"Itthon-Otthon"

A könyvem "Itthon-Otthon" - amelyik 2004 augusztusában jelent meg - tartalma, elérhetősége, recenziók, rádióinterjúk, fényképek a könyvavatásról, egy elbeszélés a könyvből és időről időre új elbeszélések is.

Friss topikok

  • Csii: Egészen elmebeteg dolog még mindig ilyen csonkításokat reklámozni, 2019-ben, amúgy az elhalásra já... (2019.01.27. 16:25) Körülmetélés metélés nélkül
  • otgorbebogre: @nookedli: a kivalasztott neprol meg: az is a Bibliaban van (vesd ossze: az Oszovetseg a zsidosag ... (2017.08.15. 09:41) Héber szavak a magyar nyelvben
  • Mátyásné Márkus: Hol találom meg az átvert nők kommentjeit? És hol találom meg a csalók neveit esetleg fényképeit.M... (2016.01.17. 19:41) Nigériai csalás - új verzió
  • tinke01: És mi a helyzet,ha olyan szellemet akarnak megidézni,akivel éltében rossz volt a viszony? (2015.10.10. 21:00) Szellemidézés - második rész
  • miki maki: Meglep hogy az ember a szomszedsagba at megy es herce hurcat csinalnak belöle .itt Kopenhaga es mm... (2012.11.20. 15:02) A vörös szikla

Linkblog

2011.02.22. 14:29 Avri

2045-ben halhatatlanná válunk. Vagy nem.

Hír a sajtóból: „Eldőlt a három napos párbaj, amelyben két kvízbajnok és a 2208 processzort működtető, 15 ezer milliárd bájt memóriájú, az IBM alapítójáról elnevezett Watson számítógép mérkőzött egymással. Az ember csak az első fordulóban tudott lépést tartani, a másodikban már elhúzott a számítógép és az utolsó fordulóban a Jeopardy kvízjáték két legsikeresebb játékosát legyőzve, magához ragadta a bajnoki címet. A gép a legemberibb dolgok egyikét, a nyelvhasználatot és a nyelvvel való játékot sajátította el és a szóvicceket, trükkös kérdéseket és kétértelmű kifejezéseket is érti”.

A ’Time’ magazin utolsó számában egy lenyűgöző cikk jelent meg „2045, az év, amelyben az ember halhatatlanná válik” címmel. A cikk, Lev Grossman tollából, a singularity (szingularitás, egyedülállóság) elméletéről szól. Ez a fogalom az asztrofizikában egy olyan pontot jelent az űr-időben, – például egy fekete lyukban – amelyben a fizika törvényei nem érvényesek többé. A fogalom manapság inkább azt az időpontot jelöli, amikor a technológiai fejlődés annyira felgyorsul és elmélyül, hogy hasadás képződik az emberi történelem szövetjében. Az elmélet - amely mint minden új elmélet, éles támadás alatt áll - követői szerint, hozzávetőleg 35 éven belül az általunk ismert emberi kultúra elenyészik.

Arról nincs vita, hogy a felgyorsult változás üteme és a számítási teljesítmény exponenciális növekedése azt okozták, hogy ez a technológia jelenleg minden órában fokozottabban növekedik, mint a megelőző 90 év egészében. Hozzávetőleges számítás szerint, 2015-ben a számítógépek agyteljesítménye el fogja érni az egérét, 2023-ban utolérik az emberét is és konzervatív becslések szerint, 2045-ben túlhaladják az összemberiség egyesített agyteljesítményét.

A szingularitás elmélet hívei szerint, a számítógépek felgyorsult fejlődése ettől a ponttól is folytatódni fog, míg az intelligenciájuk fényévekkel fogja túlhaladni az emberi lényekét. Ehhez az is hozzájárul, hogy átveszik saját maguk további fejlesztését lassú gondolkodású emberi alkotóiktól. Egy számítógép tudós, aki maga is szuperszámítógép, elképesztő sebességgel lesz képes dolgozni, anélkül, hogy szüksége legyen alvás, evés, pihenési szünetekre és persze tétlen tereferét sem fog folytatni kollegáival.

A kérdés csak az: vajon ez a fejlődés mindössze abban fog megnyilvánulni, hogy a jövő gépei sokkal gyorsabban lesznek képesek elvégezni fokozatosan komplikáltabb számításokat, vagy valamilyen folyamat révén tudatos lényekké válnak? Képes lesz-e valaha egy számítógép autót vezetni, etikai kérdésekben dönteni, regényeket írni, megcsodálni műalkotásokat, vagy olyan szellemes megjegyzéseket tenni, amelyek a saját ’fejéből’ pattantak ki? Senki sem tudja megjósolni miként fognak fejlődni és viselkedni ezek az emberi lényeknél okosabb mesterséges intelligenciák, hiszen akkor ő is olyan okos lenne, mint ezek. A tudósok összesen különféle fantasztikus elméleteket tudnak gyártani.

Összeolvadunk a számítógépekkel és szuper intelligens cyborgokká válunk. Szellemi képességeink fokozására fogjuk őket használni, hasonlóan ahhoz, ahogy az autókat és repülőgépeket használjuk fizikai képességeink fokozására. A mesterséges intelligenciák segítségével megszüntetjük az öregkor káros hatásait és életünket a végtelenségig hosszabbítjuk meg. Beszkenneljük tudatunkat a számítógépekbe és mint szoftver, örökre élni fogunk bennük, virtuálisan. Az ötlet nem új. Már William Butler Yeats, az ír költő és drámaíró is leírta egyik költeményében, hogy az emberiség baja „a lélek, amely egy haldokló állathoz van rögzítve”. De ha a tudatunk egy merevlemezre lesz beszkennelve, vajon megmarad-e az egyéniségünk? És mi lesz, ha a szuper okos számítógépek az emberiség ellen fordulnak és megsemmisítenek minket? 

Egy dolog biztos: az emberi faj totálisan átalakul, valami olyasmivé, ami már nem lesz felismerhető a mai kor emberének. Ez a szingularitás igazi jelentősége.

Sci-fi? Semmivel sem több, mint amennyire az időjárás-előrejelzés sci-fi. Raymond Kurzweil, „A szingularitás közel van” című bestseller könyv szerzője rámutat, hogy egy átlagos mobil telefon mérete és ára egy milliomod része annak a számítógépnek, amelyet 40 évvel ezelőtt használt a Massachusetts-i Technológiai Intézetben. A teljesítménye viszont 1000-szer nagyobb. A szingularitás elmélet nem marginális, hanem egy komoly hipotézis az élet jövőbeli fejlődéséről a Földön. A három éve létező Szingularitás Egyetemet az amerikai űrügynökség támogatja, a Google az egyik szponzora. A San Franciscóban működő Szingularitás Intézet évente csúcstalálkozót szervez, amelynek a résztvevői a számítógépes szakemberek oldalán, neves pszichológusok, molekuláris biológusok, orvosok és sokan mások.

Ami engem illett, mindig nyitott vagyok a technológiai innováció iránt, a dobozon kívüli gondolkodásra. A fenti cikkben különösen izgatott az élet kiterjesztésének a témája. A biológiai határok, amelyeket a legtöbb ember állandóknak és áthatolhatatlanoknak tart, a szingularitás követői számára mindössze súlyos problémák, amelyeket idővel megoldanak. A halál is egy ilyen határ. Az öregség nem különbözik minden más betegségtől és mit tesz az orvostudomány a betegségekkel? Meggyógyítja őket. Aubrey De-Grey, a neves angol biológus szerint „az emberi test olyan, mint egy gép, amelyben normális működésének mellékhatásából kifolyóan, különféle károk halmozódnak fel. Ezt a károsodást elvileg rendszeresen ki lehet javítani. Ezért léteznek veterán autók is”.

Egy érdekes gondolat: ha az ember halhatatlan lesz, nem fogják-e a különböző vallások elveszteni értelmüket? Hiszen az egyik, ha nem az elsődleges oka annak, hogy egy ember vallásos, a félelem a földön elkövetett tetteiért járó büntetéstől a túlvilágon.

Normális esetben azt mondanám, meglátjuk, de sajnos nem leszek itt és nem lehetek tanúja annak, valóra válnak-e részben, vagy egészében ezek a jóslatok, vagy pedig kiderül, hogy az egész elmélet képtelenség volt, de a fiatalabbaknak azt javaslom, 35 év múlva kommentálják ezt az írásomat.  Biztos vagyok abban, hogy a gyerekeim szívesen megválaszolják minden megjegyzésüket és kritikájukat.

 

Szólj hozzá!

Címkék: halál betegség számítógép öreg kor mesterséges intelligencia halhatatlanság


2011.02.12. 15:12 Avri

Az őrült tudós

 

Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól. 

Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.

Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.

Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.

Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?

„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.

Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.

Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe. 

Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.

 

 

1 komment

Címkék: humor holokauszt gettó véletlen játékos gamer egybeesés


2011.02.08. 18:53 Avri

Megszokott ételek

A múlt héten egy érdekes esetről olvastam a lapomban. A vámőröknek gyanússá vált egy orosz nő, aki időről időre Izraelbe érkezett és minden alkalommal két-három óra múltán visszarepült országába.  A vámosok biztosra vették, hogy a nő drogfutár. Amikor nemrég újra a Ben Gurion reptéren landolt, nyomaiba eredtek és tanúi voltak amint a parkolóban két műanyag zacskót vett át egy izraeli nőtől. Persze mindjárt letartóztatták és megvizsgálták a zacskócskák tartalmát. Elképzelhetitek meglepetésüket, amikor kiderült, hogy mindössze 10 kiló kardamomos feketekávét tartalmaztak és nem drogot. A törzsutas egy orosz oligarch küldötte volt, akinek néha kedve szottyan valamilyen izraeli élelmiszercikkre, ezúttal kávéra, máskor kockakenyérre, vagy pedig egy divatos ruhára és mivel dúskál a pénzben, elküldi ezt a nőt, vagy mást, hogy hozza el számára azt a bizonyos cikket. Mi számára néhány ezer kilométer?

Furcsa, miként szokik rá az ember egy bizonyos élelmiszercikkre és azt jobban kedveli, mint más hasonló cikket. Vagy 20 éve, egy szomszédnőm, nem volt hajlandó más kávét inni, mint a Taster’s Choice- t. Azokban az időkben nem árulták még ezt a kávé fajtát minden szupermarketben és szülei rendszeresen küldtek neki utánpótlást Amerikából, de ha véletlenül kifogyott a készlet konyhájában, inkább egyáltalán nem fogyasztott kávét, amíg nem érkezett meg egy további neszkávé küldemény. Ezzel szemben, barátomnak, aki Magyarországon él, semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint egy-két doboz izraeli kávé.  

Egyszer, amikor Olaszországba utaztunk, római barátaink, akik azelőtt Izraelben éltek és két kisgyerekük van, kérték, hogy sürgősen hozzunk nekik izraeli aszpirint. Nem hiszem, hogy az izraeli gyártmány jobb lenne annál, ami Európában kapható, de a szülők ezt a fajtát ismerték csak és nem voltak hajlandók gyerekeik egészségét kockáztatni.

Feleségemnek két öccse él Hollandiában. A fiatalabbnak általában alkoholmentes maláta sört hozunk hatos csomagolásban, míg a másiknak inkább néhány doboz izraeli csicseriborsó salátával járunk kedvében. Nem végeztem kutatást a tárgyról, de azt hiszem a csicseriborsó saláta, azaz humusz, az izraeliek - akár bennszülöttek, akár bevándorlók - vagy volt izraeliek, legkedveltebb élelmiszere. Sok éve találkoztam Pesten egy íróval, aki ifjúságában néhány évet töltött Izraelben. Az itteni élet nem volt kedvére és visszatért Magyarországra, de amikor, cserébe könyve példányáért, egy véletlenül magammal hozott kis doboz humuszt adtam neki, könnybe lábadt a szeme.   

Nagyon szeretek külföldre utazni és nem vagyok maradi étkezési szokásaimban. Majdnem mindent, amit mások fogyasztanak, hajlandó vagyok megkóstolni, csak ne legyen undorító kinézése. Ezért, külföldön nemcsak barátokkal találkozok, múzeumokat, kiállításokat látogatok meg, színházba, koncertekre járok, szép tájakat, érdekes épületeket próbálok megörökíteni fényképezőgépemmel, hanem új ízeket is keresek, szeretek új éttermeket, ételeket felfedezni. Mindennek dacára, az egyik legnagyobb örömöm útban hazafelé, egy-két-három hét után külföldön, újra humuszt pitával mártogatni az El Al gépén.

Természetesen, nem vagyunk az egyedüliek, akik csak az otthoni ízeket kedvelik. Az átlagos kelet-európai akut elvonási tüneteket érezne, ha megvonnák tőle a mákos guba, vagy bejgli rendszeres fogyasztását. Nagyon meglepő volt számomra, amikor Hollandiában egy cukrászdában sem tudtam találni mákos süti féléket és a fűszeres sem árult darált mákot. Egy osztrák például aki ebben az országban lakik és Germknödel-re (mákkal töltött és olvasztott vajjal leöntött gőzgombóc, becenevén mákos cici) fáj a foga, hazájából kell, hogy behozza ezt a fontos alapcikket, ami bizonyos rizikóval is jár, mert a vámos a határon azzal gyanúsíthatja, hogy drogokat csempész be. (Egy francia egyszer azt mondta kedvencemre, a mákos nudlira: „hogy lehet egy ilyen barbár ételt enni? Az e fajta pépet nálunk plakátragasztásra használnák”).

Egy aránylag új szupermarket hálózat nálunk, annak köszönheti sikerét, hogy rengeteg olyan árucikkeket kezdett tartani, amelyekre a több mint millió orosz emigráns volt hazájában rászokott és addig hiányolt. Magyarországról származó háziasszonyok új hazájukban sokszor nem tudják megszerezni az alapcikkeket kedvenc ételeik elkészítésére és még ha ezek léteznek is a helyi piacon, sokszor más az ízük. Az izraeli zöldségek ízének és tetszetős kinézésének világhíre van és a külföldi piacokon szép árakat érnek el, de a belőlük készített töltött paprikának, lecsónak, vagy salátának, a megszokottól eltérő íze van.

Sok éve baráti látogatást tettünk barátainknál a Dél Afrikai Lesotóban (a férj a Világbank kiküldetésében volt ott) és amikor megkérdeztük, mit hozzunk, csak egyet kértek: négy nagydoboz csoki krémet, két gyerekük ezt szereti  kenyerére kenni. A vámtiszt a határon magas vámot rótt ránk, mivel megkárosítjuk országát, mert nem náluk szerezzük be ezt a krémet, Hiába tiltakoztunk, hogy Lesotóban azt sem tudják mi fán terem a csoki krém, a vámot bizony ki kellett fizetni.

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kávé csoki vám humusz drogfutár csempészés


2011.01.31. 20:28 Avri

Erkölcsi dilemmák

A hó elején meghívtak a pesti gettó felszabadulásának 66-ik évfordulóján rendezett megemlékezésre január 18-án. Sajnos nincs módomban csak úgy elugrani minden rendezvényre, de gyújtottam egy emlékmécsest azon ezrek és köztük szeretett nagyanyám, emlékére, akiknek a holteste ott hevert a Dohány utcai zsinagóga udvarán a felszabadulás emlékezetes napján.

A hónap azután is a Holokauszt jelében folytatódott. A médiában sok szó volt arról, hogy 50 év telt el az óta, mióta Adolf Eichmannt, a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet, a magyar zsidóság főhóhérját, aki a világháború után Argentínába szökött, a Moszad ügynökei elrabolták, Izraelbe csempészték és bíróság elé állították. A nyilvános eljárást az egész világon élőben közvetítették, ez volt az első alkalom, mikor a Holokausztot túlélők televízióban számolhattak be a velük történtekről. 1961. december 15-én a három bíróból álló izraeli törvényszék a náci háborús bűnöst kötél általi halálra ítélte, 1962-ben felakasztották és hamvait a Földközi tengerbe szórták.

Aztán következett január 27-én az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 66. évfordulójára eső Nemzetközi Holokauszt Emléknap. A világon mindenütt a népirtás áldozatairól, zsidókról, cigányokról, homoszexuálisokról, fogyatékosokról, emlékeztek meg, mi pedig aznap teljesen véletlenül – a jegyeket hetekkel előzőleg rendeltük – Joshua Sobol darabját, a Gettót, néztük meg a tel avivi Kamara színházban. A világsikert aratott darabot ugyan még 1983-ban írták meg, lefordították húsz nyelvre és a világ vezető színházaiban mutatták be, de mi most láttuk először.

A szerző nem a nácik kegyetlenségét akarta bemutatni – erről eleget tud a közönség a túlélők elbeszéléseiből, az Eichmann perben tanúskodóktól, az okiratok, fényképek, dokumentfilmek garmadáiból – hanem a vilniusi gettó zsidó rendőrparancsnokának, Jákov Gensnek, az erkölcsi dilemmáját: vajon engedelmes és megalázó együttműködéssel a nácikkal, felebarátjai százainak a halálba küldésével, elég időt tud nyerni a maradék zsidók megmentésére a felszabadító orosz hadsereg által? A darab szerint Gens volt az, aki kezdeményezte a gettószínház alakítását – a színészek, egy résztvevő szavaival „saját sírúkon táncolnak” – a lakósság buzdítására és talán azért, hogy bebizonyítsa, a zsidók tehetségesek és kár lenne elpusztítani őket, de a németeknek nem esett nehézére, kis mulatozás után, az együttes minden tagját meggyilkolni.  

