"Itthon-Otthon"

Az előző írásomban leírt látogatásom óta több mint 20 év telt el és ma Kassa Közép-Európa egyik legszebb és legkellemesebb városa. Hosszú sétálóutcája mindkét oldalát impozáns házak sora díszíti, sok közülük történelmi értékű, templomok váltakoznak éttermekkel, cukrászdákkal,  elegáns üzletekkel, a legtöbb ház nyitott kapuja kies kertekre, hangulatos udvarokra nyílik, kis butikokkal. Egy barátom, aki nemrég látogatott el szülővárosomba, azt írta: „a sétálóutca olyan szép, mint egy ékszer!” Mint már említettem, Állatorvos-tudományi Egyeteme is van és lépten-nyomon izraeli diákokba botlasz.

Utoljára múlt év novemberében látogattam el Kassára, amikor születésnapom alkalmából bemutattam családomnak a várost, amelyben nyolc éves koromig laktam és ellátogattunk néhány, a gyerekkorommal kapcsolatos helyre. A legkülönlegesebb élményem az volt, amikor szülőházamban, az Andrássy Palotában ebédeltünk, egy népszerű, kedves Med Malina (méz málna) nevű kis étteremben, amely mindössze néhány méterrel lejjebb fekszik volt első emeleti lakásunktól. 

Fél évvel azelőtti utazásunk alkalmával, kassai látogatásunk után a Tátra felé vettük utunkat, a kocsit fiunk vezette, és mint már megírtam, nem állt meg egy Stop táblánál. A szlovák rendőrpáros, amelyik a hasonló elővigyázatlan sofőröket lesi, természetesen azonnal lecsapott ránk és igazoltatás, meg rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki a fiúra.

Itt szálltam ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta melyek a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, meg sem próbáltam védeni fiamat. Mintegy mellesleg, azt is elmondtam, hogy utazásunk célja, kerek szülinapom alkalmából, megismertetni családommal gyökereinket és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az általában keménylegény szlovák rendőrök érzelmeire úgy látszik hatott az elbeszélés, mert elengedték a bírságot. Az egyik még azt is javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.

Azóta nem voltam Kassán, de a tény, hogy e város szülötte vagyok, egy további esetben is segítségemre volt. Kalandvágy c. írásomban elmeséltem, hogy egy kolleganőm lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat városában.

„A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre… Amikor a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába, felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje maradi szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez”.

Engem kértek meg, hogy utazzak vele a komárnói bírósági tárgyalásra, férje nem ellenezte a válást, a fiatal nő visszatért a házassága előtti rutinjához Izraelben, barátja van és látszólag el kéne, hogy felejtse a "szlovák időszakot"  életében, de a múlt továbbra is kísérti őt. Két külföldi útján tavaly, a müncheni röptéren és a Charles de Gaulle-on Párizsban, az útlevélkezelő tisztviselő udvariasan megkérte, hogy fáradjon be egy oldalsó szobába és egy helyi rendőr kikérdezte, mi a pontos neve, állampolgársága, lakóhelye és stb. Az egész folyamat egyik esetben sem tartott sokáig, de kínos volt, különösen amikor nem volt egyedül és utazótársai kénytelenek voltak várakozni rá, közben persze morfondíroztak, milyen jellegű a kihallgatás és mi lehet az oka. A hölgy kérdésére, a rendőr azt válaszolta, a vizsgálatot a szlovák rendőrség kérésére folytatják le.  

Néhány hónappal ezelőtt, a fiatal nő édesanyja megkért, írjak a szlovák rendőrségnek és kérjek magyarázatot: miért tartóztatják fel lányát minden külföldi utazásán? A válaszban, amelyet a Pozsonyi Rendőr-főkapitányságtól kaptam, az állt, hogy a vizsgálat a kassai rendőrség kérésére folyik és ha további részleteket akarunk, keressük meg a rendőrtisztet, akinek a nevét, telefonját és faxszámát alább megadták​​.

Egy faxot küldtem a kapitányság levelében megnevezett tisztnek és a fiatal nő nevében közöltem, hogy a visszatérő vizsgálatok nagyon kellemetlenek számára, ő izraeli állampolgár és már nem lakik Szlovákiában, de ez és ez a címe, telefonszáma és e-mailje és írásban szívesen válaszol minden kérdésre, amelyre a Szlovák rendőrség választ szeretne kapni.

A faxra nem jött válasz és két hét múltán feltárcsáztam ennek a bizonyos a rendőrtisztnek a számát. Szerencsére az irodában találtam, bemutatkoztam az általa keresett hölgy szóvivőjeként és megkértem, magyarázza meg, tulajdonképpen mivel gyanúsítja? A férfi nagyon udvarias volt és elmagyarázta – anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna – hogy az ex-férj bűnügybe keveredett és a rendőrség volt feleségét tanúként szeretné kihallgatni. Én is megmagyaráztam neki, hogy a nő már két éve elvált, Izraelben él, mindenben rendelkezésre áll és hajlandó válaszolni a kérdéseire.

A tiszt, úgy tűnt, habozik és megpróbálva megerősíteni pozíciómat vele szemben, azzal rukkoltam ki, hogy én is kassai vagyok és az Andrássy Palotában születtem. Hozzáfűztem, hogy alig néhány hete a Kosiceba látogattam családommal, a kitűnő Med Malinában ebédeltünk és íme, az elbeszélés megint hatott! A férfi megenyhült és megkérdezte, ha a szlovák ügyészség kérelmet nyújt be, hogy az izraeli ügyészség hallgassa ki a nőt, meg tudom-e ígérni, hogy eljön az ügyészségre és tanúvallomást tesz? Természetesen biztosítottam az úrnak a teljes körű együttműködést és bár mint tapasztalt rendőr, biztosan tudja, hogy egy ilyenfajta ígéretnek nincs nagy értéke, ő is megígérte, visszavonja a nemzetközi vizsgálatra szóló kérelmet.

És valóban, barátom lánya két hete külföldre utazott és minden fennakadás nélkül jutott át az útlevélvizsgálaton. Senki sem állította meg és nem tett fel kínos kérdéseket.

Amikor elmeséltem az esetet fiamnak, megkérdezte: „Biztos vagy benne, hogy a tiszt nem volt azon rendőrpáros egyike, amely leállított minket útban Kassáról?”

Azt válaszoltam, hogy feltételezem, ez egy másik rendőr volt. Az elbeszélésemnek ugyan minden szava igaz, de azt hiszem, ha nem először hallotta volna, kevésbé lett volna hatékony. 

Ennek az elbeszélésnek egy rövidebb verziója, megjelent már mintegy 8 éve „Itthon-otthon” c. könyvemben.

Néha úgy tűnik, hogy bizonyos kifejezések erősebbek minden geopolitikai tényezőnél. Mindig bosszantott, amikor azt kérdezték tőlem:

”Ugye, Csehországban születtél?”

Megpróbáltam magyarázni, hogy Csehország csak egy része annak a politikai egységnek, amelynek Csehszlovákia a neve és én a másik részében, Szlovákiában születtem, de a legtöbb ember, mint szőrszálhasogatóra nézett rám.

”Mi vagy te? Egy földrajztanár?”

A tények végül is a köznyelvhez igazodtak. Csehszlovákia kettévált és ma már a messzi Izraelben is tudják: Csehország és Szlovákia két külön ország.

Szülővárosom neve is követte a politikai változásokat. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, mint Kaschau ismerték, a két világháború között, Košice-ként szerepelt a térképeken, aztán a háborúban Magyarországhoz csatolták és a neve Kassa lett. A háború után visszakerült Szlovákia kebelébe és a neve ma újból Košice.

Ez egy nagyváros, a XV. századból származó lenyűgöző gótikus székesegyházzal, egyedi stílusú kupolával, amely már távolról látszódik, egy színházzal, amelyre minden város büszke lenne, múzeumokkal, állami intézményekkel és egy széles Fő utcával, amelynek mindkét oldalán a múlt század végén épült fenséges lakópaloták emelkednek.

Az én szülőházam is egy ilyen neobarokk épület, ma már ugyan egy bérház, de minden szülővárosomról szóló útikalauzban, mint az Andrássy palota szerepel.

Apámnak divatáru üzlete volt a Fő utcán, szemben a cseh štefánik tábornok szobrával. Anyám, aki Sziléziában született, német iskolákban tanult és a német volt a beszélt nyelv otthonunkban is. Hat éves korig nem tudtam másik nyelvet és csak az iskolában tanultam meg szlovákul, de a ‘szlovák korszakom’ rövid volt.

A nagyvilágban olyan események sora kezdődött, amelyek tökéletesen megváltoztatták életem folyását. A legfontosabb a ’Müncheni Egyezmény’ volt, amelynek következtében Szlovákia egy részét átadták Magyarországnak. Így aztán harmadik elemim közepén bejöttek Košicére a magyarok.

Mi gyerekek csak annyit tudtunk, hogy aznapra (nagy örömünkre) tanítási szünetet rendeltek el és ki kellett vonulnunk a Fő utcára. A város teljes lakossága ott tolongott a felzászlózott utca két oldalán. A tömeg feszülten várakozott, amíg egyszerre csak megjelent az utca legvégén egy sötétkék egyenruhás alak fehér lovon, akit tömött sorokban masírozó sisakos katonák követtek. A lovas lassan közeledett felénk, zúgó tapssal kísérve:

"Nézd, anyu, egy rendőr!" – kiáltottam fel.

"Dehogy rendőr! A kormányzó úr, Horthy Miklós, admirálisi egyenruhában" – javította ki sietve édesanyám a tévedésemet.

Nagyon tetszett, hogy életemben először szabad volt az utcán kiabálni. Bár alig tudtam magyarul, én is csatlakozni akartam a lelkesen ordító tömeghez és azt kiabáltam:

"Éljen Prága, vesszen Kánya!"

Már akkor kiderült, hogy nem értek a politikához, de a nagy lármában szerencsére senki sem vette észre, hogy a többiekkel ellentétben, én a gyűlölt cseheket éltettem és a magyar külügyminisztert szidtam. Szüleim ijedten kaptak a kezeim után és gyorsan hazacipeltek:

"Ez a gyerek még bajba kever minket!"

A változásokat már másnap érezni kezdtük.

A város neve Kassa lett. A cseh tábornok szobrát eltávolították és helyébe a magyar szentkorona kivilágított modelljét állították. Az iskolánkban nemcsak a tanítási nyelv változott meg, hanem a tanári kar is kicserélődött, új tankönyveket kaptunk és valójában a legtöbb tantárgynak gyökeresen megváltozott a tartalma. Azok, akikről mostanáig azt tanultuk, hogy hazafiak, hősök, hirtelen államellenes lázadókká lettek.

Az első zsidóellenes lépéseket sokkal hathatósabban alkalmazták azokon a területeken, amelyek nemrégen tértek vissza a magyar anyaország kebelébe. Apámat megfosztották az iparengedélyétől és kénytelen volt feladni az üzletét. Pestre költöztünk, mert ott még űzhette a foglalkozását, még ha zsidó is volt.

A háború után ugyan visszaköltöztünk Csehszlovákiába, de egy másik városban éltünk. Mielőtt kivándoroltam Izraelbe, csatlakoztam a cionista ifjúsági mozgalom által létesített közösséghez, amely véletlenül szülővárosomban, Kassán volt. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél egy hasznos szakma kitanulása volt, de az egyedüli képesség, amelyet elsajátítottam, az volt, mi a legkényelmesebb módja a nehéz rádiókészülékeket az ügyfelektől a műhelybe szállítani, majd vissza haza hozzájuk, – a medencecsontra támasztva.

Első látogatás

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe, ahol csak ritkán hallottam  szülőhelyem nevét.

Egyszer megkérdezett egy kollegám, hogy hallottam-e egy Košice nevű városról ’Csehországban’.

”A név ismerősnek hangzik” – válaszoltam. ”Miért kérdezed?”

”A lányom ott fog tanulni az állatorvosnak.”

Így tudtam meg, hogy Kassán állatorvosi főiskola is van. Azt is hallottam, hogy a város lakosainak száma elérte a 236 ezret, saját filharmonikus zenekara, futballcsapata az első osztályban játszik, sőt repülőtere is van. Elhelyezkedésének köszönhetően, a Magyarország, Lengyelország és Ukrajna közötti kereskedelmi utak találkozási pontján, Pozsonnyal vetekszik, és Kelet Szlovákia fővárosának nevezik.

Amióta a múlt század 90-es éveinek az elején, felújultak a kapcsolatok Izrael és a volt kommunista tömb országai között, kíváncsian vártam az alkalomra, hogy újra megismerkedjek szülővárosommal.

Két-három évvel a rendszerváltás után Magyarországra utaztam és csehszlovák vízumot is kértem. Úgy terveztem, hogy meglátogatom szülővárosomat és néhány más érdekességet, ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, egy barátnőmmel az unokahúgához, Miskolcra látogattam.

Ebéd közben véletlenül megemlítettem szülőhelyemet és meglepetésemre a háziasszony azt mondta:

”Nincs kedved odaugrani? Nincs messze innen.”

Egy pillantás a térképre meggyőzött, hogy így van, de még mindig nehezemre esett hinni, hogy a hely, ahol születtem, amelynek utcáin első lépéseimet tettem, és amely mostanáig majdnem olyan távolinak tűnt, mint a hold túlsó oldala, alig egy órányi távolságra van.

Barátnőmmel és unokahúgával együtt beültünk az autóba és útnak indultunk. Húsz perc múlva a határátkelőhelyre érkeztünk. Bemutattam az útlevelemet, és tekintetem szomjasan itta a rég látott szlovák nyelvű táblák feliratait.

Útitársaim megkérdezték, hogy nem akarok-e pénzt váltani a határon, de én, a tapasztalt világjáró, csak legyintettem:

”Majd Kassán!” – mondtam fölényesen.

A távolban egy furcsa építmény tűnt föl a szürke felhők hátterében. Egy percig, vagy tovább tartott, míg felfogtam, hogy az épület álmaim beteljesülése, a kassai székesegyház tornyának a kupolája. Izgalmam egyre növekedett, de a látogatás végül mégis csalódást okozott.

Lehet, hogy a borult, esős időjárásnak köszönhetően, meg annak, hogy vasárnap délután volt, az emberek inkább az alvást választották, ahelyett, hogy kitódultak volna a Fő utcára, és lelkesen fogadták volna a szülővárosába visszatérő fiút.

Amikor beértünk a házak közé, csak egy szürkés és sivár várost láttam magam előtt.

Minden gond nélkül találtunk parkolóhelyet a Fő utca végén, a Slovan Szálloda előtt és gyalogosan indultunk felfedezni gyerekkorom emlékeit.

Az utca, amely gyerekkoromban olyan elegánsnak tűnt, megszürkült az évek folyamán. A kirakatok érdektelenek voltak. Az olcsó árak ellenére, nem hiszem, hogy valami vásárlásra csábított volna, még ha az üzletek nyitva is lettek volna. Csak azt az üzletet kerestem meg, amely azelőtt az apámé volt. Az üzletben ma is szövetet árulnak.

Egy járókelő, aki meghallotta, hogy magyarul beszélünk, rámutatott az egyik épületre:

”Ez az Andrássy palota!”

”Tudom” – válaszoltam büszkén. – ”Ebben a házban születtem.”

Lefényképeztem az épület szépen felújított homlokzatát, de az udvart, amelyen, mint gyerek játszottam, parkolóként használták és sokkal kevésbé volt szép. Nagy beton sivatag, egyetlen fűszál nélkül.

A színház volt az egyetlen fénypont a kiábrándító látogatásunkban. Az épület jó állapotban volt, előtte park, virágágyak, szökőkút, padok.

A székesegyház ugyanolyan maradt, amilyennek emlékezetem őrizte, de amikor közelebb értünk, málló vakolat és kormos falak jelezték, hogy az épület tatarozásra szorul.

A katedrális homályos belseje, a pislogó gyertyák sokasága, a színes ablakok, az aranyozott szentképek, még egy megrögzött ateistában is tiszteletet keltenek. Érdeklődéssel néztem a magyar és szlovák nyelvű kis márványtáblák százait, amelyeket hívők tettek a falakra hálául az égi segítségért. Ez a szokás számomra új volt.

Amikor elhagytuk a katedrálist, akkor történt meg a ”baj”. Barátnőm a fülembe súgta:

”Vécére kell mennem!”

Unokahúga csatlakozott hozzá:

”Nekem is!”

Megnyugtattam őket, hogy a szállodában, amely előtt parkoltunk biztosan találunk vécét. Igazam volt ugyan, de a WC bejáratánál egy vén banya ült, aki kezét kinyújtva két cseh koronát követelt mindegyikünktől mielőtt elvégezzük a szükségleteinket.

”Csak nyugi!” – mondtam. ”Nincs ok aggodalomra.”

Odamentem a recepcióhoz, amely fölött nagy betűkkel állt ”CHANGE”, és hanyag mozdulattal letettem egy tízdolláros bankjegyet a pultra.

”Uraságod itt szállt meg nálunk?” – kérdezte a recepciós hölgy udvariasan.

Amikor nemleges választ adtam, közölte, hogy ”sajnálatára” valutát csak a szálloda vendégeinek váltanak. A Čedok Turista Iroda a sarkon túl bizonyára készségesen áll a rendelkezésemre.

Vagyis csak állt volna, ha nyitva lett volna. Az iroda ajtaján négy különböző nyelven volt kiírva: Vasárnap zárva!

Nem adom fel könnyen és továbbra is optimista maradtam.

„A szálloda éttermében eszünk valamit, valutával fizetünk és a visszajáró koronákból vécére tudunk menni”. Reményeim gyorsan elszálltak. Az étteremben csak koronát fogadtak el. Hitelkártya? Azt sem tudták, mi fán terem. Még most sem adtam fel.

A közelben egy kávéház volt. Úgy gondoltam, hogy egy csésze kávét iszunk, valutával fizetünk és a visszajáró koronából…

A kávéházban csak koronát fogadtak el.

Abszurd helyzet volt. Ott álltam egy nemzetközi szállodában, ahol az árak olyan alacsonyak voltak, hogy a dollárokkal, márkákkal és a hitelkártyával a zsebemben gazdag embernek számítottam, mégis, itt és most az egész vagyonom kevesebbet ért, mint játékbankók a ”Monopoly”-ban. Itt nem működött ”Az egymillió dolláros bankjegy” trükk és még Gregory Pecknek sem sikerült volna elmozdítania a boszorkát, aki elállta utunkat vágyaink csúcsához, amelyet pillanatnyilag a Slovan Szálloda vécéje képezett.

A nyomás hólyagjainkban növekedett és ezzel párhuzamosan haragom is. Újra a recepciós pulthoz járultam és a tisztviselőnő orra alá toltam az útlevelemet:

”Kérem, olvassa el, hogy mi van beírva a 'Születési hely' rovatba” – kértem.

”Košice” – olvasta álmélkodva a hölgy, aki nem értette haragom okát.

”Ez az pontosan!” – jelentettem ki diadalmasan. ”Az egész világon azt kérdezik tőlem, hol a frászban van az a tetves luk és most, amikor több mint 50 év után idejövök, még a klozetbe sem engednek be?”

Most kapcsolt csak a tisztviselőnő, és mint aki nagy szívességet tesz, beváltott tíz márkát számomra. Azonnal a vécére rohantunk, de maradt még pénz egy önfeledt kávézásra, néhány üvegre a híres cseh sörből és egy kis csokira is.

Egy óra múlva visszaértünk Magyarországra.

Találkozás honfitársaimmal

Egy évre rá újra Magyarországra látogattam, ezúttal, a debreceni Virágkarneválon résztvevő izraeli ifjúsági ének, zene és táncegyüttes tolmácsaként.

