmel megjelent cikk szerzője ellen rágalmazás címén”

Illyés Gyula 1933: „állam és társadalmi rend felforgatása” „A Társadalmi Szemle szerkesztésében és terjesztésében kifejtett tevékenység”

Móricz Zsigmond 1927: „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség”.

Csak néhányat szemeltem ki az írók aktái közül, de a szorgalmas olvasó maga is biztos rá fog találni néhány érdekes névre és jogcímre, amely elkerülte figyelmemet.

A háború utáni kb. 25 évről is vannak adatok. Ezekben a vallás már nem jelenik meg, de az újabb, gyakori jogcímek, „tiltott határátlépés”, „ártúllépés, közellátás veszélyeztetése”, „fogolyszökés”, „közveszélyes munkakerülés”, „légoltalmi kötelezettség megszegése” (ez mi a fene lehet, ennyi évvel a háború után?), „deviza”, „letelepedéssel kapcsolatban elkövetett bűntett” és 1956 után a „népi demokratikus államrend vagy népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés, „fegyver- és lőszerrejtegetés”, „lőszerrel visszaélés” és „robbanóanyaggal visszaélés”.

Természetesen az adatlapokban megjelennek olyan ’normális’ vádpontok is, mint a „betöréses lopás” és „természet elleni fajtalanság” is, de ebben a pesti levéltár nem különbözik minden más város levéltárától.

Egy utolsó pikáns részlet:  

Akiket esetleg érdekelne, ki foglalkozott az 1955 és 1971 közötti években „titkos”, vagy „üzletszerű kéjelgéssel” („közveszélyes munkakerüléssel” összekötve), vagy „a lakás titkos kéjelgés céljára rendelkezésre bocsátásá”-val, a pontos nevek és lakcímek meg vannak adva a fenti levéltárban.

Azoknak a mai hölgyeknek a neve és címe, akik a világ legrégibb foglalkozását választották, valószínűleg csak a 2050-ben megjelenő digitális adattárban fog megjelenni.   

Utóirat: A Fővárosi Levéltár honlapján a következőt találtam: „József Attila 19 éves magántisztviselőt és költőt sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége miatt a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1924. július 10-én hozott ítéletében 8 hónapi fogházra és 200.000 korona pénzbüntetésre ítélte. Történelmi perek sorozatunkban a másodfokon enyhítéssel, harmadfokon pedig felmentéssel végződött per történetét elevenítjük fel. Különösen a kiváló védőügyvéd, Vámbéry Rusztem briliáns védői és jogi pr munkáját szeretnénk bemutatni. Vámbéry egyszerre beszélt a bírósághoz és a jelen lévő sajtó képviselőihez, a felmentés mellett az első országos ismertséget (médiapublicitást) is megteremtve ezzel a fiatal költőnek. A rekonstrukció során nincs nehéz dolgunk: a per teljes dokumentációja elérhető a Fővárosi Levéltár honlapján.

A történetről a költő a Curriculum Vitae-ben is megemlékezik röviden: „Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbe fogtak. A Kúria fölmentett.” Az inkriminált vers a mai irodalomtörténészek értékelése szerint nem tartozik József Attila legjelentősebb költeményei közé, sok tekintetben Ady stílusát követi, de már érződik benne a későbbi érett költő formanyelve”.