A résztvevők játéka elsőrangú volt, de véleményünk szerint a legjobb a náci tiszt szerepében fellépő szőke, Izraelben született színész, meggyőző és hátborzongató alakítása volt. Ebben a szerepben egy személyben egyesül az SS hóhér ördögi irgalmatlansága, a látszólag ’kultúremberi’ némettel, aki szaxofonon játszik, zongorázik és kedveli a jazzt.

A kockázat Gens esetében nem fizetődött ki, mivel a vilniusi gettó legtöbb lakosát lemészárolták, de a gettó rendőrparancsnokának az erkölcsi dilemmájával minden Zsidótanács (Judenrat) tag és többek közt Kasztner Rezső, a cionista mozgalom egyik vezetője és a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetője is szembesült. A német megszállás után ő tárgyalt Eichmannal. A nácik kijelentették, hajlandók lennének a zsidók százezreit emigrálni hagyni, bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. A „vért áruért” akció ugyan kudarcot vallott, de Kasztnernek mégis sikerült egy kisebb csoportot kijuttatni. Az ún. "Kasztner-vonat" 1684 utasa 1944. június végén a semleges Svájcba távozhatott. Kasztner egy további érdeme, 10-15 ezer magyar zsidót Auschwitz helyett az ausztriai Strasshof környéki táborokba küldtek, ahol többségük túlélte a háborút.  

A háború után Kasztner kivándorolt Izraelbe és ott hamarosan, mint az un. „Kasztner per” központi tanúja, az izraeli és nemzetközi érdeklődés központjába került. Bírálói kollaborációval, bűnrészességgel és árulással vádolták. Szerintük Kasztner lepaktált Eichmannnal és elhallgatta a zsidó tömegek elől a tényt, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő. Mások szerint hős volt, az egyetlen, akinek sikerült a zsidók ezreit kiragadni a halál torkából (leszármazottaik ma egy stadiont töltenének meg) A per bírája kimondta, hogy a magyar cionista "eladta lelkét a Sátánnak”. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rehabilitálta, de Kasztner ezt már nem élte meg, mert egy jobboldali fanatikus, a nyílt utcán lelőtte.  

Néhány éve, amikor hosszabban írtam erről a sok port felvert ügyről, az egyik kommentáló ezt az ismert mondatot idézte: „ne ítéld el felebarátodat, amíg nem jutottál el az ő helyzetébe”. Nehéz megítélni, miként viselkedett volna más ember egy ilyen nehéz helyzetben. Én biztosan nem tudom a választ.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: holokauszt gettó nácik deportálás darab kasztner sobol


2011.01.24. 16:33 Avri

Ami életünk kerekét hajtja

 

 

Egy nap, amikor hazajöttem az irodából, levél várt egy régi jó barátomtól. Megörültem, nem levelezünk rendszeresen. Arról számolt be, hogy felesége nagyobb összeget nyert a lottón. Látszólag, ez egy örvendetes esemény, a szűk esztendők véget értek, az élet mostantól könnyebb lesz és a két házastárs végre megengedhet magának bizonyos dolgokat, amelyek után mindig sóvárogtak, de mint ilyen esetekben gyakran megesik, a feleségnek más ötletei voltak arról, mi legyen a pénzzel. A boldog család egén hirtelen fekete felhő jelent meg.

Barátom, aki mostanáig szerény keresetéből tartotta el a családot – párja a gyerekükre vigyázott és a háztartást vezette – úgy érzi, neki is kellene, hogy legyen beleszólása abba, mire fordítják a nyereményt. Végül is neje a közös pénzből lottózott. A nézeteltérések feszültséget okoztak a két házastárs között és a légkör puskaporossá vált. A férj nem tudta, miként járjon el ebben a helyzetben és hozzám fordult tanácsért.

Barátom levele gondolatokat keltett bennem ennek az alapvető fontosságú tényezőnek a jelentőségéről, amely nélkül életünk nem élet. Mindegyikünk jól tudja mit jelent a pénz mindennapi életünkben. Keményen dolgozunk a tisztességes megélhetésünkért és mindaddig, amíg jövedelmünk lehetővé teszi, hogy életszínvonalunk megfeleljen elvárásainknak, alig gondolunk a pénzre, de amint nem jövünk ki a pénzből a hónap végéig, még a legerősebb és legösszetartóbb családokban is feszültségek és konfliktusok keletkeznek. Számunkra a pénz nem a cél, mindössze eszköz álmaink megvalósulására, kitűzött céljaink elérésére, de sok ember számára, maga a pénz a cél.

Ezek az emberek fáradhatatlanul (néha gátlástalanul is) tevékenykednek jövedelmük maximalizálása érdekében, nem azért, hogy növeljék életszínvonalukat – sőt, néha nagyon szerény életmódot folytatnak – hanem csakis azért, hogy mérlegeik követel oldalán minél több nulla jelenjen meg. Nem hiszem, hogy egy ilyen ember valaha is azt mondaná „eleget kerestem, itt az idő, hogy élvezzem vagyonomat”. Az összpontosítás a pénzszerzésre negatív hatású, megrontja a személyes erkölcsi értékeket és nemcsak az emberek közötti kapcsolatokat, hanem még a családikat is. Az, aki minden energiáját a pénzszerzésnek szenteli, elfelejti mik az igazán fontos dolgok az életben.

Sokan közöttünk kényelmetlenül feszengnek, amikor a meggazdagodási vágy jön szóba és ez természetes is, hiszen gyerekkorunkban csak a „pénz megrontó hatalmáról” hallottunk, pedig nem maga a pénz az, ami megront. Vannak persze korrupt pénzszerzési módszerek, de amikor verejtékünk gyümölcse, kiérdemelt jutalom munkánkért, nincs benne semmi megrontó. Ha a keresetünk méltányos, nemcsak kenyeret tehetünk családunk asztalára, hanem néhány vágyunkat is teljesíthetjük. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, hogy akiknek a létét a pénz mozgatja, nem ismerik azt az élvezetet, amelyet minden bérkereső érez, amikor havi keresetét kézhez kapja, cégétől külön juttatásban részesül, vagy akár a lottóban nyer egy csinos összeget.

Azt hiszem említettem már valahol, amikor legidősebb lányunk 12 éves lett, távoli angliai rokonokhoz küldtük szabira. A család szép villában lakott, az udvarban úszómedencével és minden felnőtt tagjának saját kocsija volt. Az étkezéseket a házvezetőnő szolgálta fel, a gyerekeknek nem kellett a mosogatásban segíteni és még csak beágyazni sem reggelente. A kislány természetesen nagyon élvezte a számára fényűző körülményeket. Mi, a szülei, meg akartuk lepni és távollétében fallal leválasztottuk nappalink étkező alkóvját és külön szobát kreáltunk számára (addig húgával osztotta meg szobáját), de tudjátok mit? A csodás hetek után a tágas villában, új (és kicsi) szobája nem tett rá túl nagy benyomást.

Néhány nap múlva, egy kissé emelt hangú beszélgetés folyamán nejemmel – minden korlátozott költségvetésű családban ismertek az ilyen a viták – a gyerekek szabadidő tevékenységének finanszírozásáról, vagy talán egy bizonyos ruhadarab áráról, a pontos részletek nem fontosak, lányunk hirtelen, szinte mellékesen, megjegyezte: „érdekes, Angliában, két hét alatt, senki sem említette a pénzt”. 

És mit tanácsoltam barátomnak?  

Igazat adtam neki, de a véleményem szerint, a nézeteltéréseket párjával együtt kell, hogy megoldja. Vegyen igénybe házassági tanácsadást. Nem célszerű, hogy a házastársak meddő vitákat folytassanak olyasmiről, amelyről általában megoszlanak a vélemények. Egy ilyenfajta vitában az embert könnyen elkapja a hév, kijön a sodrából és olyanokat mondogat, amelyeket aztán megbán, visszavon, bocsánatot is kér értük. A sebek ugyan begyógyulnak, de a hegek örökre megmaradnak. Egy ilyen tanácsadónak nagy a tapasztalata van családjogi vitákban és a segítségével meg fog tudni fogalmazni egy írott megállapodást, amelynek különböző cikkelyein addig egyezkedik feleségével, amíg megtalálják a középutat.          

Azzal fejeztem be válaszomat, hogy dacára annak, hogy boldogan és teljes harmóniában élek nejemmel több, mint 46 éve, ha valamelyikünk egy kis vagyonhoz jutna, kétségtelenül viharos vita keletkezne közöttünk a pénz rendeltetéséről – függetlenül attól, honnan származott a pénz, vagy ki nyerte – és a szikrák szanaszét repülnének. Mindamellett, az előzetes tudat a harmónia jövőbeli (es remélhetőleg ideiglenes) megbontásáról közöttem és párom között, semmiképpen sem okozná azt, hogy eleve lemondanánk a nyereményről. A vita befejeztével, mindketten élveznénk gyümölcseit, egynéhány közös élménnyel.   

 

Szólj hozzá!

Címkék: vita pénz lottó feszültség házasság konfliktus vagyon nézeteltérés


2011.01.16. 18:24 Avri

Jó németek

A legtöbb ismerősöm ismeri részleges, vagy teljes nevemet, hol a lakok, hol dolgozok, kinek a férje, melyik gyerek apja, vagy nagyapja vagyok, azt, hogy vörös kocsit vezetek, esetleg azt is, hogy baloldali vagyok és általában be is érik ezekkel az életrajzi részletekkel. Az a tény, hogy a Holokausztot is túléltem, az ókori történelemhez tartozik és tényleg, én is általában úgy gondolok vissza a bevándorlásom előtti életemre, mint valamire, ami réges-régen történt, valaki mással. Néha azért mégis a felszínre tör egy pár emlék foszlány, mint tegnap is, amikor Ludi Boeken megkapó filmjének „Parasztok között” (Unter Bauern) bemutatóján vettünk részt a Cinemateq filmklubban.

Életem folyamán jó pár filmet láttam már a Holokausztról és úgy vélem, kimerítettem ezt a műfajt. Nem szabad hagyni, hogy felejtésbe merüljön ez a szörnyű korszak és tovább kell írni és filmeket csinálni róla, de miért kéne nekem, aki ott voltam, magam is átéltem az eseményeknek egy részét, megnézni őket? Kötelezzék e filmek megtekintésére a mostani életével elégedetlen itteni ifjúságot, mutassák őket be olyan közönség előtt, amely háborúmentes korszakban született és nőtt fel és nemcsak fogalma sincs arról, mi a frász történt nagyszülei gyerekkorában, hanem nem is nagyon érdekli. Csak itt mutatkozik meg egy igazán jó film nagysága. Még azt a közömbös frátert, akit a 65 évvel azelőtt véget ért események kevésbé érdeklik, mint a tavaszi hó, is magával ragadja a dramatikus cselekmény ereje, azonosságot fog érezni a film hőseivel és a korszak sokkal teljesebb megértésével fog hazatérni, mint amelyet egy történelemleckétől valaha is nyerhetne.

A film Spiegel Marga visszaemlékezésein alapszik és az izraeli előadások egy részén, részt vett ő is és Aschof Annie, aki a Hitlerjugendhez tartózott, de  Marga barátja lett. Tegnap ’csak’ a film rendezője volt ott, együtt a producerrel és az egyik főszereplővel, a paraszt szerepének alakítójával, aki az életét és családja biztonságát kockáztatva, elrejtette házában első világháborús zsidó bajtársának a feleségét és lányát. Örömmel állapítottam meg, hogy a zsidó nép nem maradt e bátor westfáliai családok adósa (további családok a férjnek adtak menedéket, aki néhányszor kénytelen volt új rejtek helyet keresni) és négynek közülük a Világ Igazai kitüntetést ítélték meg.

A vetítés befejeztével, a rendező, a producer, a színész és a német, meg francia nagykövetek (a film német-francia koprodukció) mondtak néhány szót. Én különösen a rendező arra a megjegyzésére figyeltem fel, hogy a németek nem különösen támogatták egy olyan film készítését, amely ‘jó németek‘ről szól és voltak olyanok is, akik megpróbálták lebeszélni az ötletről. Sokkal fontosabbnak találják, a nácik embertelen bűneit dokumentálni.

Annak idején magamnak is voltak ilyen kétségeim, hiszen a német nép többsége a legjobb esetben bűnrészes volt – azokról a százezrekről, vagy talán milliókról nem is szólva, akik aktív részt vettek a mészárlásban – és nem tudtam, indokolt-e azokról a kevesekről írni, akik emberien viselkedtek. Vajon nem fognak-e ebben kísérletet látni az egész söpredéket rehabilitálni?

Végül is nem hallgattam el annak a német tisztnek az esetét, aki az igazoltatásnál észrevette, hogy szép anyámnak aznap születésnapja van és visszajött egy üveg pezsgővel (bár inkább kenyeret hozott volna!) és azt a másikat is, aki az életét mentette meg, megemlítettem. Egy nap egy nyilas banda elkapta a zsidó asszonyokból álló csoportot, köztük anyámat is. Rendőrök kisérték őket, de a nyilasok szava volt akkor a törvény. A Szent István körút 2. sz. alatti nyilas házban a falhoz állították a nőket. Biztos halál várt volna rájuk, ha nem jelenik meg pont akkor egy német tiszt, aki magából kikelve ordított, „civilizált emberek (!) nem csinálnak ilyesmit a város közepén”. A nyilasok kénytelen- kelletlen szabadon bocsátották zsákmányukat. 

  A filmben leírt eset bizonyítja, hogy az akkori Németországban is lehetséges volt nemet mondani és olyan emberek is, akik Hitlerrel szimpatizáltak és tagjai voltak a náci pártnak (mint a film zsidó hősének a barátja), vagy a Hitlerjugendnek, irgalmasak lehettek és az emberi alapelvek szerint viselkedtek, egy olyan időszakban, amikor ezek sárba és vérbe lettek taposva. Maga a tény, hogy az ilyenek kevesen voltak, vádló ujjal mutat azok felé, akik inkább elfordították a fejüket és hallgatásukkal az emberi történelem legszörnyűbb bűnének teljes mértékű részeseivé váltak.  

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: német holokauszt náci nyilas hitlerjugend


2011.01.12. 19:39 Avri

Polgári engedetlenség

 

 

Mi, Izraeliek, is szeretjük kritizálni kormányunkat és különösen a kormányfőt, „ha én lennék a miniszterelnök” stílusban. Itt-ott az a szónoki kérdés is elhangzik „mi tehetünk mi, kisemberek?”, amire pedig a tipikus válasz az: négyévente egyszer – a legrosszabb esetben – arra vagyunk jogosultak, hogy szavazzunk arról milyen irányzatú legyen a kormány és ki álljon annak az élén.

De mit tegyünk, ha a helyzet tarthatatlan, nyakig vagyunk a pácban, minden kötél szakad, a kormány megcsorbítja a polgárok jogait és olyan fellázító lépéseket tesz, hogy nincs türelmünk megvárni a következő választásokat?

Egy másik, kevésbé kényelmes, mint a séta a nem messze lakhelyedtől elhelyezett szavazóhelyiséghez, de szintén elfogadott, tüntetést szervezni, vagy abban részt venni. A média naponta számol be tüntetésekről valahol az országban. Ezek általában kis létszámú események, egy vállalat bezárása, létszámleépítés, nyugdíjintézkedések, áremelkedések ellen, amelyeknek a zajára a hatalom felső szintje a füle botját sem mozgatja, de néha, amikor a résztvevők száma és a tiltakozók hevessége, elér egy bizonyos kritikus masszát, egy ilyen demonstráció képes valódi változást is előidézni.

Egy kiemelkedő példa volt a ’bársonyos forradalom’ 1989-ban Csehszlovákiában. Viszonylag békés keretű tüntetések sorozata után (némelyben virágokat adtak a rendőröknek), amelyeket egy általános sztrájk követett, megdöntötték a Kommunista Párt uralmát. Ezzel szemben, a Fidesz kudarcot vallott, amikor erőszakos tüntetésekkel próbálta megbuktatni a Gyurcsány kormányt.

A politikai tiltakozás egy további, kevésbé konvencionális formája a polgári engedetlenség. Ennek az eszköznek a nagy általánosságban megfogalmazott meg­ha­tá­ro­zása, a lelkiismeret, az erkölcs nevében tett erőszakmentes szembeszegülés a joggal. A cél nemcsak egy törvény, vagy a kormánypolitika megváltoztatása, hanem a többség meggyőzése küzdelmed igazáról. Ez a tiltakozási forma, megtagadja az együttműködést a hatalommal, nyilvános és jól megszervezett akciókat kezdeményez, mint például ülősztrájkot, az adófizetés, katonai szolgálat, vagy hivatalos űrlapok kitöltetésének megtagadását, útlezárásokat, gumiabroncs égetéseket, területek, vagy létesítmények elfoglalását.