A tolmácsolás sokkal nehezebb munka volt, mint gondoltam volna. Vendéglátóink túltettek magukon kedvességükkel és szívélyes vendéglátásukkal, de a nyelvi nehézségek miatt a félreértések mindennapiak voltak.

A legtöbb nehézséget az étkezések okozták. Az Agrártudományi Egyetem Kollégiumának éttermi alkalmazottai mindent megtettek, hogy a különféle országból származó résztvevők igényét kielégítsék. Akiknek a magyar konyha nem volt az ínyére, olyan ételt készítettek, amelyhez inkább voltak szokva, de a humusz és techina (csicseriborsóból készült salátaféleségek), amelyek nélkül egy izraeli fiatal étkezése nem teljes, valamilyen oknál fogva hiányzott a menüből.

A bajokat betetőzte az egyik fiatal zenész szigorú kósersága – egy teljesen idegen fogalom a helyiek számára. A fiú nem evett semmit kenyéren, nyers zöldségen és gyümölcsön kívül, még a kemény tojáshoz sem nyúlt hozzá, mert tréfli (nem kóser) lábosban főtt. Szakácsunk a kétségbeesésbe hajszolta magát reménytelen igyekezetében, hogy találjon valamit, amit a gyerek megenne.

Egy nap a reggelinél a srác lekvárt kért. A szakács szemei felragyogtak, kirohant a konyhába és színültig töltött egy tányérkát házi készítésű baracklekvárral. Igencsak meglepődött, amikor hősünk a lekvárt is eltolta magától. A szegény szakács nem tudhatta, hogy a tányér, amely a vallási előírások szerint tisztátlan ételt tartalmazott korábban, tréflivé tette a lekvárt, amely magában véve kóser volt.

Mindezekhez tolmács segítségére volt szükség és így arra sem maradt időm, hogy megnézzem, kik a karnevál többi résztvevői.

Együttesünk fellépett a Balatonnál, Pesten és néhány Debrecen környéki faluban is. Csak a karnevál utolsó napján találkoztunk a többi résztvevővel, amikor mind a 17 együttes felvonult a néhány százezres közönség előtt Debrecen utcáin. Előttünk egy nagyváradi néptáncegyüttes vonult, mögöttünk pedig egy norvég fúvós zenekar, amelynek tagjai csak lányok voltak és egy belga együttes, akik színes középkori jelmezekben páváskodtak. 

Az izraeli együttes, amely egy főleg keleti származású zsidók által lakott tel-avivi negyed ifjúsági központjához tartozott, nagy sikert aratott és jó néhány helyi srác, megigézve lányaink fekete hajától és kreolos bőrétől, minden fellépésünket hűségesen követte.

Műsorunk fénypontja az ”Az a szép, az a szép” kezdetű magyar dal volt, amelyre nagy fáradsággal tanítottam be az együttes tagjait és amelyet több tucatszor elénekeltek.

A parádé a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon volt. Amikor a színpadi sorunkra vártunk, egy nagy csoport vesztegelt előttünk, a fiúk világoskékben, a lányok cseresznyeszínű mellénykében és fehér szoknyácskában, amelyben jól látható volt formás lábuk.

Kíváncsi lettem és fényképezőgépemmel előre szaladtam, hogy megörökítsem a szép csoportot albumom számára és megnézzem a táblát, amelyet a csoport elején hordoztak. Meglepetésemre, a táblán a ”KASSA” felírat volt.

Csak most, az utolsó napon tudtam meg, hogy szülővárosom is részt vett a karneválon.

Aznap este búcsúestet rendeztek a Kölcsey Művelődési Központban a karnevál résztvevőinek. Minden együttes fellépett. bőven volt étel és ital és a fiatalok, akik a karnevál ideje alatt összebarátkoztak, ölelkeztek, címeket cseréltek, a norvég lányok hangosan zokogtak. Az egyik teremből a másikba vándoroltam. Az egyikben magyar népi táncokat tanítottak, az előadóteremben egy Dixieland jazz zenekar lépett fel, máshol szalontáncosok mutatták be művészetüket, és egyáltalán nem lepődtem már meg, amikor az egyik szobából szlovák dal szavai szűrődtek ki.

Vagy harminc fiatal ülte körül a sörös és boros üvegekkel megrakott asztalt és énekeltek. A dalok többségére gyerekkoromból emlékeztem. Csatlakoztam hozzájuk. Azonnal felfigyeltek rám. Itt ül idegenben egy csoport, népük dalait dalolva – mondhatnám, nemzeti zászlójukat lobogtatva – és egy vadidegen ember velük énekel.

Egy fiatal hozzám fordult és megkérdezte:

”Bocsánat uram, hová valósi?”

Kész voltam a válasszal:

”Košicei vagyok” – mintha nem tudtam volna, ők honnan vannak. Nagy volt a meglepetés. Helyet csináltak nekem, italt töltöttek és a késő éjszakáig beszélgettünk a múltról, a jelenről és a jövőről.

Meg is tanítottam őket egy dalra, amelyet a fiatal nemzedék nem ismert.

Talán tíz napja, amikor pesti utazásomra készültem, a Facebookon véletlenül megláttam, hogy március 28-án, szerdán délután, 4 órakor flash mob (villámcsődület) lesz a Deák téren. Csak annyit tettek hozzá, hogy mindenki hozzon magával könyvet. Mivel a tér tőszomszédságában laktam és különben is, már rég szerettem volna részese lenni egy ilyen mostanában felkapott villámcsődületnek, röviddel a megadott időpont előtt elballagtam a Deák térre. Amint a közeli templom órája négyet ütött, egy csomó fiatal leült a járdára, vagy a díszkertet körülvevő alacsony falra, kinyitották könyvüket és látszólag olvasásba merültek.
Kb. tíz perc múltán, láthatatlan jelre, együtt a többiekkel, én is becsuktam könyvemet, felkeltem és elindultam volna hazafelé, de akkor odajött hozzám egy hölgy és megajándékozott egy könyvvel. Nagyon meglepődtem, megköszöntem és viszonozni akartam ajándékát, de csak angol könyv volt nálam és a hölgy nem tudott angolul. Egy perc múlva egy másik hölgy lépett hozzám kisfiával és ezúttal fia, Marci ajándékozott meg. Persze megint megköszöntem és adtam a fiúnak egy névjegyet is, hogy olvassa el blogomat, talán írok is valamit erről a különleges eseményről. (Utólag bevillant, hogy ez esetleg nem is volt olyan jó ötlet. Nem minden írásom felel meg életkorának. Marci mamájának a figyelmébe ajánlom!) Marci könyvét tovább ajándékoztam egy lánykának, mert az unokáim sajnos nem olvasnak magyarul. 
Mindkét könyvben szórólapot találtam, amelyről megtudtam, hogy ez egy „GLOBÁLISAN ÖSSZEHANGOLT ESEMÉNY, ami az egész világon megrendezésre került”. A rendezvény mögött a „Pay it Forward” experience („Add Tovább” élmény) nevű kezdeményezés áll, amelynek céljai, többek között:
„LÉGY NYITOTT A LEHETŐSÉGEKRE, MIKOR MÁSOKNAK SEGÍTHETSZ - Talán ismersz valakit, akinek szüksége van segítségedre, de túl büszke, hogy kérjen. ….Megváltoztathatod az emberek világról alkotott véleményét….
TEGYÉL VALAMI JÓT EGY ISMERETLENNEL – Ez lehet valamilyen nagyszabású dolog, de lehet apróság is, ami nem kerül pénzbe. Mindezt ok nélkül, anélkül, hogy várnál valamit cserébe.
OSZD MEG MÁSOKKAL – Ha az illető megköszöni neked és vissza akarja fizetni, tudasd vele, hogy azt szeretnéd, ha tovább adná – ha 3 ismeretlennek szívességet tenne és megkérné ezt a 3 embert, hogy ők is tegyék ugyanezt 3 emberrel.
ADD TOVÁBB (PAY IT FORWARD)…”
A szórólap így folytatja „vannak, akik szerint őrültek vagyunk, de mi inkább újítóknak hívjuk magunkat… Az a meggyőződés – egy kis kedvesség elég ahhoz, hogy az emberek észrevegyék, hogy mások törődnek velük – ösztönöz minket arra, hogy mi legyünk a változás, amit látni szeretnénk a világban…
Itt az idő, hogy feje tejére állítsuk a világot és részese legyünk a változásnak…
Csatlakozz hozzánk www.facebook.com/payitforwardhungary”.
Egy kicsit naiv, de nemes, emberi elgondolás. A fiatalok joga, harcolni azért, hogy megváltoztassák a világot és minden generáció hisz abban, hogy ez neki sikerülni fog és az ő világuk szebb és igazságosabb lesz. Ki tudja, a mai világ igazán rászorul egy nagy, gyökeres változásra, mert gyakran úgy tűnik, így nem mehet tovább!
(A fenti fénykép múlt év májusában készült. Lesz néhány saját fényképem is, de ezeket csak a jövő héten, otthon fogom tudni letölteni).

Március kezdetén a Vörös-tengeri, eilati Kamarazene Fesztiválon töltöttünk egy gyönyörű hétvégét. A fesztivál színhelye a „Neszichá” (Hercegnő) szálloda volt, amely a városon kívül van, közel az egyiptomi határhoz. Egyesek ezt talán hátrányosnak találnák, de szerintem ez a csendes és elszigetelt elhelyezés, különösen eszményi egy ilyen rendezvény céljaira. A szálló egy elképesztő panorámával büszkélkedhet, az óriási üveg falak túl oldalán nyugatról az eilati hegyek zord sziklái látszódnak, míg keletről a nap a tenger kék vizében tükröződik vissza. 

A fesztivál egyhetes volt, de mi csak az utolsó két napon vettünk részt. Pénteken reggel, valamivel tíz óra után érkeztünk meg a szállóba, becsekkeltünk a recepción és mindjárt határoznunk kellett, milyen hangversenyeken akarunk aznap részt venni. 11 órakor kezdődött a Lett Nemzeti Kórus fellépése és ha meg akartuk hallgatni, csak annyi időnk maradt, hogy a poggyászunkat a szobánkban letegyük, és jegyeket vásároljunk.

A jegyek nem voltak olcsók – vagy harminc euró személyenként – de hát nem azért jöttünk a fesztiválra, hogy a medence szélén süttessük a hasunkat (Tel Avivban zuhogott az eső, de itt a nap sütött) és már a hangverseny kezdetén kiderült, helyesen határoztunk.

Feltételezem, hogy ti is láttatok már egynéhány énekkart, de a Lett Kórus, valami teljesen más.  A mennyei hangoknak, amelyeket a karcsú, (többnyire) szőke lányok létrehoznak, hihetetlen intenzitása van. Körülvesznek, beléjük süppedsz, magukkal ragadnak a tiszta élvezetnek olyan tájaira, amelyeket a csatolt, véletlenszerű YouTube alig tud megközelíteni. A kórust, amely többek között Monteverdi, Brahms, Pendereczki és az izraeli Bardanashvili műveit adta elő, a kitűnő Hortus Musicus zenészei kisérték, a karmester pedig a kiváló Andres Mustonen volt.

Egy jelenet, amely nyomot hagyott emlékezetemben: két szólista középkori énekeket ad elő a színpadon, a kezükben pedig iPad, a művek kottájával és szavaival. Van ennél tökéletesebb kombináció a klasszikus és a modern, a XVI. és a XXI. század között? A kíséretet szintén Andres Mustonen szolgáltatta, aki mint hegedűs is kiemelkedik.

Egy további pár jegyünk Stephen Kovacevich zongoraestjére szólt. Ennek a világszerte ismert zongoristának nincs szüksége az én ajánlásomra, klasszikus rádióadónk is gyakran adja a legendás művész sajátos értelmezéseit a nagy klasszikus zeneszerzők műveinek. Különleges élmény volt számunkra közelről látni a mester elképesztő virtuozitással mozgó ujjait a billentyűzeten és hallgatni csodás játékát. Izzadság cseppek jelentek meg homlokunkon és nemcsak azért mert a művész kérte, hogy mellőzzék a légkondicionáló használatát a teremben.

Az előadás kezdetén szórakoztató műszaki hiba történt. Kovacevich hirtelen abbahagyta a játékot, felkelt és bemutatta a megdöbbent közönség előtt, hogy az egyik billentyű megnémult. Egy percen belül technikus rohant a színpadra, széjjelszedte a zongorát, megjavította a hibát és a művész újra kezdte a művet.

A jegyeket a nap fő eseményére a hotelrendeléssel együtt kaptuk. A programfüzetben a fellépést „cigány ünnepségnek” nevezték el és ez valóban egy igazi ünnepség volt, de az egyetlen cigányos tényező Lakatos Roby együttesében a zenészek származása. A Lakatos dinasztia e leszármazottja egy alma, amely nagyon messze esett ősei fájától. Bár teljes mértékben uralja népe zenészeinek elképesztően virtuóz technikáját – ahogy bemutatta időről-időre, amikor mintha elfelejtkezett volna magáról és visszatért tradicionális repertoárjához, mint például Brahms egyik magyar táncának a játszásában –a fellépés nagyrészt jam session volt, jazz elemekkel, amelyeknek talán eredetileg magyar gyökerei voltak, de közelebb álltak New York kávéházaihoz, mint a magyar faluhoz.   

A színpadon, Lakatoson és a másodhegedűsön kívül, egy zongorista, gitáros és nagybőgős voltak és ők diktálták az alaphangot. A cimbalom, minden cigányzenekar domináns hangszere, lerobbant, és a zenész, akinek játszani kellett volna rajta, a dobokat kezelte, tangóharmonikán és egy rövidke részben xilofonon is játszott. (A lent kiválasztott link jellegzetes arra a zenére, amelyet a fesztivál keretében hallottunk. Lakatos Roby ugyan egy másik együttessel játszik rajta, de a YouTube-on sok részletet lehet találni a mostani együttesről is).

A fesztivál programfüzete szerint, „az Ördög Hegedűjé”nek nevezett Lakatos Roby együttese „a tüzet hozza a fesztivál színpadára”, „a közönséget a magyar zene tébolyával fertőzi meg” és „kombinálja a magas zenei érzékenységet, a játék teljesen őrült sebességével”. A terem zsúfolásig tele volt, a közönséget elbűvölte az együttes varázsa és sok részt vastapssal és hangos ‘Brávó’ kiáltásokkal köszönt meg.

Egy nap három más-más jellegű csodálatos előadást láttunk. A közös nevező az volt, hogy mindháromban elsőrendű, az átlagnál jobb művészeket hallottunk és láttunk, és azoknak, akik nem ijedtek meg a jelentős kiadástól, egy felejthetetlen élményben volt része. 

Másnapi programunk lazább volt, de nem kevésbé élvezetes, „mindössze” két koncertre mentünk el. Az első egy kamarahangverseny volt, kiemelkedő művészek részvételével. Ezeknek a hangversenyeknek az a különlegessége, hogy olyan zenészek, akik általában nem játszanak együtt, alkalmi együtteseket képeznek, egy új egészet alkotnak, mely ez által többé válik, mint egyes tagjai.

Csak néhány zenészt akarok itt megemlíteni, a legtöbbjüket a neten is meg lehet találni. A fiatal hegedűst, Valeriy Sokolovot, aki előtt úgy látszik fényes jövő áll, a veterán és megbízható Oxana Yablonskayat, aki méltó kiegészítője minden együttesnek, az izraeli csellistát, Hillel Zorit, akit már néhányszor láttunk és egy másik izgalmas és ígéretes csillagot, Magyar Anikó brácsaművészt.

A harmadik sorban ültünk és közelről tudtuk követni a szép Magyar kifejező arcát, ahogy lehunyt szemmel és szelíd testmozgásokkal kísérte a négyes többi tagjának a játékát, miközben arra várt, hogy csatlakozzon hozzájuk, ahogy szemeivel jelezte partnereinek a zenélés kezdetét, az átszellemülést,  amikor ő hegedült. Tényleg magával ragadott a bája és művészi játéka és ezt el is mondtam neki, amikor vacsora után kezet szorítottam vele. Magyar Anikó volt az is, aki elmagyarázta nekem a különbséget a játszás és a zenélés között is.

A fesztivál egy gyönyörű gála hangversennyel fejeződött be, amelyen újra megjelent a lett kórus, a fesztivál zenekarának kíséretében és a bohém megjelenésű észt karmester Andres Mustonen vezényletével.

A konferanszié zárszavaiban javasolta a közönségnek, írja fel naptárjába március első hetét és vegyen részt a jövő évi kamara hangversenyen is. A javaslat csábító. Mi lehetne jobb, mint egy ilyen szabi, egy fényűző szálloda, lenyűgöző kilátás, festői úszómedence, hívogató tengerpart és a kiváló zene kombinációja, de ha valahogy megütnénk addig a főnyereményt, a javaslat sokkal csábítóbbá válna.

Furcsa dolog történt velem ma. Szokványos keresgélés közben a Google-ban, véletlenül rábukkantam egy névre, amelyet már évek óta nem hallottam: Bridey Murphy. Tudjátok ki volt ez a nő?

A múlt század 60-es éveinek egyik legnépszerűbb könyvének a hőse, annak idején én is elolvastam. Elhatároztam, hogy írok valamit róla, de amikor elkezdtem további anyagot keresni a tárgyhoz, meglepetés ért, saját írásomra találtam rá! (Lélekvándorlás, mik az esélyei?)

„Bridey Murphy nyomában” – egy amerikai nőről szólt, „aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken”.

Ennél még furcsább az, hogy egy kedves hölgy, akinek Tücsökzene című blogjait előszeretettel olvasom, szintén hasonló élményről számol be Ördögikördögikör című posztjában: “Sosem tudom, hogy sírjak-e, vagy örüljek, ha egy-egy engem érdeklő témára rákeresve, a saját blogomat dobja ki első két helyen a gugli”.

Azért is köszönettel tartozom neki, hogy megtanultam tőle, a magyarok Google-ban keresés helyet gugliznak. Köszi, szépen Bogi!

Engem is elszomorított a tény, hogy ennyire ismétlem önmagamat. Hallottam már olyan házaspárokról, akik sok éves együttélés után, untatni kezdik egymást, de olyat még nem hallottam, hogy valaki saját magát untatná. (Pedig van benne valamilyen logika. Kivel él az ember legtovább, ha nem saját magával?). Ez nem fog megtörténni. Lelki életünk, ha el lenne szigetelve minden külső befolyástól, teljesen magára lenne hagyva, végül is elég sekéllyé válna, de szerencsénkre érzékeink állandóan tudósítanak a külső világról. Szemeink, füleink, orrunk, ízlelőbimbóink, állandóan új élményekről számolnak be.

Mindig történik a környezetünkben valami érdekes, valami felkelti figyelmünket, különösnek, vagy nevetségesnek tűnik és alig tudjuk kivárni, hogy elmesélhessük kollegáinknak, vagy otthon párunknak. Aztán vannak olyan furcsa szerzetek, mint én, aki ezzel sem elégszik meg és amint van néhány szabad perce, leírja benyomásait, elmeséli az esetet, megosztja azzal a sok idegennel, akik betévednek blogjára.

Néha gondolkodni szoktam olvasóimról – a héber blogomban megjelenő statisztika szerint eddig 71437 ember tisztelt meg látogatásával lapomon – hogy találtak rá blogomra? Feltételezem, hogy sokan közülük gugliztak, mondjuk kiadó lakást kerestek és a nagyon gyors, de nagyon buta keresőgép többek között az egyik írásomat is a találatok közé tette, mert valahol a szövegben ez a két kulcsszó is megjelenik.

Őket most persze nem érdekli a mondanivalóm, szerény élményeim egy rég eltemetett házinéniről, nekik most tető kell, egy kedélyes és nem túl drága kuckó, ahol meghúzhatják magukat és amikor kinyílik előttük az egyik írásom, káromkodnak egy szaftosat és már majdnem otthagyják, amikor hirtelen szemükbe ötlik egy érdekes mondat és tovább olvasnak.

Legalábbis ez a reményem és az is, hogy egy részük ott ragad, végig olvassa soraimat, tetszenek neki, van talán valami megjegyzése, kritikája, javaslata is, megjegyzi a címet és máskor is visszajön. Szeretek beszélgetni, sok tárgy érdekel és általában képes vagyok néhány intelligens mondatot összehozni, de hány emberrel jön össze az ember élete folyamán és mennyivel van alkalma leülni egy kávéra, vagy pohár borra és csevegni?

Van benne valami felemelő abban, hogy ennyi vadidegen ember, sok esetben messzi, ismeretlen tájakról, meghallgatja mondanivalómat és aminek még jobban örülök: mostanáig nagyon kevesen küldtek el a fészkes fenébe. 

Lehet, hogy már említettem, mennyire utálom az elutazás előtti napot. Ellenőrizni kell az időjárást a célállomáson, az utazásom programját – vajon teljesen sportos jelegű, vagy vannak-e találkozások, hivatalos, kulturális események, amelyek szükségessé teszik a rendezettebb öltözéket – és e szerint csomagolni. Számtalanszor utaztam külföldre, de ma is mindig páni félelmet érzek, hogy valami létfontosságú cikket fogok otthon elfelejteni, túl az útlevélen, repülőjegyeken, biztosításon, hitelkártyán, amelyeket nem merek kivenni tárcámból és már néhány napja mindenhova magammal hordom őket. Csak a halál véglegesebb a koffernél, amelyet az utaskísérő a csomagtérbe küldött, de egy dologban biztos lehetsz: amit nem csomagoltál be, az fog legjobban hiányozni külföldön.

Egy olyanfajta komphajó, amilyen a múlt század '60-as éveiben hajózott Haifa és Európa között, többnyire megoldaná a kérdést. 1962-ben, amikor először utaztam önállóan Európába, egy görög hajózási társaság két ilyen hajót működtetett, a „Pegazus”t és „Hermes”t. Azokban az években az autókölcsönzés még gyerekcipőben járt és ezek a hajók szolgáltak megoldásként azok számára, akik kocsijukkal akartak külföldre utazni. Az autó csomagtartójában akár lakásod tartalmának a felét is tárolhattad, pulóvereket, nadrágokat, ingeket, zakókat, kabátokat, könyveket, kazettákat, ami csak eszedbe jutott, a kikötő mólójáról egyenesen a hajó belsejébe hajtottál és amint lehorgonyoztatok célállomásotokon, a családoddal és poggyászoddal már a járműben, kihajtottál a hajóból és időveszteség nélkül, nekikezdhettél kirándulásodnak.

Csomagolás közben azon gondolkodtam, tulajdonképpen miért nem látogatják többé az ilyenfajta komphajók Haifa kikötőjét és vajon a mai izraeliek használnák-e ezt a szolgáltatást, ha megújulna? Meglepetésemre, felfedeztem, hogy még egy – nem túl sikeres – fórum is létezik, amelynek a célja „a rendszeres kompszolgáltatás megújítása különféle célpontok felé a Földközi tengeren, mint például Görögország és Ciprus. A kompok nagy hajók, amelyek lehetővé teszik a személyszállításon kívül, gépkocsik, buszok, motorkerékpárok, teherautók, sőt egész vonatok szállítását is és valójában, amikor a távolság két szárazföld között túl nagy, a hidat helyettesítik. A komphajó népszerű tömegszállítási eszköz az egész világon, különösen Nagy Britanniában, a skandináv, balti és földközi tengeri országokban, kivéve persze Izraelben”.

A weblapról megtudtam, hogy vannak olyanok, akik szeretnének autójukkal utazni külföldre. Néhány éve még létezett egy lehetőség, az aránylag közeli Ciprusra utazni személyszállító hajóval, az autót egy párhuzamos teherjárattal szállíttatni, onnan pedig komppal folytatni az utat Görögországba, de ezt a szolgáltatást vagy tíz éve „bizonytalan időre” leállították, a körzet biztonsági helyzete miatt.

Erről a témáról jut az eszembe régi álmom: lakásom előtt Tel Avivban beülni az autómba és Libanonon, Szírián és Törökországon keresztül jutni el Európába. Ez a lehetőség mindig elbűvölt. Mint a legtöbb gépjármű-tulajdonos, autómat házam kiterjesztésének tekintem, írószert, papírt, törlőkendőt, cukorkákat, kézkrémet, napszemüveget és még egy csomó más hasznos tárgyat tárolok benne, a rádión kedvenc adóim vannak beprogramozva és persze az ülések is úgy vannak beállítva, ahogy én szeretem, de sajnos nincs esélyem, hogy ez az álom megvalósuljon az én életemben. Azon kívül, most, hogy nagyobb a tapasztalatom az autóvezetésben, elkezdtem kételkedni, vajon csakugyan olyan jó ez az ötlet?

A rendes kiadásokon kívül, amelyekkel minden külföldi utazás jár, olyan biztosítást kell majd kötnöm, amelyik magában foglalja az országúti segélyszolgálatot, mint például a kocsi vontatását. És mi lesz, ha valahol Európában karambolozok? Még ha találok is az autóm típusának megfelelő szakszervizt és raktáron lesznek megfelelő alkatrészeik, a javítás időt fog igényelni és a kirándulást, amelyet annyi ideje terveztem családommal, a legjobb esetben, néhány napra fel kellesz függeszteni, vagy akár teljesen befejezni. Nem lenne előnyösebb autót bérelni egy nemzetközi cégnél, amelynek minden városban, országban fiókvállalatai vannak, és ha bármilyen probléma merül fel, helyben csereautót biztosítanak, és akadálytalanul folytathatjuk a kirándulást?

Ezen kívül, a komphasználat nagy hátránya, hogy az út Európába két-három napig tart és ugyanannyi napot vesz igénybe a visszaút is. A hajón persze vannak éttermek, bár, vámnélküli üzlet, de kinek van annyi szabija? És mi van azokkal – mint például egyik unokámmal és sógorommal – akik tengeri betegségben szenvednek?

Mindez teoretikus persze. Nincs kompszolgálat Haifárol Európa felé és az egész gondolatsor csak azért keletkezett, mert utálom az utazás előtti feszültséget. Végül is mindig sikerül valahogy becsomagolni, még soha sem felejtettem otthon valami igazán fontosat és amint a repülőn ülök, másfajta, kellemes izgalom hatalmasodik el rajtam. Nemsokára barátaimmal fogok találkozni, új, emlékezetes élmények várnak, gyönyörű tájak, ízletes étkezések, egy szóval: elkezdődött a szabim!    

Ha egy szóval kéne jellemeznem a kort, amelyben élünk, az ’adatok’ szót választanám. A nap 24 órájában adatok özöne árasztja el az átlagos embert, aki nem mindig tudja, hogyan birkózzon meg velük. Itt Izraelben mindig is ilyen volt a helyzet, csak az adatok formája változott meg. Idegenek számára furcsának tűnt, hogy minden alkalommal, amikor a rádió sípszója jelezte a teljes órát, a beszélgetések megszűntek, az emberek a mondat közepén elhallgattak és mindenki fülét hegyezve figyelt a bemondó első mondataira. 

Később minden állomáson félóránként kezdtek gyorshíreket sugározni, de a mai nemzedék fiának ez sem elég. Azt lehetne hinni, hogy ő a miniszterelnök, hadügyminiszter, vezérkari főnök, a titkosszolgálat vezetője, az ország biztonságáért felelős személy, akinek állandóan tudnia kell minden fejleményről, hogy azonnali megfelelő intézkedéseket tegyen. Mozgósítani a hadsereget, bevetni a légierőt, kilőni a rakétákat, kihívni a mentő alakulatokat, vagy tárcsázni Obamát. Ma már a rádió, a televízió az idejüket múlták, az okos telefonok, amelyekkel mindannyian büszkélkedünk, lehetővé teszik tulajdonosaik számára, hogy a nap minden pillanatában tudják, mi történik a világon. Léteznek híroldalak, amelyek folyamatosan frissülnek és akár sms-t küldenek minden szenzációs fejleményről, azoknak, akik erre igényt tartanak.  Mindamellett, a híradások mindössze egy vékonyka sugarat képeznek az adatok hatalmas áradatában, amelyek az egész idő alatt keletkeznek és megdöbbentő arányban növekszenek.

Egyes becslések szerint az adatátviteli sebesség 50%-kal nő évente, de maga ez a hír is érdektelen spam, amelyet ebben a másodpercben tápláltam be tudatotokba, bár jottányit sem fokozza műveltségeteket és nem tesz benneteket sem bölcsebbé, sem boldogabbá.  

Minden szolgálatunkra álló eszköz, a számítógép, a légkondicionáló, az autó, a szórakoztató rendszer folyamatosan ellenőrzi az adatait, ami a teljesítményt, feszültséget, hőmérsékletet, sebességet, páratartalmat, rezgést, stb. illeti, és hanggal jelzi, villog, vagy abbahagyja tevékenységét, amint túlhalad egy bizonyos határértéket, amely a gyártó megállapítása szerint veszélyes, de mi ezzel sem érjük be. A telefonom például, rendszeresen tájékoztat hány óra maradt, amíg az akkumulátor le fog merülni, de arról már fogalmam sincs, mit tegyek azzal az értesüléssel, hogy az akkumulátor 3,865 voltos és a hőmérséklete 41 fokot ért el.

Amikor a neten szörfözünk, egyik weblapról a másikra szökellünk, a YouTube-on filmet nézünk, fényképeket töltünk le, online vásárolunk, eszünk ágába sem jut, hogy robotok követik minden egyes billentyű leütésünket.  Sokat írtak már a visszaélésekről, amelyeket bizonyos kereskedelmi cégek követnek el fogyasztási adatainkkal, azokon az oldalakon, amelyeken szörfözünk, az örömünnepeinkkel, a gyászainkkal. Röviddel a szülés után babatermék gyártók csábító ajánlatokkal árasztják el postaládánkat, a sírkő építő felhívja a gyászoló családot, a nyugdíj korhatárt elérőket, az idősek otthona látogatásra invitálja, de a szofisztikált betörő is hasznot húzhat bejelentésedből a Facebookon, hogy szabin leszel a jövő héten és kirabolja lakásodat. 

Az emberi agy még mindig a legtökéletesebb számítógép, amelyet valaha kitaláltak, de neki is vannak korlátai. Én személy szerint igyekszem nem túlterhelni agyamat fölösleges adatokkal, spammel és olyan rádióállomást hallgatok, ahol a pontos óra bemondásán és az előadott művek leírásán kívül nincs duma, de a kollegám egy olyan kereskedelmi adót részesít előnyben, amelyben sok a visszatérő reklám és olyan programok vannak, ahol a hallgatók betelefonálnak és specialistáktól különféle kérdésekben tanácsot kérnek. Rádiója a munkaidő nagy részében nyitva van, és hiába igyekszem, néha az én tudatomba is besurran néhány moslék-információ töredék, különös betegségekről, panaszok a kafkai bürokráciáról, kormány visszaélésekről, jogi problémákról, örökösödési illetékekről, természeti katasztrófákról, szörnyű balesetekről és így tovább. Ez súlyos környezeti szennyezés, amely befolyásolja koncentrációs képességemet, de szerencsémre, általában sikeresen kizárom ezeket a külső zajokat. 

Ez a nagy trükk: megtanulni kirekeszteni a spamet és megpróbálni a javunkra kihasználni azokat a beláthatatlan lehetőségeket, amelyeket a web nyújt.

Családfámról szóló írásomban beszámoltam az új és meglepő adatokról,- rég elfelejtett őseimről, vagy olyanokról, akiknek a létezéséről sem tudtam,- amelyek a számítógépes adatbázisokhoz való hozzáférhetőséget követően kezdtek postaládámba áramlani. Külföldi utazást tervezünk? Néhány billentyűleütéssel, nemcsak térképeket, útvonalakat, árakat, javaslatokat találhatunk, hanem olyan személyek egyéni benyomásait, akik néhány napja látogattak el leendő úti célunkra. Ingatlant szeretnénk vásárolni? A neten színes fényképek találhatók majdnem minden házról, épületről a világon. A legújabb szerkentyűre támadt kedvünk? Szakosított weblapok lehetővé teszik az árak összehasonlítását az ország (és világ) minden boltjában, a műszaki előírások felülvizsgálatát, más felhasználók tapasztalatainak elolvasását, anélkül, hogy lábunk egy üzlet küszöbét átlépné és ki lennénk téve egy rafinált eladó agymosásának. Isten ments, megbetegedtünk és nem tudjuk pontosan mi a bajunk? Nemcsak, hogy minden enciklopédia, amelyet valaha megírtak rendelkezésünkre áll, hanem a legjobb orvos szakértők véleménye és a betegek leírásai szenvedéseikről, fájdalmaikról, esélyeikről, a veszélyekről, beleértve mindenféle hátborzongató anatómiai részletet is.

Mindenki képes keresni a Googleban, a kérdés: hogyan lehet megtalálni a legendás tűt a szénakazalban? Trevor Hesti, a Stanford egyetem statisztika professzora azt írta egyik cikkében „a probléma a tű keresésével az adatok szénakazaljában, hogy sok szénaszál is tűnek néz ki”.

A felfoghatatlanul óriási adatbázis jelentős hasznot hozhat nekünk, ha saját magunk kezdeményezzük használatát, mi tartjuk kezünkben a gyeplőt. Tudjuk, mit keresünk és azt is mit kezdjünk azzal, amit találtunk. Képesek lesztek kiszűrni a különbséget a tű és a szénaszál között? 

A két lányunknak együtt öt gyereke van és a fiunk, a lehető legtermészetesebb módon, átvette a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb nagybácsijának a feladatát. A fiúkkal focizott, bicaj kirándulásokat szervezett, a lánykákkal fagyizni ment, elvitte valamennyijüket moziba és ha néha esténként egyik nővére el akart menni valahová, készségesen vállalkozott bébiszitternek. Amióta vagy négy éve megházasodott, menyünk – aki az unokáinktól a Di becenevet kapta – a hiányzó nőies érintést hozta magával. Különösen a lánykák bizalmasa lett és a családi összejöveteleken, mindig együtt összebújtak hármasban, titkokat súgtak egymás fülébe és kacarásztak, egy férfiember nem is tudná, miről. Fiam neje volt az, aki ezeken a találkozásokon játékokat szervezett, semmilyen huncutságtól sem riadt vissza, a padlón ült a kicsikkel és teljes egészében átadta magát a kópéságnak, bármilyen gyerekes is volt.

Ezzel együtt persze, a fiatal pár semmit sem kívánt jobban, mint saját csemetét. Ez minden élőlény alapvető és legerősebb szükséglete és a két fiatal számára, akik annyira szeretik a gyerekeket, e természetes vágy megvalósítása, a szabályosnál tovább tartott. Látszólag minden rendben volt és mégis, több mint három év telt el, míg menyünknek sikerült teherbe esni. A helyzet általában fordított. Sok kapcsolatban a nő túl könnyen lesz másállapotos és utána pánikban vannak, hogyan „szabaduljanak” meg a nem tervezett magzattól, aki szélsőségesen megzavarja napi (és éjjeli) rendjüket. Ezek a mázlista párok nem is képesek megbecsülni szerencséjüket, hogy pontosan eltervezhetik, mikor legyen gyerekük, hány legyen és mekkora legyen a korkülönbség közöttük. Fiunk és felesége, csak irigyelni tudják azokat, akik számára teherbe esni pusztán gyerekjáték.

Az eltelt kilenc hónap aggályokkal, kétségekkel teli volt, de szerencsénkre, minden rendben zajlott, és a múlt héten végre valahára elérkezett a csúcs pillanata, az, amelyre az egész család visszatartott lélegzettel várt: a szülés napja.

Egy utolsó bonyodalom: az orvosok császármetszést javasoltak. Ez az operáció manapság majdnem rutinná vált, az egész folyamat vagy 40 percig tartott és 17.20-kor a világra jött hatodik unokánk, egy Dor nevű lányka. 

Az előző írásomat azzal fejeztem be, hogy egy nemzedék megy és egy jön és csakugyan jött egy Nemzedék (Dor héberül nemzedéket jelent).

A nem hagyományos úton történő szülés előnye, hogy az újszülött arca nem deformálódik. Ebben az esetben talán nem vagyok a legobjektívebb személy és akkor is dagadna a keblem a büszkeségtől, ha a bébi úgy nézne ki, mint egy kis majom, de örömmel állapíthatom meg, hogy Dor arca az egyik legbájosabb és legsimább, amelyet valaha láttam. Mit is mondott egyik lányunk? „Egy valódi hercegnő csatlakozott családunkhoz”. Nem tagadom, izgultam. Úgy tűnt nekem, hogy unokám arcában ismert vonásokat fedezek fel minden családtagomtól, akik nincsenek többé, a nagyszülőktől, a szülőktől. Kétségtelen, a baba arcvonásai egy részét szép menyünktől is örökölte, de én aznap csak a mi családunkat láttam bennük.

Mindannyian, de természetesen elsősorban a fiatal szülők, a mennyekben érzik magukat. Lányunokáink annyira oda voltak új játékszerükért, amelyet majd agyonszerethetnek és kényeztethetnek, hogy a szülés másnapján alig tudtak az iskolába menni. Nagy szeretettel öleljük magunkhoz a Shacham család legújabb leszármazottját és reméljük, hogy születése, jó ómen. Dor nyomában, most, hogy megnyílt az út, a házasok további csemetéket hozhatnak a világra, ahányra csak kedvük van. 

Tudom, még néhány év fog eltelni, amíg Dor csatlakozni fog bensőséges családi étkezéseinkhez, de ma, amikor a nappaliba léptem, arra gondoltam, hogy asztalunkat a jövőben nagyobbra kell kicserélnünk. Kívánom, hogy még sok további helyre legyen szükségünk!

Írásomban Anyám szülőfalujáról, már beszámoltam találkozásomról az asszonnyal, akinek anyja vagy 80 éve nagyapám háztartását vezette. Dédanyám és dédapám sírkövének a felfedezéséről is írtam és arról, hogy a sírkőn ott van pontos nevük, egyik lányuk neve, születésük éve és haláluk időpontja – fontos adatok, amelyek családfámban néhány hézagot tömtek be. Addig a napig, még a nevükben sem voltam biztos. 

A családfámat vagy 15 éve készítettem el, amikor már majdnem késő volt. Apám már nem élt és anyámnak nehézségei voltak a pontos adatok felidézésében. Sok esetben, nem volt biztos a nevekben és a különféle keltezések csak hozzávetőlegesek voltak. Nincs válaszom arra kérdésre, miért nem ébredtem fel hamarább? Miért nem fogtam ehhez a munkához azokban az években, amikor családom legtöbb tagja – azok kivételével, akiket a nácik meggyilkoltak – még életben voltak és talán, a segítségükkel, nagyobbak lettek volna az esélyeim, rátalálni valamilyen dokumentációra. Boldogult anyám például mindig azt állította, hogyha elvinném a városba, melyben nővére – aki a holokauszt idején pusztult el férjével és fiával – lakott, habozás nélkül elvinne házába, de a címet nem tudta megmondani és nem maradtak levelei abból az időből, amikor testvére még élt.

Az első években Izrael kikiáltása után, kutyát sem érdekeltek a háborús történetek. Ezek a múlthoz tartoztak és mi itt a jövőt építettük. A családi gyökerek kutatásának a divatja talán csak azután kezdődött, miután 1976-ban megjelent Alex Haley bestseller könyve a „Gyökerek” és az utána következő televíziós adaptáció. 