A polgári engedetlenség ismert példái a világból: Indiában, Mahatma Gandi küzdelme az angol hatalom ellen, az Egyesült Államokban pedig, Martin Luther King harca az egyenlő jogokért, a faji megkülönböztetéstől szenvedő fekete kisebbség számára, majd később, a vietnami háborúban való részvétel elleni tiltakozás.

Ha jól meggondoljuk, az életünk a modern társadalomban, jórészt statisztikai adatokra alapul. Az utak szélességét, a termek kapacitását, a küszöbök magasságát, egy adott termékből gyártott mennyiséget, indexek határozzák meg. A túlfoglalás – az a gyakorlat, nagyobb számú utast regisztrálni, mint amennyi hely van a repülőgépen, szintén statisztikai adatokra alapul, az átlagos utas rátára, aki nem jelenik meg az indulásnál (No Show) – gyakori jelenség minden légitársaságnál. Unokanővéremtől, aki egy nagy áruház alkalmazottja volt a kommunista rezsimben, egyszer azt hallottam, hogy egy különösen száraz évben elbocsátották áruháza igazgatóját, mert esős évre számított és nagy mennyiségű divatos esőkabátot rendelt.

Szabad piacgazdaságban élünk, de próbáljátok elképzelni mi történne, ha egy bizonyos napon, az aktivisták egy nagy csoportja egy kis, egy boltos faluba utazna és felvásárolná az összes kenyér, vagy tejterméket. A falucska szerencsétlen lakosai aznap az alap árucikkek nélkül maradnának, hacsak nem lenne módjukban eljutni egy szomszédos településre. A bolt megzavarodott tulajdonosa pedig egy dilemma előtt állna: rendeljen-e a hiánycikkekből nagyobb mennyiséget másnapra? Persze nem tudná, hogy egy kis kópéság áldozata lett és még ha gyanítaná, sem tudhatná, hogy az a bizonyos csoport másnap is az ő boltjában vásárolja meg ezeket, vagy más cikkeket, esetleg elhatározzák, hogy más településen ismétlik meg csínyüket, netalán a polgári engedetlenség más formáját választják.

Kérdezhetnétek, hogy jutott az eszembe ezzel a tárggyal foglalkozni? Vajon polgári engedetlenségre szítok? Egyáltalán nem. Magyarország parlamentáris demokrácia és súlyos megkülönböztetések, az állam túlkapásai, a hatalom túlzott mértékű használata és hasonló panaszok esetében, nyitva az út a panaszos előtt, a bírósághoz fordulni. Arra is jogosult, hogy megszervezze azokat, akiknek hasonló panaszuk van, vagy hasonlóan vélekednek és politikai mozgalmat alapítani, egész oldalas hirdetéseket jelentetni meg a lapokban, tüntetést, vagy ülő sztrájkot szervezni, vagy akármilyen más törvényes tiltakozást, amely eszébe jut.

Szerencsénkre csak kevés ország van Irán helyzetében, amelyben a választások meg lettek hamisítva és a választók millióinak a szavazata lett elrabolva. Írásom tárgyáról akkor határoztam, amikor olvastam, milyen újszerű módszereket volt kénytelen használni az ellenzék, miután a biztonsági erők megakadályozták a törvényes tiltakozás minden módját. A szervezők egy részét lecsukták, másokat kegyetlenül megvertek, sőt meg is gyilkoltak. Akkor kezdődött el a felkelés második fázisa, a polgári engedetlenség.

A módszerek egy része az amerikai ’Time’ magazin szerint: a híradó kezdetén a televízióban, a házban levő összes elektromos készülék bekapcsolásával megpróbálni túlterhelni Teherán villanyhálózatát, villámtüntetéseket szervezni, elég hosszukat ahhoz, hogy a tüntetők néhányszor kiálthassák "Halál a diktátorra!", de elég rövideket, hogy a biztonsági alakulatok elől meg tudjanak lógni, zöld jelek (az ellenzék színe) festése, vagy az ellenállás áldozatai fényképeinek felragasztása a brutális félkatonai szervezet, a Basij, házaira. További egyszerűbb módszerek: rezsimellenes jelszavak firkálása a pénzbankókra, zöld kendők viselése, ismételt dudálás, az autó lámpák villogtatása, a V jel kihívó mutatása a biztonsági szervek tagjainak. 

Az ellenállásnak nem voltak központi vezetői és az információt a fenti módszerekről csak e-mailben, weblapok által és élőszóval terjesztették, de így is emberek százezreit sikerült mozgósítani. Az egyik legnépszerűbb jelszó Gandhi mondása volt „A leghatalmasabbak sem uralkodhatnak azok együttműködése nélkül, akiket uralnak”.

Nehéz felmérni e módszerek hatását, de a magazin riportere úgy értesült, hogy a televízióban hirdetett termékek bojkottja miatt, a cégek egy része csökkentette reklámjait és egyes áruházak abbahagyták a reklámozott cikkek eladását. A szöveges üzenetek új bojkottja naponta egy millió dollárral károsította az állami távközlési céget.

Magam részéről élesen ellenzem jelenlegi kormányunk politikáját, de ha én és azok, akik osztják véleményemet, kisebbségben vagyunk, a hiba bennünk van. Nem voltunk elég meggyőzőek, nem cselekedtünk a szükséges elhatározottsággal, hogy a közvéleményt a magunk oldalára billentsük. Azonban, ahogy ezt már korábban is kifejeztem, örülök, hogy demokratikus országban élek, amelyben szabadon nyilváníthatom a véleményemet, blogomban akármiről írhatok, szervezhetek tüntetéseket, azokon részt vehetek, anélkül, hogy politikailag üldözve lennék és családom biztonságát veszélyeztetném.

Remélem, hogy a diktatúrák világszerte megbuknak, nem lesznek többé kormányok, amelyek törvényellenesen uralkodnak, vagy járnak el és sehol sem lesz többé szükség a polgári engedetlenség módszereire.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: választások tüntetés bojkott forradalom sztrájk ellenállás tiltakozás törvényellenes


2011.01.03. 15:26 Avri

Kiáltás a sírból

A múlt héten, miközben munkahelyemen ebédeltünk, viharos vitába keveredtem egy kollegámmal. Alapjában, nincs ebben semmi különös, az a bizonyos kollega szélsőségesen jobboldali beállítottságú és baloldali világnézetem mindig kihozza a sodrából. Dacára sok éves baráti viszonyunknak, gyakran támadnak rendkívül heves vitáink, asztaltársaink nyílt örömére. Ami különleges volt ezúttal, vitánk témájának látszólag semmi köze sem volt a helyi és a világpolitikához (civakodásaink szokásos tárgyai). 

Néhány hónapja, „Búcsúvétel” című írásomban, megemlékeztem Lili barátnőmről, aki, miután egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, pár év múltán, mint egy kifacsart citromot, eldobta és mindenből kisemmizve otthagyta, nem volt többé képes megbirkózni az élet nehézségeivel és a halálba menekült.

Kollegáimmal igyekszünk ebédszünetünk alatt, nem a munkával kapcsolatos témákról beszélni, inkább szabadidős és hétvégi élményeinket osztjuk meg egymással. Milyen filmet, darabot láttunk, hová kirándultunk, melyik étterembe tértünk be, az izraeli bürokrácia melyik példájával kerültünk szembe, mi az újság gyerekeinkkel, unokáinkkal és más viselt dolgainkat. Ezúttal én meséltem nekik az örökségről, amelyet magyar barátom testált rám. Nem valami kézen foghatót és persze pénzt sem, hiszen egy fabatkája sem volt, amikor itt hagyta ezt a világot, de mégis valamit, amelynek nagy értéket tulajdonítok: egy személyi és leleplező naplót, amely részletesen leírja a lelki kegyetlenkedést, a megalázást, amelyben része volt, mindannak amiben hitt  totális lerombolását, mégpedig azon a személy által, akit az utolsó lehetséges percig és ezen is túl is, szeretett. (A napló tartalmát persze nem meséltem el kollegáimnak, csak magát a tényt, hogy egy ilyen iratot bízott rám valaki).   

Lili a naplót nekem dedikálta, mint az egyetlennek, akiben megbízhat és a továbbiakban is néhányszor fordul hozzám olyan személyi hangnemben, hogy néha azt hiszem, hallom jól ismert hangját, amint szenvedéseiről beszámol. Részletekben küldte el hozzám és annak idején párszor elolvastam, de miután 2010 áprilisában értesültem haláláról, nem voltam képes újra olvasni. Csak egy alkalommal nyitottam ki, amikor megtudtam, hogy barátom egyetlen fia (egy előző házasságból), beperelte anyja volt „házibácsiját”. Ez a személy, Lili elkeseredett tettének azonnali okozója, nem engedte örökösét belépni a lakásba és megtekinteni anyja hagyatékát, amíg az adósága nincs törlesztve. A nálam levő anyagban van egy kb. hat évvel azelőtti végrendelkezés is, amely a lakásban levő értékek leltárát tartalmazza. Elküldtem a listát a fiúnak és a segítségével, sikerült neki végre megkapni a hagyaték maradékát, mert a háziúr minden értékes tárgyat egyoldalúan elkótyavetyélt.

Néhány napja elkezdtem a napló szerkesztését, meg az apró hibák kijavítását. Csatolni akarok hozzá egy pár üzenet töredéket, beszélgetés részletet és Lili leveleit is, amelyeket annak idején fontosnak találtam és megőriztem. Feltételezem, hogy az írott anyag végül is vagy 70 oldalas lesz. Technikai szempontból nincs problémám, de a két este után, amelyet mostanáig ennek a feladatnak szenteltem, csak nehezen tudtam éjjel elaludni.

Senki sem tudott a napló létezéséről – csak a napokban értesítettem róla Lili fiát – és megmaradhatott volna merevlemezem mélyén, de számomra ez egy kiáltás volt a sírból és kötelességemnek éreztem legalábbis fia tudomására hozni. A véleményem szerint nem szabadna a szőnyeg alá söpörni az esetet és minél szélesebb körben kéne terjeszteni, de erről majd vele együtt határozunk, miután elolvasta.

Ez volt vitánk tárgya is kollegámmal, aki szenvedélyesen állította, hogy a még a napló korlátolt közlése is veszélyes, mert beperelhetnek rágalmazásért. „Miért kell neked egyáltalán beavatkozni, hiszen a nő nem volt rokonod?” – kérdezte. Tudom én jól, hogy a napló tartalmának nyilvánosságra hozása kockázattal járhat, de kötelességemnek érzem, nem elhallgatni a történteket és azok viselkedését, akik a sírba taszították barátomat. A vita kollegám szarkasztikus megjegyzésével fejeződött be: „örülni fogok, ha az egyik jövőbeli közös ebédünkön, elmeséled a közlés baljós következményeit”.

E vitát követően, a bal és jobb oldali emberek közötti különbségekről kezdtem gondolkodni. Hiszek abban, hogy nekem és hasonló világnézetű társaimnak, fejlett társadalmi tudatunk van, empátiánk az elnyomottak szenvedése iránt, származási, vallási, faji és nemzetiségi hovatartozásukra való különbségtétel nélkül, humanista lelkiismeretünk, amely hozzáállásra, beavatkozásra késztet, hogy az igazságtalanságokat, jogtalanságokat helyre hozzuk, megszüntessük egy ember, vagy egy rendszer, a gyöngék iránti kegyetlenkedését. Nem állítom, hogy a jobb oldaliak egytől egyig hidegek, embertelenek, lelkiismeretlenek, csak azt, hogy nem lehetsz valódi baloldali ember, ha hiányzik belőled az emberség szikrája.

Természetesen folytatni fogom a munkát barátom szellemi hagyatékán és keresni a módját, hogy volt házastársa aljas tetteinek részleteit, minél több ember tudomására hozzam. Ami ebben megerősít az, hogy maga Lili is gondolt a naplója – amely neveket, dátumokat és milliós pénzügyi ügyletek részleteit tartalmazza – közzétevésének veszélyeire és eleve két példányt küldött nekem írásából. A második példányban minden név és adat meg van változtatva, úgyhogy ha valaki közölné egy megfelelő fórúmon, az illetőt nem lehetne majd rágalmazásért beperelni.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: napló baloldal lelkiismeret rágalmazás hagyaték


2010.12.25. 17:38 Avri

Tel Avivi pletykák

A múltkor egyik lányunknál voltam látogatóban, amikor egy unokám megkérdezett, ismerem-e egy neves izraeli költő verseit, iskolai dolgozatot kéne róla készítenie. Elmosolyogtam magamat. Perszer megkérdezte, miért mosolygok és egy kicsit zavarba jöttem. Annak idején, a múlt század 50-es éveiben, néhányszor összekerültünk ezzel a költővel. Nem voltunk barátok, beértük udvarias biccentésekkel egymás felé. Egy nyári estén egy kis tel avivi parkban üldögéltünk, cigiztünk és erről-arról csevegtünk, amikor odajött hozzánk és akkori barátnőmmel Vardával (az Oroszlánok c. írásomból) akart beszélni négyszemközt. Eltűntek néhány bokor mögött és pár perc múlva visszatértek. Nem kérdeztem meg Vardát miről beszélgettek, de amikor hazakísértem és jó éjszakai csókot akartam neki adni, elfordult. „Nem csókolhatlak meg, mert a (a költő neve), bepiszkította a számat.”

Unokámnak elmeséltem az esetet, de nem egészét. „A költő verseit nem ismerem, de fiatal korunkban összefutottunk” – kb. egykorúak vagyunk – „meg próbálta csókolni barátnőmet és az visszautasította”.      

Az előrehaladott kor egy előnye – sajnos nincs belőlük túl sok – különféle területeken sok tapasztalatot szerzel, emberek százaival jössz össze életed pályáján, a suliban, ifjúsági mozgalomban, katonaságban, munkahelyeden,  társadalmi életedben és néhanapján, ha fiatalabb beszédtársaid felhozzák valaki nevét, akiről az újságban olvastak, a híradóban hallottak, teljesítményei folytán híres lett, kétes üzelmekbe keveredett, vagy pont fordítva, tekintélyes díjat ítéltek oda neki, módodban van kijelenteni: „ismerem!” Ha pedig, azon kívül, hogy ismered a fickót, pikáns kis sztorid is van róla, megnyerted a magad negyed órás dicsőségét (Andy Warhol híres mondása szerint).

Kis országban élünk, Tel Aviv nem metropolis és közel hatvan éve, amikor elhagytam a kibbutzot és városi lettem, a mainál sokkal provinciálisabb volt. Az emberek nyíltabbak voltak, a szórakozás formái és a szórakozóhelyek maguk, népiesebbek voltak és sokszor hírességekkel akadtál össze, akik akkor kevésbé voltak híresek és még ha filmekben, színdarabokban is szerepeltek, könyveket, költeményeket is közöltek, nem voltak elszigetelve közönségüktől.  

Egy filmrajongó ismerősöm azokban a videó, a filmkönyvtár és a filmtéka érája előtti években, egy raktárhelyiségbe berakott 40-50 mindenféle formájú széket – aligha találhattál két hasonlót – és minden pénteken minőségi filmeket vetített bohém baráti köre számára. Más estéken a két művész kávéház egyikében ücsörögtünk, élen álló színészeink és íróink (a magyar olvasók számára csak Efráim Kison neve ismert) közvetlen társaságában, de abban akkor semmi különöset nem találtunk. Különösen a Függetlenségi Napi ünneplések voltak emlékezetesek. Nem voltak díszleteink, tűzijáték sem, de hajnalig iszogattunk és izraeli dalokat énekeltünk.

Az egyik, azóta elhunyt, szerzőnket és színdarabírónkat is személyesen ismertem. Mielőtt híres lett, kénytelen volt alkalmi munkákkal szerezni meg betevő falatját és egyik munkahelyén, abban a kiváltságban részesültem, hogy együtt dolgoztam vele. Bár azt mondhatnám, irodalmi elgondolásairól beszélgettünk és építő megjegyzéseim elősegítettek művei megírásában, de nem így volt. Semmi jelentőset nem mondott, azon kívül, hogy esténként keveset megy el otthonról, mert írással foglalkozik.

A tizenegy év alatt, amelyben egy offset nyomdában dolgoztam, néhány neves képzőművésszel ismerkedtem meg. A magyar származású Smulik Katz festővel, az első perctől közös nevezőre jutottunk és barátságunk egész nemrég elkövetkezett haláláig folytatódott.   

Az a baj az ismerőseimről szóló anekdotákkal, az alanyai iránt való tiszteletből és a rágalmazási perektől való félelemből, minden erőmmel arra kell törekednem, hogy elbeszélésem hősének személyi vonatkozásait álcázzam. Van egy gyerekkori barátom, vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, volt egy barátom, akivel majd ötven éve Párizsban találkoztam. Kirándulásom vége felé járt, nem volt egy vasam se (a hitelkártyát még nem találták fel) és már nem tudtam mihez kezdjek, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

Neki gulyásra fájdult meg a foga, én pedig farkaséhes voltam, elmentünk a piacra, bevásároltuk a hozzávalókat (persze ő fizetett) és kotyvasztottam kettőnknek egy jó gulyást (barátom nem tudott főzni). Egy kis összeget is kölcsönöztem tőle és nagyon hálásan elbúcsúztam. Negyven évvel később, amikor első könyvemen dolgoztam, leírtam a történteket és barátom edényei tisztaságát illetően is tettem egy megjegyzést. Sajnos a keresztnevét és annak az ismert mesternek a nevét, akinél tanult, is megemlítettem.

Barátom ma egy jó nevű festő, művei minden múzeumban megtalálhatók és amikor egyszer meghívtak egy tiszteletére rendezett fogadásra, könyvemet  hoztam neki ajándékba, egy hálás köszönetemet kifejező dedikálással, akkori segítségéért. Vagy fél év múltán, amikor egy rendezvényen újra találkoztunk, barátom olyan dühvel támadt rám, hogy attól féltem, megüt. „Hogy tehettél nekem ilyet, foltot ejtettél hírnevemen, legalább a nevemet és utazásom körülményeit változtattad volna meg.”

Néhányszor bocsánatot kértem. Őszintén nem hittem, hogy ez az eset, amely fiatalságunkban történt, bántani fogja. (Könyvem, amely több mint tíz éve jelent meg, nem volt annyira sikeres és ha nem ajándékoztam volna neki, soha sem tudta volna meg mit írtam róla). Újévi üdvözlő kártyát is küldtem neki, további bocsánatkéréssel, de nem hiszem, hogy megbocsájtott nekem.

Aki egyszer megégette magát, kétszeresen óvatos. Nyitott szemmel járom a világot, mindig hajlandó vagyok történeteket hallani mások furcsaságairól, de ha még egyszer kedvem támad közölni ezen adomák egyikét, mindent megteszek, hogy ti, az olvasók, ne tudjátok kitalálni kiről van szó. Hiszen a pikáns körülmények érdekelnek és nem a hőse személye, ugye?

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: pletyka hírességek pikáns rágalom


2010.12.20. 21:32 Avri

Tartós kapcsolatok

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.  

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.            

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a  telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1.   Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2.   Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól. 

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből. 

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.    

      

 

Szólj hozzá!

Címkék: alma éhség barátság iskolatárs lakáscímek


2010.12.14. 19:57 Avri

Kulturális másság

Az egyik lányom nemrég részt vett egy tanulmányi napon, más népek kultúrájáról és szokásairól. Többek között megtárgyalták egy kínai minisztérium államtitkárának esetét is, aki egy delegáció élén érkezett hozzánk és amikor hazatért, kijelentette miniszterének, semmi kedve újra látogatni Izraelbe, miután durván megsértették a Ben Gurion röptéri biztonsági vizsgálatnál. Izraeli vendéglátói furcsának találták a kínai panaszát, miután látogatását aprólékos gonddal készítették elő és az egész biztonsági eljárás hét perc alatt bonyolódott le, ami csúcsidőnek számít. Amikor tisztázták a magas rangú tisztviselő esetének részleteit, kiderült, hogy a biztonsági ellenőrök figyelmetlenül hátat fordítottak neki, ami súlyos sértés Kínában.

Egy további panasz az izraeli ellenőrök érzéketlenségét mutatja a megvizsgáltak magánszférája iránt. Az államtitkár kofferjét, titkárnőjének jelenlétében és szeme láttára, nyitotta ki a vizsgáló. Azt hiszem, ebben az esetben a kínai panasza igazolt. Egy izraeli utas is megsértődne, ha mocskos fehérneműje és intim ruhacikkei, más személy – aki ráadásul beosztottai egyike – szemei láttára lennének feltárva.

Manapság, amikor még az alsóbb fokú tisztviselőket is sokszor külföldre küldik üzleti útra, minden cég és vállalat közeli és távoli országokból származó szakembereket lát vendégül, nagyobb a tudatosság más nemzetek különböző kultúráját illetően. Cégek sora rendez tanfolyamokat azok számára, akik külföldiekkel érintkeznek, könyvek jelennek meg a más országokban szokásos üzleti protokollról és a sajtó is cikkezik a tárgyról. Széles mosoly önti el a pikantériát szeretők arcát, amikor például arról hallanak, hogy az Észak Amerikában elterjedt mozdulat, a hüvelyk és mutatóujjal formált kör­forma felmutatása („Oké!”), a kontinens déli részében kirívó szexuális mondás. Az ökölbe zárt kézzel felmutatott hüvelykujj sok kultúrában a jóváhagyást jelzi, útszélen az autóstopposok jele, de néhol gorombaság, az „anyázás” egy formája.

Amikor külföldre utazunk, az otthoni megszokott viselkedéskultúránktól eltérő gyakorlatoknak vagyunk kitéve. Nálunk például, étteremben, kávéházban, mindig a férfi az, aki udvariasan előre engedi a hölgyet, Magyarországon viszont a férfi lép be elsőként. Megkérdeztem, mi ennek az oka és azt válaszolták: ez a nő védelmét szolgálja. Ha a bent lévők 'emelkedett' hangulatban vannak, esetleg verekednek, vagy tárgyakkal dobálódznak, a férfit érje az ütleg, vagy a röpített tányér.

Egy másik szokásom, amelyet barátaim megmosolyogtak, a borravalót mindig az asztalon hagytam.

Én viszont kifejezetten bosszantónak tartom a magyar pincérek szokását, hogy amikor kihozzák a számlát, hangosan kihirdetik, mi az összege. A véleményem szerint ez a szemtelenség csúcsa. Ha valakit meghívok étterembe, nem akarom, hogy kikiáltsák a világnak, mennyit költöttem rá.

Hazánkban, amely évente emigránsok ezreit fogadja be, nincs hiány incidensekben, amelyek a kultúrák közötti különbségek miatt adódnak. Szomorúan emlékezek vissza hű munkatársamra, az indiai származású Rosiera, aki sajnos néhány éve meghalt. Sok évet töltöttünk együtt és jó barátok lettünk. Egyszer, néhány akta áthelyezése közben, utamban volt és miután kezem nem volt szabad, cipőm hegyével könnyedén megérintettem az ő cipőjét és azt mondtam „sipirc, el az utamból” (mint már említettem, barátok voltunk és héberben nincs magázás). Rosie szigorúan nézett rám szemüvege felett és kijelentette, szerencsémre tudja, hogy nem vagyok tudatában annak, milyen súlyos sértésnek számít Indiában, más személyhez lábbal érni.  

Máskor, egy bőséges ebéd után, szükségesnek láttam nadrágszíjamat egy lukkal kiereszteni. Egyszerre észrevettem, Rosie sietve iszkol ki a szobából. „Hová rohansz?” – kérdeztem. Rosie válasza: „ha valaki, pont e percben lépne be az irodába, úgy értelmezhetné a helyzetet, hogy szeretkezés után teszed rendbe ruházatodat”.

Ezek mindössze új emigránsok, más illemtanhoz szokott, apró furcsaságai, amelyek általában a jövő nemzedékben eltűnnek, de vannak országunkban kultúrsokk problémák is, amelyekért drága árat fizetünk. Mint sok mást, engem is elbűvölt az etiópiai zsidók kultúrájának szépsége és egyedisége. Személyesen egy etiópiait sem ismerek, de olvastam egy keveset róluk. Különösen egy cikk vésődött be emlékezetembe, a hatalmas nehézségről, amelyet e közösségnek a női tagjai éreznek, amikor idegent kell beengedniük házukba – postást, vagy vízvezeték szerelőt – hiszen nevelésük és népük tradíciója tiltja ezt. Az emigráció Izraelbe, aláásta a férfi státusát, miközben megerősítette a nők helyzetét. Az eredmény: nagyobb a nők elleni erőszakos bűncselekmények aránya az etióp családban, a közösség arányánál a lakosságban.

Izrael lakóssága több száz országból származik és kulturális különbségek közöttük természetesek, különösen, amikor az állam olyan bevándorlók beolvasztásával próbálkozik, mint a jemeniták, etiópok, indiaiak és mások, akik évezredek folyamán el voltak vágva a zsidó nép többi részétől és a nálunk szokásostól radikálisan eltérő, merev magatartási kódexük van.

A valóság Izraelben brutális, könyörtelen, elemészti a másságot és szinte nem teszi lehetővé az etnikai népcsoportoknak megőrizni hagyományukat, márpedig vannak kulturális gyöngyszemeink, amelyeket érdemes megőrizni. Egyszer egy jemenita esküvőre kaptunk meghívót és örültünk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni egyedi folklórjukat, látványos öltözékeiket, népzenéjüket, megkóstolni különleges ételüket, de nagy csalódásunkra, a lagzi vendégei kivétel nélkül európai ruházatban jelentek meg, a zene nyugati (és lármás) volt és az étel? Tipikus izraeli, gombaleves, főtt csibe, vagy grillezett hal, krumplipüré és sárgarépa főzelék.

(A jelenség az egész világon ismert. Magyarországon is a külföldi zene kiszorítja a magyar népi zenét és csak a gyorséttermek és a kínai büfék szaporodnak gomba módra, miközben lángoshoz egyre nehezebb hozzájutni).  

Amellett, vannak még hazánkban oázisok, amelyekben ápolják a hagyományt. A marokkóiak a Mimunát ünneplik, az etiópok a Sigdet. Egy régebbi írásomban beszámoltam látogatásunkról az izraeli-afrikai hébereknél, akik a többnejűség (hét feleségig) és veganizmus (növényevő táplálkozás) hívei és szombaton böjtölnek, majd szintén ő náluk, a tradicionális "Őszesség Ünnepé"-ről.

Remélem, hogy megmarad valami ezekből a csodálatos és színpompás kultúrákból a jövő nemzedékek számára, nemcsak mint turista látványosság és az amerikai életmód, a Mc Donald és Coca Cola nem fogja teljesen száműzni a hagyományos, ízletes népi ételeket.

 

1 komment

Címkék: üzleti folklór protokoll illemtan kódex etióp marokkói magatartási jemenita


2010.12.04. 18:49 Avri

Emigráns sors

 

A kivándorlás Izraelbe, mint minden emigráció más országba, alapos felfordulást okoz minden felnőtt ember életében (gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak változásokhoz). Nemcsak a táj, az időjárás, a kultúra, az étel más, hanem a nyelv is. A kommunikációs nehézségek, a kínos félreértések persze előre várhatók, de sok esetben az emigráns nem folytathatja előző foglalkozását sem.

Boldogult szüleim ballábbal kezdték el életüket új hazájukban. A ‘lift’ (az emigráns berendezését tartalmazó nagy ládák), amelyet Szlovákiából hoztak, a haifai kikötő vizébe esett és nem csak szép, szeretett bútorjaik károsodtak meg, hanem befektetésük sok ezer varrógép tűbe, szintén elúszott. A sós víztől megrozsdásodtak a tűk és ahelyett, hogy kézpénzre váltották volna őket, a kukába kerültek. 

Apám egész életében kereskedelemmel foglalkozott és amikor 1949-ben, 53 éves korában, Izraelbe érkezett, a véleményem szerint egy gyorstalpaló héber tanfolyamra kellett volna mennie és ennek elvégeztével, jiddis tudásával együtt, foglalkozásában helyezkedhetett volna el. Nem tudom ki volt a nagyokos, aki haladott korú embereknek, akik soha fizikai munkát nem végeztek, azt tanácsolta, új munkakört válasszanak, az én apám minden esetre kis pénzecskéjéből tyúkólt építetett és tojások értékesítéséből próbált megélni.

Szüleim első háza Izraelben egy előre gyártott svéd faház volt Herzliában. Azokban az években kibbutzban laktam, de gyakran jártam haza és jól emlékszek a heti utazásokra a városi raktárba, élelem keverékért a tyúkoknak. Lakóhelyük egy távol eső, új emigránsoknak szánt negyed volt és éjjel nem messze ablakuktól, sakálok vonítottak. Kutyájuk (Mufti volt a neve) is volt, de kétségbeesett ugatása nem gyakorolta a kellő benyomást távoli rokonaira és amikor az egyikük a tyúkól ajtaja előtt ólálkodott, az rémült szárnyasok őrjítő ricsajt csaptak. Szegény apámnak nem egyszer kényszerült az éjjel közepén az udvarra rohanni, hogy megvizsgálja, nem sikerült-e az egyik ragadozónak bejutni ólába. Egy éjszaka egy óriási szélzivatar elsodorta a rozoga ól tetőét is.

Mintha ez nem lett volna elég, hogy szüleimet tojásfarm létesítésére vette rá, titkos tanácsadójuk újra kezdeményezett és meggyőzte apámat, vállalja a negyed tej ellátását is. Apám egy szamarat vett, két gumi kerekű kocsit, kannákat és más szükséges eszközöket és reggelente a központi tejelosztóba utazott, feltölteni kannáit. Ezekben a napokban, a pasztőrözés, a tejes üveg – és később a műanyag zacskó és karton – feltalálása előtt, a tejet (mint a jeget), utcai árusok árulták. Apám lassan hajtott végig a negyed utcáin és csengetése hallatára, az asszonyok különféle edényekkel járultak kocsijához.

(A korszak szokásaiból: mi volt az első dolog, amihez anyám fogott, a többi asszonyhoz hasonlóan, amikor behozta a tejet a konyhába? Átöntötte a kis kannából a ’tejes lábosba’ és felforralta. Nem tudom, miként történt ez másoknál, nálunk bizony elég gyakran kifutott a tej és erős gáz szag terjedt el a lakásban. Az egyik legrondább munka: a gázt tisztítani az odakozmásodott tej maradékaitól).

A minden hájjal megkent lókupec, akitől apám a szamarát vette meg, kihasználta vevője tudatlanságát és egy haladott terhességben levő nőstényt adott el neki. A szülés után, az egészséges szamárcsikó ott ugrabugrált anyja mellett a napi körút folyamán, a gyerekek örömére. A szüleim szerették az állatokat és odaadóan gondoskodtak szamaraikról, magyar neveket is adtak nekik, a mama neve Julcsa volt, a kisfiáé pedig Jancsi.  

Egy kánikulás napon megsavanyodott apám teje és két kisgyerek frusztrált anyja a sárga földig leszidta és ráadásul a fején vérző sebet okozott üres lábosával. Anyám sürgősen hazahívott, hogy ’intézkedjek‘. Már nem is emlékszem miként fejeződött be ez a bizonyos eset, de az egész szerencsétlen próbálkozásnak az lett a vége, hogy apám súlyos szívrohamot kapott és megtiltották neki a testi munkát.

Szüleim túladtak tyúkólukon, kocsijukon, kannáikon, nagy sajnálattal búcsúztak el szeretett állataiktól és átköltöztek a szomszédos Raananába. Anyám, aki jól varrt, kötött, lett a pénzkereső. Ott már kőházuk volt, de ez is messze volt a központtól, nem voltak üzletek a környéken és az út a házcsoportúkhoz egy narancsligeten keresztül vezetett. Egyszer, amikor útban haza, a természet hívásának engedve betértem a ligetbe, egy őr ugrott ki a fák közül. A liget tulajdonosai állították oda, mert bosszantotta őket, hogy az új emigránsok a zamatos gyümölcsöt az égből esett mannának tekintették és annyit szedtek belőle amennyire kedvük volt.  

Szüleim mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkerüljenek ebből az isten háta mögötti lyukról és hamarosan Tel Avivba költöztek, ahol egy közös lakásban laktak egy másik három személyes családdal.

A sors fintora az, hogy volt utcájuk Raananán ma egy villanegyed, Izrael egy legkeresettebb és legdrágább negyede.        

 

Szólj hozzá!

Címkék: szamár tejellátás herzlia raanana


2010.11.26. 20:41 Avri

Tejfölös raguleves

Békéscsabai barátomat, Kissné Lajos Katalint, megkértem küldje el nekem, tejfölös raguleves receptjét. A leves annyira izletes és a recept olyan jól van megfogalmazva, hogy itt közlöm szó szerint:

Becsinált leves (Tejfölös raguleves)

 

Hozzávalók:

 

1 kg csirkemell, csirkecomb, csirke szárny vegyesen

20dkg sárgarépa

20 dkg fehérrépa (zöldséggyökér)

1 db zeller

20 dkg burgonya

1 csokor petrezselyemzöld                                                     

10-12 szemes bors

2-3 babérlevél

1-2 evőkanál só

1 teáskanál cukor

1 evőkanál Vegeta ételízesítő.