Mindent megtettem, ami lehetséges volt azokban az időkben, leveleket írtam, beszéltem megmaradt rokonaimmal és turkáltam a sárguló iratokban apám korlátozott hagyatékában. Ami a saját gyökereimet illeti, csak két nemzedékkel sikerült visszamennem. Sokkal nagyobb sikerem volt feleségem családjával.  Az egyik holland ágban hat nemzedékkel visszamenőleg léteznek adatok, de ebben az esetben is hamarosan kimerítettem a rendelkezésemre álló forrásokat. Az adatokat egy egyszerű számítógép programba (FT-ETC), amelyet az USA-ban vettem, tápláltam be.

Nyolc családfát készítettem el (négy ágat a saját családomról, négyet pedig feleségem rokonságáról), kinyomtattam, szétosztottam őket az illetékes családtagok közt és az egész anyagot felraktam a JewishGen weblapra. Ennek következményeként, kaptam még néhány javítást, de elvben, úgy véltem, hogy a feladatomat befejeztem. Ami még hátravolt, hogy igyekeznem kellett beírni a születéseket és ne adj isten haláleseteket a családban.        

Biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok további adatokhoz jutni, de mint már jeleztem, csodálatos módon, a helyzet megváltozott. Az első írott üzenet a temetőből, – amelyet vandálok feldúltak és sírköveinek nagy részét ellopták – anyai nagyanyám szüleitől érkezett meg. Egy váratlan levelet is kaptam egy úrtól, aki anyám szülőfalujában él, ősei 126 éves házában, amelyben új adatokat közölt apai dédanyámról és dédapámról, de ezeken túl, az asszony, akit írásom elején említettem, kapcsolatba hozott engem valakivel a Moravszka Osztravai zsidó hitközségben, aki családfakutatással foglalkozik. Elküldtem a családom cseh ágára vonatkozó két családfát és ő hálásan megköszönte. Ez egy megvilágosodás volt számára. Hirtelen összeálltak neki egy rejtvény szétszórt darabjai.

Mi az a fontos technikai változás, amely az utolsó 15 évben történt? Az Internet kialakulása. A levéltárak, az adatok digitalizálva lettek és ennek a cseh hölgynek szabad hozzáférése lett a cseh, lengyel, szlovák levéltárakhoz. Sok egyedülálló adat állt rendelkezésére, de hiányzott az ezeket összekötő szál. Nagyanyám, Laura, szülei Deutsch Emma és József voltak – a pár, amelynek a sírjára rábukkantunk Jablunkov városában. Dédszüleimnek tizenegy gyereke volt, a legtöbbjük házas és egy részüknek saját gyerekei voltak. Adataik már egy ideje ennek a kutatónak az adatbázisában voltak és most, segítségemmel, egy egész családfává váltak, fő és másodlagos ágakkal.               

Sajnálatomra, ezek az ágak többnyire szárazok voltak és csak itt-ott zöldült rajtuk néhány elszórt levél. Ősapáim és gyerekeik egy részéről biztosan lehet tudni, hogy Auschwitzban, Theresienstadtban, vagy más koncentrációs táborban gyilkolták meg őket, mások viszont ismeretlen helyeken pusztultak el, de a háború után a bíróság halottnak nyilvánította őket.  E kedves hölgy segítségével egyelőre egy ágat fejeztünk be. 108 név van benne, Józseftől, aki 1832-ben született és 1922-ben hunyt el, egészen unokáimig és unokahúgom Chava unokájáig (az adatokból kiderült, hogy a nagyanyja és az én nagyanyám ikertestvérek voltak). 

Ezek természetesen csak a száraz tények. Egy sor német név, cseh városkák Sléziában, ahol születtek, megházasodtak, a tábor neve, amelyben életük mécsese kialudt és a megfelelő időpontok. Száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el életükről, vágyaikról, örömeikről, jövő terveikről és szenvedésükről. Csak ritkán derül ki a számokból egy apró részlet a pokolról, amelyet rokonaim megéltek. A példa, amelyet választottam Gold Gertrudáé, Deutsch József, a törzs alapítójának, az unokájáé, aki Müller Hanshoz ment férjül. A házaspárnak két gyereke volt, Müller Rut és Artúr. Rut 1935-ben született, míg Artur 1942-ben a theresienstadti gettóban! Mind a hármukat 1944. október 6-án gázosították el Auschwitzban, a férj sorsa ismeretlen. Rátok bízom, képzeljétek el a 31 éves anya gondolatait, aki valószínűleg tudta, hogy kisfia napjai meg vannak számolva.

Egy szomorú történet, de fontosnak találom, hogy gyermekeim, unokáim megismerjék családunk eredetét, tudják kik voltak ősapáik, miért határoztam el a kivándorlást szülőhazámból és mi Izrael fontossága a zsidó nép számára. Senki sem tudja miként fog alakulni hazánk jövője, néhány fenyegető felhő van az egén, de itt legalább nem fognak lemészárolni ártatlan gyerekeket csakis származásuk miatt.

A zsidó nép tragikus történelmét Európában nem szabad elfelejteni, de ahogy nálunk mondják, nemzedék megy és nemzedék jön. Február 6.-án menyem és fiam újszülött kislányt öleltek szívükhöz és héber neve Dor (nemzedék) lett, a Shacham család hatodik unokája. Családfámba beírhattam a 109. nevet. Egy pár ágat levágtak, de családunk fája tovább zöldül és a magasba tör.  

A Nemzetközi Művészeti Filmfesztivál, az EPOS keretében, amely február 1-4 között került megrendezésre Izraelben, a több mint 50 film egyike magyar volt, Sós Ágnes filmje a „Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek”.

A film egy bájos kecskeméti testvérpárról, Ágnesről és Júliáról szól, akik a hegedülést választották életpályájuknak. Saját gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem volna hegedülni tanulni, de apám szerint, ha valaki nem őstehetség, az csak cincogni képes és helyette zongoraórákra íratott be. (Abban sem tűntem ki). A két kecskeméti fiatal viszont született tehetség és nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: mesterien kezelik a vonót.

Sós Ágnes is erre a következtetésre juthatott 7 éve, amikor először találkozott a két lánnyal. Tény: akkor kezdte el filmjét. Meg is kérdeztem tőle, amikor a film vetítése után röviden beszélgettünk, honnan tudta, hogy ebből végül is film kerekedik? A válasz: egy tapasztalt dokumentumfilm-rendező (ha jól számoltam, ez a 16. filmje) ösztöneivel érezte, hogy a két lány tehetséges. Júlia akkor csak 12 éves lehetett és persze nem lehetett tudni miként fog fejlődni. A film tárgya adott volt, de a fejlemények, a befejezés, távol volt még a kiindulóponttól.

Ezért nehezebb a dolga a dokumentumfilmek rendezőinek, az életnek kell megírnia a forgatókönyvet. Ennek a műnek legalább két lehetséges befejezése lehetett volna, azon az egyen kívül, amelyet a valóság diktált és itt még nem is említettem a meglepetéseket. A tragikus titkot, amelyet a rendező a filmezés folyamán tud meg, a két lány spontán megnyilatkozásait, a teljesen más műfajhoz tartozó befejezést. Sós nem próbált pártatlan lenni, az évek folyamán a család barátjává vált és mint elmesélte, egy esetben tanácsot is adott az egyik főszereplőnek.  

A film nemcsak azért jó, mert a két lány szép és rokonszenves, „ördögien tehetséges”, csodásan zenél és olyan nyíltan tárja ki rejtett gondolatait a kamera előtt, mintha egyedül lennének a szobában, de jól is van megrendezve, az események dinamikusan bontakoznak ki, egy jelenet sem túl hosszú és a néző érdeklődése egy pillanatig sem lankad. A Láthatatlan húrok kitűnően mutatja be a testvérek közötti hagyományos féltékenységet és azt is, hogy végső fokon, az egymás iránti szeretet – a láthatatlan húrok – erősebbek a hangszerek húrjainál.

Sós Ágnes kiváló rendező, ösztönei sem csalták meg, mivel társrendezője, az élet jó kártyákat osztott neki. Ellentétben minden elvárással, a film happy enddel fejeződik be. Mindkét lány megtalálja saját útját és sikert arat, anélkül, hogy ez a testvére rovására menne.     

Január elején hirdették ki a Wolf díj nyerteseit. Az öt, egyenként 100000 dolláros díj, a fizika, a matematika, az orvostudomány, a kémia és a művészetek területén lesz kiosztva. Külön említést érdemel, hogy a művészetek sorából ezúttal a zene területét választották és a nyertes minden idők egyik legnagyobb tenorja, Placido Domingo lett, aki pályafutását az izraeli operában kezdte el. A díj nyertesei csatlakoznak a tudósok és művészetek legjelesebbjeihez, akik ebben a díjban részesültek, mióta a „Wolf Alapítvány a Tudományok és Művészetek Előmozdítására” 1976-ban létre jött. Az alapítvány díjakat ad tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, ösztöndíjakat egyetemi hallgatóknak és támogatja a felsőoktatási intézményekben kutatást végző tudósokat.

Miért keltette fel figyelmemet pont ez a hír? Eszembe jutott, hogy a sors egyszer összehozott engem az alapítvány névadójával, Dr. Richard Wolffal, vagy ahogy akkor ismerték, Dr. Ricardo y Lobo (a teljes neve Dr. Ricardo Subirana y Lobo Wolf volt. Subirana, feleségének, Franciskának, aki szintén az alapítvány adományozói között van, leánykori neve).

A múlt század hatvanas éveiben az Egyesült Munkáspárt (Mápám, amely azóta beolvadt a Merec pártba) ifjúsági csoportjának tel avivi titkára voltam és a péntek esti kulturális tevékenységek keretében a párt klubhelyiségében, egy kubai estet is rendeztünk és meghívtuk Kuba izraeli nagykövetét, Dr. Ricardo y Lobot. Az est befejezése után, egy csésze kávé (sajnos nem kubai) mellett, alkalmam támadt csevegni is egy kicsit illusztris vendégünkkel.

Elmesélte, hogy Richard Wolfnak született Hannoverben, egy tradicionális zsidó családba. Még az első Világháború előtt Kubába vándorolt ki és ott alapított családot. Mint aki az emberi erkölcsi értékek szellemében nevelkedett, ideológiailag és pénzzel támogatta Fidel Castro földalatti mozgalmát, aki fellázadt a gyűlölt diktátor Fulgencio Batista ellen. Amikor Castro uralomra került, megkérdezte Wolfot, miként hálálhatja meg sok éves támogatását. „Nevezzen ki Kuba izraeli nagykövetének!” – válaszolta.

Nem találkoztam újra Wollfal és csak a sajtóból tudtam meg, hogy 1973-ban, a Yom Kippuri háború után, a diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Kubával, a nagykövet, aki beleszeretett Izraelbe, itt maradt herzliai fényűző villájában.

Azt sem tudtam, hogy Wolf a kémia doktora volt, aki tekintélyes vagyont szerzett találmánya által (a vas kitermelése területén). Csak amikor 1975-ben megjelent a hír a Wolf Alapítvány létrehozásáról és megláttam az alapítvány alapítójának a fényképét az egyik újságban, vontam párhuzamot ismerősöm között a kubai estről és a filantróp között, aki 10 millió dollárt adományozott „tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, nemzetiségüktől, etnikai származásuktól, fajuktól, vallásuktól, bőrszínüktől, nemüktől, vagy politikai nézetüktől függetlenül, az emberiség és a népek barátságának érdekében kifejtett tevékenységéért”.

Sokak szemében a Wolf-díj fizikában és kémiában, a második legfontosabb díj a Nobel-díj után és a többi területen is magas a presztízse a világon.

Egy érdekes gondolat: Ha azon az estén, 51 éve tudtam volna, ki rejtőzik a nyakkendős diplomata álarca mögött, vajon lett-e volna merszem kérni tőle egy szerény összeget azon célok számára, amelyekben hiszek? Nem hiszem, hogy igen. Soha sem jeleskedtem, mint pénzszerző. Ráadásul talán elmulasztottam volna egy kellemes beszélgetést is egy melegszívű és népi humorral megáldott bácsival.

(A csatolt fénykép 1961 májusából származik)

Aránylag népes családba születtem és normális körülmények között gyerekeimnek, unokáimnak egy csomó nénije, bácsija és unokatestvére lenne, de a generációmnak sajnos nem adattak meg a normális állapotok. Mások talán zokszó nélkül alkudnának meg a megmásíthatatlannal, de mint már sokszor megírtam, én 67 év után is gyakran gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci szörnyetegek nem avatkoznak ennyire brutálisan életünkbe. Irigyen nézem unokáimat, amint önfeledten játszadoznak holland rokon gyerekekkel és sajnálom, hogy nem kerülnek szótárukba magyar szavak, hasonló korú unokatestvéreik által.

Gyerekkoromban Kassán laktunk, de nyaranként sokszor utaztunk Érsekújvárra, ahol apám húga, Bözsi és férje, Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa laktak. 8 éves koromig csak németül és szlovákul beszéltem és magyar anyanyelvű unokatesóimtól, Évától és Lillytől tanultam meg az első magyar szavakat. Lilly már nagylány volt és egy kicsit lenézett minket ‘kis pisiseket’, de Éva csak egy évvel volt idősebb nálam és mivel ‘egyetlenke’ voltam, az annyira hiányzó testvért szerettem benne.

1939-ben, harmadik elemim közepén, szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és Košicéből Kassa lett. Apámnak elvették iparengedélyét és Pestre költöztünk. A hétvégeket általában nagyanyám Szépvölgyi úti villájában töltöttük. Míg a bácsik és nénik lórumot játszottak – magyar kártyával, fillérekért – mi gyerekek, a kertben viháncoltunk. Volt egy pesti unokafivérem is, Pali, de az érsekújvári rokonok is sokszor eljöttek. Én persze Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, Lillynek csapta a szelet.

Azokban az években lettem cserkész is. Miután a zsidókat 1940. december 15-én kirekesztették a Magyar Cserkész Szövetségből, a 311-es Vörösmarty zsidó csapatnak lettem tagja. Farkaskölykök voltunk és a Háti falkához tartoztunk.

Lilly és Pali lenézően mosolyogtak, amikor izgatottan meséltem cserkész élményeimről. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Lilly – aki akkor 15-16 éves lehetett, – véletlenül meglátta néhány vezetőmet, a jóképű 18-19 éves fiúkat. Legnagyobb csodálkozásomra, egyszerre érdeklődni kezdett a cserkészmozgalom iránt, sőt megkért, hogy vigyem magammal egy vasárnap. A legszebb ruháját öltötte fel és magas sarkú cipőben jött a kirándulásra. A sarok hamarosan eltörött és végül is unokanővérem két fiú karján érkezett le a Széna téri villamosmegállóba. Nem tudom folytatódott-e közöttük a kapcsolat, de a kirándulásainkra nem jött el többet.

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A megszállás nem járt azonnali változásokkal. Mindenki folytatta mindennapi életét, csak a levegőben lógott valamilyen mély lesújtottság. A változások lassan, apró események sorában történtek és a végeredmény a zsidó vallású magyarok szabadságának súlyos korlátozása lett. Pesten a helyzet egy ideig még aránylag kibírható volt, de a vidéki zsidóságot hamarosan bevagonírozták.

Érsekújvári rokonainkat ez év júniusában hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Csak Lilly élte túl a poklot. Anyja, Bözsi 1945. január 19-én (a budapesti gettó felszabadulásának másnapján!) éhen halt. Évikének már előzőleg térden alul lefagyott mindkét lába. Járni nem tudott. Barakktársai az anyja lábánál, a szalmában rejtették el a biztos haláltól. Amikor édesanyja meghalt, Évi bánatában teljesen meghibbant. Sikoltozva, anyanyelvükön kezdte szidni a németeket. Anyja teteme mellett, nővére, Lilly szeme láttára puskatussal verték agyon. Még lélegzett, amikor elhantolták.

Anyámmal a pesti gettóban éltük túl a háborút. Rokonainkról nem tudtunk semmit és csak később, itt-ott összeszedett apró részletekből tudtuk meg milyen keserű volt a sorsuk. Csak kevesen tértek vissza. Először Ungár Feri bácsim jött meg a munkaszolgálatból. Érdeklődött, tudunk-e valamit a családjáról.

Nem tudtunk semmit. Hazautazott Érsekújvárra és azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett: várta őket. Végül is csak Lilly maga érkezett vissza Auschwitzból. Majdnem kopaszon, testi-lelki roncs, árnyéka önmagának. Nem volt képes beszámolni apjának, mi történt az anyjával és húgával. Feri bácsi csak másoktól tudta meg szörnyű haláluk részleteit és azt is, hogy lányán embertelen, brutális kísérleteket végeztek és azért soha nem lesz képes szülni.

Unokanővérem soha sem tudta elfelejteni, hogy amikor 16 és fél éves korában összegyűjtötték a szülővárosa zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kíváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédjai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigúnyolták a riadt embereket, akiket hirtelen kiűztek házaikból és nyíltan fejezték ki örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek).

Ő is úgy határozott, hogy otthagyja az Szlovákiát, amely kitaszította zsidó állampolgárait, zömüket kiszolgáltatta a német gyilkosoknak, sőt fizetett is a németeknek minden deportált zsidóért. Szeredi származású férjével, Manóval 1948 végén érkeztek Izraelbe. Eleinte, mint pincérnő dolgozott a rangos ’Roval’ kávéházban, majd Izrael első manökenjei között volt. Kitűnően mozgott és óriási sikereket aratott. Dél-afrikai turnéján, az egyik újságírónak be kellett, hogy bizonyítsa, hogy az elegáns vörös hajú szépség csakugyan tud főzni (persze, hiszen magyar nevelése volt!) és ez nemcsak reklámfogás. Néhány évvel később a világhíres Stefán Braun szőrmés cégnek lett üzleti vezetője és egyúttal házi manökenje. A cégnek sok híres külföldi vevője volt, olyanok, mint Marlene Dietrich, Elisabeth Taylor és Sophia Loren. (A cég helyén most a jó nevű Stefán Braun étterem működik).

Férje halála után is, 11 éve, aránylag élénk társadalmi életet vezetett, egyedül élt és nem szorult senkire. Bérlete volt a filharmonikusokhoz, az operába és autójával mindenhova eljutott. A hetente egyszer jövő bejárónőn kívül, lakását egyedül látta el, magának és vendégeinek is maga főzött. Nem szeretett egyedül maradni a nagy lakásban és ötször hetente bridzselni járt, az Izraeli Bridzs Szövetség keretében külföldi versenyeken is részt vett.

A tel avivi társadalom egyik oszlopos tagja volt. Még 84 éves korában is feltűnően jól nézett ki. Kitűnően öltözködött, elragadó beszélgetőtárs volt, értett a művészethez, zenéhez, irodalomhoz, tökéletesen beszélt németül és angolul. Mint egy magyar barátnőm írta a napokban, levelében „nagyon csodáltam tartását, intelligenciáját, azt, hogy méltósággal viselte az idő múlását. Gyönyörű nő volt!”  

Sok betegségtől szenvedett, a koncentrációs táborban elviselt szenvedések nyomot hagytak rajta, de a legkomolyabb a tüdőrák volt. Vagy három hete, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból, és néhány nap után a kórházba utalták be. A rák a nyelőcsövét támadta meg és csak folyékony dolgokkal volt képes táplálkozni. Alapos kivizsgálás után, orvosai közölték vele, nem tudnak segíteni állapotán, csak megkönnyíteni szenvedését.

Lilly egész életében tudta mit akar és általában sikerült is neki megvalósítani akaratát. Nagyon legyengült és alig tudott beszélni, de múlt szerdán ágyához rendelte ügyvédét, elrendezte vele néhány dolgát és aláírt egy pár papírt. Egyik utolsó mondata az volt: „Holnap hazamegyek!” Férjének egy rokona megemlítette, hogy másnap lesz férje halálának az évfordulója és ez idén először, Lilly nem fog tudni részt venni a visszaemlékezésen. Erre nem válaszolt.