1 dl tejföl

1-2 evőkanál liszt

2 karika citrom

 

Elkészítés:

 

A pipi húsát apróra vágod. Ugyanezt teszed a zöldségekkel is, kivéve a hagymát. Miután kellőképp kiélted darabolós szenvedélyed, felteszed a húst és a zöldségeket kb 1,5- 2 liter hideg vízben főni. Elegáns mozdulatokkal belehinted a sót, cukrot, szemes borsot, Vegetát, babért, és a hagymát egészben. Mikor mindez együtt van, és élvezik egymás társaságát, lassú tűzön, hogy ne szaladgáljanak bolond módon a fazékban, csak csendesen úszkáljanak fel-alá, kb. 1,5 óra hosszat főzöd. Közben megkóstolod, és a recept küldőjének a felmenőire gondolsz. Ha így van, akkor még utána kell ízesítened némi sóval, esetleg ici-pici cukorral. Ha minden rendben, akkor lehet dicsérni barátnődet, milyen ügyesen eltalálta az arányokat a leírásban, pedig soha nem főz recept után. Ha a husi megpuhult, a tejfölt összekevered a liszttel, szép simára, ebben segíthet egy két kanál víz vagy leveslé is neked. Ezt a habarást belefolyatod a levesbe, de azt közben intenzíven kevergeted, nehogy csomók keletkezzenek benne. Beledobod a citromkarikákat, és még kb. 10 percet forralod. A citromokat, hagymát, babért kiemeled. A levesed tetejét megszórod az apróra vágott petrezselyemzölddel, és már készen is vagy. Büszkén tálalod a családnak, és várod az elismerést. Ha nem dicsérnek meg, többet nem főzöl nekik. Jó étvágyat kíván nektek a recept küldője.

 

(Ezt készítheted pulykahúsból, disznóhúsból, bárányhúsból is).

 

 

Szólj hozzá!


2010.11.21. 17:44 Avri

Az életmentő fejviselet

  A múlt hét egyik napján egy kolleganőm nyitott be irodámba, bandana fejkendővel a fején. Úgy véltem, ez a legtöbbnyire sportolók által viselt divatcikk, elcsúfítja a fiatal nő csinos arcát és nem rejtettem véka alá véleményemet. A kolleganő mosollyal regisztrálta megjegyzésemet és dolgára indult. Miután elment, hirtelen anyám jutott az eszembe, aki a múlt század 40-es éveiben kezdte el hordani az akkor divatos turbánt. (Sajnos nem maradtak fenn fényképeim ebből az időszakból, de erről a fejviseletről mindig Simone de Beauvoir, az ismert francia írónő, filozófus és feminista, Jean-Paul Sartre élettársa, jut eszembe, aki fotóiról megítélve, nagyon szerethette a turbánt).

Én, a 12-13 gyerek, utáltam ezt a divatot, mert csúfította és öregítette szép, fiatal (32-33 éves) mamámat. Valószínűleg igazam is volt, de azokban az időkben, egy zsidó számára, a szép arc és a fiatal kor inkább hátrány volt. 1944. március 19-dikén a németek megszállták Magyarországot, Adolf Eichmann egy elkobzott budai villában azon szorgolodott, miként semmisitse meg minél gyorsabban a magyar zsidóságot.

A vidékieket deportálták elsőnek, de a mi helyzetünk, a fővárosban, is napról napra rosszabbodott. Az iskolákat bezárták, megtiltották, hogy megélhetésünkre dolgozzunk, sárga csillag hordására köteleztek, végül pedig lakásunkat is lefoglalták. Kénytelenek voltunk nagynéném segítségéhez folyamodni, aki egy zsidó lakóháznak kijelölt u. n. "csillagos házban" lakott.

Nagy volt a zsúfoltság, keskeny szobánkban csak két ágy volt. Az egyikben én aludtam anyámmal, a másikban nénim lányával, de ez még aránylag kibírható volt. Az év október 15-dikén, a németek támogatásával, Horthyt lemondatták és a nyilaskeresztes Szálasi került az uralomra. Az új kormány megújította és meggyorsította a deportálásokat. A nyilas rohamosztagok – német géppisztollyal felszerelt tizenhat-tizenhét éves suhancok – portyázásai a zsidó lakta házakban mindennaposakká váltak. Egy nap mi is sorra kerültünk.

Egy szenes pincében átvacogott, ébren töltött éjjel és a Thököly utcai nyilas házban eltöltött szörnyű délelőtt után, amelynek folyamán biztosak voltunk abban, hogy ütött az utolsó óránk, elkezdtünk menetelni az Erzsébet hídon át ismeretlen célunk felé. Késő délután volt, amikor az újlaki téglagyárba értünk. Az elénk táruló kép, kifejezetten szürrealista volt. Az óriási szín sok ezer emberrel volt tömve. Ágy, matrac, takaró, szék? Nem volt ott semmi. Mindenki a puszta földön ült, feküdt, ahol éppen helyet talált.

Másnap reggel minket, gyerekeket, Vöröskeresztes otthonokban helyeztek el. A fiatal, munkaképes asszonyokat – a férfiak mind munkaszolgálatosok voltak, legtöbbnyire az orosz fronton, az ezres tömeg csak öregekből, gyerekekből és asszonyokból állt – nyugatra küldték, az idősebbeket pedig visszaterelték a városba. Anyámat ezuttal fejviselete mentette meg e sorstól. Mélyen arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és egy szimpatikus magyar rendőr segítségével sikerült átállnia az idősebb asszonyok sorába.

Még két-három hét telt el amig anyámnak sikerült kihozatni engem az otthonból és felszabadulásunkig 1945. január 18-án, még előttünk állt néhány kegyetlen hónap, amelyeknek emlékét, nyomait a mai napig magammal hordom, éheztünk, állandó életveszélyben voltunk, üldöztek minket, mint a vadállatokat, de ez már nem ehhez az írásomhoz tartozik.

És mi történt elbeszélésem hősével, az életmentő turbánnal?

Pesten a helyzet továbbra is nehéz volt, a vasutak, országutak le voltak bombázva és a milliós fővárosba alig érkezett ellátás. 4-től reggel kellett sorba állnunk a szükségkonyha előtt és így legalább egyszer naponta valamilyen szegényes meleg ételhez jutottunk, de az újságokból megtudtuk, hogy az ország keleti részén bőséges élelem van. Valakitől megkaptuk egy gyulai asszony címét, akinek kiadó szobája volt. Azt is hallottuk, hogy az egyik hajnalon elindul az első vonat Kőbányáról.

Már kora este ott voltunk a pályaudvaron, mi, meg jó néhányszáz más pesti, akiknek úgy látszik hasonló elgondolásaik voltak. Voltak olyanok, akik már délben kimentek. A fagyos éjszakában a földalatti váróteremben várakoztunk és amikor végre beállt a szererlvény, mint a megkergült csorda vágtatott mindenki a peronra. Nagy örömömre a tolakodásban anyám gyűlölt turbánja leesett a sínek közé, a pályára, amely több mint egy méterrel mélyebben volt. Nem voltam hajlandó lemászni érte és visszahozni.

A vonat kerekei felőrölték a ronda fejviseletet, mi pedig új lapot nyitottunk életünkben és végül is Izraelben találtuk meg új hazánkat.  

 

Szólj hozzá!

Címkék: divat sárga csillag nyilas téglagyár turbán


2010.11.15. 19:24 Avri

Élmény: szőnyeg vásárlás

Vagy két hónapja meglátogattuk Miriamot, egy régi jó barátnőt, akinek a férje, Palo, szintén jó és nagyra értékelt barát, nemrég halt meg és mindjárt figyelmesek lettünk a különleges szőnyegek garmadájára, amelyek házukat díszítették. A lakás nem túl nagy és bútorzata sem elegáns, de minden szoba és erkély padlóján és falain is, számos gyönyörű szőnyeg ékeskedik. Miriam szomorúan emlékezett vissza közös hobbijukra elhunyt férjével. Bementek egy üzletbe, megtekintettek egy csomó szőnyeget és megvásárolták azt, amelyik a legjobban tetszett. Gyerekeik is elkapták ezt a bacilust.

Aznap este új világot fedeztünk fel, amelyben Miriam otthonosan mozog, de szívesen osztotta meg velünk tudását. Egy sor nevet említett, amelyekről csak azt tudtuk, hogy legnagyobb részük Perzsiában van, Shiraz, Tabriz, Isfahan, Fridian, Bokhara és olyan szakmai kifejezéseket, mint a nagy sűrűségű szövés, dupla csomózás, felvető és keresztszál, klasszikus ornamentika, központi medalion, stb. Nekünk is megtetszett az ötlet és elhatároztuk, az első adandó alkalommal, a régi, foltos szőnyegeket lakásunkban, újakkal cseréljük ki. Különösen érdekes volt gyerekeink reakciója, amikor elmondtuk nekik e szándékunkat: „Igazán itt az ideje!”

„Ha valóban itt az ideje, mi a frászba nem mondtattok egy szót sem?” – kérdeztem felháborodva, de nem kaptam választ.

Megegyeztünk Miriammal, hogy péntek reggel elmegyünk Jaffába és bemegyünk egy szőnyegboltba. Autónkat egy távolabbi parkolóhelyen hagytuk és rövid sétát tettünk a gyönyörű tengerparti sétány hosszán Jaffa felé, amely a világ egyik legrégibb kikötővárosa és ma Tel Aviv része.

A séta végén a bolhapiacon kötöttünk ki, Mose, egy perzsa származású kereskedő tágas boltjában. Rendkívül szívélyes fogadtatásban részesültünk, de nemcsak azért, mert Miriam régi, jó vevő – összeölelkeztek a tulajdonossal – hanem Mose vendégszerető természete miatt is. A szőnyegüzletek világszerte hagyományos kávéja sem lett kifelejtve.

Most egy látványos prezentáció kezdődött. Azokat a szőnyegeket amelyekre rámutattunk, Mose és segédje egyenként vették ki a helység két oldalán összehajtogatott halmokból és kiteregették őket előttünk. Mose bátorított minket, nyugodtan tapossunk rájuk és tekintsük meg őket minden lehető szögből. Én hamarosan találtam néhányat, amelyek nekem tetszettek, de a feleségemnek általában több idejébe tart, amíg megtalálja, amit keres és azután is, miután már többé-kevésbé eldöntötte mit akar, továbbra is kétkedik, jól választott-e.

Az első választásomat helyben elutasította, azzal, hogy unalmas, de végül is sikerült megegyeznünk, ami a színt és típust illeti és a választék a padlón előttünk négy-öt szőnyegre csökkent, amelyeknek egyen kívül, mindegyike megfelelt ízlésemnek. Ettől a perctől kezdve, nem hangoztattam többé a véleményemet. Tapasztalatból tudom, ha akarom, meg tudom győzni a nejemet, de azután, amikor szerzeményünkkel hazaérünk, kijózanodik és megbánja választását. Azt akartam, segítségem nélkül jusson el végleges elhatározásához. Csak miután biztos volt választásában, fogtunk hozzá a vásárlás „undorító részéhez” (feleségem szavaival), az ár tisztázásához. Először megdöbbentünk (mint már említettem, nem értünk a műfajhoz), de Mose – aki hites becsüs is – egy kissé megvigasztalt minket, amikor azt mondta, hogy első választásom, amelyet nejem unalmasnak talált, háromszor annyiba került volna.

Ami a legjobban meglepett minket, a tulajdonos hozzáállása volt. A bemutatott szőnyegek között egy olyan is volt, amelyet Miriam fia hozott vissza kétévi használat után, mert nem illett többé új bútorához. Ilyet még nem láttam, használt tárgyat visszavesznek? Mose bennünket is arra ösztönzött, vigyünk haza néhány példányt és győződjünk meg egy ideig az otthoni környezetben, melyik tetszik a legjobban, (mi inkább helyben határoztunk). Azt is hangsúlyozta, hogy ha valamilyen okból megbánjuk választásunkat, visszahozhatjuk a szőnyeget néhány hónap, vagy akár évek múltán. Hirtelen kinyíltak a szemeink. Rájöttünk, hogy egy minőségi szőnyeg, ellentétben más bútordarabokkal, valami, ami velünk marad egy életen át, egy vagyontárgy, befektetés.

A másik meglepetés egy úr volt, aki miután beköszöntött az üzletbe, mellénk ült. Őt is megkínálták egy kávéval és azután szótlanul követte a fent leírt folyamatot. Megkérdeztem tőle, ő is kereskedő-e, vagy Mose rokona, barátja, de készségesen beismerte, egyik se. Szakmája szerint orvos és egyik kedvtelése péntek délelőtt a bolhapiacon sétálgatni és nézelődni. Ha látja, hogy komoly vevő van, beül az üzletbe és megtekinti, mi történik. Nála ez a lazulás egy módja. A szőnyegekhez, mint egy művészeti formához viszonyul és már néhányszor kicserélte a saját otthoni készletét. Miriam elmondta, hogy az ő fia is hasonlóan viselkedik.

De talán a legnagyobb meglepetés az volt mennyire élveztük az egész beszerzési folyamatot. Bár nehéz munkával megkeresett pénzünk egy jelentős részétől váltunk meg, a búcsú nem volt túl fájdalmas (és az új Basír Bukharai szőnyeg látványa nappalinkban is nagy örömöt okoz). Íme, megismertünk egy másik, szép, feszültségmentes, kapzsiság nélküli világot, amelyben nem a pénzbeli nyereség a lényeg, hanem a diskurzus a vevő és az eladó között. Igaz, Mose tisztességesen meg akar élni szakmájából és portékáját nem adja el veszteséggel, de a vevő biztosnak érezheti magát, hogy nem verték át és miután elhagyja a boltot, az eladó nem dörzsöli a kezét örömében, hogy talált egy balekot. Bár sok hasonló üzletember lenne hazánkban.         

 

Szólj hozzá!

Címkék: perzsa szőnyeg jaffa kereskedő bolhapiac


2010.11.08. 18:40 Avri

Babonák

A babonát általában, egy ártalmatlan, a legjobb esetben nevetséges jelenségnek tekintjük, de mint sokszor kiderül, egy ilyen irracionális hiedelem, bizonyos esetekben, halálossá is válhat. Nemrég olvastam az újságban az indiai kormány háborújáról a babona ellen. A hír arról számolt be, hogy sok bagoly életével fizet, vagy a fekete mágiát űző gyógyítók karmaiba kerül, mert bizonyos törzsök Indiában hisznek abban, hogy ezek a látványos és különleges kinézésű madarak, képesek kiűzni a gonosz szellemeket.

Egy másik hír szerint, a Nemzetközi Vöröskereszt az elmúlt évben jelentette, hogy több tízezer kelet-afrikai albínó föld alatt él, attól tartva, hogy levadásszák őket, a testrészeiből készített varázsszerek, szerencsét és gazdagságot hozó tévhit miatt. 2007 óta 44 pigmenthiányos lett meggyilkolva Tanzániában. A jelentés végén az újságíró azt a hátborzongató kérdést teszi fel: „Mennyit érnek a fehérkés karok és lábak?” A válasz: "legalább 75 ezer dollárt."

Ennél pusztítóbb egy babona már nem is lehet. Szerencsénkre, a nálunk honos babonák általában ennél sokkal naivobbak és kevésbé károsak.  

A múlt század 30-as, 40-es éveiben, a kéményseprő, tipikus ruházatában fekete, megkötős ujjú ruha, sapka, fehér szájvédő, létra, nyírfa seprű és drótkaparó a vállán gyakori látvány volt utcáinkon. Mint gyerek, hittem abban, hogy egy kabátgomb jó erős megcsavargatása, amikor elhaladok mellette, szerencsét hoz. A bátrabbak azt is kérték, hadd simítsák meg, vagy puszit nyomtak kormos arcára, sőt egy szál szőrt kértek keféjéből, amelyet aztán erszényükben tartottak. Nehéz tudni mi volt az eredete e hiedelem kialakulásának, a legvalószínűbb az, azért hoz szerencsét a kéményseprővel való találkozás, mert azoknál a házaknál, amelyeknél kitisztították a kéményt, nem égett le a ház.

Ez csak az egy volt, a sok elterjedt babona közül azokban a napokban. Voltak emberek, akik, amikor kiléptek házukból és fekete macska ment el előttük, visszatértek a otthonukba, talán beteget is jelentettek munkahelyükön. Mások viszont úgy vélték, hogy maga a puszta visszatérés (egy elfelejtett tárgyért) is balszerencsét okoz. Más hiedelmek:

Falhoz támasztott létra alatt elmenni veszélyes.

A lópatkó, négylevelű lóhere, vagy nyúlláb szerencsét hoz megtalálójának, vagy hordozójának.

Gyerekkoromban, anyám nem engedte meg, hogy harisnyában mászkáljak otthon, mert a zsidó szokások szerint, a gyászolók járnak harisnyában, vagy zokniban a lakásban. További ifjúkori hagyományok:

A levágott körmöt mindig összeszedni (mert a körmök halott testrészek és nem szabad őket otthagyni, ahol emberek rájuk léphetnek).

A szárnyasok vé-betű formájú csontját – a kívánó, vagy szerencsecsontot, angolul wishbone – ketten feszítettük, amíg eltört. Akinek a hosszabbik fele maradt a kezében, kívánhatott valamit.

Napjainkban is sokan használják a ’lekopogom’ kifejezést, egyesek valóban le is koppintják, természetesen csakis fából készült felszínen. Mások az ujjaikat keresztezik, vagy sót szórnak hátuk mögé. Abban is hiszünk, hogy ha átlépünk egy kisgyereket, az nem fog tovább nőni, ha valaki az asztal sarkán ül, hét évig nem fog megnősülni és ha vizsga előtt, a diák a tankönyvet párnája alá rakja, reggelre belemegy a tudnivaló a fejébe.