Csütörtök éjjel fél kettőkor értesítettek a kórházból, hogy unokanővérem örökre lehunyta a szemét. Január 19.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint anyja, Bözsi, húga, Évike, 67 éve és férje, Manó 11 éve. Zsidó szokás szerint még aznap eltemettük az előre megvásárolt kettős sírba. Most is véghezvitte akaratát, ő is ott volt férje visszaemlékezésén.

Utolsó mondata is megvalósult, hazatért, oda ahol egész családja várta. Nagymamánk, aki a pesti gettóban pusztult el és tömegsírba temették, anyja és húga, akiknek sír sem jutott, apja Feri, aki 1960-ban halt meg és imádott férje, akinek az oldalán került örök nyugodalomra.

Mint héberül mondják: „Lillyke, kezeskedj értünk ott fent az Egekben!”

Angol újságcikk fordítása és átdolgozása:

“Kik ezek az emberek? – kérdezte a pult mögötti férfi a fotóüzletben Southhallban, London egyik kerületében, amely kis Indiaként is ismert. Átnyújtotta a rendelésemet, egy nagy halom színes fényképet, amelyek közül az első, két roma nőt és a gyerekeiket ábrázolta. 

„Pontosan úgy néznek ki mint a Banjarák Rajasthanban, ahonnan én származok” – mondta és rámutatott egy gyönyörű portréra a falon, amelyen egy elbűvölő női Banjara táncos csoport látszott.

A hasonlóság szembetűnő volt.

A történészek egyetértenek abban, hogy a romák eredete Észak-Nyugat Indiára vezethető vissza és útjuk Európa felé a III. és a VII. század között kezdődött – egy homogén migráció, vándorlásukat időtlen okok idézték elő: konfliktusok, instabilitás, jobb élet keresése, olyan nagyvárosokban, mint Teherán, Bagdad, majd később, Konstantinápoly.

Ezen az indiai bevándorló munkások gazdálkodók, pásztorok, kereskedők, zsoldosok vagy könyvelők, mások pedig szórakoztató művészek és zenészek voltak.

A Közel-Keleten telepedtek le és Dom-nak nevezték magukat, a szó jelentése „ember”. A mai napig megtartották nevüket és a Szanszkrittal és Hindivel rokon nyelvet beszélnek. Nagy számban költöztek be Európába, ahol a „D” betűből, amit egyébként a nyelvet a szájpadláshoz húzva ejtettek ki, „R” lett, tehát Rom, ami a Roma egyes száma. A mai európai romák ezeknek a leszármazottaik. 

’Érinthetetlenek’

Talán azért, mert megtartották a Hindu istenekkel kapcsolatos szokásaikat és emlékeiket, a romákat Bizáncban pogányoknak tekintették. Elnevezésük az eretnek ’Érinthetetlen’, vagy görögül Atsiganosz szekta nevéből származik. Ez a gyökere a szavaknak, amelyekkel a romákat elnevezték a legtöbb európai nyelven, úgy, mint a francia „tzigane”, a német „Zigeuner” és természetesen a magyar „cigány”. (Ezzel szemben az angol „gipsy”, a spanyol „ginato” és más hasonló elnevezéseknek az eredete a latin aegyptanus („egyiptomi”) és az alapja a tévhit, hogy a cigányok Egyiptomból származnak).

A XIV. században, tovább vándorolva Európában, talán a törökök, vagy a pestis elől menekülve, az Atsiganik már Bulgáriában, Szerbiában és Görögországban is letelepedtek. A földeken dolgoztak, vagy mint kézművesek, soraikban rézművesek is voltak, talán a „perzsa időszak” óta, de két román fejedelemségben, Havasalföldön és Moldovában, rabszolga sorba kerültek és kiemelt szerepük volt az akkori tulajdonlevelekben.

Körülbelül egy évszázaddal később a romák Ukrajna és Oroszország felé menekültek. Néhányan zarándokoknak, vagy vezeklőknek vallották magukat és mint minden Európa-szerte vándorló csoport ebben a korban, támogatásban, vagy menedékben részesültek.

Ez a barátságos hozzáállás drámailag megváltozott az 1500. év körül. A történészek szerint ez azért történhetett, mert a bevándorlók száma egyre növekedett, de török kémeknek is tekintették és ennek következtében rendeletileg üldözték és öldösték őket.

Az üldözés és kemény elnyomás e korszakát egyes történészek „az első roma népirtás”-nak nevezik. Akasztások és kiutasítások voltak Skóciában és Angliában, a XVI. század elejéig ötezer cigányt végeztek ki. A franciáknál bélyegzések és koponyaborotválások voltak, majd parlamenti határozatot hoztak kiirtásukra. Svédországban és Dániában 1662-ben halálbüntetést róttak ki azokra, akik nem hagyták el az országot. Morvaországban a roma nők bal fülét metszették le, Csehországban a jobb fülét. Több Nyugat-európai ország az amerikai és afrikai gyarmataira toloncolta a roma közösségeket.

Ezeket az atrocitásokat követően, a romák nagy csoportjai menekültek vissza Keletre, Lengyelország felé, amely toleránsabb volt. Oroszországban is kevésbé kemény kézzel bántak a romákkal, nevezetesen, megtarthatták nomád, vagy fél-nomád életmódjukat, mindaddig, amíg kifizették az évi adókat – az „obrok”ot.

Gyerekek eltávolítása 

A felvilágosodás korában a Nyugat vezérelve a romák „civilizálása” volt, brutálisan erőszakos beolvasztás által. Az elnyomás magában foglalta: 24 pálcaütés a „cigány nyelv” használatáért; a romák egymás közötti házasságának a megtiltása; a roma zenészek számának a korlátozása; a négy éves gyerekek elvétele szüleiktől és elosztásuk szomszédos városokban "legalább minden második évben".

Egyes esetekben ezek az eszközök beolvadásra kényszerítették a romákat, de sokan közülük újra útnak indultak. Az üldöztetések a Holokauszttal, vagy roma nyelven a Porajmosszal – „A Pusztítással” –, érték el csúcspontjukat.

A romák a náci népirtás első áldozatai között voltak. Először 5000, a Német Birodalomból kitelepített romát gyilkoltak meg gázosító teherautókban Chmelnoban. Az egész németországi roma lakosságot megsemmisitették és más országokból is sokakat a koncentrációs táborokba hurcoltak. Szörnyű kísérleteknek vetették alá őket a megsemmisítő táborokban. Kb. 250-400 000 roma szenvedett kínhalált a fasiszta uralom idején.   

Szűkölködő élet

Dacára ennek, a háború utáni európai kormányok a vasfüggöny mindkét oldalán megtagadtak a roma holokauszt túlélőktől minden elismerést vagy támogatást. A kommunista blokkban néhányuknak sikerült elérni a korszak szerény életszínvonalát, leggyakrabban azon az áron, hogy feladták a nyelvüket és identitásukat, míg a romák többsége továbbra is a nincstelenek életét folytatta a társadalom perifériáján.

Sok esetben különleges politikát vezettek be a romákkal szemben, beleértve a kényszerű sterilizálást (Csehszlovákia), vagy arra kényszerítették őket, hogy változtassák meg nevüket és lakásaikat betonfalak mögé rejtették (Bulgária).

A kommunista rendszer bukását 1989-ben Közép-és Kelet-Európában, a romaellenes erőszak növekedése követte szinte minden országban.

Ma, a körülbelül 7–8,5 millió európai roma közül, 6 millióra becsülik azok számát, akik Közép-és Kelet-Európában élnek. Akár 1,0-2,5 millió található Romániában, amelynek intézményes roma rabszolga piacai egészen a XIX. századig borzasztották el a nyugati utazókat. A románok csak 1856-ban törölték el teljesen a rabszolgaságot.

Úgy tűnik, hogy a kommunizmus évtizedei és a keleti országok felvétele az Európai Unióba a közelmúltban, nem hoztak nagy változást a romák kirekesztett és a nyomorúságos létben tengődő sorsában.

2003.-ban nyolc ország (Horvátország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Macedónia, Csehország, Szerbia-Montenegró, Magyarország) kormányfője, a Világbank és a Nyílt Társadalom Intézet képviselőivel közösen megállapodtak abban, hogy a 2005-2015 közötti időszakot a Roma Integráció Évtizedévé nyilvánítják. Ennek a kezdeményezésnek a célja a roma és nem roma lakosság szociális és általános életkörülményei között meglévő szakadék csökkentése volt.

Az évtized majdnem letelt, de nehéz észlelni nagy változásokat. A cigány népesség helyzete lényegesen rosszabb az összlakosság átlagánál. A legtöbb roma család a mai napig is nyomortanyákon él, kis kunyhókban, hevenyészett putrikban, áram és folyó víz nélkül. A nemzetközi intézmények számításai szerint, a romák szegénységi rátája akár tízszer magasabb, mint a környező lakosságnak, míg az életkilátásuk 10, vagy 15 évvel alacsonyabb.

Mint minden vallásban, a zsidóságban is sokféle irányzat van. Nagy mértékben leegyszerűsítve, létezik reformjudaizmus, konzervativ judaizmus, modern ortodoxia és ultraordoxia. Ennek az utolsónak egy ágazata a chászidizmus, egy átfogó világnézet és életforma és ennek egy további népszerű iskolája a chábád lubavicsi mozgalom. (A chábád szó héberül bölcsességet, megértést, tudást jelent, Lubavics pedig annak az orosz falunak a neve, ahol a mozgalom az 1700-as évek végén megalakult).

Menachem Mendel Schneerson (1902-1994), a Lubavicsi Rabbi, ennek a közösségnek nagy hatású hetedik csodarabbija volt. 1941-ben, a nácik elől menekülve érkezett az Egyesült Államokba és 1950-ben, apósa halála után vette át a mozgalom irányítását. Több mint negyven évnyi munka során sikerült megújítania az akkorra már csaknem teljes egészében elpusztult lubavicsi közösséget, amely ma több mint 200000 tagot számlál.  

Nem is próbálkozom ezen filozófiai nézetrendszer alapjait megmagyarázni, még ha hívatva is lennék rá, nem foglalkozok filozófiával, viszont rábukkantam egy kis történetre, amely szépen illusztrálja ennek a rabbinak a világnézetét.

Egy hívőjének sikerült egyszer audienciát kapni nála – elég nehéz volt, hetekkel előbb kellett feliratkozni – és ezt az idézetet közölte a rabbi tanításából:

„’Hadd mondjam el, mit próbálok tenni. Képzelje el, hogy egy gyertyát néz. Amit igazán lát, az mindössze egy darab viasz, egy kanóccal a közepén. Nos, mikor válik a kanócból és viaszból egy gyertya? Vagy, más szavakkal mikor teljesítik a célt, amelyre létrehozták őket? Amikor láng kerül a kanóchoz, akkor válik a gyertya valójában gyertyává’.

Ahogy beszélt, egy ritmikus ütem lüktetett a hangjában, mint egy talmudista (talmud, a zsidóság enciklopédiája, jogi és vallási alapvetése, szokásjogi gyűjteménye, bibliaértelmezéseinek tárháza), aki elmerül a szövegébe, úgyhogy amit a következőkben mondott, kántálásnak hangzott.

’A viasz, a test és a kanóc a lélek. Gyújtsuk meg a lelket a Tóra (az ótestamentum első öt könyve) tüzével és akkor a személy teljesíteni fogja a célt, amelyre létrehozták. És ez az, amit próbálok tenni – lángra lobbantani népünk lelkét a Tóra tüzével.’

Egy jelzőhang hallatszott időközönként, jelezve, hogy mások is várnak az audienciájukra, tehát felkeltem és elbúcsúztam, de az ajtó mellett még megálltam és megkérdeztem:       

’Az én gyertyámat – vajon meggyújtotta, Rabbi?’

’Nem ’- mondta, megszorítva a kezemet. ’Én csak a gyufát adtam magának. Csak saját maga gyújthatja meg a gyertyáját.’”

Zach Natan, izraeli költő, kritikus, fordító elbeszélése:

Rutín

Eljöttem a babámhoz elvégezni a szerelmi tevékenységet.

Mondta nekem a babám: vetkőzz le. Mire vársz?

Erre én: már le voltam vetkőzve és fel voltam öltözve. Nem óhajtok ismét levetkőzni és felöltözni.  

Mondta nekem a babám: te nagy okos. Ha nem vetkőzöl le, hogy végezzük el a szerelmi tevékenységet?

Mondtam én: nem tudom. De azt tudom, hogy már ki nem állhatom a felöltözést és levetkőzést és az újra felöltözést és levetkőzést.

Mondta nekem a babám: de ez dívik a világon, levetkőznek, hogy elvégezzék a szerelmi tevékenységet.

Mondtam én: ha ez dívik a világon, torkig vagyok azzal, ami dívik a világon. Soha sem fogom azt tenni, amit mindenki tesz. Hisz én költő vagyok…

Mondta nekem a babám: ha nem vetkőzöl le, mint szokásos, mit fogunk tenni? 

Azt válaszoltam neki: nem tudom mit fogunk tenni, de a szokásost már ki nem állhatom. Hazaküldött engem a babám és más szeretőt vett magának, aki levetkőzött és felöltözött, mint ahogy azt mindenki tette.

Visszatértem a házamba és írtam egy verset. Emiatt az embernek nem kell levetkőznie és felöltöznie minden alkalommal, amikor neki, vagy babájának kedve szottyan. 

Zach Natan, izraeli költő, kritikus, fordító elbeszélése:

A pacifista

Penge nélküli kardot akartam venni. Elmentem Icséhez, kidobott a házából. Elmentem Zimrihez, kidobott boltjából. Elmentem Motihoz és Alegrához, akiknek gyűjteménye van, kidobtak a verandájukról. A végén Gabihoz járultam. Ez érti a dörgést.

Elmondtam neki: penge nélküli kardot akarok. Van ilyen kardja? Azt mondta nekem: nekünk mindenünk van. És ami nincs, meglesz, az Örökkévaló segítségével.

Penge nélküli kard, azt mondja uraságod? Igen, már hosszabb ideje várunk uraságodra. Megkérdeztem: és mennyibe fog ez nekem kerülni?

Azt mondta: attól függ, mennyi pénze van uraságodnak készpénzben? Azt mondtam: hatvan sekel.

Azt válaszolta nekem: ennyi elég előlegnek.

Kifizettem és elismervényt adott: hatvan sekel fizetve, egy penge nélküli kard számlájára. Megkérdeztem: és hol a kard?

Azt mondta nekem: itt lesz időben. Naponta várjuk. Naponta érdeklődök a postán a csomag iránt, megjött-e a penge nélküli kard.

Azt kérdeztem: és értesíteni fog, amikor megérkezik?

Azt mondta nekem: nálunk ez bizalom kérdése, uraságodnak vagy van bizalma, vagy nincs.

Én azt mondtam: ha nem lenne bizalmam, nem lennék itt. Már kidobtak sok helyről. Azt mondta nekem: uraságod a megfelelő helyre jött. Nálunk nem dobnak ki vevőket, mint azt látja uraságod. Azt mondtam: tehát minden rendben van? Értesíteni fog?

Azt mondta: persze. Csak egy apró kérésem van uraságodhoz: ön ne hívjon minket fel kérem. Mi majd értesítjük.

Boldogan és örömteli szívvel jöttem onnan el. Penge nélküli kardom ugyan nincs még, de van már ígéretem és előleget is fizettem.

Írásomban “Három nap, öt ország” elmeséltem hova látogattunk el, de nem magyaráztam meg, hogyan lehet gyakorlatban is elvégezni azt a feladatot, amellyel a címben büszkélkedtem. Az igazság az, hogy a mai egyesült Európában, egyáltalán nem nehéz rövid idő alatt sok országot érinteni, az egyedüli korlátozások a maximális megengedett sebesség azokban az országokban, amelyeket meglátogatsz és az adott földrajzi távolság. Például megemlítek itt egy útvonalat, amelyen néhányszor utaztam: Bécs-Budapest. November elején a Volánbusszal tettem meg ezt az útvonalat és kb. két és háromnegyed óra múltán Pesten voltunk, ami teljesen méltányos, tekintetbe véve a tényt, hogy a távolság a két város között 243 km, így tehát az átlagos óránkénti sebességünk 88.3 km volt, de sok évtizeddel azelőtt, amikor első alkalommal utaztam ezen az útvonalon, az út vagy hét órát tartott!

Az európai kontinens nem zsugorodott össze és a távolság a két főváros között változatlan. Feltehető ugyan, hogy az úthálózat jelentősen feljavult és a maximális sebesség nagyban emelkedett, de ezek a tényezők magukban nem adnak magyarázatot arra, hogy utazási időnk 60.7%-al csökkent. A fő tényező, amely meghosszabbította a két ország közötti utunkat a határ volt és az adott példában, nem akármilyen határ, hanem a Vasfüggöny. Az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat egy normális határon is időigényes, de a Nyugat és a kommunista blokk közötti átkelésnél, a vizsgálat nagyon szigorú volt, különösen az utóbbi országok állampolgárai esetében. 49 éve vagy két órát rostokoltunk Hegyeshalmon.  

Ma nemcsak, hogy a határok tűntek el teljesen, de aki nem ismeri a különböző európai nyelveket, gyakran észre sem veszi, hogy más államba került. Kirándulásunk első napján egy kis szállóban aludtunk a szlovákiai Tátrában és a reggeli után néhány rövid perc alatt Lengyelországban voltunk. Országunkban sok település bejáratánál tábla van „Isten hozott …ben”, de a lengyel határon nem volt semmilyen tábla. A táj ugyanaz volt, a hegyek változatlanul gyönyörűek, az út továbbra is keskeny, kétsávos, de szerencsénkre vasárnap volt és nem kellett egy teherautó füstös nyomában cammognunk. Csak én, aki ismerem a nyelvek közötti különbségeket, vettem észre, hogy a figyelmezető táblák, a reklámok, a települések nevei, más nyelvűek.

Valami hasonló történt velünk, amikor befejeztük rövidke kiruccanásunkat Lengyelországba. Az eredeti terv az volt, hogy Cieczynben ebédszünetet tartunk, de váratlanul a megosztott határváros cseh részében találtuk magunkat. Soksávos autópályán voltunk és a visszafordulás komplikációval és időveszteséggel járt volna, így hát Csehországban sziesztáztunk. Másnap reggel is, kitűnő reggeli után a cseh szállóban, percek múltán Szlovákiában voltunk. Ebben az esetben a nyelvek még inkább hasonlók és tulajdonképpen az egyedüli különbség csak az, hogy Szlovákiában, ahol a pénznem az euró, az árak magasabbak. A napot Pozsonyban fejeztük be, egy villámtúrával, egy kis bevásárlással és vacsorával és fél órával az után, hogy elhagytuk Szlovákia fővárosát, Bécs repterén, Schwechatban voltunk. 

Hasonló élmény várja mindazokat, akik ezekben a napokban Európa-szerte utazgatnak. Számos országnak hat-hét más állammal van közös határa, Magyarország hét országgal határos. Az is nagyon előnyös a turisták számára, hogy a kontinens nyugati részének közös pénzneme van (az árak nem egységesek, lásd a híres Big Mac indexet), de a keleti részében is szívesen elfogadják az eurót. A beváltási árfolyam nyilván nem a turista javára lesz, de az olcsó árakkal Kelet Európa bizonyos részeiben, így sem jár rosszul.

Lengyelországban az egyetlen vásárlásom füstölt juhsajt volt, amelyet út menti bódékban árultak. Lengyel pénzem nem volt, de készségesen kifizettem az eladónő által kért árat euróban és fütyültem rá, hogy talán a parasztasszonyok a hátam mögött kinevetik a hülye turistákat. Ilyen ízletes sajtot nálunk nem tudok beszerezni, de ha tudnék is, az ára magasabb lenne, mint 4 euró. Személy szerint nagyon sajnálnám, ha az euró övezet megszűnne.   

Egyszer még anyagi hasznot is sikerült nekünk kihozni Európa multi-nacionális karakteréből. Egy régi álmunkat valósítottuk meg és a Riviérára utaztunk. Ugyanakkor Svájcban nyaraló rokonainkkal is akartunk találkozni. Mint általában, részletes tervet dolgoztam ki az egy hetes útra, mely szerint néhány helyet fogunk meglátogatni Svájcban, Olasz - és Franciaországban. Bérelt autónkat első állomásunkon Svájcban kellett volna átvennünk és Franciaországban visszaadnunk. Mint tudjuk, az autókölcsönző cégek díjat számítanak fel más országban való visszaadásért (az összeg eltérő és akár 100 € is lehet), de feleségemnek egy zseniális ötlete támadt.

Ránézett a térképre és észrevette, hogy Basel repülőtere három országot szolgál (teljes neve EuroAirport Basel-Mulhouse-Freiburg). Mi lenne, ha a város francia részében bérelnénk kocsit? Így is tettünk. Amikor gépünk leszállt a Baseli repterén, a három lehetőség közül, hogy az útlevél-ellenőrzésen Svájcban, Németországban, vagy Franciaországban essünk át, mi az utolsót választottuk. A kocsit a kölcsönző cég francia ágában vettük át, kiutaztunk vele a francia Mulhouesba, néhányszáz méter után visszakanyarodtunk és átléptük a határt a svájci Baselbe. Két napig Svájcban kirándultunk, azután az olasz Riviérára utaztunk, onnan a franciára folytattuk utunkat és még Monacóba is elugrottunk. Az autót Marseilleben adtuk vissza és nem fizettünk visszaszállítási díjat más országba. Ügyik voltunk, nem?

Az anyám egy kis faluban született, a cseh-szlovák-lengyel határok által képzett háromszögben. "Itthon-Otthon" c. könyvemben azt írtam róla:

"Anyai nagyapám, Altmann Natan, a Mosty u Jablunkova (Mosty Jablunkov mellett, ma hivatalos határátkelőhely a Szlovák és a Cseh Köztársaságok között) nevű faluban lakott. Nagyanyámat nem ismertem, még születésem előtt elhunyt és a háztartást a második feleség, Stefi, vezette. Nagypapám háza központi helyet foglalt el a faluban. Fűszerüzlete az egyetlen volt a környéken és kocsmájában eljegyzéseket, esküvőket, keresztelőket tartottak.

Egy gyerekkori emlékem ehhez a füstös teremhez fűződik.

Egyszer beszöktem a kocsmába, ahol a falusiak éppen ünnepséget tartottak. Amikor anyám a felszolgáló ablakon keresztül kinézett a konyhából, látta, amint asztaltól asztalig megyek és az ünneplők nevetésétől kisérve, felhörpintem az italmaradékokat a poharakban. Már ilyen zsenge koromban is jól bírtam az italt és néhány kiadós anyai paskolástól eltekintve, kutyabajom sem lett a dorbézolástól.

A nagyapai ház egy dombon volt és az alatta fekvő völgyben vezetett a fő vasútvonal Prága és Bratislava között. Nem messze onnan, egy hegy oldalában, két alagút tátotta a száját.

Az egyik gyakran emlegetett családi legenda arról szólt, hogy kisded korában anyám egyszer elveszett. Már mindenütt keresték, amikor bekopogott a házba egy paraszt, karjaiban a kislánnyal. Észrevette, hogy a lányka bemegy az egyik alagútba és az utolsó percben, a gyorsvonat érkezése előtt, mentette ki onnan. A legenda általában azzal fejeződött be, hogy az elbeszélő rám tekintett és azt mondta:

"Ha az a jó ember nem mentette volna meg a mamádat, te sem ülnél ma itt!"

Szerettem bámulni ablakomból a vonat előbukkanását az alagút sötét és titokzatos torkából. Először egy tompa fütty hallatszott, utána egy füst felhőcske szivárgott ki a nyílásból és hirtelen, szuszogva és nehezen lélegezve, előbukkant a mozdony.

A mozdonyvezető kikönyökölt az ablakon, míg kormos segédje púpozott lapátokkal dobálta a szenet a kazán hasába. A mozdony mögötti személykocsik ablakaiban, közömbös tekintetű, elegáns utasok látszódtak.

Néha szerencsém volt és a fehér sapkás szakácsot is megpillanthattam, amint kiráz egy rongyot az étkezőkocsi ablakából. Ezekben a napokban az volt az álmom, hogy szakács legyek egy gyorsvonaton.

Nagyapám szerencsés volt és 1939-ben, még a háború előtt, örökre lehunyta szemét."

Nem messze onnan, a közeli Tešin városban, lakott anyám nővére Oly – teljes nevén Olga – férje Felek és unokatestvérem, Georgie. "Mint sok más európai várost, ezt a városkát is egy folyó osztja ketté, de ez a folyó egyben határvonal volt Csehszlovákia és Lengyelország között.

Az ott élők soha nem fogadták el teljesen ezt a politikai elosztást és egy városként viszonyultak a cseh Tešinhez és a lengyel Cieszynhez. Már csak azért is mert bizonyos intézmények, mint a bank, a színház, a zsinagóga, csak a folyó egyik oldalán voltak.

Amikor elkísértem nénimet bevásárlásaiban, oda-vissza jöttünk-mentünk a határhídon és az őrök alig szenteltek figyelmet személyi igazolványainknak."

Amikor nagyapám 1938-ban meghalt (szerencsés volt, korai halála megkímélte a jövő szörnyűségeitől), lányai eladták házát. Mi akkor szülővárosomban, Kassán laktunk, de 1939-ben, amikor a várost Magyarországhoz csatolták, Pestre költőztünk. A háború első éveiben az üzletekben ugyan élelmiszerhiány volt, de én még az iskolába járhattam és az élet viszonylag változatlan volt. Ugyanakkor "Lengyelország német megszállás alatt volt és az ottani zsidóságot szisztematikusan irtották. Az újságok nem írtak erről és azt sem tudom, mennyire volt a magyar zsidóság a tényekről felvilágosítva, de mi tudtunk az ott történtekről.

Iskolánkba is járt néhány lengyel gyerek. Az ő szüleiknek sikerült időben megszökni a német megszállás elől. Anyám nővére nem volt ilyen szerencsés és családjával Kolomeába, Ukrajnába, deportálták őket. Magyar katonákkal, akik részt vettek a Szovjet Unió megszállásában, sikerült nekik néhány levelet hozzánk csempészni.

Esténként, amikor a szüleim azt hitték, hogy mélyen alszom, csukott ajtajuk mögül fojtott hangok és anyám zokogása szűrődött ki.

A szegény Herbst család (nénim, férje és unokatestvérem, aki emlékezetemben örök fiatalon, mint matrózruhás, szőke fürtös kis angyal maradt meg), rongyokban járt a téli fagyban és éhezett. Szüleim pénzeket dugdostak az időnként megjelenő, csomagvitelre vállalkozó katonák zsebébe. Nem lehettek biztosak abban, hogy a csomagokat csakugyan kézbesítik, de legalább próbáltak segíteni.

Egy nap levél érkezett, amelyet röviddel transzportálásuk előtt a lágerbe írhattak. Oly néni azt írta benne, hogy már nem bírják a kínokat és az éhséget. Ha nem létezne Georgie, már régen véget vetettek volna az életüknek. Nénikém még nagy bajában is ránk gondolt és azt kérdezte, hogy Robi (én) hogy vagyok és elképzeli mennyire szenvedhetek. Nem tudhatta szegény, hogy mi akkor (1942 májusában), még majdnem normális életet éltünk.

Ez volt az utolsó hír felőlük. Amíg életben volt, anyámmal erről nem lehetett beszélni, de halála után egy fiókja mélyén rátaláltam a ceruzával írott, gyűrött, könnyekkel áztatott, nehezen elolvasható utolsó levélre http://members.tripod.com/Avri/oly.html

A háború után valaki azt mesélte, állítólag hozzánk Pestre akartak menekülni, leugrottak a lágerbe tartó vonatról, de az őrök utánuk lőttek. Ezek csak kósza hírek voltak és én évekig böngésztem a különféle lapokban a háború utáni években annyira elterjedt "Keresik" rovatokat, azzal a hiú reménnyel a szívemben, hogy szökésük sikerült és csak a címünket vesztették el. Egyszer majd csak megjelennek, bizakodtam."

A háború befejeződött. Mi hárman, a szüleimmel, átvészeltük ezeket a megpróbáltatásokat, lelkileg megrendülve, sokkal soványabban, de testileg épen és egészségesen. Összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és kisérletet tettünk ott folytatni, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk. "Amikor a körülmények lehetővé tették, anyám Ciecyznbe utazott és megpróbálta megtudni, mi lett a nővérével és annak családjával. Elment házukhoz, amely 1941 óta állt lezárva, csukott redőnyökkel, de persze nem volt kulcsa. Amikor megkerülte a házat és kereste a módját, hogy bejusson, kijött az egyik szomszéd asszony:

"Ugye maga Herbstné húga? Láttam magát itt évekkel azelőtt."

A szomszédnőnél volt kulcs és a két nő bement a házba. Az asszony elmesélte, hogy jó barátja volt anyám nővérének és tudja, hová rejtette a család az értéktárgyait, mielőtt a németek elhurcolták őket. A rejtekhelyen csakugyan épen maradtak az oda rejtett ékszerek és készpénz. Anyám egy helyi ügyvédhez fordult, feltételezve, hogy ő nővére törvényes örököse, de akkor megjelent a férj családja és magának követelte az értéktárgyakat. Végül bíróságnak kellett döntenie az ügyben. Tanúk vallomásai alapján megállapították, hogy a nővér, Oly és fia, Georgie szenvedtek ki néhány perccel Felek előtt és ezért a férj családja a hagyaték jogos örököse."

Amikor Izraelbe emigráltunk, anyám néhányszor említette, hogy szeretné egyszer újra látni szülőfaluját, de azokban a napokban nem engedhettük meg magunknak a külföldi utazást. Végül is, sok év múltán, én valósítottam meg anyám álmát.

Egy évvel utazásunk előtt, Sonnenbergben, a német Harz hegységben, részt vettem egy szemináriumon, amely a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozott. A résztvevő néhány izraeli, dán, magyar, lengyel, osztrák és vagy negyven német volt. Többségük tanítással foglalkozott, a szeminárium célja az volt, hogy olyan segédanyagokat bocsásson a tanítók rendelkezésére, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ez által, kiirtását.

Egy csodálatos véletlen folyamán, amelyhez hasonlók idöről időre történnek velem és mindig újra ámulatba ejtenek, a lengyel Krystyna és Danuta, fiatal és bájos angol tanítónők, Cieczyniek voltak! Amikor elmeséltem nekik a családom történetet, melegen magukhoz öleltek, mint földijüket és meghívtak, hogy látogassam meg őket. Rádásul azt is megigérték, hogy kikéretnek a városi levéltárból és más helyi intézményből minden írott adatot a Herbst családról.

Elfogadtam a meghívást és elhatároztam összekötöm egy rég tervezett családi gyökereket kutató úttal. Feleségemmel először Mostyba indultunk. Mint már említettem, a falu hivatalos átkelő hely Szlovákia és Csehország között és a mai napig büszkén mutogatom fűnek-fának a Mosty u Jablunkova pecsétet útlevelemben. Hat éves koromban, amikor útoljára látogattam oda, vonattal érkeztünk, ma modern országút szeli át a falut. Az elsők, akikkel találkoztam idős emberek voltak. Megkérdeztem:

"Ismerik a kocsmát, amelyik valaha nagyapámé Altmann Natanné volt?"

Az első nem emlékezett, de a másik oldalba bökte és azt mondta:

"Nem emlékszel, hogy a zsidóhoz jártunk pijálni?" – és megmutatta az útat.

(Abban a percben nem reagáltam, de bántott a férfi szóhasználata. Később megtudtam, hogy a cseh nyelvben "Inni/vásárolni a Zsidónál (U Žida)" egy elfogadott kifejezés és Csehországban sok e nevű étterem, de egy szálloda, sőt egy nyelviskola is létezik. A tulajdonosok nem zsidók, de megtartották a népszerű elnevezést).

Mosty egy hosszú fő utca mentén terül el és hamarosan elértük a 120 számot. Nyomát sem találtam a háznak, amelyre emlékeztem (és amelyik meg lett örökítve egy első világháborús képes levelezőlapon, amely anyám albumában volt). Helyette egy szép új ház állt. Bekopogtam és a hölgynek, aki ajtót nyitott megmagyaráztam ki vagyok. Előzékenyen fogadott minket és betessékelt a házba. Ő maga nem Mostyban született, de az anyósa jól emlékezett nagyapám házára. Ő és férje vették meg, lerombolták és a mostani házat építették helyébe. Ittunk valamit, megmutattam nekik a régi képeslap másolatát, de az idős hölgy nem tudott sokban hozzájárulni családom történetéhez, úgyhogy a beszélgetés akadozott. Megköszöntük a szíves vendéglátást és továbbálltunk.

Tovább haladtunk az utcán és a falu irodája előtt egy fekete márványból készült emlékművet láttunk, amelyen azok neve állt a falu fiaiból, akik a második világháború alatt a táborokban elpusztultak. Maga a tény, hogy az emlékműn vagy 30 név jelent meg, aránylag magas szám egy ilyen kis faluban, mutatja milyen szörnyű volt ez a háború, de sajnálattal állapítottam meg, hogy a nagynéném neve nem volt rajta.

Innen a közeli Jablunkov városkába folytattuk utunkat, amelynek a zsidó temetőjében lett nagyapám eltemetve. Anyám unokatestvére vagy harminc éve odalátogatott és megtalálta a sírkövet, de minket a teljes elhagyottság szomorú látványa fogadott. Összezúzott és felforgatott sírkövek, sűrű bozót, düledező kerítés, roskatag kapu. Nem tudtuk megfordítani a nehéz köveket és nem voltam képes azonosítani rokonaim sírjait. Élő lélek sem volt a közelben és mivel vasárnap volt, a városháza is zárva volt, úgyhogy csalódottan utaztunk tovább.

Visszatértem után Izraelbe, írtam a polgármesternek és leírtam a temető siralmas állapotát. Felhívtam a figyelmét arra is, hogy szomszédos keresztény temetőben példás rend és tisztaság uralkodik, de választ nem kaptam. Írtam a legközelebbi zsidó hitközségnek is Osztravában – Jablunkovban nem élnek már zsidók – és válaszukban megígérték, hogy megtekintik a helyzetet.

Ellentétben Jablunkov polgármesterével, Mosty előjárója dicséretet érdemel. Amikor hazaérkeztem, neki is megírtam, hogy Mosty szülöttének, Altmann Olgának, a neve ki lett hagyva az emlékműről. Nem sok reményt tápláltam e panaszommal kapcsolatban, de az anyám földijei kellemesen megleptek. Egy hónapon belül ajánlott levelet kaptam, amelyben színes fénykép bizonyította, hogy a néném nevét aranyozott betűkkel bevésték az emlékműbe. Megköszöntem példás elbánásukat és egy jelképes összeggel járultam hozzá a kiadáshoz.

Jablunkovból a cseh Tesinbe utaztunk, átkeltünk az Olse folyón a lengyel Cieczynbe, de ott is csalódás ért. A barátnőink vendéglátásában nem volt hiba, de nem sikerült semmilyen írott bizonyitékot találniuk, hogy valaha élt ebben a városkában egy Herbst nevű család. Azon nem lepődtem meg, hogy a zsidó hitközség iratait megsemmissítették, de a nénikémék házuk után adóztak és erről kéne, hogy legyen valamilyen irat. Férje, Felek, banktisztviselő volt. Hány bank lehetett 1939-ben ebben a kis, kb. 30,000 lakosú városban? Unokatestvérem Georgie iskolába járt, hol vannak az év végi bizonyítványai? A két kedves hölgy talán nem volt elég alapos, de ha én szántam volna rá néhány napot, lehet, hogy felderítettem volna valamit. A mai napig is gyötör lelkiismeretem, hogy nem tettem meg. Elkeseredetten hagytam ott Lengyelországot.

Most már csak néhány fénykép az albumomban (és az emlékmű Mostyban!) tanúskodik arról, hogy létezett valaha egy Herbst nevű család, dolgoztak, iskolába jártak, nevettek, sírtak, szabadságukat tervezték, éltek! Ha én nem leszek többé, senki sem fog már arra emlékezni, hogy valaha is a világon voltak.

Dacára a fenti csalodásnak, látogatásunk nem volt teljes kudarc, mert a kapcsolat anyám szülőfalujával a mai napig folytatódik! Évente Újévi üdvözlő kártyát kapunk a Lyskova családtól és szívem mindig feldobog, amikor a borítékon meglátom az ismerős címet "Mosty u Jablunkova 120". Egy húsvétkor ez a nagyszerű család egy további meglepetéssel is szolgált: Az üdvözlő kártyával együtt zenés, színes, cseh és angol nyelvű DVD érkezett a falu szépségeiről és turisztikai érdekességeiről.

E szép gesztus a könnyekig meghatott, megmutattam a filmet gyerekeimnek, unokáimnak, telefonon megköszöntem az ajándékot. Az idősebb hölgy azóta meghalt, de beszéltem Románával, unokájával, aki meghívott, hogy látogassunk megint a falujukba és szálljunk meg náluk.

Megígértem, hogy ha egyszer módomban lesz megmutatni családomnak szülővárosomat, a helyeket, amelyeken felnőttem, ahonnan szüleim származtak, nagyon szívesen elfogadjuk a kedves meghívást.

 *****

2008 augusztusában ezt a régi álmunkat is sikerült végre megvalósítani és feleségemmel, két lányunkkal, vejünkkel és öt unokánkkal (fiunk és menyünk sajnos nem tudtak velünk tartani), összesen tízen, útra keltünk. Néhány Magyarországon töltött nap után, Mosty u Jablunkov nevét tápláltam be GPS-embe. A Lyskova család királyian fogadott minket. A családanya, Libuse egy lenyűgöző és vitális személy, férje, két lányuk, vejeik és unokájuk, kiöltöztek tiszteletünkre és mindent megtettek, hogy jól és otthonosan érezzük magunkat náluk. Az asztal roskadozott a sok finomságtól, amelyeket számunkra készítettek. Elhoztam számukra anyám albumából néhány csoport fényképet, a múlt század húszas éveiben barátaival rendezett kirándulásokról. Vendéglátóink könnyen felismerték a helyeket, amelyek ma is léteznek. Ők is megajándékoztak egy bekeretezett képpel nagyapám házáról.

Különösen szívmelegítő volt Libuse megjegyzése, hogy a tájékot, ahol a fenti ház állt (és ma a Lyskova család háza van), a falusiak a mai napig „Altmann”-éknak hívják.

Az estét cseh barátainkkal egy helyi szálloda éttermében töltöttük, evéssel, ivással, ajándék cserével. A háttérben dixieland zenekar játszott. Csak Románá tud egy kicsit angolul és azért látogatásunk egész ideje alatt tolmácsolni kényszerültem, de mindenki jól érezte magát és a hangulat emelkedett volt. Miután sokan voltunk, végül is nem a házukban, hanem egy víkendházban szálltunk meg és csak reggel tértünk vissza a Lyskova házba egy bőséges reggelire. Meleg ölelésekkel búcsúztunk el barátainktól, de legalább egy részüket talán viszontlátjuk. Sokat érdeklődtek Izrael iránt és a fiatalok talán egyszer idelátogatnak.