Sokan hisznek abban, hogy egy tükör eltörése balszerencsét okoz (ezzel szemben, egy ismert német közmondás szerint, a cserepek szerencsét hoznak, zsidó esküvőkön pedig a vőlegény poharat tör össze és a násznép mazeltov-ot rivall). Egy másik hiedelem szerint, ha valaki egy halottas házban a tükörbe néz, ő is meg fog halni. Egy ilyen házban be kell takarni minden tükröt, különben a halott megjelenik bennük és magával viszi azok lelkét, akiknek a tükörképe visszatükröződik. E hiedelem szerint, az ördög külön erre a célra találta fel a tükröket.

A 13-as szám a világon mindenütt szerencsétlen. Az Egyesült Államokban, a legtöbb házban, a 13-ik emeletet 14-iknek nevezik, sok légitársaság gépein nincs 13. számú ülés, a korházakban, szállodákban sem sincs 13-as szoba, Olaszországban ez a szám nem játszik a lottón, Firenzében annak a háznak a száma, amely a 12-es és a 14-es között van, 12 ½, Franciaországban a quatorziens, a 14-esek, feladata kiegésziteni a vacsoravendégek számát, ha csak 13 van. Azok, akik hisznek abban, hogy ez a szám balszerencsét okoz, a problematikus Apollo 13-as űrhajót hozzák például, de persze, a lehető legrosszabb nap az a 13-ika lesz, amely a pénteki napra esik.

Vannak emberek, akik soha sem lépnek a járdakövek közötti résre, a kutya vonyitása halált jelent, ha az orrod viszket, vendég fog jönni. Ha a leves el van sózva, a szakácsnő szerelmes, a turisták pedig pénzt dobálnak minden útba eső medencébe és kútba. Szerencsét hoz? Ki tudja, ártani biztos nem fog. 

Ami engem illet, babonának tartom a vallást is, minden vallást. Ugyanakkor hiszek minden ember jogában azt a hitvallást követni, amire kedve támad, mindaddig amíg ez csak abból áll, hogy mások szemében egy kicsit furcsa a viselkedése. Amint a hit fanatizmussal párosul és hisztériává válik, megvonom a határt. Ez történt 1692-ben Salemben, az Egyesült Államokban, amikor 20 boszorkánysággal vádolt férfit és nőt kivégeztek és számtalan mást bebörtönöztek.

Hasonló tömeghisztéria következménye volt 1882-ban a Tiszaeszlári vérvád is, amikor 15 személy ellen, akiket egy keresztény lány, Solymosi Eszter, rituális meggyilkolásával gyanúsítottak, indítottak eljárást. A vádlottakat ugyan egy év múltán felmentették, de vannak olyan személyek, akik még ma is azt hiszik, hogy zsidók ölték meg Solymosi Esztert.

Úgy látszik, nekem is van néhány apró babonám, mint az például, ha ingzsebemből kifelejtem kedvenc tollamat, amikor reggel elmegyek otthonról, rossz napom lesz. Egy idősebb hölgy az irodámban, nem volt hajlandó háttal ülni egy másik kolleganőjének, szemveréstől félt. Szülőhazám faluiban, a szemmel verés mellett, a legelterjedtebb hiedelmek közé tartozott a tehén megrontása (tejelvitel, véres tej).

A hívők amuletteket viselnek, mágikus növényekkel, mint pld. a bazsalikom és a fokhagyma, veszik körül környezetüket, ellenvarázsigéket mormolnak. Ha egyet sem ismersz, kitalálhatsz magad is. Lényege, hogy te higgy benne. Az ilyen ’védekezés’ is a fent említett kategóriába tartozik: nem biztos, hogy segít, de nem árthat. Teljesen más dolog, nagyobb összegeket fizetni sarlatánoknak, akik állítólag leveszik rólad az átkot.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy ún. felvilágosult korunkban, művelt emberek is behódolnak a babonának. A Neten tucatnyi ’tanult’ cikket lehet találni olyanoktól, akik amuletteket árulnak, okkult praktikákkal foglalkoznak és rontáslevételre vállalkoznak. Ez is egy módja a könnyű meggazdagodásnak, ellopni a naiv balekok nehezen megkeresett pénzét, de a véleményem szerint ezeknek a kuruzslóknak börtönben a helye.         (

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerencse babona fekete 13 mágia kéményseprő rontás balszerencse szemverés


2010.10.29. 17:03 Avri

Hol a boldogság?

Amikor valakinek elmeséled, hogy Izraelbe utazol szabadságra, az átlagos ember csodálkozva reagál: „nem tudtál egy ennél biztonságosabb helyet találni? Egy olyat, ahol nem robbannak bombák a buszokban?” A médiának köszönhetően, sokan csak ennyit tudnak országunkról. Köztudomású, hogy a sajtót csak a szenzáció érdekli, a halálos áldozatok, a tragédiák. A háború, jobb fotóalany, mint a béke. De miként látják az izraeliek hazájukat? Az egyik legjobb indikátor az u. n. Boldogság Index.    

Sokan próbálkoztak azzal, hogy megtalálják az abszolút boldogság indexét. A legnagyobb effajta felmérésben, emberek ezreit kérdezték meg, vagy százötven országban a világon, mennyire elégedettek az életükkel. A lakósság elégedettségi aránya nem feltétlenül kapcsolódik pénzügyi jólétéhez és a gazdaság fellendüléséhez. Azok, akiknek pénzük van, nem boldogabbak – csak azt hiszik, hogy azok. A boldogsági index szerint, gazdag országok lakosai nem sokkal elégedettebbek, mint a szegényeké. A 2009-os indexen Izrael 143 ország között a 67.-ik helyen van, meglepő helyezés tekintetbe véve az ország biztonsági, szociális, gazdasági helyzetét és a botrányos ügyeket, amelyeket a sajtó hetente feltálal. Magyarország a 90-ik helyet foglalja el.

Mint mindenhol, nálunk is vannak elégedetlenek, de ami engem illett, aki néhány országot ismerek, azon a véleményen vagyok, Izrael az egyik legjobb hely, ahol élni lehet.

Tény, dacára az emigrációs rendőrség erőfeszítéseinek, országunkban különböző becslések jelenleg több mint 200.000 vendégmunkás tartózkodik – közülük mintegy 100.000 munkavállalási engedély nélküli – akiknek legalább egy része állandó jelleggel szeretne letelepedni nálunk. Ez talán megérthető, mert az életkörülményeink sokkal jobbak, mint anyaországaikban, de még mindig választhatnának más országokat, mint Izraelt, amely a köztudatban terrorincidensekkel és bombarobbanásokkal áll kapcsolatban.

De mi a helyzet a nem-zsidókkal, akik nyugati, gazdag országokban laknak? Néhány olyan egyént és házaspárt gyerekekkel ismerek, akik sok éve rendszeresen, egyszer-kétszer évente töltik nálunk szabadságukat és biztosíthatom kedves olvasóimat, hogy az oka nem az idegenforgalmi iparág árainak olcsósága, sőt még csak nem is a szolgáltatások magas szintje, az előzékenység és az étlap a szállókban és éttermekben. Egy német ismerősünk izraeli baráti társaságot létesített városában és átlagban négyszer évente hoz ide turistacsoportokat. Mostanáig 54-szer látogatott el hozzánk és higgyétek el, az ő a tevékenységének az oka sem a pénzszerzés, hanem inkább egy kis régimódi Izrael szeretet.

Ismerek egy csomó holland, svájci, magyar és más nem-zsidót is, akik elhagyták hazájukat, itt élnek, dolgoznak, családot alapítottak és teljesen beolvadtak társadalmunkba. Nem azokról beszélek, akik betértek a zsidó hitre – bár olyanok is vannak, mint svájci barátom Sylvia, aki páni félelmet érzett, amikor az Öböl háborúban rakétákkal lőtték Tel Avivot, de szülei, testvérei hiába hívták haza, nem volt hajlandó itt hagyni új hazáját – hanem másokról.

Amikor a tárgyhoz kerestem anyagot, találtam rá a „szociológiai betérés” kifejezésre, amely az önrendelkezésre alapuló, a zsidó néphez való gyakorlati csatlakozást írja le, függetlenül a vallási konverziótól. A nagy emigrálási  hullámban a volt Szovjet Unióból, százezrek érkeztek ide, akik vallási szempontból nem zsidók, de ők Izraelieknek látják magukat és azt szeretnék, hogy mások is annak tekintsék őket. Amellett, nem vallásosak és nem hajlandók hazudni és részt venni a nem könnyű vallási betérési folyamatban és szertartásban.

A Biblia egyik legszebb elbeszélése Moábita Rúthról szól, aki anyósának azt mondta „ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem”, de ma is vannak hasonló esetek. Egy volt kollegám vendégmunkás volt, egy ideig cégemnél dolgozott és azután tervszerűen hazatért, de hamarosan kiderült, hogy az a néhány év nálunk megváltoztatta. Szülővárosa unalmasnak tűnt, barátai 9-kor mentek aludni és nem volt többé képes régebbi életmódját folytatni. Az izraeli élet érdekesebb, az emberek barátságosabbak, nyitottabbak, a nők szebbek és a hummus-tahina (csicseriborsó) saláta is hiányzott. Visszatért Izraelbe, megházasodott, gyerekei születtek és asszimilálódott.

Egy másik barátunk, egy művész, Magyarországról jött ide először rövid vendégszerepelésre, beleszeretett országunkba, egy izraeli együtteshez csatlakozott és itt ragadt. Néhány év multán elvette együttese egyik tagját, de a házasság zátonyra futott. Tudjátok miért? Mert a felesége, egy bennszülött, úgy vélte, Izrael túl kicsi számára és egy nyugati országban jobban tudna érvényesülni, világszintű elismerést tudna szerezni, de férje semmiképpen sem volt hajlandó itt hagyni az országot. Elváltak, barátunk újra nősült és ma egy fontos izraeli kulturális intézmény művészeti igazgatója.

Csak néhány példát hoztam annak bizonyítására, hogy a közhittel ellentétben, Izraelben más az élet, mint ahogy a média bemutatja. Az utcákon ritkán látni rendőrt, kis unokáim este egyedül jönnek haza a barátaiktól, nyáron az ablakok nyitva vannak és még nem is említettem a csodás tájakat, mert azokat persze a jó fényképész mindenütt felderíti.

 

Szólj hozzá!

Címkék: izrael zsidó boldogság vendégmunkás betérés


2010.10.22. 22:38 Avri

A zsidó ördög szemébe nézni

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat.  Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.  

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.  

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.

 

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: jobboldal holokauszt jobbik antiszemitizmus békéscsaba


2010.10.10. 14:59 Avri

Távoli barátok

 

 

Nem tudom, miként van veletek, én természetemnél fogva barátságos ember vagyok, de csak nagyon kevés személlyel barátkozok igazán meg.

Munkatársaimmal csakugyan jóban vagyok, néhánnyal naponta együtt ebédelünk és rágcsálás közben nem csak a világ és kis országunk bajait tárgyaljuk meg, hanem személyes élményeinket is megosztjuk egymással Milyen filmet láttunk, milyen étteremben voltunk, nejeink mivel hozakodtak elő, csemetéink mit műveltek. Nagyon hasznosak ezek a munkahelyi kapcsolatok. Amikor új kocsit, mélyhűtőt, televíziót, számítógépet, mobil telefont akarok venni, utazni valahová, vagy jó étteremet keresek, mindig tanácsot kaphatok valamelyiküktől. Dacára ennek a jó viszonynak, soha sem hívtam meg egyiküket sem otthonomba és mi, feleségemmel sem vendégeskedtünk náluk.

Természetesen van baráti társaságunk, de ezek legtöbbnyire olyan házaspárokból állnak, amelyeknek egyikét, vagy mindkettőjüket sok éve ismerjük. Más társaságba is eljuttok időről időre, leültetnek, vagy magam ülök le valaki mellé, bemutatkozunk és elkezdünk csevegni. Buszon, kávéházban, máshol is beszédbe keveredek emberekkel, szeretek dumálni. Néha nagyon érdekes beszélgetések ezek, sokat tudok meg mások életéről, különleges esetekről, meghökkentő eseményekről, új eszméket hallok, eredeti eszmefuttatásokat, de általában nincs folytatása ezeknek a párbeszédeknek. Még ha fel is írom valakinek a telefonszámát, ő is az enyémet, nem csörgetjük fel egymást.

Nagyon ritkán történik csak meg velem, hogy összefutok valakivel, aki az első perctől érdekel, akivel a beszélgetés természetesen folyik, nem kell gondolkodnom mit mondjak, miként mondjam, nem kell magyarázkodnom, értjük egymást az első pillanattól és néhány alapvető tényen kívül, amelyek a mai társadalom építőkövei – hogy hívnak (mindjárt tegeződünk), hány éves vagy, hol laksz, mivel foglalkozol, mi a telefonszámod, e-mailed – mintha régi jó barátok volnánk. Egy ilyen ember barátom marad örökre és ha néha meg is szakad a közvetlen kapcsolat, máshova költözünk, házasságot kötünk, elválunk párunktól, összeveszünk (megtörténik barátok között is, sőt talán csak velük lehet igazán összetűzni), az érzelmi kötődés megmarad és amint alkalom adódik, teljes hevével felújul, akár évek folytán is.

Most pont szabin vagyok Magyarországon. Néhányszor megírtam már, ez a második otthonom, kitűnően érzem magamat, talán azért is, mert itt nem kell munkába járnom, csak halmozni az élvezeteket. Csak két dolgot igyekszek elkerülni: megpróbálok nem vásárolni új magyar könyveket – sok könyvem van már, de családtagjaim sajnos nem ismerik a nyelvet – és nem tenni szert új barátokra. Nagyon kedvelem a létezőket, de hány barátja lehet az embernek? A múlt héten mégis beütött a villám. Megint sikerült egy ritka jó barátra találnom. Az érzés nagyon kellemes, meggazdagodtam, egy emberrel több van a világon, akinek fontos, hogy vagyok, akivel kellemes együtt lenni, akinek a sorsa érdekel, egy további személlyel oszthatom meg titkos gondolataimat, eggyel több okom van élvezni az életet.

A baj csak az – mert ritkán van öröm üröm nélkül – amikor hazautazok, ez a kedves ember, aki így belecseppent életembe, külföldön fog maradni. Tudom én azt jól, írtam is már róla, lehet levelezni, telefonálni, a mai világban az Internet a kommunikálás számtalan módját szolgáltatja, a Facebookon naponta kapok ’baráti’ kérelmeket, de azt is tudom, ez csak gyarló pótlék és messze áll az igazitól Egy bensőséges kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, nemcsak egy mosoly, egy fintor, a szem villanása – ezeket a Net is nyújthatja manapság – hanem a közvetlen közelség. Az apró kis gesztusok, egy pehelykönnyű érintés a kézfejeden, a szándékos, vagy tudattalan testbeszéd, a másik illata.

Sokszor gondolok arra, hogy talán őseink boldogabbak voltak. Nagyon élvezem, hogy a mai világban a nem-tehetőseknek is módjukban van külföldre utazni, fényűző szállókban megszállni, gyönyörű tájakat megtekinteni, mások életét megismerni, de az utazás befejeztével, általában csak szép emlékek, technikailag tökéletes fényképek maradnak meg.

És mi lesz azokkal, akiknek valaki megérintette szívét?

Vajon azoknak, akik egy faluban születtek, egy-két tucatnyi más gyerekkel jártak óvodába, suliba, együtt nőttek fel, kacagtak, sírtak, verekedtek, idegeneket alig ismertek, az élete nem volt jobb? Ott csókoltak először, szerelemesek lettek, a falu papja adta őket össze, gyerekeik születtek, esetleg meg is haltak. E faluban temették el szüleiket, nagyszüleik, dédszüleik mellett, véres verejtékükkel keresték meg kenyerüket, nevelték fel a következő nemzedéket és együtt gyerekkori barátaikkal öregedtek meg, meg temették el egyenként egymást. Nehezebb élet lehetett, sokkal, de nem voltak-e boldogabbak?

Legjobb barátaim egy tekintélyes része messze tőlem lakik, ritkán látjuk egymást, kimaradok életük legszebb és legszomorúbb eseményeiből. Talán a jövőben sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz a közlekedés, a sci-fi írók azonnali átvitelről álmodoznak. Addig csak epekedni tudunk távoli barátaink után. Pillanatnyilag legújabb barátomat hiányolom. Tudom, enyhülni fog a hiányérzék, de elmúlni nem fog.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kapcsolat bánat lelki barátság. hiányérzék


2010.09.25. 19:36 Avri

Fülöp-szigeti gondviselők


 

Glóriát, az első Fülöp-szigeti nőt életemben, több mint tíz éve ismertem meg, nejem rokonainál. Nemcsak ellátta a háztartást és odaadóan ápolta az idősebb házaspárt, hanem amikor családi összejövetel volt gyerekeiknél, segített az előkészületekben, a felszolgálásban és mosogatásban, miután a vendégek elmentek. Az évek folyamán azt lehet mondani családtaggá vált, úgy öltözködött, viselkedett, mint egy izraeli, a bennszülött szlenget tökéletesen elsajátította és dacára annak, hogy saját gyerekeit anyjánál hagyta hazájában, nem nagy lelkesedéssel utazott haza - ami elég érthető, mert családja a ’gazdag’ rokont bankautomatának tekintette - és rövid idő múltán visszajött.