A Jablunkovi temetőben is meglepetés ért. Renoválták, a bejáratnál emléktábla van és a megmaradt sírköveket felállították. Nagyapám sírját sajnos nem találtam meg. A márvány sírkövet, amelyről annak idején bácsim beszámolt, úgy látszik ellopták, de nagy izgalommal fedeztem fel Emma és Josef Deutsch, dédanyám és dédapám sírját. A sírkőn születésük és haláluk dátuma is megjelenik és most, amikor szüleim és minden más ember az ő korukból nincs már életben és úgy véltem, nem fogok tudni több adatot megtudni őseimről, ezeket is be tudom pótolni a családfámban.

 *****

 Az elbeszélés befejeződött, de nincs vége. Mint említettem, időről időre levelet váltottunk a Lyskova családdal és ez év szeptemberében e-mailt kaptam egy Nagyova (nagyanyja magyar volt) nevű ismeretlen hölgytől. Ő is Mostyban lakik és hallott látogatásomról a Lyskova családtól. Azt írta nekem, hogy anyja annak idején nagyapámék háztartását vezette és mindig szeretettel emlékezett vissza a jó elbánásra, amelyben az Altmann család részesítette. Szeretne találkozni velem néhány percre, ha véletlenül arra visz dolgom.

Novemberben volt születésnapom és mint „HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG” című írásomban már megírtam, egy második családtörténeti kiruccanás keretében (ezúttal fiúnk is részt vett), újra ellátogattunk Mostyba. Egy ünnepélyes vacsora keretében a múltkori szálloda éttermében, találkoztunk Nagynéval, lányával Katkával, aki angol tanár és segített a tolmácsolásban, a Lyskova családdal és a falu elöljárójával. Nagyné nem tudott sok új részlettel szolgálni nagyapám személyéről, de hálás köszönettel fogadtam tőle négy eredeti fényképet nagyapámról Natanról, mostoha nagyanyámról Steffiről és a házukról (a lépcsőkön lengyel katonák állnak, a második Világháború elején, e körzetet Lengyelországhoz csatolták).

Megajándékozott egy számomra ismeretlen cseh könyv két példányával is Jablunkov zsidó lakosságáról, amelyben nagyapám és további családtagok is vannak megemlítve. A könyvben a jablunkovi temetőről is megjelennek fényképek. (Egy példányt megtartottam, a másikat a jeruzsálemi Holokauszt múzeumnak ajándékoztam).

A vacsora alatt, Libuse egy 86 éves szomszédjáról mesélt, aki a mai napig emlékszik nagyapámra. A földhöz ragadt családból származó hölgy, mint kislány, útban az iskolába sokszor betért nagyapám fűszerüzletébe, egy zsemlét venni magának és nagypapám mindig megtoldotta egy szelet sajttal, vagy felvágottal.

Számomra és családom számára ez az egész este, az elbeszélések nagyapámról, olyan volt mintha egy meleg ölelést kaptunk volna a múltból. Nyugodjatok békében drága rokonaim, nem lesztek elfelejtve.

Múlt heti írásomban villámlátogatásunkról öt országban, már említettem, Pozsonyban is nosztalgikus küldetésen voltunk. Itt lett eltemetve 1960- ban Feri bácsi, unokanővérem apja, az érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió tulajdonosa, akinél a háború után szüleimmel egy évig laktunk és ahol megismertem és megszerettem a cigányzenét. Az utcát, amelyben a temetőnek kellett volna lennie, könnyen megtaláltuk – a Kempinsky Hotellel szemben levő magas domb csúcsán – de magát a temetőt egy ideig keresnünk kellett. Fene tudja miért, talán, hogy megnehezítsék a vandálok dolgát, sehol sincs egy irányító tábla és kapuján sincs megjelölve, hogy ez a zsidó temető. Amikor végre sikerült megtalálni a temetőt, kiderült, hogy nagyon szép, sokkal ápoltabb, mint a Rákoskeresztúri Pesten, amelyben rettenetes elhanyagoltság uralkodik és olyan sűrű bozót fed mindent, hogy a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni.

Most, hogy elértük úti célunkat, a nagybácsi sírját kellett volna megtalálni. Sehol sem láttunk egy árva lelket, aki esetleg útba igazított volna, úgyhogy szétszéledtünk és mindegyikünk máshol kezdte olvasni a feliratokat a sírköveken. Segítségünkre volt egy fénykép, amelyen néhány bokor látszott a sír mögött, de még így sem vergődtünk zöld ágra. Nagy kétségbeesésemben hangosan felkiáltottam: „Feri bácsi, merre vagy?”, de választ persze nem kaptam. Csak hosszú idő múltán jelent meg egy szőke hölgy és megkérdezte mit keresünk. Megmutattam neki a fényképet és mindjárt tudta, hogy rossz helyen járunk. Ez az ortodox temető és Ungár Ferenc a neológban van elhantolva. (Az 1870-es évek óta, két irányzat létezik a magyar nyelvű zsidóságban: az egyik az úgynevezett haladó, vagy neológ, a másik az óhitű, vagyis ortodox). A hölggyel együtt visszamentünk az utcára és kb. 500 méterrel odébb, egy kanyar mögött elrejtett kapun, terült el a neológ temető.

Megtaláltuk a sírt, mécsest gyújtottunk, régi jó szokás szerint néhány apró követ tettünk a bácsi sírjára és fel is hívtuk unokanővéremet, aki majdnem elsírta magát, annyira meghatotta, hogy elzarándokoltunk apja sírjához. Egy szerény összeggel háláltuk meg a hölgynek az útba igazítást és ugyanakkor megkérdeztem, mióta van itt alkalmazva. Meglepett válasza: „Itt születtem!”

Elmesélte, hogy amikor a háború végén házukat telitalálat érte és szülei hajléktalanná váltak, egy Steiner Vera nevű zsidó asszony felajánlotta, hogy költözzenek be a temető szélén levő házba. A család azóta itt lakik, apja sírásó lett, Bozsena itt született, mint gyerek a sírok között játszadozott és mióta felnőtt, ő a temető őre.

Nem ez volt az egyedüli különleges történet ezen az utazásomon. A fenti eseten kívül, előző írásomban anyám szülőfalujáról, beszámoltam az elgondoltató találkozásról az asszonnyal, akinek az anyja nagyszüleim háztartását vezette. Nagyapám még 1938-ban halt meg (korai halála megkímélte a háború szörnyűségétől) és miután anyám sincs már életben, azt hittem, ezzel lezáródott a családi történelemnek ez a fejezete, de az élet néha kellemes meglepetéseket is tartogat számunkra.

Íme, ezen a rövidke utazásomon két esetre is rábukkantam, amely a régi héber mondás helyességéről tanúskodik: „vesd kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt”, ami azt is jelentheti, hogy arra a személyre, aki másoknak segített, másokhoz kedves volt, sok év múlva is emlékezni fognak. 

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.

Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.

Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.  

Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.

A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól. 

Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.

Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el

Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.

Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.

Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva. 

Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el. 

A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.

Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.

Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”

Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.

Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé. 

Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.

Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek. 

Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?

Fotó Album 

Délfelé egy barátnőmmel a Váci utca felől a Károly Körút
felé ballagtunk és amikor a Gerlóczy Kávéház
közelébe értünk, barátnőm megkérdezte, meghívhat-e egy pohár forralt borra. Az
utcán, a Gerlóczy előtt ilyenkor télen mindig ezt az italt árulják, jó orvosság
a hideg téli napokon.

A boros fazék körül néhány fiatal
álldogált, pohárral a kezükben és miután a kedves feketehajú hölgy kitöltötte
borunkat, meghívott bennünket, hogy ünnepeljük a Márton napot, vele és néhány
azonos nevű kedves barátjával.

Nagy tányér libatepertő volt, lila hagyma
(a kedvencem), zöld paprika, finom házi kenyér, pálinka és ami fő, kedves
emberek, szívélyes, mosolygós társaság. Elbeszélgettünk, felmelegedtünk –
nemcsak testileg! – és a végén még csak pénzt sem fogadtak el fogyasztásunkért,
barátnőm olcsón úszta meg.

Köszönjük kedves vendéglátó hölgy és Mártonok.
Ha pedig véletlenül a Gerlóczy Kávéház felé visz a dolgotok, kóstoljátok meg a
forralt bort. Ha nem is kapjátok meg ingyen, megéri. (Be is térhettek a
kávéházba, jó a főztjük).  

2008-ban, Laptop című írásomban új hordozható számítógépemről számoltam be, de mint akkor is megírtam, rajongok minden technológiai újításért és a mai világban, amikor néhány hetente egy új digitális játékszer születik és Steve Jobs halála egy olyan média cunamit hozott létre, amelyhez hasonlót nem láttunk Diana hercegnő fatális balesete óta, elkerülhetetlen volt, hogy idővel visszatérjek a tárgyhoz.

A mobiltelefonok, amelyek vagy tizenöt éve forradalmasították a kommunikációt, luxuscikkből már régen közhasználati tárggyá váltak, egy olyan eszközzé, amely nélkül nem megyünk el otthonról (lásd Mobilizálva című írásomat is) és egy felelős szülő, nem hagyja, hogy gyereke nélküle menjen az iskolába, vagy barátaival szórakozni. Az u. n. harmadik világban potom árért lehet venni mobiltelefonokat és ezek lehetővé teszik nem csak a kommunikációt egy olyan területen, ahol alig létezik vonalas hálózat, hanem a telefonok pénzátutalási eszközként való használatát is.

Egy évtizede hatolt be a piacra a harmadik generációs technológia (majd a 3.5G-sek) és én is ilyen készüléket vettem. Nagyon meg voltam elégedve vele. A beépített kamerát ugyan alig használtam (bár hasznos lehet egy balesetnél, amikor szeretnéd, hogy legyen valamilyen dokumentációd esetleges jövőbeli követelésekben), de meg tudtam nézni az e-mailjeimet és hanghívást végezni a Skypen. Mint mindenkit, engem is befolyásolnak munkahelyi kollegáim vásárlási és fogyasztói szokásai és az utolsó hónapokban azt vettem észre, hogy egyre többen cserélik le régi készüléküket okostelefonra. Ez azonnal észrevehetővé vált viselkedésükben. Mióta megvásárolták új telefonjukat, hosszú időszakokat töltenek lehajolva tenyerükben tartott készülékük fölött és másik kezük mutatóujját az érintőképernyőn jellegzetes gyors mozdulattal elhúzzák balról jobbra, vagy fentről lefelé.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a jelenséget, de amikor az a barátom, aki mindig azt állította, hogy ő a telefont csak a kommunikációra használja, szintén érintőernyős telefont vásárolt („csak egyszer élünk és ha 45 éves koromban nem kezdem el élvezni az életet, akkor mikor?”), kíváncsi lettem, mi folyik itt? Az törte meg véglegesen ellenkezésemet, amikor ugyanez a barátom, kétperces gyors sétánk alatt az ebédlőbe, felolvasta nekem a legújabb híreket és egy másik ismerősöm, vita közben, hogy hol kell leszállni a buszról, pillanatok alatt orrom alá tolta a környék térképét, telefonja képernyőjén. Sajnálattal arra a következtetésre jutottam, hogy a kiváló készülék, amelynek segítségével gombnyomással kommunikálhattam minden családtagommal és barátommal Izraelben és külföldön, egy dinoszaurusszá vált. Dinamikus életmódom, megköveteli a jobb és korszerűbb eszközök használatát és megajándékoztam magamat egy okostelefonnal. Választásom nem a hatásvadász iPhone-ra, hanem a Samsung Galaxy S-re esett és ebben az esetben is beértem az első modellel, nem a sokkal drágább, fejlettebb modellt (az S II-t) vettem meg, de ez sem volt túl olcsó és még mindig luxusnak számít.

Néhány hetes használat után kijelenthetem, hogy ez volt egyik legjobb vásárlásom és soha sem lelkesített jobban egy ajándék, amellyel magamat leptem meg, mint ez az elegáns és kompakt készülék! Felejtsétek el, hogy telefonról van szó. Az a képessége, hogy beszélgetést folytatunk vele, csak a legtriviálisabb tulajdonsága (úgyis keveset beszélek és a számlám olyan alacsony, hogy a lány a szolgáltatónál csodálkozott: „maga majdnem semmit sem beszél!”), ez minden szempontból egy számítógép!  

Sokat írtam már az asztali számítógép és az Internet zsenialitásáról. Ezek megváltoztatták életemet, lehetővé tették számomra az írást, gondolataim közlését ebben és más blogokban, új barátok szerzését a világ minden táján, a kommunikációt velük akár élő szóval, szótárak, enciklopédiák használatát, újságok, könyvek olvasását, mindenfajta információ megszerzését és mindezt, anélkül, hogy kimozdulnék párnázott karszékemből. Egy bizonyos idő múltán megjelentek a hordozható gépek, amelyek lehetővé tették számomra, akárhová is utazok, magammal vinni minden dokumentációt, fényképet, filmet, amelyet otthoni gépemen őrzök. Most egy aranyos, piros 10.3 collos képernyővel ellátott laptopom van, amely könnyedén elvégez mindent, amit asztali gépem, de ez a gép többnyire szállodámban marad, az áramforrásba bekötve és csak néha viszem el egy kávézóba, vagy étterembe.

Az én okos zsebszámítógépem (a telefon), mindenhová velem jön, a munkába, az autóba, a bevásárló központba, az orvoshoz és uram bocsá’, még a budiba is és nem csak a számítógépes szolgáltatások nagy részét teszi hozzáférhetővé ezeken a helyeken (azért írtam nagy részét, mert egy ehhez hasonló blog írására mégis, egy normális képernyős gépet részesítenék előnyben), hanem annál többet is. 

Egy kis példa erre a többletre: minden gépemben nagy sikerrel használom a Google fordítót, de ennek a telefonomba telepített programnak, egy további fontos funkciója van: élő beszédből is lefordít szavakat/mondatokat. Ez a funkció egyelőre csak az angol beszédet (vagy más világnyelveket, mint a német, francia, spanyol) képes felismerni, de az eredmény, a fordítás, 50 nyelven hallható és nem gépi hangon, hanem egy olyan személy hangján, akinek az adott nyelv anyanyelve. A lehetséges alkalmazások elképesztők. Például Kínába érkezel és egy eldugott kis faluban, ahol senki sem tud idegen nyelveket, kérdezni akarsz valamit egy helyi lakostól. Bediktálod a kérdést (világosan és lassan) telefonod mikrofonjába, a szoftver lefordítja kínaira és lejátszod a bennszülöttnek. A választ ugyan nem fogod megérteni (hacsak nem kéred meg a kínait, hogy tagoltan mondja be telefonodba), de általában beérheted azzal, hogy az illető megmutatja, merre kell menni, vagy más módon segít meg.

„Shazam” szintén az okostelefon számára szabott alkalmazás. Ez a kis szoftver, azonosítja a nevét és előadóját minden népszerű dalnak, amelyet mikrofonja felvesz. Nem egy túl fontos alkalmazás, de élvezetes.

De túl a tulajdonságokon, amelyek az okostelefont megkülönböztetik, kis méretei és mobilitása, lehetővé teszik használatát a különböző igények kielégítésére. Kedvenc kereső géped rendelkezésedre áll bármikor és bárhol. Ha vita keletkezik egy fogalom jelentéséről, tudni akarod milyen időjárás várható otthon, vagy valahol a világon, információt szeretnél kapni hova érdemes nyáron utazni, nem tudod ki egy könyv szerzője, a Google pillanatok alatt megadja a választ.

Ha egy bizonyos címet keresel, megtalálhatod a térkép-weblapokon, de a készülékbe be van telepítve a teljes GPS is. Televíziót akarsz vásárolni, hűtőszekrényt, vagy sütőt és az eladó látszólag kitűnő üzletet ajánl neked, de azt hiszed, hogy átver? Egy percet kérsz tőle és helyben leellenőrzöd az árakat egy vásárlási kalauz honlapon. A strandon vagy és valaki azt mondja, hogy a Közel-Keleten kitört a béke. A hír hihetetlennek tűnik, de ahelyett, hogy vitatkoznál, megtekintheted a CNN-en a legfrissebb híreket, a telefon rádióján meghallgathatod akár a palesztin hírügynökség jelentését, megnézheted a televízió hálózatok híradóit, vagy felhívhatod tel avivi barátodat. Egy jó éttermet keresel, közeli benzinkutat, vagy pénz automatát? Okos készüléked megállapítja hol vagy és csakis érvényes adatokat szolgáltat. A lehetőségek sokrétűek. Írhatsz magadnak emlékeztetőt, vezethetsz naplót, hangfelvételt rögzíthetsz, olvashatod a világ minden napilapját, beléphetsz a Facebookba, kereshetsz egy szép dalt barátnődnek a YouTube-on, vagy ellenőrizheted a mai valutaárfolyamot.

Természetesen megnézheted e-mailjeidet is, használhatod a Skype-t (videokamerával is), éjjel-nappal fényképezhetsz, felhívhatsz akárkit a világon, megnézheted a naptárban mikor van a muzulmán Ramadan, beállíthatod az ébresztő funkciót a hajnali órákra, lejátszhatod kedvenc dalaidat, amelyeket előzőleg rögzítettél, de ezek már a 3-G-s telefonodon is megvoltak. 

Letölthetsz akár egy könyvet is az Internetről. Igaz, hogy az olvasás az 5 collos képernyőn, fárasztó és nem kényelmes, de ha valahol rostokolnod kell, ez jobb, mint a falakat bámulni. E héten egy irodában egy órát várattak. Általában újságot, vagy könyvet hozok magammal, de ez egy váratlan és bosszantó alkalom volt. Kinyitottam a telefont és olyan anyagot olvastam, amelyhez általában nem jutok hozzá.

A lehetőségek végtelenek és folyton olyan alkalmazásokat fedezek fel, amelyek hasznosak lehetnek számomra. Ha megengedném magamnak, órákat töltenék a készülékre hajolva. Néhány ismerősöm szórakoztató játékokat telepített telefonjára, de engem más dolgok érdekelnek. Itt van még a többletköltség kérdése is. A felhasználónak, aki a Balaton közepén is szeretne (és megengedheti magának) hozzáférni a világhálóhoz, további havi díjat kell fizetnie. Én egyelőre csak a Wi-Fi által szörfözök. Lakásomban vezeték nélküli hálózat van, éppúgy, mint munkahelyemen, gyerekeim és barátaim nagy részének házaiban, kávézókban, klinikákban, buszokon, reptereken és amikor a közelmúltban Hollandiában voltam, ott is sok helyen találtam ilyen hálózatot. A szörfözés külföldön – nem a Wi-Fi által – rengeteg pénzbe kerülhet és ebben az esetben előnyösebb a ‘régi’ jó laptop, amely az Internetbe van bekötve.

Tisztában vagyok azzal, hogy az okostelefon nem mindenkinek van szánva. A feleségem szívesen megnézi a kis képernyőn, ha valami érdekeset találok, de semmi kedve sincs egy ilyen modern készülékkel foglalkozni. Mint sokat másokat, a technológia tárgya egyáltalán nem lelkesíti és csak nagy nehezen vettem rá, hogy mobil telefont használjon. Ha kell, egy SMS-t is elküld, de mindig azt mondja „a telefon engem kell, hogy szolgáljon és nem én őt”.

Írásom célja az volt, hogy felkeltsem azok figyelmét, akik a PC-t saját élvezetükre használják – és nem azért mert muszáj, mint szegény orvosomnak, akinek több idejébe telik rögzíteni a számítógépen a megállapításokat, mint maga a vizsgálat, – hogy új cirkusz érkezett a városba. Akik az ilyesmiért lelkesednek, jól szórakozhatnak és élvezhetik változatos programjait.