Amikor a gondjára bízott hölgy meghalt és férjét, gyerekei Szülők Házába utalták, elvesztette munkaengedélyét és kellett hagynia az országot, de rövid időn belül megint itt volt, más névre szóló útlevéllel. A mai napig más idősebb embereknek viseli gondját. Időről-időre, amikor családi rendezvényeken vendégeskedik, összefutunk és minden alkalommal nagy szeretettel, ölelésekkel, csókokkal fogadják a család tagjai.

Városnegyedemben egyfelől számos nyugdíjas él, másfelől viszont a lakosság megengedheti magának külső munkaerőt alkalmaztatni ápolásra szoruló, vagy a mindennapi élet során segítséget igénylő rokonai számára. Mindenütt, a klinikán, a bevásárló központban, a postán, a parkban, az utcán, általában nőnemű gondviselőkkel találkozok. A legtöbbjük – már amennyire meg tudom különböztetni az ázsiai embertípusokat – úgy látszik Fülöp-szigeti, akik ápoltjaikkal angolul, de néha elég jó héberséggel is kommunikálnak. Az utcánkban megmaradt egyetlen nyilvános telefonkészülék, főleg az idegen munkásokat szolgálja. A nap folyamán sokszor órákig foglalják le asszonyok, akik hosszas idegen nyelvű beszélgetéseket folytatnak. A szomszéd ház erkélyén is, akármikor járok arra, mindig ott levegőzik a bentlakó filipína (a Fülöp-szigeti nők elnevezése), telefonkagylót szorítva füléhez és hosszú, hangos tagalog (a Fülöp-szigetiek nyelve) és dumát folytatva valakivel a vonal túlsó oldalán.

Az első vendégmunkások 1993-ben érkeztek ide. Abban az évben, ideiglenes válaszként a munkaerőhiányra, amely a palesztin munkások bejövetelének a korlátozása miatt keletkezett, a kormány engedélyezte az idegen munkások behozatalát. Ezzel Izraelben is elkezdődött a munka emigrációs folyamat, amely az egész világon folyamatban van. Eleinte főleg a földművelési és építkezési ágakban bocsátottak ki engedélyeket, de idővel más ágakban is, mint a gondozásban és a szállodai és vendéglátóiparban is.

Nehéz felbecsülni a munka emigránsok számát Izraelben, főleg azért, mert sokan nincsenek dokumentálva és törvényesen igazolva. 2002 volt a csúcsév, amikor hozzávetőleges becslés szerint 250,000 munka emigráns volt az országban, a nagy részük törvénytelenül. Egy napilap szerint, 2008 végén 107,000 engedéllyel rendelkező és 115 ezer törvénytelen vendégmunkás tartózkodott az országban. 2000 végén a ’törvényes’ munkások nagy része a következő országokból származott: Románia (29%), Thaiföld (22%), Fülöp szigetek (15%).  

Soha sem látogattam el a Fülöp-szigetekre, de a tárgy érdekelt és a netten felkerestem néhány tényt külföldön dolgozó filipínokról. A Wikipédia szerint a szigetország lakosainak 11 százaléka, 8-7 és 11 millió között, a zömük nő, külföldön dolgozik, háztartásban és u. n. személyi szolgáltatásokban. A Fülöp-szigetek egy volt államelnöke ezeket „tengerentúli befektetőknek” nevezte el, jelentős valuta hozzájárulásuk miatt az ország gazdaságához, 2009 évében több mint 17 milliárd dollár, a bruttó hazai termék 13.5 százaléka.

A filipínó dolgozók legnagyobb része, vagy 2.8 millió, az USA-ban van, utána következik Szaúdi Arábia, több mint egy millióval és az Egyesült Arab Emírségek, több mint fél millióval. Hongkongban vagy 130 ezer dolgozik, Izraelben közel 37 ezer, de még Pápua Új Guineába is eljutott vagy 13 ezer Fülöp-szigeti vendégmunkás.

Annak idején, amikor Hongkongba látogattunk, egy nap érdekes látványban volt részünk. Egy vasárnapi nap volt, a városban dolgozó vendégmunkások szabadnapja. Sok ezer filipína piknikezett egy üres parkolóban – amely szintén nem működött a hét végén – pokrócokat terítettek a betonra, fényképeket mutogattak egymásnak, DVD lejátszókból hazai melódiákat hallgattak és minden nő saját főztjével kínálgatta honfitársait.  

Cikkekből az újságokban, beszélgetésekből barátokkal, akiknek az apjánál, vagy anyjánál, házastársánál, Fülöp-szigeti gondviselők voltak alkalmazva tudom, hogy e nép fiai különleges tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek ideálisak ezen, másoknak nyújtásból álló, nehéz szakma betöltésére. A gondviselők és idős ápoltjaik között gyakran meleg és bensőséges kapcsolat keletkezik. Ha valaki nyilvános helyeken fut össze velük, mindjárt észreveszi odaadásukat és végtelen türelmüket védenceik iránt, szerények és nincsenek szokatlan követeléseik, ami lakhelyüket (az izraeli lakások kicsik) és ellátásukat illeti és amikor – mit lehet tenni, ez az élet velejárója – ápoltjuk meghal, temetéseken és a zsidóknál szokás hétnapos gyászidőszak alatt, találkozunk sírdogáló gondviselőikkel, akinek azután új munkát kell keresni.

Vannak olyan esetek is – nincsenek adataim elterjedtségéről – amelyekben izraeli férfiak Fülöp-szigeti nőkkel házasodtak össze, sok esetben olyanokkal, akik előzőleg szüleik gondját viselték. A Fülöp-szigeti nagykövetség évente népies táncfesztivált rendez, amelyen az itteni vendégmunkások lépnek fel.

Úgy néz ki, ameddig az izraeliek nem lesznek hajlandók maguk végezni el az effajta munkákat, továbbra is rá leszünk utalva e nyájas, barátságos nép szolgáltatásaira. Remélem, hogy a velük való kapcsolatainkban, mi is úgy fogjuk kezelni őket, ahogy ők idős szüleinket: szánalommal, együttérzéssel és emberiséggel.            

 

Szólj hozzá!

Címkék: munka ápolt emigráció vendégmunkás fülöp sziget filipína védenc


2010.09.18. 18:26 Avri

A titkos társaság

 

Egy hónapja, hat oldalas, kiváló angolsággal megfogalmazott, rendkívül érdekes levelet kaptam légipostával, amelyhez hasonlót soha sem olvastam. Szerzője, egy láthatóan intelligens személy – csak a keresztnevét, Tiffany, árulta el – teljes nevemmel fordult hozzám és hangsúlyozta, nem kér tőlem pénzt, vagy bármi mást. Tudomásomra akarta hozni egy titkos társaság létezését, amelynek a tagjai a világ leghíresebb és leghatalmasabb emberei (az illuminati szót is említette) – színészek, zenészek, tudósok, értelmiségiek, vállalkozók és mások – akiket, ha elárulhatná a nevüket, minden bizonnyal ismerném a televízióból és a sajtóból. E társaság elemezte profilomat és miután megállapította, olyan különleges, ritka és rejtett tulajdonságokkal vagyok megáldva, amelyeket ők keresnek, meghívnak, csatlakozzak soraikhoz. A társaság teljesen ingyen (kiemelés az eredeti szövegben) hajlandó beavatni engem 2300 éves titkaiba, amelyeknek következményeként leírhatatlan vagyonban, boldogságban és teljes lelki nyugalomban részesülök. Nyerni fogok minden szerencsejátékban, vállalkozásaim sikeresekké válnak, megszabadulok káros szokásaimtól és egészségesebb leszek, mindenki csodálni fog és barátom akar majd lenni, minden nő, akit megkívánok, karjaimba fog hullni, tudni fogom, mit hoz a jövő és még a környezők gondolatait is el fogom tudni olvasni.

A hölgy a Szentírásra esküdött, mindez igaz, behízelgően említette tulajdonságaimat, ismételten hangsúlyozta, a rejtett titkokat, amelyekért egy ismert cég 70,000 dollárt volt hajlandó fizetni, teljesen ingyen fogom megkapni és kérte, hogy a csatolt meghívó levelet aláírva küldjem vissza „a legközelebbi pénteki napig”.  

Elküldtem a meghívó lapot az egyesült államokbeli postafiókra, de azt is észrevettem, hogy a levél Hongkongban lett feladva.    

Két héttel később, a DHL társaság, egy köteg papírt tartalmazó duzzadt borítékot kézbesített postaládámba.

Először a titkos társaság üdvözletét olvastam el, új tagúkhoz. Azt kérték, olvassam figyelmesen el a mellékelt 56 oldalas orientációs füzetet, amely öt igaz történetet tartalmaz. A továbbiakban azt elmondták, a füzetben titkosított üzenet van elrejtve és még ha nem is fedezem fel mi az üzenet, ez mégis felszívódik bennem és két héten belül „három nagyon jó, pénzzel, hatalommal és szeretettel kapcsolatos dolog” fog történni velem. A társaság részletes, belső titkait egy 680 oldalas kéziratban fogom megkapni és elég, ha tíz perc alatt áttekintem a kövér betűkkel szedett címeket, ahhoz, hogy hetvenkét órán belül tizenkét nagy és jó dolog történjen velem.

Ha nőtlen vagyok, szerelmes leszek. Ha szegény vagyok, megtalálom a gazdagsághoz vezető utat. Ha beteg vagyok, felgyógyulok. Ha félénk és bátortalan vagyok, erős emberré válok, aki semmitől sem ijed meg. Ha depis vagyok, boldogságban fogok részesülni.

A levél végén kikerült a macska a zsákból. Bár az első levél legalább háromszor hangsúlyozta, hogy az egész anyagot teljesen ingyen fogom megkapni, a férfi – aki megint csak keresztnevével, mint Jeff, azonosította magát – azt kérte, hét napon belül küldjek $200-t egy US címre, a nyomtatás és a szállítás költségeinek fedezésére. Jeff figyelmeztetett, hogy csak ez az egyedüli alkalom adatott számomra. Soha többé nem fognak hozzám fordulni és semmi áron sem fogom tudni megrendelni tőlük a 2300 éves ókori görögöktől örökölt titkokat tartalmazó kéziratot.

Egy további levelet a paksamétában „szellemi mentorom” írta, aki egy évig fog kísérni „a párhuzamos igen-gazdag társadalomba” való beléptemben. Az ismeretlen úr, egy keveset mesélt saját csatlakozásáról a titkos társaságba. Miként tudta, mindjárt a kézirat rövid áttekintése után, hogyan lehet kezdetben $10,000-t, majd 100,000-t keresni naponta, olyan részvényekbe fektetett be, amelyekről senki sem képzelte el, hogy megsokszorozzák értéküket, hogyan aratott sikert élete minden területén, beleértve szerelmi életét. Levele végén a „tanácsadó” is sürgetett, ne habozzak, utaljam át hét napon belül a kéziratért kért összeget.

Az 56 oldalas füzet öt "elképesztő" történetet tartalmazott, azonos számú nyomorultakról, olyan elkeseredett, kilátástalan, a perifériára taszított, mélyen eladósodott emberekről, akik a válás peremén álltak, vagy életpárjuk otthagyta őket és az öngyilkosságban látták az egyetlen kiutat, de miután elolvasták a 680 oldalas kéziratot, milliókat keresnek évente, mesésen meggazdagodtak, házassági válságuk véget ért, partnerük vissza szeretne térni és manapság csak kacagnak és élvezik életüket, energiaforrásuk kiapadatlan, jól néznek ki, kitűnően érzik magukat és egyetlen aggodalmuk, melyik fényűző helyen fogják tölteni a következő nyaralásukat.

Figyelmesen elolvastam a kiadványt, de nem találtam meg a benne rejtőző titkos kódot. Csak egy hét telt el, de mostanáig semmi említésre való sem történt. Jól érzem magamat, de semmivel sem jobban, mint a füzet elolvasása előtt és ha hirtelen nyerek is egy csinos összeget a lottón, ezt nem fogom a füzet elolvasásának tulajdonítani. Végül is, hosszabb ideje játszok a lottón és itt az ideje, hogy visszakapjam befektetésem egy részét.

Nem utaltam át a kért összeget az Egyesült Államokba (tegnap telt le a hét nap). Egy picit furcsának tűnt nekem, hogy krőzusoknak, akik milliókat keresnek és mindenhez, amihez hozzányúlnak, arannyá válik, az én szánalmas 200 dolláromra van szükségük. Egy másik ok, amiért elhatároztam  nem fogok „beruházni a jövőmbe és gyerekeim jövőjébe” az volt, hogy az iratok csomójában, volt egy boríték is, amelyre piros betűkkel ráírták „felnőtteknek szánt tartalom”. A borítékban többek között egy, a hím nemi szervek nagyságát összehasonlító táblázat volt és egy levél, amelyben egy férfi azt állította, hogy a kézirat olvasása jelentősen feljavította szexuális teljesítményeit, elmondta, hogy tanulmányai éveiben sikerült neki lefektetni minden lányt, akit megkívánt és most is, mint milliomos, akinek felesége és gyerekei anyja, egykori szépségkirálynő, 37 nő áll rendelkezésére („háremomban néhány szőke, barna, vörös hajú, ázsiai, három fekete, két európai, egy thaiföldi és két indiai csaj van”), akik bármely pillanatban készek odarohanni és kielégíteni vágyait, de ő szereti a feleségét és beéri vele. Micsoda nagylelkűség!  

Természetesen, elvégeztem a nálam szokásos keresést a Google kereső gépben. Egy csomó anyag lehet találni a ’titkos társaságról’ és az igaz az, nem mind negatív. A sok tucat válasz között a csalásról, átverésről, rászedésről, a bepalizásról, Kirsten (az öt történet egyikét ő írta alá) gaztetteiről, van egynéhány pozitív történet is, olyanokról, aki kifizették a kért összeget, megkapták a kéziratot és meggazdagodtak. A probléma: nem tudhatod, hogy ezek nem hamis válaszok, amelyeknek egyetlen szerepe, bizalmat gerjeszteni, hogy további naiv emberek gazdagítsák a névtelen levelek íróját. Hiszen tudjátok, heti 200 dolláros pénzforgalom, megszorozva néhány tucattal, nagyon gyorsan válik millióvá.

Ez másfajta csalás, mint a jól ismert nigériai. Szerzői, kezdeményezői sokkal intelligensebbek és alaposan átgondolták előkészítését. Feltehetően örökké egy kis kétség fog gyötörni, mi történt volna, ha elküldöm a kért összeget? Egy dologban biztos vagyok: egy 680 oldalas kézirat kötött volna ki asztalomon, de vajon a tartalmából betekintést nyertem volna a hatalom, siker, gazdagság, vonzalom titkaiba?     

  

2 komment

Címkék: siker csalás átverés hatalom gazdagság szexuális vonzalom pénz. teljesitmény


2010.09.09. 15:41 Avri

Göröngyös az út az új operációs rendszer adaptalásáig

 

 

 

 

 

 

Nemrég történt: hű számítógépem elkezdett vacakolni. Egy kicsit meglepődtem, mert úgy véltem, hogy csak néhány éves, de amikor kikotorásztam papírjait, rájöttem, hat éve vettem, 2004 szeptemberében. Ilyenkor szokás felsóhajtani es félhangosan elsuttogni: Hogy fut az idő!

Most már kénytelen voltam egy újat keresni.

Az újságok tele vannak olcsó számítógépeket hirdető reklámokkal, egyszeri akciókkal és néha az a benyomásod támad, hogy egy szép összeget hajlandók neked fizetni, csak legyél olyan kedves es vidd haza gépüket. A baj az volt, nem volt halvány dunsztom sem, melyiket csábító ajánlatot fogadjam el. Szerencsémre van egy régi, jó barátom, akit vagy 15 éve ismertem meg, amikor mint számítógép technikus látogatott el először hozzánk. Azóta már más a foglalkozása, de továbbra is jól ismeri ki magát ezen a téren. Azt javasolta, találkozzunk a lakása szomszédságában levő üzletben. Az eladók udvariasak es profik voltak, de nejem szerint talán mi voltunk az első nem- orosz emigráns származású vevők az üzletben. A fiatal férfi, aki minket szolgált ki, időről időre barátunk segítségére szorult, amikor nem találta meg a helyes héber kifejezést.

Valahogy úgy vásárolok számítógépet, ahogy ételt rendelek az étteremben. Nem a menü legolcsóbb tételét választom, hanem azt, amire pont kedvem szottyan. Így állítottam a számomra megfelelő gépet is. Az eladó felsorolta milyen processzorok, alaplapok, memóriák, tápegységek vannak a leltárukban, elmondta tulajdonságaikat, előnyeiket es miután barátom is véleményt nyilvánított, azt választottam, amelyik a legjobban megfelelt szükségleteimnek komoly Internet használó, általában néhány programot es ablakot nyitok ki egyidejűleg, de nem vagyok gamer és nincs szükségem elsőrendű grafikus processzorra sem. Csak a lista összeállításának a befejezése után összegezte az eladó a tételeket. Nem lepődtem meg. A számítógép, amelyet rendeltem, nem fog akciókban szerepelni, de azzal vigasztaltam magamat, hogy sokkal magasabb árú gépet is választhattam volna.