A feleségem és én, egy bizonyos mértékben a filmek megszállottai vagyunk. Sok filmet látunk a televízióban, hat filmcsatornánk van, de igyekszünk hetente egyszer moziba is menni. Általában én választom a filmet és csak ritkán csalódunk – az évek folyamán ízlésünk elég hasonlóvá vált – de a múlt héten barátokkal mentünk moziba és csak a terem bejárata előtt tudtuk meg, hogy Pedro Almodóvar utolsó, „A bőr, amelyben élek” című, művét fogjuk megtekinteni. Szokatlanul számomra, ezúttal azt sem tudtam miről szól a film, de azt gondoltam, végül is, mi baj történhet? Almodóvar legtöbb filmjét láttam (gyerekeinktől egy DVD csomagot kaptunk, tíz filmjével) és csak egyikétől, a „Rossz Nevelés”-től utálkoztam, főleg homoszexuális tartalma miatt.

Hamarosan kiderült, hogy ez egy sötét melodráma, valahol a sci-fi és B típusú horrorfilm között, abszurd és hátborzongató cselekménnyel, sekély párbeszédekkel és kiábrándító játékkal. A film nagyon színes, de a színek hangosak, rikítók. Ez egy nagy lángelme által alkotott giccs, ennek ellenére mégis giccs. Antonio Banderas, a spanyol sármőr megtestesülése, kiváló színész, aki ebben a filmben egy plasztikai sebészt, egy XXI. századbeli doktor Mengelét alakít, akinél a lánya ellen elkövetett nemi erőszak megbosszulásának a vágya, elvegyül felesége utáni vágyával, akinek a teste gyógyíthatatlanul elcsúfult autója elégésében és végül is öngyilkos lett. A férfinek rögeszméjévé válik, húsból és vérből alkotni egy nőt, akinek a bőre a ellenáll a tűznek.     

Banderas, szerepének megfelelően, furcsa módon szenvtelen, élettelen. Még a kegyetlenségek is, amelyeket elkövet, inkább tetteiben nyilvánulnak meg, mint arckifejezésében, amely ráncmentes, szép marad és semmilyen érzelmet sem fejez ki. A férfi hideg és fémszerű, hasonlóan műszereihez, amelyekkel aranykalitkába zárt áldozatát formálja.

Steve Jobs egyik számítógépét, "őrülten nagy"-nak írta le, Almodóvart is hasonlóan lehet jellemezni, bár néha úgy tűnik, hogy az egyenlet megfordul és a rendező „nagyban őrült”. Senki sem unatkozik filmjei vetítésein, de ez a film a fejre hat és nem a szívre. Írásom elején megkérdeztem, mi baj történhet? Hát történt valami. Saját választásom nem esett volna erre a filmre és barátaimat sem beszélném rá „A bőr, amelyben élek” megtekintésére.

A másik filmre is találomra jutottunk el, mivel nem kaptunk jegyeket két másikra, amelyeket meg akartunk nézni és ebben az esetben is hasonlóan morfondíroztam, mi baj történhet? Hiszen George Clooney soha sem okoz csalódást és a legrosszabb esetben, kijövünk a filmről és azt mondjuk: jól szórakoztunk.

Ebben az esetben ugyan igazam volt, de a „Március Idusa” sokkal többet érdemel, mint a ’szórakoztató‘ jelzőt. 

Már a cím is azonnali asszociációt kelt Julius Caesarral és annak brutális meggyilkolásával és felvilágosítja a nézőket, még mielőtt beléptek a moziba, hogy a film nem a rendszert dicsőíti, egy bizonyos ponton árulás fog történni és valakit hátba döfnek.

A film az előzetes választásokról szól a Demokrata Pártban, amelynek a győztese az amerikai elnök székét fogja megpályázni. A vezető jelölt (George Clooney) liberális, akinek az USA alkotmány a vallása, a tiszta energia híve és az olajháborúk ellenzője. Hajlandó az azonos neműek házasságának a támogatására is, de mi, a nézők, az eseményeket a film sztárja, Ryan Gosling szemein keresztül látjuk, aki Stevet, a jelölt kampányvezetőjének a helyettesét alakítja.  

Nincs itt csodálatos leleplezés, mindenki, aki újságot olvas és látott egy pár filmet, tud a korrupcióról, az intrikákról, a kétes ügyletekről, arról, hogy az igazi döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg, hogy a politikusok hazudnak, megcsalják választóikat (és néha feleségüket is). Clooney nem csak, mint színész tűnik ki, hanem mint rendező is – ez a negyedik filmje – és a tehetséges színészgárdának, amelynek az élén áll, sikerül drámai erőt adni ezeknek az elcsépelt igazságoknak.

További ismert színészek: Philip Seymour Hoffman, a kampány vezetője, megköveteli az abszolút megbízhatóságot és aki neki csalódást okoz, annak befellegzett. Paul Giamatti, Clooney ellenfelének a kampányát vezeti és minden piszkos trükköt latba vet, hogy az ő jelöltje nyerjen. Marisa Tomei karaktere a viharedzett és lelkiismeretlen újságírónő sztereotípiája, mindent megtesz egy elsőnek közölt hírlapi szenzációért és nem tulajdonít jelentőséget annak, ki sérül meg a kinyilatkoztatások következtében. Evan Rachel Wood a kampány egy fiatal és provokatív önkéntese, aki úgy érzi felnőtt már, de fokozatosan rájön, hogy a politika világa kegyetlen és kemény árat követel azoktól, akik részt kívánnak venni a nagyok játékaiban.

Mint már említettem, az igazi sztár Steve, aki a filmet, mint idealista kezdi el, vakon hisz jelöltje integritásában, de egy gyorstalpaló tanfolyam után a piszkos politikáról, arról, hogy ember embernek farkasa, elveszti szüzességét és kénytelen saját maga is használni minden trükköt, amelyet eleve ellenzett.

George Clooney ugyan nem zseni, de egy profi és a „Március Idusa” kitűnő és jól rendezett politikai dráma, amelynek karaktereivel könnyű azonosulni, szellemes és éles párbeszédekkel, tele váratlan fordulatokkal, amelyek következményeként minden alkalommal megfordul a kerék. Ez a film kiváló minőségű szórakozást szolgáltat, de hiszen ez az, amit elvárunk egy filmtől, nemde?

Aki elolvasta utolsó heti írásomat, már tudja, hogy hat napot töltöttem Hollandiában. Elég szarkasztikusan fogalmaztam néhány ottani jelenséggel kapcsolatban és feleségem, a tulipánok és fenséges sajtok országának szülötte, morcos arccal olvasta el véleményemet, pedig sok szép dolog is létezik Hollandiában és mindig örömmel térek vissza oda időről időre. Az egyik nagy élvezetem, komótosan végigsétálni az amszterdami Kalver utcán (Kalverstraat), ez egy hosszú sétálóutca, amelyben mindenki, akit elkap a vásárlási láz, megtalálja a gyógyszert.

Sétámat mindig a Leidse téren (Leidseplein), a város éjjeli életének egy fontos központjánál kezdem. A környéken rengeteg pub, étterem, bár, szórakozóhely található (az éttermek között minden konyha képviselve van, latin-amerikai, olasz, török, görög és természetesen magyar is). Innen, egy rövid utcát kell csak átszelnem és máris a Kalver utcán vagyok.

Az utca színes, turisták hemzsegnek benne a világ minden tájáról, az oldalsó utcákban található néhány a híres holland szendvics boltok legjobbjai közül. Félreértés ne essék, nem vonom vissza szavaimat, a hollandusok nem tudnak főzni, de szendvicseik (broodjes), amelyeknek magad választod tartalmát (hering, kenőmájas, felvágott, stb.) fenségesek. Hollandiában szerettem meg a tatár bifszteket, amely nyers darált hús, vagdalt hagymával és fekete borssal és ez az egyedüli hely, ahol megbízok a higiéniai feltételekben és állat-egészségügyi felügyeletben és hajlandó vagyok hozzányúlni ehhez az ételhez.  

A Kalver utcában van az egyik fiókja a Febo cégnek is, amely egy gyorsétterem hálózatot működtet. Egy ablakocskában, amelyik pénzérme bedobásra nyílik, válogatott sült és rántott indonéziai nevű kroketteket találsz. A Nasi Goreng rizsával van töltve, a Bami Goreng metélttel.  

Egy további kulináris élvezet, amelyről soha sem mondok le, a Hema kolbászai. E hatalmas és népszerű hálózat minden fióküzletében van egy étel stand, amelyeknek ez az ízletes, füstölt, főtt kolbász (rookworst) a főszereplője. Javaslatom: egy fél kolbász (papírzacskóban adják), 1 euróért, teljesen elegendő, a mustárról és zsemlyéről mondjatok le. Mellesleg, a Hema hálózatnak van egy fantasztikus online boltja is, amelyben az óriási választék minden cikkét meg lehet rendelni. A weblap holland nyelvű, de nyissátok ki, várjatok egy percig és meg lesztek lepve.

Mint a legtöbb férfinek, nekem sincs türelmem ruhaboltokban, cipőüzletekben ténferegni, de ezeken kívül, ebben az utcában van az angol nyelvű könyvek szerelmeseinek a paradicsoma, a négyemeletes, nagyszerű, Waterstone könyvesház, amelyhez hasonlót soha sem láttam. A könyvesboltok bolondja vagyok és ez a bolt az első helyet foglalja el nálam. Órákat vagyok képes falai között tölteni, vándorolni az emeletek, a tárgy szerint elrendezett polcok között, mohón bele, belelapozva a könyvekbe, amelyekből több van, mint amennyit az ember rövid életében képes elolvasni, megrészegedek az írott betű hatalmától, amely a szememben erősebb minden más eszköz hatalmánál. Mióta megismertem Amszterdamot (1964-ben, házasságom után), sok könyvet vásároltam ebben a boltban és ezúttal is vettem magamnak egy tudományos fantázia könyvet, egy barátnőmnek pedig a Penguin kiadó könnyű angol nyelvű (600 szó tudás) könyvecskéjét, amelyhez egy CD lemez is csatolva van. (Nem messze, egy oldalsó utcában, egy szintén négyemeletes, amerikai könyvesboltot is láttam, de soha nem mentem be).

Kirándulásom végén, általában kedvenc szaunámba, a Deko szaunába, amelyről a Szauna világa című hat részes írásom egyikében emlékeztem meg, a Herengracht (az Urak csatornája) utcában szoktam betérni, de olyan hőséget hoztunk magunkkal Hollandiába, amelyet a szegény itteniek az egész nyár folyamán nem tapasztaltak (és amely aznap kezdődött, amikor leszállt gépünk és aznap fejeződött be, amikor hazautaztunk), úgyhogy ezúttal lemondtam róla.

Néhány órás csatangolás után, bizonyos nyomást kezdtem érezni és egy olyan hely után cserkésztem, ahol ezen a nyomáson könnyíteni lehetne, de  Amszterdam városvezetősége nem vette figyelembe a turisták millióinak ilyen természetű szükségleteit, (pedig a környéken két olyan tér van, amelyet minden úti kalauzban kiemelnek, a Spui, a Kalver utca végén és a Dam, amely körülbelül ketté osztja az utcát) és ebbe a hézagba furakodott be egy élelmes vállalkozó. Nem hittem szemeimnek, amikor a sok üzlet között hirtelen megláttam egyet, amelynek a cégére 2theloo (a vécéhez) volt és azok számára, akik talán nem vették a lapot, a kirakatablakon a WC betűk és a nő/férfi ábra, amely általában nyilvános illemhelyek ajtaján szokott megjelenni, feltűnően volt ábrázolva.

Először azt hittem, hogy az üzlet higiéniai cikkeket árul, de amikor bementem a boltba, rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy nyilvános vizelde. Néhány polcon különféle termékek voltak, de a hely fő célja alapvető fontosságú szolgáltatást nyújtani azoknak, akikre a város közepén halaszthatatlan vizelési inger tör rá. A szolgáltatás ára egy euró, de aki vásárol valamit a bolt szűkös választékából, 50% kedvezményt kap. Vásároltam egy kis dobozt, amely három WC-ülőke huzatot tartalmaz, létfontosságú árucikk azoknak, akik kevésbé civilizált országokba utaznak és én is kedvezményben részesültem.

Amikor megjegyeztem az egyik eladónőnek (a szőkének a fénykép jobb oldalán), mennyire eredeti az üzlet ötlete, megkérdezte, honnan vagyok. Amikor azt válaszoltam, hogy Izraelből, felvilágosított, hogy hamarosan nálunk is nyílnak hasonló létesítmények. Megnyugodtam. Csak ez hiányzott boldogságunkhoz.

Az utolsó hetet Hollandiában töltöttem. Voltam már néhányszor előzőleg is, de öt éve utoljára és az első dolog, amelyre rájöttem, az volt, hogy the more the world changes, the more it stays the same (minél inkább változik a világ, annál inkább változatlan marad). Nemrég olvastam valahol, hogy a hollandok is áttértek a motorozásra, de amint meglátod valamelyik  vasútállomás parkolójában a bringák ezreit, vagy megpróbálsz átkerülni az utca túl felére a kerékpározók sokasága között, megérted, hogy a hollandusok és a biciklik elválaszthatatlanok és ha ideig-óráig búcsút is mondanak egymásnak, amint módjuk van rá, visszatérnek szimbiózisukhoz. Mellesleg, a németalföldi ember ritkán goromba. Ha átléped a gyalogjárónak rendeltetett keskeny mezsgyét és behatolsz a kerékpárútra, nem ordít és szitkozódik, csak amikor nagy kanyarral kikerül téged és elhalad melletted, lehajol üléséből és füledbe rágja: kijke op een andere keer (nézz oda legközelebb).

  A legfurcsább az, hogy senki sem hord védősisakot - ami nálunk, ahol sokkal kevesebb a kerékpározó, szigorúan kötelező - sőt még a robogósok zöme is nélküle kacsázik a biciklisek között. Csak miután valaki felvilágosított, vettem észre, hogy csak a kék rendszámmal ellátott, "M" kategóriába tartozó járművek vezethetők sisak nélkül. Ezeknél a megengedett sebesség 35 km/h, de ahogy elnézem ezeket a száguldó mopedeket, az a gyanúm, hogy jó néhány kilométerrel túlhaladják a megengedett sebességet, kijátszva a rendőrök engedékenységét.

  Mint ahogy majdnem minden, a házak is mások Hollandiában. Azt természetesen tudom, hogy Amszterdamban méregdrágák voltak az ingatlanok (és valószínűleg ma is azok) és azért a polgárok aprócska telkeiken a magasba építkeztek. Amit nem értek, miért hasonló stílusúak a mai, modern épületek is, olyan félreeső helyeken, kis városkákban, falun, ahol az ingatlanoknak nem lehet magas értékük. Csak tradíció lenne? A következmény az, hogy a tipikus három szobás lakás, háromemeletes. Néhány olyan lakásban laktam, amelyekben az első, vagy második emeleten szép, modern fürdőszoba volt, de a WC-t a földszinten felejtették. Az átlagos hollandusnak úgy látszik erős hólyagja van és nem érzi szükségét az éj folyamán könnyíteni magán, de mi sajnos nem vagyunk ennyire szerencsések és kénytelen-kelletlen sötét éjjel, félig lehunyt szemekkel botorkáltunk lefelé a nyaktörő csavaros lépcsőkön. Visszafelé általában félig-meddig négykézláb birkóztam meg a meredek grádiccsal. Csak annak örültem, hogy utazásom előtt összkockázatú biztosítást kötöttem és ha nyakamat töröm, csemetéink öröksége nem megy rá a korházi kiadásokra.

  A lakások mind egyenesen az utcára nyílnak, postaládájuk nincs és a posta a bedobó nyíláson keresztül kerül a lakás padlójára. Amikor besötétedés után megérkezek valamilyen városba, mindig felkelti a figyelmemet a kiterjedt lakótelepeken, a háztömbök egyenletessége. Miért pont éjjel? Mert a gangokon, minden lakás bejárati ajtaja előtt pontosan ugyanazon a helyen, lámpa ég. Száz és száz lámpa végtelen sora, 5-6 emeleten függőlegesen és az egymás mellett sorakozó háztömbök hosszú során vízszintesen, sehol egy égő, amely kiégett, vagy valaki esetleg leoltotta volna. Ez így volt 10-20-30-40 éve és az energia krízis semmit sem változtatott ezen a monoton egyformaságon.

  A holland étkezési szokásokat már néhányszor említettem, legutóbb vagy öt éve írtam akkori gondolataimról A holland guillotine című írásomban. Az étel persze más ebben az országban, de ez így van máshol is, amihez egy izraelinek, vagy magyarnak nehéz hozzászokni, az, hogy a németalföldiek nem ismerik az ebédelés szokását. A fő étkezés este 6 körül van és addig legtöbbször csak saját nyáladat nyelheted. (A vacsora tartalma és elkészítési módja is sok kivetni valót hagy maga után, de az már más lapra tartozik. A hat nap alatt, amelyet Hollandiában töltöttem, összesen egyszer volt részem egy ízletes étkezésben, amikor Utrechtben egy görög étterembe ültem be).

  Vagy 27 éve, 13 éves lányom, egy barátnőjével családi látogatásra utazott Amszterdamba, ahol feleségem anyja és két öccse élt (sógoraim máig is ott élnek). A lánykák persze városnézéssel foglalták el magukat, de dél felé hazatértek és várakozó álláspontban foglaltak helyet a nappaliban. Eltelt egy fél, háromegyed, majd egy teljes óra, a nagyanya tett-vett a lakásban, de a konyha felöl nem hallatszottak az edény, evőeszköz csörömpölés reménykeltő hangjai, a vendégek éhségtől kitágult orrcimpái nem észleltek étvágygerjesztő illatokat, az asztal sem lett megterítve. Szegény lánykák szégyellték magukat, hiszen idegen helyen voltak. Talán valamilyen böjtnap volt aznap, vagy a felnőttek máshol étkeztek és elfelejtkeztek róluk, tény: egy mukk nélkül végigéhezték a délutáni órákat, hogy aztán kopogó szemekkel essenek neki a vacsorának. A fűszertelen, agyonfőzött csibe, a héjában kifőzött krumpli, nem túlságosan ízlett nekik, de farkaséhesen felfaltak mindent. (Talán ez a módja megnevelni az elkényeztetett ifjúságot. Egy ilyen kezelés után nem fogod hallani az ismert „anya, tudod, hogy nem szeretem a…” melódiát).

  Amikor másnap délben is ismétlődött a rafinált kínzás, lányom összeszedte bátorságát  és megkérdezte unokaöccsét, milyen bűnt vezekelnek le a huzamos böjttel. Akkor tudták meg a lányok, hogy ez a szokás Hollandiában és aki nagyon éhes, nyugodtan megdézsmálhatja a jégszekrény tartalmát és készíthet magának egy vajas, sajtos szendvicset, vagy vehet a tonhalsalátából, amelyből mindig elegendő mennyiség van a tipikus holland hűtőben.

  A fentiek több mint 27 éve történtek, de amikor elmeséltem az esetet egy magyar barátnőmnek, elmosolyogta magát és elmesélte, hogy amikor tavaly holland barátaiknál vendégeskedtek, férje olyan farkaséhes lett, hogy azt javasolta, egyék meg a magyar szalámit, amelyet vendéglátóiknak hoztak ajándékba. Felesége megvétózta az ötletet. Nem olyan nagy baj, ha a férfi lead néhány kilót pocakjából.

Amellett, sietem kijelenteni, a tipikus turistának nincs oka riadalomra. Mindenütt jó éttermek vannak, ahol a pénzedet a nap minden órájában elfogadják, csak sok legyen belőle. A fenti életmódhoz csak azoknak kell hozzászokni, akiknek szerencséjük van és alkalmuk akad tapasztalni a csakugyan szívélyes holland vendéglátást. Hiszen az ételen kívül vannak más élvezetek is a világon, nemde? Ugye? Bólogassatok már és mondjátok, hogy igazam van.