Amikor megmutattam a részletezést fiamnak, ő is megjegyezte, hogy drága gépet vásároltam („ma 40,000-50,000 forintos gépek vannak a piacon”), azért, mint tudatos fogyasztó, még az este egy árösszehasonlító weblapra navigáltam és a keresőbe egyenként betápláltam az árlista tételeit. A felfedezést, hogy az árak, amelyeket az üzlet felszámított, valamivel alacsonyabbak voltak a weblap legolcsóbb árainál, nagy elégtétellel nyugtáztam. Amellett megjegyzem, csak ritkán van közös nevező az olcsó vételárak és a cégek megbízhatósága között. 

Néhány nap múlva értesítettek, számítógépem kész van. A cég nem rendelkezik technikussal, aki a vevő lakásában beszerelné a gépet, de reméltem, hogy magam is boldogulok. Egy rövid bemutatás után az üzletben, izgatottan hoztam haza új szerzeményemet. Imádom a technikai újításokat és minden új szerkentyű kellemes bizsergést okoz. Először törölnöm kellett régi gépemből mindent, ami személyes, fényképeket, leveleket, okiratokat és olyan szoftvert is, amely nem átruházható. Kihúztam az összes kábelt és remegő kezekkel bekapcsoltam az új gépet. Azt hittem, elég sikeres voltam, de amikor benyomtam az aktiváló gombot, drága készülékem fittyet hányt nekem. Még egyszer felülvizsgáltam az összes kapcsolatokat és újra próbálkoztam. Nulla! Már arra gondoltam, jaj, fel kell megint öltöznöm és visszavinnem a gépet, amikor az áramkör konnektor felett egy be-ki kapcsolót fedeztem fel. Csakugyan egy fontos biztonsági eszköz, de ki a frász tudhatja, hogy van ilyen?

Az első gátat áthágtam, de az akadályverseny csak elkezdődött. Az új gép operációs rendszere a Windows 7, állítólag egy megbízható rendszer, jobb a Vistánál, amely totális kudarc volt. Ez valószínűleg így is van, de először ki kell tanulnom titkait. A régi Windows XP-ben úgy úsztam, mint a hal a vízben, de az új rendszerben mindent keresnem kellett. Bizonyos ikonok eltűntek, másokat elhelyeztek és egynéhány új is jelent meg. Még a különféle funkciók nevei is megváltoztak. Így például a Vezérlőpultban hiányzik a ’Program Eltávolítás, vagy Módosítás’ parancs. Végül rájöttem, hogy a ’Programok és Jellegzetességek‘ cím alá rejtették el. (A tanulási görbém elég meredek volt és nem hiszem, korlátoltságom miatt, de e pillanatban végre a képernyő előtt ülök és írok, ahelyett, hogy engedetlen szoftverrel foglalkoznék). 

Az út azért elég hepehupás volt. Néhány napja például, nejem azzal telefonált az irodába, hogy elment a bankba és amikor hazajött, a gép ki volt kapcsolva. Beindította, elugrott valamit vásárolni, de amikor hazaért, megint sötét képernyő fogadta. Egy kicsit ideges voltam az úton hazafelé, mert közben azon törtem a fejemet, mi okozhatta a jelenséget. Szoftver, amelyet installáltam, laza kapcsolat, vagy isten őrizz, meghibásodás? A végén aztán leesett a tantusz. A vezérlőpulton, a Power Options (energiagazdálkodási lehetőségek) alatt, az volt bejelölve, hogy a képernyő 5 perc múltán fog kikapcsolni és a gép 20 perc után Sleep Mode-ba (alvó üzemmód) megy. Mindkét ablakocskába beírtam ’Soha’ és a jelenség elmúlt. Nem itt a helye az energiaspórolásnak.

Egy sokkal komolyabb dolog történt másnap délután. Amint megpróbáltam kinyitni valamilyen prezentációt, YouTube-ot, vagy akár belépni egy weblapba, a következő jelent meg a képernyőn: „Ez az intézkedés meg lett szüntetve az érvényben lévő korlátozások miatt ezen a számítógépen.” Ezúttal már nem sikerült egyedül rájönnöm a megoldásra. A mindent-tudó keresőgép segítségét vettem igénybe és miután betápláltam szó szerint az egész mondatot, felfedeztem, hogy mások is ebbe a problémába ütköztek. Néhány megoldást próbáltam ki sikertelenül, amíg rátaláltam arra, amely megfelelt az én esetemnek.

Néhány órával azelőtt, egy program installálása közben, az utasítások garmadának a végén, az ablakocska alján, kérdés jelent meg, vajon akarom-e, együtt a programmal, Google Böngészőjét is telepíteni. Nem vettem észre a kérdést, nem töröltem az X-et mellette és a böngésző installálva lett gépemben. Persze mindjárt amint észrevettem a huncutságot, töröltem gépemről a ’Program Eltávolítás’ parancs segítségével, de már késő volt. Az idegen böngésző megváltoztatott néhány rejtett beállítást és a Microsoft böngésző használata meg lett zavarva. A weblapon közölt részletes utasítások alapján, beléptem a Registry-be (rendszerleíró-adatbázis) kizárólag gyakorlott felhasználók számára javasolt művelet – és a Chrome böngészőnek, amely elrabolta előző meghatározásaimat, töröltem minden jelét.

Végezetül, azt mondhatom, meg vagyok elégedve új játékommal. A számítógép rendkívül csendes, egyáltalán észre sem lehet venni, hogy működik. Többé-kevésbé megszoktam már a Windows 7-t is, bár csak kevés szempontból előnyösebb a jó öreg XP-nél, de figyelmeztetem mindazokat, akik azt fontolgatják, hogy az új operációs rendszert telepítik gépükre:

Néhány periferális berendezés nem egyeztethető össze az új rendszerrel és a gyártók, akik a beépített avulás hívei, nem fejlesztenek meghajtókat számukra. Az érdekük: új terméküket vásárold meg és ne használd továbbra is néhány éves készülékedet. Ki kellett dobnom HP szkenneremet, Logitech web kamerámat. A nyomtatóm, szintén HP gyártmány, ugyan működik, de ma már érdemesebb többfunkciós készüléket venni, szkenner, nyomató, másoló, fax egyben, úgyhogy a nyomtató rúdja is kifelé áll.

 

2 komment

Címkék: google windows xp akció böngésző számítógép rendszer 7 chrome operációs registry.


2010.08.27. 20:02 Avri

Az ezüst doboz

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

 

Egy délelőtt csörgött a Reuvéni család telefonja. Amikor Helén felemelte a kagylót, meglepetésére lánya hangját hallotta, aki az időben, Szingapúrban élt élettársával.

„Csak nem történt valami, Dorit?” – kérdezte Helén.

„Nem anyu, csak azt akartam kérdezni, hogy vagytok. No meg azt, hogy nem tudod-e véletlenül, mi történt a megboldogult Cilly néni ezüst dobozával?”

„Fogalmam sincs. Miért kérdezed?”

„Furcsa dolog” – kezdte Dorit –, „de a néni mostanában többször is megjelent az álmomban, mérgesen rám nézett és azt kérdezte, hogy hová tettem azt az ezüst dobozt, amit a végrendeletében rám hagyott. Azóta nyugtalanít a dolog és éjszaka rosszul alszom.”

„Majd körülnézek a házban, de nem hiszem, hogy itt lenne. Addig is nyugodj meg kislányom. Cillyke nem haragudhat rád, hiszen mindig szeretett. Szétnézek és szólok, ha mégis megtalálom” – fejezte be Helén a beszélgetést.

Helén, de nemcsak ő, az egész család emlékezett az ovális ezüst dobozra. Tompa, mély fénye volt, amelyet csak sokéves gondos ápolástól kaphat egy ezüsttárgy.

A doboz emberemlékezet óta Cilly néni nappalijának asztalán állt, megtöltve rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel, amelyeket a néni annyira szeretett.

Helén felfordította a házat, megtalált néhány már elveszettnek hitt dolgot, („Baruch, megtaláltam azt a rongyos baseball sapkát, amit kerestél”) de a doboz nem került elő.

Egy éjszaka Helén arra riadt, hogy valami motoz a padláson. „A galambok” – gondolta és elhatározta, hogy másnap reggel felmegy és kitakarít odafönn. Aztán visszaaludt.

Galamboknak ugyan nem nyoma sem volt, de a szorgalmas háziasszony mindig talál tenni valót és Helén úgy vélte, hogy ha már feljött a padlásra, legalább alaposan kitakarít. A rég nem látott tárgyak látványa – kopott hintaló, babák, amelyeket a gyerekei kinőttek, egy rozsdás tricikli, álarcok elfelejtett bulikról – nosztalgikus emlékeket ébresztett Helénben.

Észre sem vette észre az idő múlását.

Amikor végül is feljutott hozzá Baruch szólongató hangja, mintha mély álomból ébredt volna.

Ahogy hirtelen felegyenesedett, beütötte fejét az egyik tetőgerendába. Megszédült.

Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és a délutáni nap átható sugaraiban meglátott valamit a padló és a lejtős tető közötti szögletben.

Amikor lehajolt megnézni mi az, felfedezte, hogy a vastag porral borított tárgy nem más, mint a boldog emlékű nővérének, Cillynek az ezüst doboza.

A doboz úgy nézett ki, mint valami kacat, de Helén azonnal Szingapúrba küldte légipostával, hogy Dorit megnyugodjon. A lány visszaszerzett örökségét egy öreg kínai aranyműveshez vitte.

A mester kezébe vette a dobozt, megnézte, megforgatta, aztán Dorithoz fordult:

„Asszonyom, minek magának ez az öreg vacak? Egy ilyen felújításnak az áráért, biztosan tudnék magának valamit ajánlani, amely talán jobban illene házába.”

Dorit mégis kitartott a doboz felújítása mellett és azt mondta, hajlandó megfizetni bármilyen árat.

Végül a vén mesterember bebizonyította tudását és egy mesterművet adott ki kezei közül.

Már csak a cukorkák hiányzottak. Dorit napokig szaladgált az édesség üzletekben, hogy olyan csokoládé érméket találjon, amelyeket a néni tartott a dobozban. Csak amikor a doboz ott díszlett nappalijának asztalán, akkor nyugodott meg.

Évek teltek el. Dorit visszatért Izraelbe és férjhez ment. Két gyereke született, néhányszor költöztek is, de a rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel töltött, ovális ezüst doboz, amelyeket Cilly annyira szeretett, velük vándorolt.

Bizonyára Dorit legidősebb lánya fogja örökölni a dobozt, és az ő asztalát fogja díszíteni. Elvégre a tradíciót tisztelni kell.

És ami Cilly nénit illeti, ő végleg eltűnt Dorit álmaiból.

 

Szólj hozzá!

Címkék: álom örökség tradíció


2010.08.21. 11:58 Avri

Nápolyi szelet

 

 




 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.

Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.

Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.

Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.

„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”

Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.

„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.

Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.

Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.

Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: párizs de nápoly nyomor koldusok loren sophia sica szegénynegyed vittorio


2010.08.14. 12:45 Avri

Nem oszt, nem szoroz

Néhány napja étkezési utalványt kellett vásárolnom a munkahelyi étkezdébe. Minden utalvány ára 15 sekel és mivel nem volt kedvem a visszajáró apróval foglalkozni, három százas bankjegyet vettem ki tárcámból, odanyújtottam a hölgynek az étkezde irodájában és 20 utalványt kértem. A tisztviselőnő – egy fiatal, szép, jól öltözött, bájos és előzékeny hölgy – rám tekintett pápaszeme felett és megkérdezett:

„Biztos, hogy 300 sekelért 20 utalvány jár magának? Számítógépem nem működik”.

Sikerült elpalástolnom meghökkenésemet kérdése hallatára és csak igenlően biccentem. A hölgy úgy látszik elhatározta, megbízik bennem, nem fogom átverni a céget és átnyújtotta az utalványokat. Elismervényt is adott. Megköszöntem és bezártam magam mögött az ajtót.  

Az esetről egy elbeszélés jutott eszembe, a világ összes számítógépeit megbénító vírusról. El tudjátok képzelni mi lenne az következménye egy ilyen általános hibának? Az első eredmény, abszolút káosz. A számítógépek a mindennapi élet szerves részét képezik és a lakosság nagy része – ilyen, vagy más módon – több tucat alkalommal naponta használja őket. Digitális ébresztőóra, gépjárművek, mobiltelefonok, pénzkiadó automaták, szinte minden gép, illetve elektromos készülék számítógépet tartalmaz manapság.

A vállalkozások mindennapi tevékenysége kizárólag számítógéppel bonyolódik le – pénztárgépek, könyvelés, kommunikáció. A korházakban fejlett számítógépek segítségével végzik el az műtéteket és vizsgálatokat, nem is beszélve a kevésbé összetett rendszerekről, amelyekkel a paciensek adatait rögzítik. Mindezek a tevékenységek egyszerre megbénulnának. Csak olyan kis repülőgépek, amelyekben nincsenek számítógépek, tudnának felszállni.

A hozzáférés minden rekordhoz az adatbázisokban zárolva lenne. A tőzsde összeomlana. Minisztériumok, teljes iparágak – telefon cégek, bankok, üzletházak, élelmiszer boltok, szórakoztató központok, tömegközlekedés – munkaképtelenné válnának. A modern járművek leállnának és lehetetlen lenne újra indítani őket. A villanyszolgáltatás megszűnne, nem lenne világítás, az élelmiszer a hűtőszekrényekben felolvadna, elromlana, a klíma, vagy fűtés sem működne. Persze az internet sem lenne elérhető, nem kapnánk e-mailt és a Skypet, vagy Messengert sem lehetne használni.

Az élet természetesen folytatódna. A legprimitívebb ösztön, a túlélés, lenne ilyenkor a legfontosabb. Élelmiszer, víz, menedék, kapna prioritást. Csak miután ezek biztosítva lennének, lehetne a következő szintre lépni. A régi modellű autósok előnyös helyzetben lennének, amíg kifogyna a benzin. A bicikli és lótulajdonosoknak persze nem lenne üzemanyagra szükségük, de feltehetően, ezeket a közlekedési eszközöket a rendőrség saját használatára rekvirálná, mert a bűnözés jelentősen növekedne. Nehéz lenne rátalálni, vagy nyomon követni a megrögzött bűnözőket, mert a nyilvántartásuk a számítógépeken nem lenne hozzáférhető. A munkanélküliség is jelentősen növekedne. Nagyvállalatok, mint például a Microsoft, a Google, csődbe jutnának és az alkalmazottaik hirtelen az utcán találnák magukat.

A tárgy lenyűgöző és biztos vagyok benne, hogy magatok is találtok további aspektusokat életünkből, amelyek számítógép nélkül teljesen megbénulnának, de ne felejtsük el, hogy én az egész témához csak a tisztviselőnővel történt esetem miatt jutottam el. A számítógépek nélküli világban, az embereknek újra kéne megtanulniuk, hogyan kell elvégezni egyszerű számítási műveleteket, összeadást, kivonást, szorzást és osztást fejben, vagy egy darab papíron. Napokkal az után, hogy a számítógépes rendszer összeomlana, elsődleges fontosságú árucikkeket árusító boltok nyílnának ki, de a kérdés az: vajon az eladók el tudnának-e készíteni egy számlát a vevőknek és a vásárlók képesek lennének-e ezek helyességét ellenőrizni. Azt hiszitek, túlzok?

Egy weblapon olvastam „olyan suliba jártam, amelyben nem kellett a szorzótáblát bemagolni és a szorzást, osztást sem tanították. A lecke kezdetén mindenki számológépet kapott és csak ezeket használtuk”. További idézetek: "A mai napig izzadok, pirulok-sápadok, amikor valaki megkérdezi mennyi hétszer nyolc". Vannak persze más számítási módszerek is, mint az alábbi példa: "Apám villamosmérnök, irodája van húsz alkalmazottal, tagja a villamos energia-ipari szabványosítási bizottságoknak és nem ismeri a szorzótáblát. Úgy értem, emlékezetből tudja a szorzótábla egyes részeit, de a legtöbb számítást mindenféle trükkel végzi el. (Például: mennyi 8-szor 9? "Á, ez egyszerű” – mondaná – "8-at megszorzod 10-el és levonsz belőle 8-at)."

Úgy látszik, az ifjúság legalább egy része a szorzótábla és az alapvető számítási műveletek ismerete nélkül fejezi be az iskolát. Az átfogó számítógépes összeomlás természetesen valószínűtlen és a fiatalok feltehetően e tudás nélkül is boldogulni fognak, leszámítva néhány kellemetlen pillanatot, mint a fent leírt esetben.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: internet vírus számítógép szorzás számítás kivonás összeadás osztást.